Historia de la América Latina.
A történelmi témákon felül az alábbi just for relax témák is elfogadottak:
-Brazíl-argentín foci
- Perui-bolíviai-ecuadori indián népzene
- Mexikói és venezuelai szappanoperák
- Venezuelai és paraguayi szépségkirálynő-választás (Maotai kedvéért).
- Kolumbia: erről az országról vajon mi jót lehet mondani?
Területileg kijön egy császárság :) Brazíliában is volt, csak ott tovább tartott. ( meg később Miksa idején néhány évig Mexikóban, francia támogatással )
A mexikói függetlenségi háború (1810 - 1821) is meglehetősen véres és brutális volt.
Sok esetben agyonlőtték a hadifoglyokat és gyakoriak voltak mindkét oldalon a civil lakosság elleni véres megtorlások.
Összességében a 11 évig tartó, hullámzó intenzitású háborúskodásnak kb. félmillió halálos áldozata volt, nagyobb része a civil lakosság köréből. Mondjuk ez becslés, amit én olvastam forrásokat, ott 250 és 600 ezer közé teszik az áldozatok számát.
A függetlenségi háború kirobbanásakor Új-Spanyolország alkirályságnak kb. 6,5 millió lakosa volt.
Az emberveszteségek ellenére a háború alatt nem csökkent a népesség, úgy tűnik, hogy a természetes szaporulat pótolta a háborús veszteségeket.
Amikor 1821-ben I. Ágoston (Augustín Iturbide) és baráti köre kikiáltotta az első Mexikói Császárságot, akkor is kb. annyi volt a lakosság, mint a függetlenségi harc 1810-es indulásakor.
Első Mexikói Császárság, ma már milyen idegenül és bizarrul hangzik...
Mondjuk nem is volt hosszú életű, 1823-ban már felváltotta a köztársasági államforma.
Beleolvastam Cortézba és tetteibe a wikin/BBC-n (Passuthot még gyerekkorban), elképesztő állapotok almoztak meg a konkvisztádoroknak, de a 15-25 millió honos halálát a National Geograhic zömmel egy éppen akkor kitört és elhúzódó hanta-vírus járvány számlájára írja (no meg egy kis El Nino, stb.). Akárhogy is volt: ma sem sokkal másabb Mexikóban (jártam ott, ültünk a bárban, egy pasi előrenyúlt az italáért, jakója felhúzódott, övéből kilógott a stukker agya ...).
Ettől függetlenül elképesztően szívós és bátor emberek voltak, akik borzalmas helyeken vergődtek át az útjuk során és sokszoros túlerővel szemben harcoltak.
Tulajdonképpen ha leszedjük a jogi és hasonló szempontokat, amivel indokolni szokták a hódításokat, leginkább egy rablóbandára hasonlított Cortez serege, később meg egy maffiacsoportra amelyik védelmi pénzeket szed a területén, embereket rabol el és dolgoztat.
1817-ben részben spanyol és egyéb önkéntesekből, részben mexikói felkelőkből álló csapatával bőszen harcolt a függetlenségpártiak oldalán a királypárti spanyol csapatok ellen, míg aztán elpártolt mellőle a hadiszerencse:
serege nagy részét Guanajuato mellett szétverték, ő egy darabig egy ranchón (állattenyésztő gazdaság, vesd össze angol ranch) rejtőzött, de október 27-én a királypártiak rajta ütöttek és elfogták.
Juan Ruiz de Apodaca alkirály személyesen rendelkezett úgy, hogy Minát bírósági tárgyalás nélkül lőjjék agyon.
Az ítéletet november 11-én hajtották végre a Cerro del Bellaco nevű hegyen.
Mexikóban ugyanúgy a függetlenségi háború hősének tartják, mint a helyben születetteket.
Földi maradványai ma a mexikóvárosi Függetlenség-emlékmű alatt nyugszanak.
Egyébként spanyolországi tartózkodása alatt halt meg, a Sevilla melletti Castilleja de la Cuestában, amikor már épp indult volna vissza Mexikóba.
Ekkor már lényegében Új-Spanyolországot (Mexikót) és nem Spanyolországot tekintette a hazájának.
A végrendeletében is az állt, hogy Mexikóban temessék el a birtokán épült kolostorban (ez a kolostor azonban aztán soha nem készült el).
Egyébként meg a holtestének is elég kalandos története volt, nemcsak az életének:
"...vagyonos, de megkeseredett emberként halt meg. Halála előtt az egyházzal legitimizáltatta házasságon kívül, ágyasaitól született három gyermekét. Úgy végrendelkezett, hogy Mexikóban temessék el a birtokán épített kolostorban, amely azonban soha nem készült el.
Testét számos alkalommal költöztették. 1547. december 4-én a sevillai San Isidoro del Campo templomban, Medina hercegének mauzóleumában temették el. Három évvel később a helyre szüksége volt a hercegnek, ezért átvitték a templom Santa Catarina-oltárához. 1566-ban maradványait átszállították Mexikóba, a San Francisco de Texcoco-templomba, ahol anyja és egyik nővére is nyugodott. 1629-ben meghalt utolsó fiúörököse is, és az alkirály parancsára Cortést és minden leszármazottját átszállították a mexikóvárosi ferences templomba. Az ügy kilenc évig húzódott, addig maradványai az alkirályi palota nagytermében álltak. 1716-ban a ferences templomon belül költöztették át, 1794-ben pedig átvitték az általa alapított Hospital de Jesús Nazarenóba, ahol felállították mauzóleumát. 1823-ban, Mexikó függetlenné válása után félő volt, hogy testét megszentségtelenítik, ezért szobrát és címerét a szicíliai Palermóba küldték; csontjait azonban helyben elrejtették, majd 1836-ban az épületen belül újabb helyre dugták el. Csak 1946-ban fedezték fel őket újra, és a hitelesítés után az épületben visszahelyezték eredeti helyükre."
A hódító Hernán Cortés megítélése a mai Mexikóban rendkívül ellentmondásos, sőt szélsőséges.
Az ország spanyol gyökereit ápolók egy része büszke rá, míg az indián gyökereket fontosnak tartó nacionalisták nem egyszer azzall fenyegetőznek, hogy elégetik a holttestét, amely az általa alapított Hospital de Jesús Nazarenoban van.
A fenyegetőzések miatt a konkvisztádor mellszobrát is át kellett helyezni a Hospital de Jesús Nazareno előtti térről a templomon belülre.
Csak néhány emlékműve van az országban, többnyire eldugott helyeken.
Az Iztaccíhuatl és a Popocatépetl hegyek közötti hágót, ahol Cortés hadserege elvonult Tenochtitlan felé, Paso de Cortésnek, azaz Cortés-hágónak haívják, de egyébként más földrajzi név nem nagyon van elnevezve róla...
A valamikori Azték Birodalom sekély tavakkal övezett fővárosa, Tenocstitlan helyére épült mexikói főváros a lecsapolások miatt megállíthatatlanul süllyed.
Közép- és Észak-Amerika legnépesebb metropolisza 500 évvel ezelőtt mindössze egy sekély tóból kiemelkedő szigetre épült város volt, igaz, a fejlett Azték Birodalom fővárosa. A spanyol hódítással egy időben megkezdődött a gyakori áradásokat okozó felszíni vízforrások szabályozása, majd a felszín alatt víztároló rétegekben tárolt víz elvezetése. A több száz éves folyamat eredményeképpen a valamikori tófenék alatt fekvő agyagrétegek kiszáradtak. Tömörödésük, és az épületek súlya által okozott töréseik miatt a város gyakorlatilag megállíthatatlanul süllyed, ami nemcsak az infrastruktúrát veszélyezteti, hanem ezáltal több millió ember vízellátását is.
Rekonstruálni a régen élt emberek életét, a korabeli eszközök és ismeretek felhasználásával, manapság már mindennaposnak számít. Ahhoz azonban, hogy egy korabeli hajón tegyünk meg több ezer kilométert a Csendes-óceánon, már igazi bátorság kell. Thor Heyerdahl a világhírűvé vált expedíciójával bebizonyította, hogy lehetséges Dél-Amerikából átkelni a polinéziai szigetvilágba, és pusztán technológiai értelemben nem cáfolható az, hogy kelet felől népesedett be a terület.
Állítólag hihetelen ökológiai gazdagság és biodiverzitás jellemzi Costa Rica természetföldrajzát.
Közép-Amerika őserdőinek 75%-a itt található.
Közel 200 természetvédelmi terület található az országban, ebből 26 nemzeti park.
A védett területek az ország területének több mint egynegyedét teszik ki!
Costa Rica természetvédelemben az élen jár Latin-Amerikában, de a világon is kb. a legjobb 20-25 között van.
Mellesleg ha már turisztika, nyilván a spanyol gyarmati építészet emlékei is megfigyelhetők sok helyen, pl. a főváros San Joséban.
Igaz, hogy spanyolok előtti civilizációk emlékei itt - pl. Mexikótól vagy Guatemalától eltérően - nem találhatók, itt nem voltak városias kultúrák a spanyolok előtt.
Costa Ricáról olvastam régebben, hogy a fejlődése annyiban eltért a szomszédos országokétól, hogy itt nem vagy csak nagyon kevés nagybirtokos volt, nem alakult ki az a nyomasztó nagybirtok-rendszer rabszolgákkal és éhbérért dolgozó agrármunkásokkal, mint Latin-Amerika nagy részén.
Spanyolországból kivándorolt "kisemberek", kis- és középparasztok, polgárok települtek itt főleg le és alakítottak gyarmatot.
Eleve demokratikusabb alapon rendezkedtek be, mint Spanyol-Amerika más részein.
Később jöttek Európa más részeiről is bevándorlók.
A keleti parton vannak feketék is, de azok is beilleszkedtek a társadalomba.
Újabban a turizmust és az ökoturizmust tekintik az egyik húzóágazatnak, amihez hatalmas területeket, őserdőket és tengerpőarti ökoszisztémákat nyilvánítanak védetté, ahová aztán jó pénzért elviszik a pénzes észak-amerikai és európai turistákat.
Lehet, hogy hosszabb távú gondolkodás ez, mint fillérekért kiárusítani az erdőket, aztán meg elmenni bűnözőnek vagy kivándorlónak az USA-ba...
Hát igen, sikertörténetről sajnos nem igazán beszélhetünk.
Pedig a hatalmas természeti erőforrásai révén talán többre lenne hivatott ez a kontinens.
Lehet, hogy a megfelelő képzettségű humán erőforrás, az alacsony HDI (Human Development Index), az oktatás hiányosságai és a rossz politikai berendezkedés gátolja a kitörést?
Nem egyszerű kérdés.
A kontinens déli végén fekvő, többnyire fehérek által lakott országok, Argentína, Uruguay és Chile akik egy kicsit fölfelé kilógnak a sorból, no meg a közép-amerikai Costa Rica.
Erről jut eszembe, nem igazán lehet sikertörténetnek nevezni a térség későbbi történelmét, polgárháborúk, háborúk a szomszédos országokkal, a 20.században katonai diktatúrák, rengeteg nyomorgó, a természet féktelen pusztítása, gazdasági függés előbb az angoloktól, aztán az USA-tól. Persze voltak kivételek, a 19.század végi Argentína, amelyik nagy jólétre tett szert a húsexportból, Brazília is időnként egész jól állt, Chile a 1960-as évekig, Venezuela a magas olajárak idején, Uruguay és Costa Rica pedig jól elvan már régóta,
1816. július 9-én kiáltotta ki a Tucumáni Kongresszus a La Platai Egyesült Tartományok (Provincias Unidas del Río de la Plata) függetlenségét Spanyolországtól.
Ez volt a mai Argentína jogelődje, az Argentína nevet csak később vették föl.
Ezt tekintik Argentína függetlenségének, bár első ízben már 1810. május 25-én, az ún. májusi forradalom során kikiáltották a függetlenséget, de a függetlenségi háború viharai miatt azt meg kellett ismételni, ill. erősíteni 1816-ban.
A függetlenség kikiáltásának 100. évfordulóján, 1916. nyarán szervezték meg az argentínok a dél-amerikai nemzetek első labdarúgó tornáját, amely a későbbi Copa Amárica sorozat jogelődje lett.
Az 1916-os tornán még csak négy ország, Argentína, Uruguay, Brazília és Chile csapatai vettek részt.
A tornát Uruguay nyerte meg 2 győzelemmel és 1 döntetlennel Argentína előtt, akiknek 1 győzelmük és 2 döntetlenjük volt.
A torna utolsó mérkőzése volt az Argentína - Uruguay, itt az uruknak már egy döntetlen is elég volt a tornagyőzelemhez.
Gólnélküli döntetlennel zárult a találkozó, így aztán az égszínkék mezesek, az El Céleste nyerte az első dél-amerikai válogatott tornát.
Amíg VII. Ferdinánd élt, szó sem lehetett arról, hogy Spanyolország elismerje volt gyarmatai függetlenségét.
Halála után lánya, II. Izabella (Isabel II. de España, ur. 1833 - 1868), került a trónra 3 éves kislányként.
Nyilván nem ő kormányozta ténylegesen az országot, hanem régensként az anyja, María Cristina de Borbón-Dos Sicilias, akinek a régenciája 1840-ig tartott, utána 1840 és 1843 között Espartero tábornok régenskedett.
II. Izabella uralkodása alatt kezdődött meg csak a lassú-lassú enyhülés Spanyolország és volt gyarmatai között.
Elsőként Mexikó függetlenségét ismerték el 1836. december végén, már-már év végi, szilveszteri hangulatban, a következő évben pedig kinevezték Spanyolország első mexikói nagykövetét. :-)
VII. Ferdinánd (Fernando VII de España, ur. 1806 - 1808, majd 1814 - 1833) pl. haláláig (1833. szeptember 29.) sem tudott belenyugodni a spanyol-amerikai gyarmatok elveszítésébe.Már a nyilvánvaló vereség után is többször is dédelgetett terveket inváziós flották és expedíciós hadtestek Amerikába küldésére, de egyrészt a korabeli Spanyolország belső nehézségei, másrészt a külpolitikai körülmények miatt egy ilyen katonai expedíció végrehajtásának nem volt realitása.Külpolitika: mind a Brit Birodalom, mind az USA hevesen ellenzett egy ilyen esetleges katonai beavatkozást, Spanyol-Amerika ismételt spanyol meghódítását.Állítólag az 1823. évi Monroe-elv is eredetileg főleg a spanyolok újragyarmatosítási törekvései ellen szólt...
Utánaolvasva úgy tűnik, hogy az utolsó spanyol helyőrség, a callaói kapitulációja után egyes területeken királypárti guerillerók még évekig folytatták egyre reménytelenebb harcukat.
Peruban pl. 1828-ig, de Chile déli részén és Patagóniában egyes csoportok 1832-ig.
A spanyol wikipedia, de az angol szerint is egyébként 1808-tól 1833-ig tartottak a spanyol-amerikai függetlenségi háborúk.
Mondjuk az 1833 az nem tudom mi, ha az utolsó királypárti guerillero-csoportot 1832-ben szétverték Patagóniában, de ez már tényleg részletkérdés. :-)
Hát... azért Mexikót vagy Perut én nem nevezném mesterséges államnak.
Mindkettőben már régen a spanyolok előtt is városias civilizációk voltak, sőt gyakorlatilag régebben, mint néhány európai országban.
Tudom, hogy nem lehet az azték vagy az inka birodalmat a mai modern Mexikó vagy Peru közvetlen jogelődjének tekinteni és a spanyol hódítás miatt nincs is közvetlen kulturális folytonosság, de mesterséges államokról beszélni azért erős túlzás.
Mondjuk az is igaz a másik oldalon, hogy pl. Argentína, Uruguay, Paraguay vagy Venezuela esetében nem voltak olyan fejlett és jellegzetes kulturális és történelmi előzmények, mint pl. Mexikó és Peru esetében, de tkp. ma már ezek az országok is egyfajta nemzetállamnak tekinthetők.
Ha pl. egy argentínt vagy uruguayit megkérdezel a nemzetiségéről, akkor valószínűleg azt fogja válaszolni, hogy argentín vagy uruguayi és legfeljebb másodsorban említi meg, hogy milyen nemzetiségűek voltak a Latin-Amerikába bevándorló ősei.
Nem gond :) Az jutott eszembe hogy érdekes az emberi elme, ilyen mesterséges államokat is mint az USA vagy a latin-amerikai országok is a hazájuknak éreznek az emberek, nemcsak a természetes úton létrejött, egy nemzethez köthető államokat mint mondjuk Magyarország vagy Németország. Jó tudom, ezekben sem egy nemzet volt eredetileg, hanem fejlődés eredménye volt a létrejöttük.
Bolívia és Uruguay 1825-ben, de Uruguay függetlenségét Brazília és Argentína csak 1828-ban ismerte el a brit közvetítéssel létrejött montevideói egyezményben.
Az utolsó Dél-Amerikában állomásozó spanyol királypárti hadtest, a perui Callao-ban lévő Fortaleza de Real Felipe erőd védői 1826. január 22-én kapituláltak.
A spanyol parancsnok, José Ramón Rodil y Campillo tábornok, Navarra alkirálya, Rodil őrgrófja tette le a fegyvert a venezuelai Bartolomé Antonio de la Concepción Salom Borges tábornok előtt.
A kapitulációs feltételek viszonylag enyhék voltak: a spanyol csapatok megtarthatták csapatzászlóikat és békében elhajózhattak a kikötőből.
Magán a kontinensen így ért véget a négyzsáz éves spanyol uralom, a karibi szigetvilágban azonban Kuba, Puerto Rico és Santo Domingo még spanyol uralom alatt maradt egy darabig.
Jó kérdés. Annak idején az USA függetlenség eléréséhez nagy segítséget jelentett a franciák támogatása az angolok ellen ( ami aztán a francia államcsődhöz és a nagy francia forradalomhoz vezetett ).
"Jose de San Martin átkelése az Andokon - Hannibált idézte a bravúr, akárcsak az ezt követő csata, amely Chile felszabadítását eredményezte:"
Kétségkívül hatalmas katonai teljesítmény volt, San Martín katonai zsenijét nem nagyon szokás kétségbe vonni.
De arról vajon van-e valami adat, hogy a Brit Birodalom és a nemzetközi szabadkőműves páholyok pénzzel, fegyverrel, hadianyaggal, önkéntesekkel vajon mennyiben támogatták a latin-amerikai függetlenségi mozgalmakat, ezzel is meggyorsítva a rivális Spanyol Birodalom mielőbbi felbomlását?
Úgy tudom, hogy a történelemnek egy nagyon kevéssé kutatott területe ez és meglehetősen kevés hiteles adat és forrás áll ezzel kapcsolatosan a kutatók rendelkezésére....:-(
OFF:
A José szó véghangsúlyos, tehát az e-re kell az ékezet, így: José
