Tetszett, ahogy pár sorba tömörítve, frappánsan összefoglalva jellemezted az Anathema-diszkográfiát - a lényeget tekintve egyezik a véleményünk.
Legalább harmadszor jártak ők Loreleyben. Számomra a 2011-es koncertjük igazán emlékezetes, kiválóan sikerült - pedig aznap elvileg a fő attrakció Dream Theater után csak hangulat-levezető szerepük lett volna, ehelyett messze jobb volt a DT-nél.
Vasárnap, az utolsó nap, és mint a péntek esetében, itt is csupán két koncertről tudok beszámolni.
A nap utolsóelőttije az Anathema. Pici csalódást éreztem, némileg hakniíze volt ugyanis. Amolyan megúszós-féle koncert, amelyen a slágeresebb, könnyedebb, kevésbé „melós”, jobb esetben is kevésbé összetett dalok szerintem túl nagy hangsúlyt kaptak.
Kedvelem a bandát, már eleve azt a szinte egyedülállóan markáns fejlődést, amit a jó 25 évük alatt produkáltak: két borzasztó doom metál-albumot egy gyenge progmetál követ, majd jön két igen erős és jellegzetes, többek közt a waterses Floydot idéző progmetál (Alternative 4, Judgement). Az eztán jövő két lemezen (A Fine Day to Exit, A Natural Disaster) tovább finomodik a zene, mármint olyan értelemben, hogy ahogy a Radiohead, a Porcupine Tree és a Riverside zenéjének egyikét sem nevezzük igazából progmetálnak, úgy innentől már az Anathemáét sem… (Utóbbi hatások mellé egyébként itt már felzárkózik a Coldplay – amellett, hogy Waters sem tűnik el teljesen a képletből). Talán a sokféle hatás az oka, de túlságosan széttartó ez a két album, nincs bennük koherencia; szerintem kissé el is marad a két előzőtől.
Eztán (az új anyagok tekintetében) egy igen hosszú, sokéves szünet, amit 2010-től két olyan album (We’re Here Because We’re Here, Weather Systems) követ, melyek szerintem a banda eddigi legjobbjai. Főleg az utóbbi, mert ugyan nagyon hasonló a két anyag, ám egyszerűen erősebbek a dalok a Weather-ön. Kiforrott, teljesen koherens zene, immár végre egyértelműen saját stílussal, mégha az említett hatások azért érezhetők is. (Közben egy olyan lemez is megjelenik, ami a két doom metál-album egyes dalainak részben szimfonikus, és immár emberközeli feldolgozását tartalmazza, ám ebből a szerintem teljesen illően Falling Deeper című anyagból nekem egyes-egyedül az utolsó szám, a Sunset of Age tetszik: hovatovább ezt tartom a banda egyik legjobb dalának). A 2014-es Distant Satellites lehetne ugyanolyan erős, mint közvetlen elődje, ám sajnos az utolsó harmada eléggé ront az összképen.
Végül a tavalyelőtti The Optimist, ami némileg gyengébb a Distantnél is, lévén szerintem unalmas anyag, pár kivételtől eltekintve érdektelen dalokkal és túl sok dobgéppel…
Szóval lett volna bőven muníciójuk egy ütős kis progkoncertet rittyenteni, ezt mégsem tették, mentek inkább a könnyebb ellenállás felé a könnyedebb, többé-kevésbé táncolhatóbb dalokkal (Closer, Can’t Let Go, Distant Satellites, San Francisco, Thin Air), illetve az ezeknél csupán némileg fajsúlyosabbakkal (Ariel, Endless Ways, Springfield, A Natural Disaster). Igazán ütős dal alig volt pár (a két Untouchable, az A Simple Mistake, és a ráadás Fragile Dreams): hasonlóan jó nótákból azért nagyságrenddel több van a Cavanagh-bratyók tarsolyában…
Nekem egyébként az sem tetszett, hogy túlságosan, érdemtelenül gyakran tapsoltatták magukat. Eleve már a bejövetelükkor és a kezdéskor ezt tették, majd a másfél óra során még úgy féltucatszor. Visszatetsző volt az arcoskodásuk, és a körülöttem állók is nagyjából ugyanígy voltak ezzel...
A Steve Hillage Bandre, mint a nap fő fellépőjére voltam talán a leginkább kíváncsi az idei fesztiválból. Nagyon szeretem Hillage dalait, és egyszerűen imádom a játékát, az igen jellegzetes, borotvaéles riffjeit. Itt most rögtön le is tudom az egyetlen, és tényleg apró problémám: a koncerten ezek a riffek valahogyan és valamiért kevéssé voltak a stúdióalbumokon hallhatóan metszőek, holott a hangkeverés príma volt, és még azt sem lehet mondani, hogy a jó Steve az évtizedek alatt leszokott volna erről a hangzásról, vagy hogy az ujjaiban egyszerűen már ne lenne elég kraft, hiszen a 2009-es Gong-albumon (2032) is a régi módon vijjog és csilingel…
Na mindegy. Nagyon jó koncert volt, jó hangulatú, és a tracklist is tök rendben volt. Mondjuk a végére módfelett csodálkoztam, mert annak ellenére, hogy gyakorlatilag a jelenlegi Gong teljes legénysége alkotja mellette a Bandet (kiegészülve a szintiket kezelő Miquette Giraudy-val, aki Yoni a régebbi Gongból, Steve élete párja, és a koncert első harmadában valamiért permanensen szarakodott szegénynek a szintije), szóval ennek ellenére semmit nem toltak Gong-albumról. Csodálkoztam, ám nem bántam, a Gongon két éve ugyanitt már kiélvezkedtem magam.
Kizárólag Hillage hetvenes évekbeli szólóalbumairól mentek dalok, a Fish Risingtól az Openig, nagyjából arányosan mind az ötről, a Solar Musick Suite-től a Light in the Sky-on és a The Glorious Om Riffen át a The Fire Inside-ig… (Mondjuk az Openes Earthrise-nak, mint tőrőlmetszett prognak nagyon örültem volna, ahogy például annak is, ha letolnak valamit 1972 szerintem egyik legjobb albumáról, a Khan Space Shanty-járól, de persze utóbbin nem csodálkozom, hogy nem ment). Jóllehet hősünk saját maga énekel az albumain, a koncerten nagyrészben Kavius Torabi, a Gong-frontember énekelt: a jó Steve-nek, ha – szerencsére – az ujjai nem is fáradnak, az eleve nem annyira acélos hangja igen, és ezt tényleg lehetett is érezni…
Szóval klassz, hogy ezzel az igen erős koncerttel zárult ez az amúgy viszonylag gyengébb felhozatalú Loreley. :)
Persze, a Spandau teljesen vállalható zene, abszolút minőségi popzene a békeidőkből. Én az angol new wave-et mindig is nagyon komáltam (a proggal való házasítása meg egyenesen zseniális dolgokat tudott néha eredményezni), és ugyan a Spandau, ahogy mondjuk a Duran Duran is (te jó isten, ne tetézd bazmeg, ne tetézd! :D ) inkább csak érinti az újhullámot, azért ezek a korabeli újromantikusok szerintem nagyon rendben vannak (a Durantől a Rio-album?? Kib.szott jó…), pláne hogy azért rockzene is az övék. A Spandau a kilencvenesekben sajnos már nem létezett, de én még a Duran kilencvenes éveit is jól ismerem, és az is tök rendben van.
Egyébként ez a Schulzéval kapcsolatos félmondatod („…én meg már hosszú ideje csak arra várok, hogy a prüttyögő-bugyborékoló hangmasszából majd kibontakozik valami, amire rá tudok csatlakozni”) nagyon jó. „Amire rá tudok csatlakozni”… :D
Tejóságoség! Hogy kerül Spandau Ballet egy prog-rock fórumba?
Micsoda szentségtörés! - mondhatnám, ha nem kedvelném én is a csúcs-korszakukat. Ezt mindig félve, szemlesütve, halkan említem csak meg zeneértőbb barátaimnak :-)
Szombat. Aznap tolta a kicsit lejjebb, kicsit megénekelt t és a Karcius. Majd jött utolsó előttiként a Lazuli.
Azt hiszem, az idei fesztivál leginkább ünnepeltjei ők voltak. Eleve már mikor megjelentek, az egyrészt kimondottan nagy tömeg előtt történt, és ez a népsűrűség kimondottan lelkes volt. A koncertjük végére pedig még (nyilván) fokozódott is a hangulat. Nem csoda: a Lazuli úgy játszik kifejezetten dögös, dinamikus, modern progrockot, hogy - talán az eredendő világzenei beütéssel összefüggésben - folyamatosan sugárzik belőlük-tőlük az az amúgy viszonylag kevesekre jellemző jó hangulat, lelkesültség, ami pedig könnyen elkapja a nézőt. A francia ének ezt a hatást szerintem egyértelműen erősíti, lévén nagyon passzol a zenéjükhöz. (Ugyanakkor meggyőződésem, kizárólag ez áll egy sokkalta szélesebb sikerük akadályaként).
A zenéjüket egyébként csupán egy-két hónapja (!) ismerem, ám a számomra szokatlan francia vokál ellenére igen hamar megszerettem. Nem kis részben a leode okán. Számok címét talán, ha párat tudok megnevezni, inkább azt tudom többé-kevésbé, mi melyik albumon van. Persze viszonylag sok dal ment a tavalyi lemezről, például a Chronique Canine, amire azért emlékszem, mert az énekes, Dominique egy füzetből németül felolvasta az egy kutyáról szóló sztori cselekményét (nem tud németül, így igen viccesen hangzott)… :) Amúgy elég sűrűn kommunikált a hallgatósággal, szinte kizárólag németül, többnyire felolvasva, és egy ponton tudomásunkra hozva, hogy az apjuk (az övé és a tesójáé) is köztünk, nézők között van, integetve neki: egy hozzájuk hasonlóan szikár, már ősz arc, nagyon hasonlít a leodés Claude-ra; és tessék, itt is, mint az IQ-nál, kapcsolódom – ezúttal csupán közvetve - egy fellépő zenészhez, a fater ugyanis szintén a kempingben sátrazott a kutyájával, mely utóbbi (legalább) egyszer kicsit megkergette a macskámat, és emiatt akkor az amúgy mindig morcosfejű öreg mosolyogva elnézést kért tőlem. (Magamban: faszt röhögsz öreg, szegény cicc itt kap mindjárt infarktust!... A jóember egyébként végig a három nap alatt úgy nézett rám, mint akinek megvan a maga markáns véleménye, gondolom a cica okán, aki semmilyen tekintetben nem kutya…).
És persze ment a 2014-es album utolsója, a nagyon erős Les Courants Ascendants, ahol a számvégi refrént, pont, mint a három évvel ezelőtti NotP alatt, vagy két percen át kizárólag a közönség adta elő. A koncert végén pedig mind az öten egyszerre marimbáztak (vibrafonoztak?) egy jóízűt.
És hogy valami kevésbé jót is írjak :) , nekem nem tetszik, hogy a basszus a koncerte(ke)n is gépről megy. Tudom, hogy már az évtized eleje óta a stúdióalbumaikon is programozott a mélység, de én kissé oldszkúl módon azt szeretem, ha élőben megvan a hangoknak a maguk, emberi testben is megnyilvánuló felelőse. Már csak azért is, hogy például Chapman-stickezni láthassak nem is tudom, hány év után újra embert… Szóval díjaznék egy, legalább a koncertekre rendszeresített plusz fellépőt. És ha már itt tartok, az sem lelkesít túlságosan, mikor látom, hogy az épp kürtön játszó billentyűs Romain helyett gép adja a szinti-szólamokat…
A nap fő fellépője a Nick Mason’s Saucerful of Secrets volt. Kábé kétszer annyi néző előtt, mint a tegnapi TD. Egy kifejezetten húzós, gitárcentrikus koncert, és (persze) kizárólag korai, azaz 1971-72-ig tartó Floydot toltak. Méghozzá igen dinamikusan, pörgősen, jól megdolgoztatva a pont háromnegyed évszázados Nicket (akivel egyébként 2006-ban kerültem közelségbe, Pesten a Bahnhofban dedikálta csekély két óra sorbanállást követően a friss PF-könyvem).
Annak ellenére is nagyon jó koncert volt, hogy a ’71 előtti Floyd iránt sosem éreztem nagy szeretetet: számomra a Floyd tágabban véve is csak a Meddle-vel, szűkebben meg a Dark Side-dal kezdődik… Szóval azért is élveztem mert – jó érzékkel - nem igazán mentek elborult pszichedéliába. Már eleve rettegtem a zenekar nevétől, de szerencsére nem játszották a 12 perces címadó dalt, mint ahogy végig nagyon csínján bántak az eredeti, hosszú-hosszú percekig tartó belassult tripekkel. A jó másfél óra alatt szinte minden volt, ami ebből az időszakból úgy minimum viszonylag jó dal, hogy közben azért dinamikus is. Nem sorolom fel, mert részben csak puskázni tudnám mondjuk a setlist.fm-ről, szóval csupán azt a párat írom, amiknek nagyon örültem: One of These Days (a koncert talán legnagyobb sikere volt), Fearless, When You’re in, Childhood’s End, If, Atom Heart Mother Suite (nem a teljes szám ment), Let There Be More Light… Mindez frissen és megújultan megszólaltatva, szóval ezek a fél évszázados dalok ezzel az előadással nemhogy porosnak nem, de abszolút mai, modern rocknak tűntek. Néhol egyenesen punkba mentek át (Vegetable Man, Lucifer Sam, The Nile Song), ami talán a gitáros-énekes Gary Kemp hatására lehet, ezeket a dalokat legalábbis egyértelműen ő dominálta, de persze ő (egyik) frontemberként mindig előtérben volt. A Spandau Ballett agytrösztjének egyébként eleve örültem, mindig bírtam a bandát, és titkon bíztam abban, hogy mondjuk fél percre a Golddal, vagy a Through the Barricades-szel kikacsintanak a közönségre, de sajnos nem… :)
Maga Mason dobosként láthatóan jól tartja a formáját, még ha energikusságban például a némileg mondjuk fiatalabb Palmertől azért jócskán el is marad. Kommunikatív, pár dal előtt azokat illetően röviden sztorizgatott is.
Igazad van, valóban, most így nekem is beugrott: először az eső eredt el, és erre kezdett bele Hodgson a dalba, amit picit később persze amúgy is letolt volna... :)
És igen, az én emlékeim szerint is annyit csinált Schulze, hogy amúgy többnyire háttal nekünk gurulgatott ide-oda a székével, és valami igen elborult dolgokat adott elő... Én annak a koncertnek csak a második felén voltam, de az is bőven elég volt.
Szerintem amúgy az ilyen a szervezők felelősségét veti fel: ismerniük kell az adott előadót, pontosan kéne tudniuk, mit fog csinálni a ráosztott időben. Egyúttal ismerniük kéne úgy általában a közönség ízlését is, hogy miért lelkesednek, mit fogadnak el, és mi az, ami kiverheti náluk a biztosítékot. 2008-ban asszem még csak a harmadik fesztivál volt, szóval ezzel éppenséggel valamennyire magyarázható lehet a Schulzéval való mellényúlás; ám ebből az következik, hogy idővel egyre kevésbé bocsátható meg a szervezőnek, ha kimondottan rossz fogadtatású előadót hívnak meg, és pláne főműsoridőre teszik. És erre szerintem pont idén volt egy példa, a TD-vel.
Sajnos a negatív élmények is tudnak emlékezetesek lenni - ezt próbáltam sugallni az idézőjellel. Schulze az egyetlen olyan sztár-fellépő volt a fesztivál története során, amit közös megegyezéssel menet közben otthagyott kis csapatunk. Csak az maradt meg bennem, ahogy a nagy színpadon egyetlen ember tekergeti a potmétereit és ide-oda gurul székével a kütyüi között - én meg már hosszú ideje csak arra várok, hogy a prüttyögő-bugyborékoló hangmasszából majd kibontakozik valami, amire rá tudok csatlakozni.
Aztán egyszer csak elfogyott a türelem...
Pedig alapból semmi bajom az elektronikus alapú zenével - ha az kellően izgalmas, eredeti, és nem öncélú. Azt meg végképp nem tudom megérteni, ha egy előadó az önmegvalósítást tűzi ki célul maga előtt - miközben ott van több ezer néző, akik mégiscsak szórakozni jöttek, legtöbbször abban a reményben, hogy felidézhetnek valamit a koncerten abból, ami az adott előadót ismertté tette.
2008-ban egyértelműen Hodgson volt a csúcs. Nekem úgy rémlik: épp azért kezdte el azt a számot, mert többen is bekiabálták neki a címét, amikor eleredt az eső. Még mondta is: igen, van ilyen dalom. Aztán belevágott...
Köszi. :) Igen, azon én is ott voltam, bár Schulze az égvilágon semmi hatást nem tett rám. Miért volt az egyik "legemlékezetesebb"?...
Arról a 2008-as NotP-ról egyébként nekem elsőre mindig Hodgson ugrik be, és hogy pont akkor eredt el az eső, amikor elkezdte az It's Raining Againt... :)
„Közkívánatra” :) az egy héttel ezelőtti NotP többi fellépője, mindegyiket szokásom szerint helyileg jó elölről végignézve-hallgatva.
Péntek. Az IQ után a Tangerine Dream jött, mint a nap fő bandája. Ehhez képest hihetetlenül kevesen voltak nézők, sőt, még a koncert közben is szivárogtak elfelé. Nem csoda. Froese pár évvel ezelőtti halálával ez a TD már nagyon nem a klasszikus TD; ahogy pedig most számomra is kiderült, már semmilyen értelemben nem az. Önmagában az még nem lenne probléma, hogy a három „zenész” mindegyike jóval a klasszikus kor (hetvenes és nyolcvanas évek) után került Froese mellé: a Gonggal is pont ugyanez a helyzet, az összes jelenlegi tag csupán 2014-től került az időközben meghalt Allen mellé, mégis méltó módon tartják életben, sőt viszik tovább az örökséget.
Az egyik probléma az, hogy a kétórás koncerten összesen kábé negyedórányi zene ment az említett „klasszikus” korszakból. (Én egyébként kizárólag ezt, az 1970-től ’90-ig tartó időszakukat ismerem, mínusz filmzenék; amit pedig kimondottan szeretek, az ebből a két évtizedből inkább a késő hetvenes-kora nyolcvanas években megjelent albumaik. Erről egyébként a Progresszív zene…-topikban írni fogok, mert szerintem érdekes a téma, és többeknek biztosan lesz majd véleménye).
Szóval negyedóra abból az amúgy igen szélesen vett korszakból, amit bármely prog-hallgatóság valamennyire is értékel… (lásd a fesztivál nevét, és lásd pl. azt a progarchives-t, ami kellő szavazatszám felett igen jó iránytűnek, vagy ezesetben inkább lakmuszpapírnak tekinthető). Ott van a színpadon három, a Tangerine Dream-márkanév alatt épphogy csak pár éve felbukkant ember: az egyikük kezei alatt egyetlen hangszer sincs, ő kizárólag gombokat csavargat, potmétereket és szekvencereket állítgat, laptopon matat. A másik elméletileg hegedül, ami tök oké, ám a gyakorlatban ezt a zene max tíz-húsz százalékában teszi, és semmi mást nem csinál. A harmadik az, aki azt csinálja, amit a klasszikus érában három ember végzett a koncerteken, azaz billentyűs hangszereken játszik. Ahogy pár hsz-szel lejjebb írtam, az egész koncert szinte bármelyik pillanatában a zene kb. négyötöde gépről ment…
És milyen zene? Hát véletlenül sem a Rubycon, a Ricochet, a Stratosfear, a Force Majeure, a Tangram, a Hyperborea stb bármely dala, amikről pontosan lehet tudni, mennyire hálás értük bármely (német) progközönség, nem: szinte kizárólag olyan – új/viszonylag új - zene, ami csakis a megveszekedett és levakarhatatlan rajongókat érdekli, senki mást… (Az a bizonyos kb. negyedóra egyébként a Green Desertről és valamelyik korai albumról ment).
A billentyűs arc keze ügyében volt egyébként egy gitár, ám sajnos egy másodpercre sem használta. Továbbá fura volt, hogy egy kurva szó nélkül tolták végig a koncertet: még bemutatkozás sem volt, az elején sem egy helló; a legvégén, a meghajláskor mondták, hogy thank you, és ennyi…
De hogy valami jót is írjak: hát ez a koncert valami veszettül jól szólt! Minden egyes hang gyönyörűen, kristálytisztán kijött, semmi nem volt egy picit sem túltolva, sem túl a háttérben. Ez már a hetedik NotP-om volt, de ennyire jó hangzású koncertet én ott még nem hallottam. Tényleg.
Az élő produkciók valóban nagyon mások tudnak lenni - pontosan az "ilyen-olyan", ezerféle ok folytán -, mint a stúdióalbumok. Én csakis és kimondottan és ezekről beszéltem most a legutóbb.
Igen, holnapra tervezem ideírni a beszámolóm, és persze a hozzákapcsolódó kis véleményeim, meglátásaim többi - azaz nagyobbik - részét. :)
Ha már elborult prog van új Edison's Children. Elképesztő jó. Itt megtalálható mindaz, ami az utóbbi Marillionokból hiányzik. Számomra hihetetlen, hogy valaki (Trewavas) két ilyen originális zenekart futtat!
Amit írsz teljesen igaz. Ugyanakkor az én esetemben az élő produkciók ezt nemigen támasztják alá. Többször volt csalódás a vége, mint élvezet - ilyen-olyan okokból.
Igen. Általános vélemény az IQ-t illetően, hogy Nicholls visszatérte, azaz az Ever óta egyszerűen képtelenek hibázni. Ez idestova már 26 évet jelent, és szerintem is abszolút így van. Eleve igen ritka – sőt, talán egyedülálló -, hogy egy előadó ilyen hosszú idő alatt ennyire egyenletesen nyújt ilyen magasszintű teljesítményt. Oké, ez a jó negyedszázad „csupán” hat (vagy megelőlegezve hét, amihez igazából még jóindulat sem kell) stúdióalbumot jelent, ám ennek nyilván a bevételt keményen érintő ára van, amit ők bevállaltak. Így viszont kikerülik az amúgy mások által az ötévenkéntinél (sokkal) sűrűbb album-megjelentetésekkel szinte óhatatlanul együttjáró minőségi hígulást…
És jut eszembe, ott van még a két évvel ezelőtti karácsonyi albumuk: ha a The Dark Christmas Suitet kiveszem a képletből, (a tematikához képest) még akkor is egy igen korrekt anyagról van szó; nevezett dal pedig szerintem az egyik legjobb számuk evör. (Mellesleg a számomra legnagyobb kedvenc Harvest of Souls után a leghosszabb).
Az IQ-val én is így vagyok, nem nagyon tudnak olyat csinálni, ami ne tetszene.
Thielent én nagyon ajánlom, az Anti-Matter Poetry albumtól kezdődően (az azt megelőző Voices is jó, de az még messze nem a kiforrott T). Érdekes, hogy nem te vagy az első, akinek a Camel ugrik be, nekem viszont egyáltalán nem. Jó értelemben vett elborult neoprog, amely le sem tagadhatná a hatásait, de nem is akarja. És pont ez a jó benne. Nem akarja megváltani a világot, de érződik, hogy Thielen szíve-lelke benne van minden hangban, jók is a dalok, az egyértelmű hatások mellett is ötletes, élvezetes (és tényleg néha picit, néha nagyon elborult).
Akkor sajnos nincs szerencséd velem Zsolti, mert nemigen van az említettekről érdemi infóm. Lévén eleve nem ismertem őket, így aztán nem is törtem magam a fellépéseikért. Tudod, én nem olyan vagyok, mint ti, én lusta vagyok; jószerivel csak akkor teszem tiszteletem az amfiteátrumban, ha érdekel a cucc, azaz ismerem az adott bandát. Mert amúgy tök jól megvagyok a kempingben, és bőven elég, ha ilyenkor csak épp, hogy hallom a zenét… Most amúgy velem volt a macskám (!), így jól meg is tudtam ideologizálni az érdektelenségem, figyelni kell néha rá, nincs mese… :) De ez az idei Loreley mondjuk eleve kedvezett ennek, nem volt igazán erős a felhozatal, pont ennek okán nem voltatok ti, ugye.
Annyiban mondjuk tudom árnyalni a dolgot, hogy t és a Karcius megismerése be volt, és be van tervezve, így azért mindkettő koncertjének egy-egy részén ott voltam. Thielenék olyasmik voltak, mint számítottam rá, és az a kábé húsz perc engem egyébként leginkább a Camelre emlékeztetett.
A Karcius pedig valahogy jobbnak tűnik, mint vártam: sokkal inkább hangzott (klasszikus-fúziós) progosnak, mint jazzrocknak; valószínűleg a mához időben közelebb álló albumokról kaptam el dalokat, mint régebbiekről. A fotón mondjuk pont nem tűnik úgy, de a billentyűsük elég nagy forma, az amolyan emersonos túlmozgásaival frankón ellopta a showt a két frontman elől, nekem tetszett… :)
Összességében fasza volt, bár mondjuk számomra nincs olyan IQ-koncert, ami ne lenne az… Egyetlen problémám volt, ami a NotP-on sajnos néha megesik, a hangosítás: tompán szólt az egész, nem jöttek ki szépen sem a magas hangok, sem Nicholls hangja, ami utóbbi miatt egyébként legszívesebben szétpofoztam volna a keverős arcokat. Az első szám (From the Outside in) közben szerintem maga Nicholls is, mert az instrumentális részek alatt láthatóan elég idegesen próbált javíttatni a dolgon, ami sajnos csak részben sikerült… Talán amúgy az lehetett, hogy a hangosítás már a következő bandára, mint a nap fő attrakciójára állt be: a Tangerine Dream tényleg eszetlen jól szólt, ami persze nem nehéz úgy, hogy az egész koncert szinte bármelyik pillanatában, amit hallhattunk, annak kb. négyötöde gépről ment… Mindegy.
A basszer Jon Jowitt volt; Tim Esau ugyanis, ahogy Nichollstól megtudhattuk, sajnos épp egy londoni kórházban betegeskedik; a valóban szept elején megjelenő Resistance két dalában (A Missile és For Another Lifetime) viszont még ő, mármint Jowitt sem tolta a basszt, gondolom nem volt ideje/módja betanulni őket, így ezekben gépről ment a mélység. Jowitt amúgy az egyik ilyen dal alatt pont a mögöttem álló nőhöz jött kicsit kvaterkázni vele, és közben megdicsérte a saját készíttetésű - amúgy tényleg pöpec -, mindkét oldalán IQ-s témájú pólómat… :)
A szinte pont kétórás hangverseny dalai pedig – az említetteken túlmenően – ezek voltak, nem ebben a sorrendben: The Last Human Gateway, The Wake, Headlong, Further Away, The Seventh House, Frequency, The Road of Bones, Until the End; a ráadás a Subterranea volt.
