Ha ekkor is csatolt marad a két foton, akkor vagy időben visszafele ment a hullám
Ugyanis az időben visszafele haladó hullám pontosan ott van minden pillanatban, ahol az előrehaladó. Ha az utóbbi elérte a polarizátort, akkor a visszafele haladó is eléri a forrást a kisugárzás pillanatában, függetlenül attól, hogy a kisugárzás után az megsemmisült vagy nem.
Ezt valahogy nehezemre esik elhinni, hogy mondjuk több ezer év múlva, ha még él tudós a földön, akkor sem jutunk túl ezen a határozatlansági elven. Ez számomra olyan elfogadhatatlan és irracionális, mint a nem-determinisztikusság. Persze levezetni nem tudom sajnos, ahhoz sokat kellene tanulnom + kellene egy kis zsenialitás is.
Az EPR-re visszatérve, fel szokták hozni, hogy lehetséges a végtelen sebességű jelterjedés. Az elemi hullámok mehetnének majdnem végtelen sebességgel, a csoportsebesség maradhatna a fénysebesség.
Ennek valóságtartalma egyszerű kisérlettel ellenőrízhető. A forrást meg kell semmisíteni azelőtt, hogy a két foton elérné a polarizátorokat. Ha ekkor is csatolt marad a két foton, akkor vagy időben visszafele ment a hullám, vagy a két foton valójában egyetlen foton. Az utóbbi alternatíva számomra logikátlan, de lehet hogy ez a világ helyes modelje. Az előző legalább nem sérti a fénysebességet, hiszen a jel akármerre is megy az időben, mindig fénysebességgel halad.
A forrás megsemmisítést fogalmam sincs hogyan lehetne megvalósítani, így nem is olyan egyszerű a kisérletet felépíteni.
Diracnak voltak elképzelései az éterre vonatkozóan, de ezek inkább csak spekulációk maradtak, nem épített ki belőle teljes modelt.
Igy éter hivatalosan nincs. Nagy valószínűséggel van, hiszen Diracnak sok köze volt a relativisztikus kvantumfizikához, a QED-hez, és az M-elmélethez. Értett a témához, és ha szerinte lenni kell éternek, akkor ezt észben kellene tartani.
„A hullámok szuperpoziciója mérhető, az elemi hullámok soha nem mérhetőek. Ezt a kvantumfizika ki is használja, és egyszerűen kijelenti, hogy nincsenek ilyen hullámok.”
Ez a kijelentésed engem az éter ignorálására emlékeztet. A Higgs-bozon hatásmechanizmusa viszont az éter álnéven történő rehabilitása, visszacsempészése a fizikába. A nagyok, Einstein és Hawking egynél több tévedést nem vállalhatnak magukra?
A mérést korlátozó másik dolog a Heisenberg-határozatlanság. Ez szintén a hullámok műve.
Ha egy elektronnak nagy az impulzushatározatlansága, akkor ez annyit jelent, hogy sok különböző hullámhosszú elemi hullámmal írható le. A hullámtanból pedig ismert, hogy sok közeli hullámhosszú hullám eredője egy hullámcsomag. A hullámcsomag szélessége pedig az összetevők hullámhossz-tartományától függ. Minél szélesebb a hullámhossz-tartomány, annál rövidebb a hullámcsomag.
A hullámok ezen tulajdonsága meghatározott, és megváltoztathatatlan. Kikerülhetetlen. Emiatt egy kvantummechanikai mérés Heisenberg-határ alá szorítása pont ilyen lehetetlen.
részletesebb elmélettel le lehet majd írni a világot determinisztikus formában
Hiába tudnád leírni részletesebben, ha ezekből a részletekből nem tudsz mérni semmit, sem részletesebb kezdőparamétereket nem tudsz felvenni.
Nem tudsz mérni bizonyos határokon belül. Márpedig nem tudsz, ez alap kvantumfizikai ismeretekkel egyszerűen megérthető.
A húrelmélet biztató lenne, ha amit leírtam nem lenne igaz. Sajnos a fenti két mondatom abszolút igaz. A hullámok szuperpoziciója mérhető, az elemi hullámok soha nem mérhetőek. Ezt a kvantumfizika ki is használja, és egyszerűen kijelenti, hogy nincsenek ilyen hullámok.
Nem tehetsz semmit, mert a kijelentésen nem lehet fogást találni.
Be kell vallanom, hogy az EPR magyarázatomon lehetne fogást találni. Sajnos itt nincs megfelelő erősségű vitapartner, aki ezt fel merné vállalni.
Az egyetlen megoldás, amin nem lehet fogást találni, az a könyvben levő megoldás. Wheeler és Feynman "avanzsált" hullámai akkor is helyes magyarázatot adnak a csatolt fotonokra, ha a kisérletben résztvevő összes foton ilyen lenne.
Ekkor a magyarázat leegyszerűsődik: a másik oldalt azért detektálunk mindig ellentétes tulajdonságot, mert az első mérési oldalról visszaverődnek a hullámok az időben.
A visszaverődő hullámok úgy interferálnak a másik oldali hulllámokkal, hogy az első oldali mérési szögre merőleges eredő hullámot kapunk.
Azt is be kell vallanom, hogy ez a megoldás sokkal tisztább, és egyre jobban tetszik. Bár elképzelni sem tudom, hogy mehet valami visszafele az időben.
Senkit nem akarok meggyőzni semmiről. Még csak azt sem mondtam, hogy valami újat fedeztem fel. Ez Schrödinger alapötletére építő, helyes eredmény adó számítás.
A következtetés egyszerű. Az elektromágneses erő egyszerű Bragg-diffrakció, ahol a foton téridőbeli hullámfrontja a rács az elektronhullám számára. Az elektronhullám ugyanígy egy rács a fotonhullám számára. Lehet hinni, hogy ez tévedés, de a dfi és a fi3 halálpontosan ugyan az a szám minden választott v1 és dv értékre. Magyarul bármekkora elektronsebesség és fotonenergiára.
v1=akármekkora szám c-ig
dv=akármekkora szám 1-ig, de v2 csak kisebb lehet mint c v2=v1+dv*c
A tisztán matematikai megközelítések jó eredményeket (is) produkálnak, viszont nem mindig azonosak a FIZIKAI valósággal. Az xdone féle refrakciós megközelítés sem az , szerintem.
„A Higgs-bozon a részecskefizika Szent Grálja, a részecskefizikai kutatások európai intézete, a CERN az LHC részecskegyorsító egyik fő feladatául tűzte ki a részecske megtalálását.”
"És nem elhinni kell, hanem ki kell számolni, és ráépíteni egy új fizikát."
Az SM korrektul ki van számolva. Erre alapozva építették az LHC-t. Az általa szolgáltatott adatok kimutatják a Higgs részecskét, vagy nem és kezdődhet egy új fejezet a fizikában.
Minél rövidebb, annál jobban eltérítit az elektront. Kisebb rácstávolságra nagyobb a Bragg-szög, ha a hullámhossz kisebb, mint a rácstávolság. Ez a klasszikus fény-elektron eset.
A dolog másik oldala, amikor nem a rácstávolságot változtatom, hanem a hullámhosszt. Ez megfelel annak, amikor ugyanazon fotonrács hat egy nagyobb energiájú elektronra. A nagyobb energiájú elektron hullámhossza rövidebb, ami miatt kevésbé térül el ugyanazon foton hatására. Ez ugyan az, mint amikor egy CD lemez a fényt szivárványszineire bontja. Csak ennél a CD irott szektorai jelentik a rácsot, a fény a hullámot, míg az elektromágneses hatásnál a fény a rács, és az elektron a hullám.
Ez egyben a tömegnövekedés magyarázata is. És nem elhinni kell, hanem ki kell számolni, és ráépíteni egy új fizikát.
Ez az idézet a késleltetett kvantumradír kisérletre utal. Ott az a logikai bukfenc, hogy részecskeként elképzelve a fotont, feltételezik, hogy vagy erre ment, vagy arra.
Ez a feltételezés teljesen nonszensz. A hullámfüggvény minden irányú mozgást számításba vesz. Ez a realitás, mert így lehet helyesen leírni. Nem törölhetjük a melyik úton ment a foton információt, mert egyszerűen ez a fogalom értelmetlen.
A kvantumfizikán belül a hullámfüggvény összeomlása jól definiálható.
Ott a Hilbert tér elemei bázisállapotok. Minden bázisállapot merőleges egymásra, így lehetetlen egy adott kvantum-rendszert egyszerre két bázisállapotban találni. Méréskor csak az egyik jelenik meg.
Ennyi az igazi tartalma a jelenlegi fizika szerint az összeomlásnak. Ez a megfigyelős téma nagyon gáz.
A részecskéket hullámként lehet leírni, mert azok hullámok. A kevert állapot az, amitől írtam. Két eltérő frekvenciájú hullám lebegés hoz létre. Ezt a lebegést sokféleképpen lehet szétbontani. Szűrőkkel, polarizátorokkal változtathatóak a detektálási feltételek. Olyan ez, mint amikor ráhangolsz egy rádióadóra.
amikor megtudjuk, hogy melyikbe, akkor omlik össze a másik is,
Ez Ilyen formán nem igaz. A másik mérést sokkal később is elvégezhetjük, az eredmény akkor is ugyan az.
Közvetlenül maga a mérés nem omlasztja össze a szuperpozíciót (hullámfüggvényt), csakis az, ha a mérés eredményét megtudjuk; tehát ha a mérés eredményét azelőtt eldobjuk, hogy megtudnánk, a szuperpozíció megmarad!
Ez erőssen szélsőséges álláspont, a legtöbb nagy fizikus nem értene ezzel egyet. Nem szép dolog ilyet írni a wikire. Az én álláspontom is szélsőséges, ezért írtam egy szélsőséges topikba.
"A kvantummechanikában szuperpozíció elvének nevezzük, amikor egy részecske (vagy hullám) ún. kevert állapotban van, azaz bizonyos tulajdonságait nem tudjuk egyértelműen megállapítani. A részecske addig marad ebben, amíg valamilyen módon meg nem állapítjuk, hogy valójában hol és milyen állapotban van. A probléma ott kezdődik, hogy mérés (megfigyelés) hatására a szuperpozíció összeroppan, és a részecske egyértelműen a lehetséges állapotok egyikébe kerül.
Fontos megjegyezni, hogy a szuperpozíció (akár a hullám-függvény) csakis abban az esetben omlik össze, amint tudomást szerzünk az anyag (elektron, atom, molekula) állapotáról. Közvetlenül maga a mérés nem omlasztja össze a szuperpozíciót (hullámfüggvényt), csakis az, ha a mérés eredményét megtudjuk; tehát ha a mérés eredményét azelőtt eldobjuk, hogy megtudnánk, a szuperpozíció megmarad! Ez kényszerűen valamelyik állapotba taszítja az anyagot, ami Schrödinernél döglött, vagy élő macskát eredményez, de sosem egyszerre a kettőt." - Wikipédia
Tehát ugye a fotonpár fotonjai kevert állapotban vannak. Ha megnézzük az egyiket, akkor az az egyik vagy a másik állapotba kerül, amikor megtudjuk, hogy melyikbe, akkor omlik össze a másik is, kerül egy (ellentétes) állapotba, nem pedig eleve voltak ilyen és olyan állapotokban.
(Nekem már a determinisztikusság elvetése is magas amúgy. Szerintem ez olyan dolog, hogy egy pontosabb, részletesebb elmélettel le lehet majd írni a világot determinisztikus formában.)
Sokáig úgy tûnt, hogy a jelenségeket a klasszikus elmélettel is le lehet írni, ha megfejeljük a detektálásnál fellépô kollapszus hipotézisével, meg azzal, hogy a fo- toelektron hirtelen kilépésének valószínûsége arányos az intenzitással. Ez használható az egyfotonos kísérlete- ket tárgyaló fejezetig, de azután csôdöt mondott.
A félreértéseket mindig az okozza, hogy a klasszikus megközelítésnél mindig ugyanazt az egyszerű sémát veszik elő. De az nem működhet, hiszen részleteiben téves.
A hagyományos értelemben vett kollapszusnak nincs sok értelme, ha hullám-hullám scatteringről beszélek. Mint lentebb írtam, a kollapszus csak az interferencia-minta változása. Az elemi hullámok ugyan úgy, minden lehetséges irányba haladnak, mint klasszikusan. De ugyan úgy befolyásolják az egész interferencia-mintát, mint klasszikusan.
Amikor két hullám találkozik, és megváltoztatják egymás haladási irányát a téridőben, akkor már csak az interferencia konstruktív részei hatnak, az elemi hullámok ekkor nem játszanak szerepet. Nyilván egy nulla amplitudójú térrész nem vehető rácsnak.
Az intenzitás ugyan úgy vehető részecskeszámnak, de helyesebb lenne téridőbeli konstruktív-interferencia helyek számosságaként említeni. Annak ellenére, hogy a második megnevezés sokkal rosszabbul hangzik.
Alapjában véve Einstein megközelítése formailag jó. A foton energiája arányos a frekvenciájával, amiből következően fordítottan arányos a hullámhosszával. Minél rövidebb, annál jobban eltérítit az elektront. Kisebb rácstávolságra nagyobb a Bragg-szög, ha a hullámhossz kisebb, mint a rácstávolság. Ez a klasszikus fény-elektron eset.
A kvantummechanika sem tömeggel számol, hanem hullámszámmal, ami fordítottan arányos a hullámhosszal.
Nem véletlenül van ez így.
Az egész leírható klasszikus hullámokkal, de még véletlenül sem úgy, ahogy eddig próbálták.
