Ha játszik, a napot a csőrébe kapja. Ha repül, kigyullad a felhő alatta, de elpusztul, mert kotlóként borul a földre, megeszik a férgek, megzápul a föld is örökre!
Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár, leng az űrbeli szélben, fehéren felizzik már. Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad, borral mulass, a sós vért örökre megutáljad.
Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt, nem járja át az elme soha e tornyas vermet. Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára, csak isteni képzelet vehet itt mindent számba.
Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák, tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák. Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel, fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel.
Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa, pilóták: húnyt pupillák furakodnak e porba. Barátok örök csókban, magányosan a spicli, döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki!
Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek, bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek. Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák és hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák.
Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat, csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak! Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.
Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra, ledobnám már a gondot, ami őket is vágta, égette, szorította, – végül is be kell lássam: nem bírok elbujdosni én se a boldogságban.
Lágy halántékot adtam korai dérverésre, én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre, bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse, szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke.
Hegedűk, dobok, zengnek, asztalomon is bor van, víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam, ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat: hívom a mindenséget hökkentő új csodákat.
Menyasszonyunk hófúvás, behoztuk a kocsmaajtón, lakkcipős ördögi násznép mi vagyunk, mi vagyunk, fejünkbúbján tarajosak, kárhozattól sugarasak -- szemetekbe így sütünk be, igaz-e, igaz-e? Ránk ferdén ne nézzetek, mi csak tiltott mirtuszt eszünk, arcunk azért ilyen éles, lehetne csillag is. Bácsi, maga idevaló, de a süveg mesebeli, ha a rónára kiteszi: igazi hegyorom. Bácsi, maga ezeréves, csöpp mint apám, csupa sisak, egészségre a kupicát hajtsa föl, hajtsa föl. Keresztünket nem hoztuk be, künn a falhoz támasztottuk, röpködtünk vele az égen, csoda hogy itt vagyunk. Im, az alkony kékre mérgül, kigyulladt egy alkoholgyár, halastó a mennybe szökik, szikrázva párosul, irtsák ki a délibábot, izzik billió halikra, bálna nem kell, szál narancsfa játéknak megteszi. Ablakunkba bika bámul, kérődzik a szája halált, homlokában piros rózsa, bárd nyoma, szakadék. Tata, húzza be a függönyt, ragyogjatok hű cigányok, cimbalomverőn a pólyát, ím a vér átüti. Szemünk tava a te tükröd, napkeleti betoncsárda, tüzes kálykád Koca Juli, cimbalom, hegedű!
Rámjöttek virágaid sebnek, égek szerelmem, millió fölösleg fogaddal utamat beültetted, csontig leeszed cipőmet, hiába kérlek, kínommal a delet felhúzhatod s pengeted akár a végzet, de én elérlek, erőm az elnemért szerelem, füstölhet a teljes világ velem, válhatnak talppá a térdek, de én elérlek, de hajad sebemre leszáll, bekötsz vele, fekszem selyemben s félve oldoz el a halál szerelmem, jaj szerelmem!
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ õ küldjön, hogy hitem széjjel ne dûljön, adjon az Isten fényeket, temetõk helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
Szív ha nyarat áttelelt már, a telet is átteleli. Két mutató, íme: egy pár, csók az éji delet veri. Áldassunk meg hővel, hóval, szívünk legyen jóval teli. Szívligetről egy magányos
Szív óhajtja - követeli. u.i. De ha bödönünk is fontos, az is legyen telisteli.
Bárd az ég is, meg-megvillan, lelkeket irtana. Hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba. Csöpp ujjal az arany-lázas tornyokra rámutat. Anyja előtt bezárták az urak a kapukat, döndödi dön döndödi dön.
Gyenge arcát üti-veri a havas zivatar, ha a telet kiheveri mit akar, mit akar! A kis istent mi megszánjuk emberek, állatok, kályhácskája lesz a szájunk, szedjétek lábatok, döndödi dön döndödi dön.
Könnye van csak a mamának, az csorog tej helyett. Soványkodó babájának tejecskét fejjetek. Hallgassuk, a csuda üveg harmatot hogy csobog, szívet nyomni kell a süveg, megszakad, úgy dobog, döndödi dön döndödi dön.
Vércsöpp fut a jeges égre, bíbor-gyöngy, mit jelent? Ül Heródes gyihos ménre, gyilkolni védtelent. Fodros nyerge vastag tajték, kígyó a kengyele, beledöbben a sok hajlék, ádáz had jár vele, döndödi dön döndödi dön.
Megmenekül, úgy remélem a fiú, a fiú, kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú. Vígadjunk, hogy enni tud a rongyosok új fia, - kerekedjék, mint a duda, orcája dundira, döndödi dön döndödi dön.
Búbosodott a tej a tűzön, mikor bejött a virradati kékség. Míg apám szénát rakott a jészlakba, anyám pedig társalgott a kismalacokkal, megszöktem az ágyból. Megúntam a lovaglást a tarajos vánkos-csikón, elindultam a hóban mezítláb, egyszál ingben.
Talpam nyoma nem volt nagyobb a babérlevélnél. Nem fáztam. Lépegettem elszántan a falu iránt. Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei. És tele volt harangszóval a világ.
Jött szembe velem egy megviselt katonaköpeny a Világháborúból. Sovány ember köhögött benne s hirtelenül tétova lett. Lehet, a Kisjézust vélte sétálni a havon, hiszen a világító templomban őérte zengtek éppen. Közelebb érve rámismert az ember, leguggolt elém, kitárta a karját: Hová iparkodsz, Zászló? A kovácshoz, mondtam. Erre kigombolta köpenyét, engem pedig belülre gombolt, átlőtt, sorvadásos tüdeje fölé, a kisbaltához, mert az volt a belsőzsebében. Hörgésben, fujtatásban, szívdobogásban így vitt hazáig, az ágyba. Később az ablakból láttam a ziháló embert, jött az erdőből, hóna alatt jókora borókafenyővel, mintha zöld lovon lovagona a hóesésben.
Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.
Áldott, ki ír nekünk - írtál egy kockás irkalapot. Bár viselnék most pörge magyar avagy ír kalapot: lekapnám, sőt bekapnám azt, örömöm olyan böhöm, étvágyam is - ha tehetem, vagyok én hős Töhötöm. Fölszedtél harminc dekát - ha percenkint értendő, kedves, akkor már elég nehéz vagy, böjtölj, hogy ne növekedhess. De ha nem így van, gyűrd az ipart, vagyis a tölteteket, ne sajnálj magadtól, szívem, borokat, sörbeteket. Megedd a husikát mindíg, öleld már, ne lökd el az ételt, nagy lelked házát: kis kalyibádat bevakold s jól kibéleld, szorgalmas így légy Te végre, Rádmondhassák hogy: falánk, szerintem szebb mint a rózsa a jó marha-perkelt s a fánk. Megvagyunk mi férfiasan - szobádban állunk s ülünk gyöngyeid közt néha némán, egyébként főzünk, sütünk. Fiad a palacsintával művel már oly figurát, hogy hármat fordul, vagy placcs: a plafonról fityeg le ránk. Jó nekünk a fazék s köcsög, eszünk, mint a lovak, állva, színméz a szájam, Bundinak káposzta-szál a szakálla. Csókoltatjuk a jó levegőt meg az ottani csillagokat, délben is, este is, távoli csillagom, sétálj sokat, lesd meg a füleseket: a nyulat, a baglyot, a kis denikét, dalosaid is, hogy ne feledd, mit kell dalolni s miként. De a verset hagyjuk, fő az egészség, törvény ez, örök, óhajtjuk: gyere haza úgy, ahogy egy dinnye görög!
Nem igaz, hogy nem lehet bátor édes beszédre szám, ha miattad oly áhitat bársonya súrol hogy sértetten az északi csillag elfordul fejemtől csikorogva - és íme, ha én vagyok én, ha vérem, ha leheletem újra enyém, ágbogas gímként, karácsonyian, megindul hozzád az ének.
Ajánlom lármátlan iramát kitárt kapuidnak, ajánlom a káprázatot, mert a havakba lezuhanó nap láz-bábjaival telepillogom ága-bogát - tőrt, se revolvert nem kötök rá, lerontottam régen dühöm címerét, csak jó emlékből koholt cicomát küldök, ajánlom nyaram inait, remek ölelésre a suggallatot, nagyfejű rózsán egy puli haját - ajánlom neked földrengéses arcom egy megmenekült mosolyát.
Vadászok meglőnek, golyó a szügyemben, Balatonban a sok víz, mind az én könnyem, sírva sírok, sírva sírok, ha sietek lemaradok, csodafiu-szarvas hiába vagyok, hiába vagyok.
Deresen, havasan eljön a karácsony, csodafiu-szarvas föláll az oltáron, szép agancsa gyúlva gyullad: gyertya tizenhárom, gyertya tizenhárom.
- Legyél a mi fiunk, nevünkre iratunk, itt laksz nálunk. - A mi anyánknak akkor mi marad? És minek maguknak ilyen, aki rossz? A papifejedelem az imént mondta rám, hogy a javítóba kerülök, bitófára, ott esznek meg a kányák. Mert éppen harangszókor csaknem belefúltam a tóba, mert égetően rossz vagyok, rossz. - Te vagy a legjobb, a legszebb a világon. - Akkor se lehetek a maguké. - Ráfekszel az ihász subára, nappal a feketéjére, éjjel a virágosára. - Az bolhás. - Cukros tejet ád a Nénid, aranyszélü pohárba, virágosba. És a tied a Pajkos ló, a Rózsa tehén, tied a képeskönyv is meg minden. - Mért mondják magukra, hogy magtalan, hogy magtalanok? - Makkfánk nincsen, makkunk sincsen, azért vagyunk makktalanok - makogja búsulva Nénim. - A magtalan, az meddő, mint a Rózsa a jászolnál, nincs ivadéka, se üsző, se bikuci - magyarázza Bácsim. Csönd. Csak a nyers akácfa sír habosan a tüzön. Én pedig állok a kisszéken anyaszült meztelen. Még a kakasocskám is fölébred a hőtől, a tűz udvarában. Álltam pedig nemrég a tó közepén, a jéglemezen, mint egy kis csipketerítőn. Már göncöm a zsinóron, ingem ujja ejtegeti a könnyet. Rossz vagyok, égetnivaló. A pokol is tűz. Ha rávetnének így nyersen, jaj, most csaknem a lángokba fulladok. De Bácsim az ének aranyláncát veszi a foga közé, megrázza zengően s int hogy kövessem. Az én láncocskám, ha kicsi is, élesen cseng a fogam közt. Énekelünk mintha hóban törtetnénk előre... Mezítlen várom, hogy valami rámvalót lel Nénim, de nem. Fektet a sutra, a suba feketéjére, lenyomtat egy pehelyvánkossal. Vélik, elaludtam, de szemhéjam alól figyelem a tűz cirókáját a karácsonyfán meg a két örömös arcon. Itt nappal is nagy a homály, mert kicsi az ablak mint a viharlámpáé. És a ház is kicsi. Bácsim pedig nagy, nem is férhet alája, ha a kalap a fején van. A csizmaszára is hosszú, hát még a keze! Áthajítja kővel a templomtornyot. Repegeti a levegőt ha vet, markából süvítnek a búzamagok, akkorát lendít. Bevetné a világot is, ha az övé volna. De Bácsimnál is nagyobb a baja. Mert ha rájön a roham, olyan mint a bibliai ember, akit gyötörnek. Ülhet akármilyen békén, de ha a görcs jön, csupa villámlás: magára rántja a virágládákat, a szegfűt, rozmaringot, golgotavirágot, esztikéket. És habzik a szája. De mesélni igazán csak ő tud a nagy képeskönyvből. Tegnap már a hóviharos branyiszkói csatát is befejeztük. Megszólalok újjal mutatva a karácsonyfára: az a kalácspipa olyan mit a Pajkos homlokán a cifraság. - Az angyalát! - lelkendezik Bácsim. - Az a vékony ezüstcsillangó meg olyan mint a csigabiga nyála a pincefalon, ha süti a nap. - A Krisztusát! üti a térdét a Bácsim. A kardra nem lelek hasonlatot (nincs is). Mérgemben félrelököm a vánkost, állok a fekete subán mezítlen. - Mit csinálsz te? - Fölálltam a hegytetőre! - Az most igen havas. - Nem baj! - Mit akarsz? - Kiáltok, adj katonát! - Milyen katonát? - Lovaskatonát! - Mennyit? - Milliomot! - Hol az ellenség? - Rátalálunk! - Bácsim hangtalan vinnyog, mint a pupiteve a képen. De Nénim püpögése puha galambszárny: Virágom, te karácsonykor is csatázol, mikor békesség van?
Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
