"...Faber kép eredetije állhatott-e az arktikus övezetben az i.e. 1. évezredben?" Nemhinném, de nem is hiszem én sem, hogy a Faber kép ilyesmit ábrázolna, vagy hogy a görögök eljuthattak volna odáig, amikor a Szkítákig se nagyon jutottak el (néhány csetepatén, gyarmatállomáson meg kereskedőn kívűl). Nem ebben az értelemben értettem, hogy köze lehet a kabír barlangnak a poláris hegyhez, hanem úgy, hogy hasonló, ősi mintázatot követ, és vajon ebben az értelemben milyen összefüggés lehet köztük.
"Szerinted kik lehettek az uttarakurák? A Fehér-sziget azonos a kelta-germán regék Thule-szigetével?" Az elsőre inkább nem válaszolnék, csak gondolom, hogy te kikre gondolsz. A másodikra viszont lényegében szerintem igen a válasz, sőt ehhez hozzávehetjük a felsorolt 'Boldogok Szigetét', Avalont, vagy a Földi Paradicsomot (és Bosch egyre inkább gyanúsabb) stb. Az arimaszposzokról viszont azt tartják, hogy egyszeműek, tehát hasonló népség lehet, mint a küklopszok (vö. Polyphemos barlangja), és hasonlóan titáni karakterűek, amennyiben a griffekkel harcolnak. Megint ez az ősi lázadási téma mindenhol.
"Ha tehát É-Szibériában a mai adatok szerint az i.e. 10. évezredig mérsékelt klíma volt, úgy ott valóban alkalmas lehetett emberi megtelepedésre, civilizációk kifejlődésére. Tilak csak arról feledkezik meg, hogy a hagyományok eleve valami zord, hideg vidéknek írják le az odautat.
Szerinted, mikor volt az a kor, amelybe Merut, meg ezt a sarki "királyságot" helyezed? Mennyi ideig volt ott civilizáció, és hogy bukott el?
Szerinted milyen tények bizonyítanák, hogy volt ott egy nagyobb sziget? Hová helyezed tkp. a Meru-hegyet?
" Nekem ezzel van a legtöbb problémám, ugyanis nem tudom elképzelni, hogy belátható időkereten belül enyhe éghajlat lehetett volna a sarkon, így ezzel egyelőre, nem tudok konkrét értelemben mit kezdeni. A sziget kérdéséről még ennyit sem tudok mondani, fogalmam sincs, milyen arrafelé a talapzat, és hogy belátható időn belül lehettek-e nagyobb elmozdulások. De nekem Atlantisszal is gondom van e téren, mondjuk azt még el tudom képzelni az Azori-szigeteknél. Szóval ezekbe én sosem mentem bele jobban, mert nagyon ingatag alapon állónak érzem (meg magamat is, hogy meg tudjam ezt földrajzi vagy tektonikai stb. értelemben ítélni). A többi kérdéssel sem tudok emiatt túl sokat kezdeni, legfeljebb csak ismételni tudnám mondjuk az india közléseket az egyes korszakhatárokról, meg egyéb ilyen elképzeléseket, dehát ezzel nem hinném, hogy sokkal tovább jutnánk. Nekem nagyjából egy olyan kronológia van a fejemben, ami Atlantisz pusztulását 10-12 ezer évvel ezelőttre teszi, vagyis nagyjából 6 világhónappal ezelőttre, az utolsó jégkorszak lezárulásához közel. Persze ez jórészt mitikus. Szóval a Hyperboreus ciklusnak jóval ezt kellett megelőznie. De ilyesmiről nem is szívesen nyilatkozom, mert rettentő képlékeny és siklamós, és nagyon könnyen beleeshet az ember még a mitikus közlések félreértelmezésébe is, nem hogy valamiféle konkrét földrajzi vagy historikus állítást fogalmazzon meg; meg nem is rágódtam ezen sokat, inkább a mítoszi anyagot gyűjtögettem, de azt másképpen igyekeztem értelmezni (az értelmezési síkok nem zárják ki egymást). Tulajdonképpen csak azóta foglalkozom ezzel ebből a szempontból, amióta a te írásaidat olvastam, szóval térképészettel meg ilyesmikkel nemigen foglalkoztam, lehet akkor ment el anno a kedvem, amikor sajnos Piri-Reissen sem sikerült felfedeznem az Antarktiszt, bárhogy is erőlködtem :-)
Engem is nagyon érdekel az arktikus Hüperboreasz története, sokat is foglalkoztam vele.
Rejtett utalásban itt sincs hiányt. Látom, hogy elég volt kicsit megkaparnod a felszínt, máris varázslatos dolgok jöttek elő.
Dantéról szóló rész meg különösen érdekes, ő eleve ugy gondolta, Odüsszeusz az Atlanti-óceánon hajózott. Az is érdekes Danténál, amit a pokolról vagy lucifer sírjáról ír, mert ott is találunk egyezéseket az ősi hagyományokkal, az "alvó" állapotban lévő ősapákkal, félistenekkel...
Régi térképekről -ha van még- hozhatsz anyagot. Tény, hogy ez egy süllyedő régió, sok sziget tűnt el már a történeti időkben is, de legfőképpen az 1946-os mérésekre gondolok.
Garuda madár, nagyon olyan mint a héliupoliszi Főnix, mintha egy "űrkomp" lenne a Vénusz és a Föld között, s még pluszba az is megdöbbentő, hogy az észak-szibériai népecskék szinte mind beszélnek, hasonló óriásmadarakról, melyek aranyból vagy más fémből van a tollazatuk. Hisz a tonguzok, ahol 1908-ban leesett az az óriásmeteorit, úgy hitték róla, hogy a tűzistenük, a vasszárnyú Agni tért vissza...
A kérdéseimmel tkp. csak azt akarom mondani: hogy a bronzlap rajza egy szemtanútól származik. Nem sematikusan ábrázolja azt a helyet, amit az alkimisták középkori rajzai: igen.
Az eredeti rajz nagy valószínűséggel valamikor az ie. 1. évezred közepe táján készülhetett. Ebben az időben szerinted az arktikus régióban milyen klíma volt? Egyáltalán eljuthatott-e oda egy görög expedíció? A Meru bizonyos leírásokban egy óriási hegyi komplexumban van ábrázolva (istenek, aszúrák otthona), máshol meg nagy, épített piramisként. Faber kép eredetije állhatott-e az arktikus övezetben az i.e. 1. évezredben?
Ez az "elrendezés" megtalálható volt Atlantiszon is. Mereskovszkij Énókot is oda utaztatta: azt hitte Atlantiszon járt (valójában Hüperboreaszon: ezt jól gondolta Charroux).
Merutól északra, a tengerben volt egy sziget, Sveta dvípa (Fehér-sziget), ahol az isteni küllemű uttarakurák (fehér emberek) éltek. A szigeten emelkedett Drágakövek Temploma, melynek áldozati csarnoka -vénuszi mintára- kristályokból épült. A Puranákban szereplő Meru-hegyet egyesek a Pamir-hegységgel azonosítják, vagy tegyük fel, hogy ettől északabbra a Jeges-tenger partján feküdt?
Szerinted kik lehettek az uttarakurák? A Fehér-sziget azonos a kelta-germán regék Thule-szigetével?
Az uttarakurák földjét idilli helynek festik le. Bolton szerint a görögök már i.e. 300 körül a Rhipai hegységet azonosították a Meruval, és az Arimaszpeia hüperboreuszait az uttarakurákkal. De ez nyilván Amométosznak köszönhető, aki részt vett Nagy Sándor indiai hadjáratában, és írt egy beszámolót az attakorokhoz (uttarakurákhoz) való utazásról (ami elveszett).
Az is valószínű, hogy az ember már több mint 30 ezer éve megjelent az északi övezetekben: a Kóla-félszigettől Kamcsatkáig, de a későbbi évezredekben megjelentek a Jeges-tenger szigetein is. Némely helyen ősi civilizációk nyomaira bukkantak, de tekintve a helyet a kutatások mindig is csak kezdetlegesek, elszórtak voltak.
Gangadhar Tilak indiai tudós úgy gondolta, az árják ősei az Arktiszon éltek i.e. 10.000 évvel ezelőtt, melynek pusztulását az utolsó jégkor vége okozta. A pusztulást i.e. 10 és 8 ezer közé helyezte. A népek i.e. 8000 és 3000 között délre költöztek. A védikus nép i.e. 5000 és 3000 között telepedett le Indiában.
Ha tehát É-Szibériában a mai adatok szerint az i.e. 10. évezredig mérsékelt klíma volt, úgy ott valóban alkalmas lehetett emberi megtelepedésre, civilizációk kifejlődésére. Tilak csak arról feledkezik meg, hogy a hagyományok eleve valami zord, hideg vidéknek írják le az odautat.
Szerinted, mikor volt az a kor, amelybe Merut, meg ezt a sarki "királyságot" helyezed? Mennyi ideig volt ott civilizáció, és hogy bukott el?
Hogy miért helyez pigmeusokat Mercator Hüperboreaszra, arra két lehetőség kínálkozik:az egyik az a középkori forrása, ami arra a közkeletű nézetre utal, hogy a föld leghidegebb és legmelegebb vidékein csökken az emberek termete: így az egyenlítő mentén elő afrikai pigmeusoknál, vagy a délkelet-Ázsiát lakó kistermetű törzseknél, míg északon a lappok, a szibériai kis népek vagy az eszkimók, mind kistermetűek. A másik lehetősége a mítoszokból táplálkozna: A Merun található Síva Kertje is. Közepén négy oszlop között állt a Halhatatlanság Fája, mely megfelel a világ tengelyének. A germán hagyomány a fát Yggdrasilnak nevezi: az Északi Sarkon áll, gyökere lenyúlik az alvilágba, ahol Heimdall szívét őrzik. Ez a törpék otthona is.
Mercator amúgy is nagy szakértője és tisztelője volt a régi geográfiának, gyűjtötte a régi térképeket, de Hüperboreasz nem nála jelenik meg először, hanem más térképészeknél is feltűnik: Johannes Ruysh 1508-as vagy Schoener 1520-as térképein is. Egyébként nagyon régi elképzelés volt, hogy az északi sarkkörön túl egy kontinens rejtőzik. Ezt az elképzelést csak elég későn, 1878-79-ben cáfolta meg Nils Nordenskjöld!
Egyébként logikus magyarázat lehet, hogy a térképek eredetije évezredekkel korábbi időszakból maradt fenn, melyet sokszor átmásoltak. A 15-16. század nagy térképkészítői csak ott haszálták az ősi térképeket, ahol a korabeli felfedezők még nem jártak és éppen ezért nagyon értékesek voltak. King Hamy 1502-es térképén pld. szibériai folyókat látunk beleömleni a Jeges-tegerbe, ahol ma csak jeges tundra van. Ahmed Hadzsi 1559-es világtérképén a Novaja Zemlját földhíd köti össze Szibériával, ahogy évezredekkel ezelőtt valóban volt.
Egyébként Mercator térképein folyamatosan megjelent Hüperboreasz, de Mercator elve az volt, hogy fokozatosan a felfedezők jelentései alapján módosította térképeit. Mikor tudomására jutott, hogy nincs földhíd észak felé, akkor már kénye-kedve szerint ábrázolta Hüperboreászt (Mercator famíliájához tartozó Rumoldus Mercator 1585-os világtérképén Hüperboreászt elég pontosan ábrázolta, annak egy későbbi állapotában).
Viszont számos olyan részletet fedeztem fel, hogy a térképek évezredekkel Mercator előtti megalkotói, igen jó adatokkal bírtak a Jeges tenger szigeteiről, sőt a mai víz alatti domborzati viszonyok is megdöbbentő módon utalnak egy nagyobb földségre az arktiszi övezetben...
Szerinted milyen tények bizonyítanák, hogy volt ott egy nagyobb sziget? Hová helyezed tkp. a Meru-hegyet?
"Amit itt írsz, egy külön nagy téma, Faber képmásolatához nem lehet "hozzáragasztani", mert maga alá nyomja." Na azért csak nem, elég vastagnak és teherbírónak látszik az a kőlap a kabír barlang felett. Persze, a partikuláristól haladtam az általános fel, így ennek valóban elméleti jelentősége van. Tulajdonképpen azért szántam erre ennyi energiát, mert nem csak a 'filozófikus hegy' mintázathoz ad hozzá, hanem olyan, már korábban szóba jött egyéb motívumokhoz is, mint a főnix, Prométheusz és 'hegyi' növények. És persze mindig lenyűgöz ezeknek a sokezer éves mítologémáknak a szoros összefüggése. Hogy ne nyomja maga alá, emiatt különítettem el az alkímiai források kapcsán az általános, 'filozófikus hegy' motívumát, és a kabír barlangét. Éppen azért a kedvencem az a Khunrath kép, amin középen a nagy, tüzes filozófikus hegy van, jobbra pedig a vízesés mellett a félig természetes, félig mesterséges kis medencés barlang...
"Énók Könyvében leírt események nagy része Hüperboreászon játszódik." Igen, eddig is többször említetted Henochot, most azonban tényleg látjuk e leírásban az ismerős mintázatot. Rendkívül érdekes, megéri töprengeni rajta.
Szia, lenyugozo a lexikalis tudasotok, figyelmetekbe ajanlanam azt a teoriat ami azt feltetelezi, hogy valamikor a gizai nagy piramis a fold valamelyik polusan epult energia megcsapolasra. Arra mar gondolni sem merek, hogy akkor hol volt a hatodik kontinens hegyeivel egyetemben. Ha valaki ra erne at konvertalni a foldi kordinatakat, meg kiderulne sziberia kedvezo eghajlata is.
Szóval itt biztosan nem járhatott az említett görög expedíció. A sarkköri Meru-hegy idejét úgyszólván korszakok választják el az i.e. 7-5. századtól, amikor szerintem a bronztáblán lévő képet rajzolták.
Attól persze még lehet hozzá köze, de mégsem a válasz a kérdésre. Ugyanis nem azt fedezted fel, hol látta a kép modelljét a görög művész, hanem magát a sémát, a környezetet, az elrendezést és a konstrukciót, amit több helyen is alkalmaztak a földön.
Írod: "Most a téma összelapátolásán és a nagyvonalú összefüggések meghúzásán kívűl nem vállalkoznék, de remélem Schenouda már járt korábban e tájak némelyikén..."
Néhány hsz-nél -inkább muszájból- valóban említettem itt is a fórumban, de már az is kimerítette a lényeget:
6957: "A beavatottak a föld több pontján is felépítették ezt a rendszert, melynek hatása volt a "Grál" nélkül is, de teljes hatékonyságát csak azzal együtt tudta kifejteni. Magyarán ezek az építmények "várták" a Grált, ami sosem "átöröklés" útján került hozzájuk, hanem "rablás" útján, így került Hüperboreászról Atlantiszra, majd onnan Egyiptomba, aztán Jeruzsálembe..."
6934: "A sarkköri királyságot, Hüperboreaszt a vénuszi látogatok egy csoportja és leszármazottak alapították. A Grál is innen került később Atlantiszra."
7581: "Eumolposz-élettörténete (aki a rítusokat ide hozta), tulajdonképpen a misztérium vándorlását meséli el Hüperboreászról, Atlantiszra, majd Észak-Afrikán át a Balkánra, majd Eleusziszba."
Magyarán: mindig is azt gondoltam, hogy a vénuszi menekültek és leszármazottaik első és legfőbb támaszpontja az északi Hüperboreaszon volt, majd onnan került Atlantiszra, s onnan a Mediterránumba...(így egyébként a jeruzsálemi Energiák hegye is ugyanolyan jó válasz).
Ezen az alapon egyébként tovább lehet menni, hisz ha belegondolsz, a Meru-hegy vagy az Alkimisták hegye, az elrendezésével ugyan miért lenne földi eredetű, hiszen annak Első formáját nem inkább valahol a Vénusz kiégett fennsíkjain kellene keresnünk...?
Amit itt írsz, egy külön nagy téma, Faber képmásolatához nem lehet "hozzáragasztani", mert maga alá nyomja. Mintha beszélgetnénk egy kis szobrocskáról, és valahogy bepöccene, hogy Poszeidónra hasonlít, s aztán itt végeláthatatlanul elkezdenénk Atlantiszról értekezni, s feledve már rég a kis szobrocskát...
Amúgy meg mindenképpen logikusan jutottál el a sémát keresve a legősibb elrendezéshez, az arktikus Fehér-szigeten, vagy ahogy a görögök nevezték Hüperboreaszon. Nyilvánvaló, hogy ott építték fel az első szentélyt vagy piramist (lásd Merut, az aranylapjaival), ami azon különös szerkezet működését generálta, melyet az idegenek magukkal hoztak pusztúló bolygójukról. Innen később ezt elrabolták és Atlantiszra vitték, s a következő fázisáról itt sokat beszéltem, Odüsszeusz a kurész herceg rabolta el valamikor i.e. 3100 körül és Pharoszra vitte. (Talán "csak" egy ilyen "főközpont" másolata van Faber-rajzán?)
Egyébként bárhová vitték is a "Grál"-t , ahol elhelyezték, az mindig fontos csillagok alatt történt, kezdve a Meru-heggyel (Sarkcsillag, Nagy Medve), az atlantiszi szent hegynél a Plejádok játsszák ezt a szerepet, a Nagy Piramisnál szintén más csillagok... Ugyanígy "tengelynek", "középnek", vagy "köldöknek" is nevezik ezt a helyet, és az elrendezése meg kellett feleljen bizonyos kozmikus számoknak is, és még pár dolognak...
Ha alaposabban körbeakarod járni a témát, az arktikus szigetét, vedd figyelembe azt is, hogy pld. az Énók Könyvében leírt események nagy része Hüperboreászon játszódik. Idehozták az angyalok Énókhot, a beavatottat: Énók látja a helyet, ahol a szélvihar lakik a szelek kamráit a föld alapzatát, a föld sarokkövét hét drágakőből való hegy a középső ezek közt az égig ért, olyan volt mint Isten trónusa, antimon, ormának csúcsa pedig zafírból volt hét nagy csillagot láttam a hegyet illatos fák vették körül orma olyan mint Isten trónusa, Isten uralkodói széke a föld közepére mentem és áldott, termékeny helyet láttam, ahol a fák örökké hajtottak ezen a helyen szent hegyet láttam . A hegy oldalából víz folyt el. Énók körbejárta az egész térséget, de mindig a hét hegyhez jutott...
Énók leírja, hogy az Észak legvégső határán találhatók az ég felé nyíló kapuk, de ugyanezt mondják, a görög, indiai, iráni és szibériai hagyományok. Azázélnek és társainak a leszármazottai óriások voltak: bukott angyalok a Vénusz kiégett planétájáról...
A Rhipai a szkítáktól a görögökön át szép karriert futott be, neve még a középkorban is az áthatolhatatlan és írtozatos fagy szinonímája. Az antik írók nyomán következetesen kelet-nyugati irányban ábrázolták, nagyjából a mai Ural hegység helyén, ezért szokás azzal azonosítani. Valójában ezzel is az lehetett a helyzet, mint a Meruval vagy a Harával és az Alborzzal, vagyis egy-egy már a hagyomány ősi rétegeibe tartozó mitikus hegy megtestesülése. A furcsaság az, hogy elnyúlását épp ellentétesnek hitték, mint az Urálét, tehát pontos értesüléseik nyilván nem lehettek; mivel a szkíthák országáról azt gondolták, hogy északról-délre lejt a Fekete-tengerig, és folyói is oda ürülnek, ezért logikusnak látszott egy északi, horizontális fekvésű hegylánc feltételezése. Ezért is érdekes az az északi útvonal, amit Schenouda az Argo útja kapcsán bemutatott, mivel olyan 'pontosabb' és régebbi forrásokra utal, amelyek még nem(annyira) 'elmitizált' földrajzi elemeket tartalmazhattak (persze az kérdés valóban, hogy milyen időszakra vonatkozhatnak).
Amikor a középkor vége felé kezdtek pontosabb adatokkal rendelkezni, a mitikus területek határa is egyre messzebb húzódott, de továbbra is tartotta magát egy poláris, északi hegy képzete, immár az Urálon túl.
Az északi hegy poláris hegy újabban természetesen összekapcsolódik a magnetikus északi pólussal, ezért sokszor ez a hegy 'Mágneses hegy'(a - talán többértelmű - 'Magnesia hegye' az alkímiában), az első képen ez látható, szigetként('Insula magnetus'). A leghíresebb talán azonban Mercator talányos térképe. Mai fejjel azt hihetnéné az ember, hogy valamiféle Antarktisz ábrázolásról van szó, pedig éppen ellenkezőleg, Mercator itt a (mitikus) északi sarkvidéket ábrázolja. A szerkezet - ismerős. Középen a mágneses poláris hegy, a magas 'Rupes nigra'. Érdemes idézni, mit ír Mercator a barátjának, John Dee-nek (!):
"A négy ország közepén egy Örvény van, ebbe ürülnek az Északot négy részre osztó Tengerek. Aztán a víz körben áramlik és aláhullik a Földbe, mintha csak egy szűrő tölcséren keresztül öntenék le. Ez négy fok széles a Pólus mindkét oldalán, vagyis nyolc fok összesen. Közvetlenül a Pólus alatt azonban egy csupasz Szikla áll a Tenger közepén. Kerülete majd 33 francia mérföld, és csak Mágneskőből áll. Ez olyna magas, mint a felhők ... Mindezt szóról-szóra e szerzőtől[Jacobus Cnoyen] másoltam évekkel ezelőtt."
Az idézett mű a Inventio Fortunata, egy elveszett könyv, amit tulajdonképpen Mercator leírásából ismerünk. (Nem vagyok nagy térkép szakértő, remélem más ki tudja ezt újabb részletekkel egészíteni) A leírás azonban, mint láthatjuk, nagy hasonlóságokat mutat az ősi poláris hegy jellemzőivel.
Van azonban egy további érdekesség Mercatornál, az Európához közelebb eső részben ezt olvassuk "Pygmei hic habitant...". Megkönnyebbülés, márt azt hittem, hogy újabban teljesen törpék nélkül maradunk. De hogy kerülnek ezek ide? Talán Schenouda fiókjában lapul erről valami...
A görögök pigmeusait, úgy tűnik, a legkülönbözőbb helyekre helyezték, Indiába, Etiópiába, vagy épp az Északi-sarkra, szóval, úgy tűnik, bármiféle mitikus és elérhetetlen helyre, de lehetett-e ennek valamiféle valóságos alapja? Indiát pl. emlegetik a filozófikus heggyel kapcsolatban is: A Lambspring Könyve most már ismerős hegyünk ábrázolásánál ugyanis azt mondja, hogy itt India hegye fekszik (a filozófikus alkímiai munka 'edényében'). Vajon a szerző bírt valamiféle értesüléssel a Merut illetően, vagy csupán 'egzoticizálni' szándékozott?
----
Dante és a Purgatórium hegye
Az Isteni Színjáték Odüsszeusz Utolsó Utazása címmel tartalmaz egy furcsa kis történetet, ami vissza-vissza térve kísért minket (Borges sem tudott szabadulni tőle). A történet veleje, hogy amikor Dante a csalók pokláig elér, ott találják Odüsszeuszt és Diomédészt, akik a trójai faló csalárdsága miatt senyvednek. Megtudjuk, hogy Odüsszeuszt öreg korára se hagyta nyugodni a vére, és egy utolsó expedícióra hívja embereit, fel is kerekednek:
"A két hispán part közt eveztem én el; láttam Marokkót és Sardiniát, a tenger többi fürdő szigetével. S vén, lassu volt már a kis társaság, s a szoroshoz értünk, mely arra fekszik, hol Herkules emelte oszlopát, Hogy onnan már ne menjen senki messzibb, s jobbkézről lassan elmarad Sevilla, balkézről Septa tünedezni tetszik. ...
A far keletre és az evezőket bolond repűlés szárnyaivá tettük, s vitorláink mind balfelé verődtek. Új ég, új csillag ragyogott felettünk, ha jött az éj; a mi egünk lebújva a tenger alá, már egészen eltűnt. Ötször csempült meg, ötször telt meg újra, új világgal a holdvilágnak alja, mióta beléptünk a vészes útra, mikor im egy hegy tünt előnkbe, barna a messzeségtől, s oly magasra nyúlott, milyet sem élve nem láttam, se halva. Örültünk, de örömünk gyászba múlott, mert az új földről felhő jött, s viharja kicsiny deszkánk gyenge orrára hullott, s háromszor azt a vízben megcsavarta, negyedszer a farát magasba vonta, orrát mélybe - Valaki így akarta - s fejünk fölött a vizet összenyomta."
Áthaladnák Herkules Oszlopain, tehát kijutnak az Atlanti-óceánra (talán nem először! :-). Onnan, mint Dante írja, a szél a vitorlát bal felé dagasztotta, tehát dél felé mennek, annak rendje s módja szerint megpillantják a déli új csillagokat... Ilyet ugye még nem láttunk, eddig már mindenfele jártunk, de délre éppen nem. És íme, Odüsszeusz itt pillantja meg az elérhetetlen és félelmetes magas hegyet. A hegy természetesen tiltott hely, így hát Odüsszeusz és legénysége - Isten akaratából - a tengerfenéken végzi. Danténak azonban sikerül az, ami az istentelen pogány Odüsszeusznak nem, eléri ezt a hegyet, igaz 'kissé' más irányból, de fellép a Purgatóriumra. Természetesen, Danténak lehetett didaktikus célja a történettel; annak ismeretében azonban, amit Odüsszeuszról megtudtunk, talán nem teljesen légbőlkapott a gyanú, hogy Dante esetleg tudott 'valamiről', amit titkon közölni akart velünk? Ezt erősíti, hogy a dantei purgatórium hegye valójában, eléggé felismerhető módon, az ősi poláris hegy 'keresztenyizált', sajátos dantei verziója.
Az első képen az Isteni Színjáték világképe ('felfordítva'). Látható, hogy a klasszikus világtengely köré szerveződik. A kiindulópont, a keresztény szent hegy Jeruzsálemben. Innen 'nyílik' a föld alá a fordított piramis metszetű Pokol, aminek legmélyéről, Lucifer sírjától kissé fura módon jutunk el a tengely déli pólusáig: a Purgatórium hegyéig (ami Jeruzsálem 'tükörképe'). Agnolo Bronzino képén Dante a hegyére tekint, melynek gyökere a pokol, csúcsa pedig menny felé tekint, és a szokásos piramis formát hozza. A Purgatórium természetesen megtestesíti a 'nehéz átjutás' témáját, csúcsán pedig földi paradicsom helyezkedik el - vagyis az északi 'boldogok országa' vagy 'boldogok szigete' keresztény változata. Hagyományosan ezt úgy képzelik el, mint ahonnan négy nagy folyó ered - pontosan ezt látjuk Mercator térképén is, illetve az indiai és az iráni poláris hegy a föld folyóinak forrásaként szolgál. (Mintha mercator forrása viszont nem a keresztény, hanem korábbi anyagból dolgozott volna). Szép feladat lenne végigvenni Dante asztronómiai utalásait, vagy végigkísérni a 29-32. ének furcsa látomásait a Griffről, az égi nimfákról s a Kéjnőről...
Persze, mint általában minden kultusznál, a zsidóknál is létezik (nem is egy) szent hegy. Magának a Zionnak az azonosítása vitatott, a Templom-hegy(amivel többé kevésbé azonos, vagy sem) azonban valóban szolgál érdekes adalékokkal. Korábban már szó esett a mítikus kútról, vagy csatornákról alatta, de vannak egyéb furcsaságok is, pl. Iulianus 'apostata' császár esete a Templom újjáépítésével. Bizonyos mértékben a zsidó-keresztény kultúrában valóban a 'Jeruzsálem hegye' vette át a középponti hegy szerepét, azonban itt már eléggé távol vagyunk az északi poláris hegytől, a lentebb elmondottak miatt.
Nos, 7708-ban már 'véletlenül' érintettem, amiről most szó van a poláris és északi szimbólumok kapcsán, bár akkor még csak gyanakodtam. Ezek után már abban a helyzetben vagyunk, hogy pontosabban látjuk azokat a mintákat, amiket valószínűleg a a különböző alkimisták felhasználtak. Természetesen a Világheggyel kapcsolatos átvett ábrázolási módok és szerkezetek felismerése mellett azt is meg kell jegyezni, hogy sokban módosították az alkimista szerzők ezeket, illetve az is látható, hogy néha már nem is igen lehettek tudatában azok eredeti értelmének (ahogyan azok a poláris heggyel kapcsolatos mítoszokban megjelentek), és valamilyen új értelmezési sablont húztak az ősi szimbólumokra. Ide most újra becitálom a Flamel idézetet, mivel ez szinte szó szerint idézi az előzőleg ismertetett mítoszi szerkezetet egy igen érdekes kontextusban. Flamel fakéregkönyvéről van szó: "A negyedik lap másik oldala egy gyönyörű virágot ábrázolt, mely egy magas hegy tetején nőtt, és amelyet az északi szél rázott hevesen. Kék szára volt, fehér és vörös virágai, levelei pedig úgy ragyogtak, akár a legfinomabb arany. Körülötte az északi sárkányok és griffek fészkeltek..." Burckhardt mindezt ekképp kommentálja: "A virág színei a munka három fő fázisát, és két gyümölcsét, az ezüstöt és az aranyat jelölik. Itt a kék veszi át a fekete helyét, összhangban a virág természetével, de a sötétség és az éjszaka ugyanazon jelentésével. A virág az esszenciális Lét magányos hegyén nő, amely azonos a világheggyel. E körül forognak az egek, rajta keresztül húzódik a poláris tengely, és körülötte suhannak a kozmikus erők sárkányai" Akkor ezt a kommentárt fűztem hozzá: "Hozzáteszem, érdemes felfigyelni az 'északi' jelzőre, amely valóban poláris (és hyperboreus) szimbolikát sugall, és érdemes összevetni a luciferi északi 'Egybegyűlés hegye'-vel."
Akkor még úgymond ilyen töménységben nem állt rendelkésemre a megfelelő információ, most azonban tisztán látszik, hogy itt is az Északi Világheggyel van dolgunk, ahonnan a Boreász fúj, s ami körül a 'griffek', 'sárkányok' élnek. A további ábrázolásokon látható lesz, hogy az alkimisták is úgy tekintettek a Filozófikus Hegyre, mint ami körül a Nap, a Hold és az összes csillagok keringenek, különös tekintettel a hét bolygóra persze, amely hetességre a Meru kapcsán az indiai források is utalnak. Nyilván megőrizték a 'nehéz eljutás', vagy a 'természetfelettiség' motívumát is, a csak kiválasztottak, vagy a beavatott bölcsek által látható 'Mons Magorum Invisibilis' kapcsán. Egyáltalán, a Poláris Hegy szimbolikája teljesen ráillik az alkímiai doktrínára, hogy azon töpreng az ember, hogy csupán egy alkalmatos ruhát lássunk, vagy valamilyen 'genetikus' összefüggést is meg lehet-t állapítani. Felmerül pesrze az a kérdés is, hogy alkímiába miképpen épült be ezek a mítoszok, ez sem egyszerű, sem pedig unalmas feladvány, mivel úgy néz ki, hogy eléggé összetett módon jelentkeznek a görög-szkítha, iráni, vagy az indiai motívumok; és mellesleg az alkimisták maguk is 'orientálták' az olvasót ezügyben. A Flamel-féle képen a főszereplő persze az a furcsa növény, amely a tetején nő, és amely miatt anno egyáltalán foglalkoztunk vele. Most már látjuk, hogy itt a Szóma-Haoma növényről van szó, mint ősképről, ami persze meglehetősen passzol is az alkímiába, mint a 'halhatatlanság' forrása, és mellesleg persze prototípusa lehet az 'aranytermő' növénynek, mely az arany hegyén nő. Erről már korábban írt Schenouda meglehetősen érdekes dolgokat, de akkor még nem láttuk világosabban az összefüggéseket. Azóta én is feltúrtam némi információt arról, hogy még a középkor folyamán is tartotta magát az elképzelés, hogy növényekből arany állítható elő; éppen ábrázoláson is előfordul kertben tevékenykedő alkimisták, akik az athanorba hordják a növényi összetevőt. Bár ezen persze ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a Bölcsek Köve a maga paradox módján az alkimisták kijelentései szerint egyesíti magában a minerális, a növényi és az állati jellemzőket. Viszont Gershom Scholem említ szintén középkori, zsidó eredetű, alkimista beütést hordozó műveket, amik növényekből való aranykészítést említenek. Scholemnél egyébként jó helyen járunk, mivel ő megjegyzi, hogy valószínűleg nem lehet eredeti a Fakéregkönyv kabbalisztikus származtatása, pontosabban fenntartásai vannak az állítólagos szöveg tartalmával, mivel nem tűnik eredetinek a zsidó tanok ismeretében. Furcsa problémával állunk tehát szemben, hogy valaki miért akart volna a zsidó forrásnak tulajdonítani egy alkímiai művet? Talán későbbi kompilációról lehet szó, és kabbalisztikus eredettel akarták volna legitimálni a könyv tartalmát? Furcsa módon, ez rengeteg egyéb alkímiai műnél nem merült fel szempontként... Akárhogy is, gyanús, hogy Scholemnek igaza van, és erre éppen az északi Világhegy szimbóluma utal. Ugyanis az ilyesmi maximum úgy kerülhet ezoterikus zsidó műbe (ismereteim szerint legalábbis, szeretném, ha kijavítanának, aki esetleg másképp tudja), mint Pilátus a krédóba. Ugyanis az északi heggyel az a helyzet, amire utaltam korábban az 'Egybegyűlés hegyével' kapcsolatban: meglehetősen utálatos volt ez az ószövetségi szerzők számára, sőt tulajdonképpen Lucifer-Vénusz lakhelyének tekintették: Izajás 14:13 "Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag, hajnalnak fia? Hogyan buktál a földre, te, aki szolgaságba döntötted a nemzeteket? Azt gondoltad magadban: én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat. Az egybegyűlés hegyén telepszem majd meg, messze fenn, északon. Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez! És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba." Tehát az indoiráni istenek északi hegye nyilvánvalóan nem állott túlságosan nagy becsben.
Alkimistáink azonban nem voltak ennyire 'válogatósak': Az első képen láthatunk a szokásos 'hegy körül elhelyezkedő égitestek' téma mellett (amiről most már tudjuk, hogy 'keringő'-nek kell képzelnünk őket) egy másik jellemzőt, miszerint ez a hegy 'tüzes' - gondoljunk csak arra, hogy a Merun helyezkedik el Agni is. Ez a titkos tűz, amit féltékenyen őriznek az istenek - még lesz szó erről Prométheusz kapcsán. A második, kedvenc ábránkhoz most már túl sok magyarázat nem kell: Az axiális hegy körül keringő csillagok és állatöv, egyik oldalon a Nap, másikon a Hold, valamint a bolygók a piramisszerűen kiképzett hegyen (érdekes, hogy középponti pozícióban a Merkúr), valamint persze a hegyen lakó Madár, ami szintén gyakorta visszatérő téma az alkimista ábrázolásokon mindenféle mennyiségben és pozícióban, de főképp a hegy tetején vagy fészkükben. Sejthetjük, hogy igazából ez a Főnix lesz, Garuda és Szimurg 'fajtársa'. Végül egy érdekesség a harmadik képen, ugyan nem gondolnám, hogy az illusztrátor a korábbi "Merut tekintették ama hét anyag (vagy sziget - dvipa) lelőhelyének is, amiből a létező világ felépül" szentenciát akarta volna ábrázolni, ám mégis remek párhuzamot teremt, nyilván a két komplexum azonos immanens logikájából adódóan, mindenesetre a 'hét csúcsú hegy' a Meru és a Hará-Alborz esetében is jellemző.
Egyelőre ehhez szerintem ennyi elég, persze megint csak a párhuzamok 'iskolapéldáit' hoztuk a rengeteg lehetséges közül. Azt mindenestre látjuk, hogy a filozófikus hegy kabirikus összetevője mellett ama másik, 'szimbolikus' része sem véletlenszerű, avagy középkori alkimista lelemény, hanem nagyon is ősi hagyományra nyúlik vissza. A nagy kérdés, hogy a poláris hegy miképpen viszonylik a kabír barlanghoz, és ez meglehetősen érdekes, annak fényében, amit az Anahita forrásról olvashattunk.
A szkítha eposz szinte véletlennek köszönhetően ránk maradt részleteiben az indiai regék 'sarki' országainak meglepő párhuzamait találjuk. Így például Hérodotosz azt mondja, hogy a szkíthák és a tőlük távolabb lakó törzsek szerint mögöttük, távol észak felé olyan emberek élnek, akik "hat hónapon át alusznak". Nyilvánvaló, hogy a szkíthiai törzsek elbeszéléseiben szó esett az északi területekről, ahol az éjszaka féléves időtartamú. Pomponius Mela római földrajztudós és Plinius is megemlékezik erről a Szkíthiától északra elterülő országról, ahol évente egyszer nyugszik le, és egyszer kel fel a nap. Hérodotosz tudósít a Szkítháktól távol élő népekről, a thüsszagétákról és jürkákról, akik vadászattal foglalkoztak az erdős sztyeppén. Ezektől távolabbra északra "köves, dimbes-dombos föld" terült el, melyen keresztülhaladva lehet elérni az argippaioszok országába, akik sajátos nyelvükkel, arcvonásaikkal és csodálatos szokásaikkal különböznek szomszédaiktól; tőlük nem messze volt az isszidénoszok országa. Mindezekről a népekről sok más antik szerző is tudott ... A Fekete-tenger melletti Szkíthák és szomszédaik országát meglehetősen jól ismerték a görögök; az argippaioszok és isszédonoszok területéig való ismereteik azonban már korántsem voltak olyan megalapozottak. Ott állítólag "kecskelábú emberek" éltek, és egyszemű arimaszposzok, akik állandó harcban álltak "az aranyőrző griffekkel". Ezt a népszerű történetet illesztette be Aiszkhülosz Leláncolt Prométhesuz c. tragédiájába, a következő szavakkal:
"A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz dühös kutyáit és az egyszemű lovas arimaszposzok hadát; az alvilági rév mellett, aranypatak körül tanyáznak ők"
Az aranymederben folyó folyók, a griffek őrizte arany a Rhiphai-hegységhez kapcsolódik: az antik szerzők ezen a néven említik a vidék hegyeit. E hegység egyik barlangjában tanyázott a kegyetlen Északi Szél[Boreász]. Távolabbra, ahegyeken túlra képzelték a tengert vagy az óceánt, és a "legendás csodáiról híres" hüperboreusz['Boreászon túli'] népet. itt nyilvánvalóan összekeveredett a valóság és a mítosz, de nem a görög szerzők fantáziája, hanem a szkítháké és szomszédaiké, akiknek meséit a hellének hallgatták. A szkíthák, és nyomukban antik szerzők egész sora, hitték, hogy a valóságban is léteznek ezek a legendás népek északon ... Pompeius Trogus történetíró adatai szerint Szkíthia területét délről a Pontosz Euxeinosz[Fekete-tenger], észak felől pedig a Rhipai-hegység határolja. Pomponius Mela földrajzi művében a szkíthákon túli terület felosztásáról az áll, hogy az argippaioszok országa felett emelkedik a Rhipai-hegység, amelynek túloldalán az északi óceán "felé elterülő tengerpart fekszik". Arisztotelész Meteorologika c. művében olvashatjuk: "Közvetlenül észak alatt, Szkíthia szélső határain túl található a Rhipai". Sőt, északra helyezték a griffeket is, amelyekről több szerző is beszámol a szkítháktól hallott elbeszélések alapján. Plinius szerint az arimaszposzok "az Aquilo[északi szél] keletkezési helyétől nem messze" laknak. ... Az észak felé eső területek valóságos képének vázlatos rajzát mintegy kiegészítik a zord éghajlatról szóló beszámolók. De itt ismét valami váratlan dologgal kerülünk szembe. Vajon minél északabbról van szó, annál nagyobb a hideg is? Az az ország azonban, amely őrzi a 'sarki jelenségek' titkát, a még távolabbi északon terül el, a Rhipai-hegység magaslatai és az Északi-óceán között, s úgy tűnik, ott meleg az éghajlat, nem tombolnak hideg szelek, és bőséges termést hoz a föld. Éppen annak az országnak a ligeteiben, erdeiben él egy boldog nép, ahol évente csupán egyszer kel és nyugszik a nap. (Itt élnek a 'boldogok' Apollón védelme alatt, ide helyezi a 'boldogok országát' Ariszteász, Damasztész, Hellanikosz, Hérodotosz, Pomponius Mela, Plinius és több más antik író, ezt énekelte meg Phereküdész és Pindarosz.)
A Rhipai aranyos csúcsai oly magasak, hogy az égbe fúródnak, mögéjük és miattuk tűnik el a nap, elérik a csillagokat, s a csillagok körölöttük forognak. Tehát ismét mitikus vonásokkal állunk szemben, amelyek az egész Rhipai-mondakört jellemzik: valóság és csoda egybeolvadásával. ... Szkíthia lakói szerint, mint Hérodotosz feljegyezte, a távoli északi területeken túl "sem előretekinteni nem szabad, sem előrehatolni". Pomponius Mela számol be arról, hogy a Rhipaihoz vezető úton "az állandóan hulló hó ezt a vidéket oly mértékben járhatatlanná teszi, hogy távolra látni nemigen lehet...". Ezek a területek, amelyeket Boreász fagyos lehellete leng körül, "zordak", és "ember nem él rajtuk", "sűrű köd borítja". Solinus szerint: "Örök sötétség fonja körül őket, ott minden a griffeké, amelyek vadak, és a legnagyobb kegyetlenségre képesek, darabokra tépnek mindenkit, akit csak megpillantanak..." A keresztény egyház egyik pátriárchája, Hieronymus (348-420) szintén megismételte az északon található aranyhegyekről szóló mondát, azt, hogy e hegyek ember számára elérhetetlenek, mert "griffek, sárkányok és más nagytestű szörnyek őrzik". Ez természetesen más későbbi adat, de már az i. e. 7. és 4. század közt, amikor még közvetlen hírek jutottak Szkítiából a hellénekhez, a görög szerzők arról írtak, hogy messze, a szkíthák országán túl, az északi hegyeknél laknak az aranyukat féltékenyen őrző griffek, az egyszemű arimaszposzok, akecskelábú emberek, emberevő és csodálatos boszorkalányok.
És itt némi igen 'pikáns' adat következik:
Ez utóbbiakat a gorog költők Phorküsz titán lányaival - a Phorküászokkal -, a Graiákkal és Gorgókkal azonosítják, akik szintén emberevő-vérszívó lények hírében álltak. Ide képzelte a Gorgókat Pindarosz elégiaköltő is. A griffekkel és arimaszposzokkal együtt említi őket Aiszkhülosz, amikor Prométheusz szájába adva a szót, elsorolja a Zeusz felesége, Héra főistennő által üldözött szerencsétlen sorsú Ióra leselkedő veszedelmeket: " Ha átléptél a két földrészt határoló vizen s a tűzszemű Kelet felé haladsz, átkelsz a tenger habjain, s megérkezel a Gorgók sík földjére Kiszthéné alatt, ahol tanyázik Phorküsz hosszú életű három leánya, egy fogú, közös szemű hattyúleányok, ott a nap se süt soha, s az éjszakát be nem ragyogja holdsugár. Nem messze három szárnyas nővérük lakik, hajukba kígyókat fonó Gorgók, eláll a szívverés az emberben, rájuk ha néz. Vigyázz tehát magadra, óva intelek, s figyelmeztetlek egy más borzalomra is. A megnyúlt orrú griffeket kerüld ki, Zeusz dühös kutyáit és az egyszemű lovas arimaszposzok hadát; az alvilági rév mellett, aranypatak körül tanyáznak ők. Közel ne menj! A messzeségben vár a föld, ahol sötét népet találsz a Nap forrása és az Aithiópsz folyó körül. A part mentén haladj, amíg a vízesést eléred: ott Biblosz hegyormáról a szent Nílus folyó édes vizét hömpölyögteti. Útját kövesd s Neilótisz deltájába jutsz, a végzet rendelése az, hogy ott, Ió, nagy várost rakjatok, te és utódaid. " Talányos geográfia, mintha Ió elérné minden Vizek eredetét, a nagy vízesést az északi világhegynél, és a minden bizonnyal innen eredő Níluson jutna vissza annak forrása felől...(hasonló 'talányos geográfiával' még fogunk találkozni.)
A görögök mitológiai képzetei szerint a Graiák és a Gorgók az Éjszaka istennőjének országában éltek, messze nyugaton, túl Észak-Afrika homoksivatagain és Atlasz oszlopain. A régi legendák szerint ott volt az a hely is, ahol Perszeusz levágta a Medusza-Gorgó fejét. Aiszkhülosz azonban egészen másfelé helyezi a Phorküászokat és Gorgókat, északra vagy északkeletre, a griffek és arimaszposzok szomszédságába. S ha hihetünk Pindarosznak, Perszeusz a hüperboreuszok országánál pusztította el Gorgót, azaz a távoli északon. Pindarosz elbeszélése szerint Perszeusznak majdnem sikerül a hüperboreusokhoz is eljutnia; ez a történet nem szerepel a Perszeusz mondák korai változataiban. Az újítás nyilvánvalóan azzal függött össze, hogy a hellén világ már Pindarosz és Aiszkhülosz előtt megismerkedett a szkítha eposz hasonló alakjaival.
Ha ez valóban így van, akkor ez egy igen érdekes dolgot jelenthet, mégpedig, hogy a görögöknél összetalálkozott egy különböző 'nyugati' illetve egy 'északi' jellegű hagyomány, amik azonban mégis lényegileg hasonló elemekből kellett, hogy álljanak... és ez itt most eléggé messzire vezetne, mert így képbe kerülnek azok az elméletek, amik éppen két ilyen jellegű vonallal operálnak, vagyis az Atlanti illetve a Hüperboreusz tradíció-ágakkal. Erre utalnak a következők is:
Perdöntőek azok az új vonások is, amelyeket az Északi Szél, Boreász titán eredeti tulajdonságaihoz kapott. A szkíthákon túli területekről beszámoló antik források Boreászról beszélnek, "aki" a Rhiphairól fúj, dermesztő hideget hozva; Boreász lakóhelye az északi hegyek egy barlangja. A legrégibb görög mondákban ilyenfajta elképzelésről nem esett szó. Az Odüsszeia szerint minden szél uralkodójuknak, Aiolosznak a szigetén tanyázott. Később néhány antik szerző már egy bizonyos barlangotemlít az Északi Szél otthonaként. Plinius szerint a barlang az arimaszposzok közelében található. A hegyi barlangokban élő hideg szél mitikus alakja jól ismert az északi területek lakóinál, Finnországtól Szibériáig. Az ilyenfajta elképzelések beszüremlettek a görög irodalomba, és ott a Boreász titánról szóló ősi mítoszt gazdagították.
Nos, a kép egyre 'zavarosabbnak' tűnhet (bár szerintem inkább bizonyos szempontból tisztul). Később láthatunk majd példát arra is, hogy nem csupán a mitikus nyugatra és északra, hanem keletre és délre is elképzelhetőek furcsa hegyek és barlangok...
Térjünk most át az iráni szent hegyről, a Hará Berezaitiról (Magas Haráról) szóló hagyományokra.
A zóroasztriánus irodalom ekképp ír az iráni-perzsa szent hegyről: A Hará az égig magasodik; csúcsa körül keringenek a Nap, a Hold, és a csillagok. "Kelj fel, gyors lovú Nap, a Magas Hará felett, add fényedet a földi világnak; kelj fel, Hold a Magas Hará felett, hintsd fényedet a földi világra... keljetek fel, titokzatos csillagok, szórjátok fényeteket a földi világra..." "Amikor te, ó jámbor Rasnu, a legragyogóbb Magas Harán tartózkodsz..., a Hukairja fenséges szépségű arany csúcsán, ahonnan az Ardví makulátlan zuhataga omlik alá... a Haráiti-hegy legmagasabb csúcsán, amely körül a csillagok, a Hold s a Nap forog..." Az avesztai elképzelés szerint a Magas Harát maga Ahura Mazdá, a leghatalmasabb isten, a világmindenség teremtője alkotta. A Hará köré helyezte az égitestek útját, a gyors lovú Napét, a Holdét, a csillagokét. Az ind hagyomány szerint is maga Brahmá, a teremtő isten jelölte ki az égitestek mozgását a Meru körül ... ugyanúgy a Magas Harát is állandóan körbejárja a Nap "az Ahura Mazdá éltal megállípított pályán". Ahura Mazdá és égi angyalai a Hará magaslatain építettek palotát a hatalmas Mithra isten számára. "A széles legelőjű Mithra lép először az istenek közül a Hará fölé, a halhatatlan, gyors lovú Nap előtt jár; őfogja át elsőként a gyönyörű, aranyos hegycsúcsokat". "A szépséges és győzelemhozó Szraosa számára csodálatos, ezeroszlopos házat emeltek a Haráiti hegyeiben, a legmagasabb csúcson". Sok isten tartózkodik a Harán: a hatalmas, szeplőtelen Ardví, a termékenység istennője, a világ minden vizének ősforrása, aki a Hukairja aranyos csúcsának gigászi magasságából lezúduló hatalmas vízesés formájában jelenik meg; Haoma, a halhatatlanság szent italának istene (az indiai Szóma megfelelője). Haomát Ahura Mazdá az istenek papjává tette, meghatározta imái és áldozatbemutatásai helyét: "a Haráiti hegyének legmagasabb csúcsán." .. A Hará Berezaiti a Meru szikrázó ormához és az arannyal borított Rhipaihoz hasonlítanak. A zóroasztriánus hagyomány is említi a Magas Haráról aláömlő aranymedrű tavakat, folyókat, vízeséseket. A zóroasztriánus Teremtés könyve (a Bundahisn) százezer arany csatornát említ, amelyek a Harán levő tóba vezetik a vizet. Az irániak és indek mitikus hegye az égi folyammal és a Világóceánnal volt kapcsolatban. A Haráról, miként a Méruról (és a Rhipairól) erednek a földi folyók is. A Magas Hará lábánál nagy kiterjedésű víz - "tenger" (zraja) terül el, amelyet Vourukasának, azaz 'szélesöblűnek' neveztek. Ez a föld minden vizénél nagyobb, "hatalmasabb, gyönyörű formájú, mély, távoli területekről gyűjtött vizekben bő"; hullámai a partot verik, felkavarodik a Vourukasa a Hará óriási aranycsúcsairól aláhömpölygő Ardvi hatalmas folyamának belezúduló vizétől. A "tenger" közepén sziget található, azon szent állatok élnek, és csodálatos növények nőnek (olyanok, mint a Hará magaslatain). ... A ragyogó Jima ezer esztendeig uralkodott. Nem sokkal halála előtt, a teremtő isten, Ahura Mazdá parancsára és segítségével, Jima gyönyörű lakhelyet létesített, amelyet "elkerített" a világtól. Ez nem messze a Harától, a Vourukasa "tengernél" történt. Ott csodálatos életet élnek az emerek, "sok kutya, madár és gyönyörűen lángoló tűz" van, kristálytiszta vizek folynak, és aranyos rétek terülnek el. Ott vannak "a legjobb és legszebb férfiak és nők...". A boldog hon lakóit nem gyötrik testi hibák, sem őrület, sem betegségek. Az ország lakóinak különleges élettartamot állapítottak meg. "S a leggyönyörűségesebb életet élik ezek az emberek" - így fejeződik be a boldog országról szóló elbeszélés Vendidád második fejezetében. Az óirániak úgy vélték, hogy ezek a hegyek északon terülnek el, és kelettől nyugatig húzódnak a föld peremén. A Magas Harát és a Vourukasát távolra "helyezték" azoktól a területektől, amelyeket az Aveszta-szerzők közvetlenül ismertek, voltaképpen a föld azon két részén túlra tették, amelyre a lakott világot osztották. Figyelemre méltó, hogy az avesztai szövegek úgy említik a Nagymedvét, hogy az a Hará és a Vourukasa-tenger fölött áll. A Magas Harában is sok földi folyó ered, közöttük a hatalmas Ranyhá félmitikus folyó, amelynek hollétéről ugyancsak nem rendelkeztek valós ismeretekkel az Aveszta himnuszköltői. A forrásvidékének zord teleiről szóló hagyományt azonban továbbadták. Firdauszi költeménye alapján...valaha az irániaknál is megvolt az áthághatatlan északi hegyeknek és a hozzájuk vezető út hóakadályainak a képe. Erről árulkodnak az Aveszta régebbi adatai: éppen abban az országban, ahol Jima megteremtette a boldogok honát, "pusztító, zord téli fagy" uralkodott, s a Hará legmagasabb csúcsaitól indulnak a hófelhők, amelyek bajt és pusztulást visznek az emberekre és minden élőlényre. Ugyanebben az országban tíz hónapon át uralkodik a tél, csupán két hónap jut a nyárra, mely azonban "hideg a víz, hideg a föld, hideg a növényzet számára". "Ez az ország a tél szíve." Ugyanakkor ugyanebben az országban található a szent haza, ahol állandóan csodálatos vizek folynak, örökzöld rétek virulnak, és jó illatot árasztanak a magas növények. A 'boldog' honban lakozók évente csupáne gyszer látnak "napkeltét és napnyugtát", s náluk "egyetlen nap annyi, mint egy év."
A sok érdekesség közül most csak egyre térnék ki, amivel kissé elhelyezhetjük egy kissé ezt az egészet méginkább a 'scheonudai' komplexumban. A fentebb említett Ardvi termékenység és vízistennő alakjában természetesen az örökké kísértő istennőnket meg a najádokat látjuk viszont, a arany vízcsatornák is persze különösképpen érdekesek (ld. wikipedia): Aredvi Sura Anahita nem csupán egy istenség, hanem a világfolyó, és a világfolyó nevének forrása is. A kozmológiai legenda szerint: A világ minden vizét Ahura Mazda teremtette, forrásukat pedig Aredvi Sura Anahitába helyezte, az életserkentőbe, a nyájnövelőbe, a csorda-gyarapítóba, aki gyarapodást hoz mind az országoknak. E forrás a világhegy tetején, a 'Magas Harán' van, ami körül az ég forog, és ami az Airyanem Vaejah, a Mazda által elsőként teremtett földek középpontja. Ez a víz, langyos és tiszta, százezer arany csatornán át folyik a Hugar-hegy, a 'Magasságos' felé, ami a Hara Berezaiti egyik csúcsa. E hegy tetején van az Urvis-tó, a 'Forgatag', amibe e vizek ömlenek. Itt teljesen megtisztulnak, és egy másik arany csatornán át távoznak. Ezen a csatornán keresztül, amely ezer embernyi magasságú, a víz egy része Aredvi Sura Anahita hatalmas forrásán keresztül nedvességgel teríti be a földet, amivel elűzi a szárazságot a levegőből, és a teremtmények egészséget nyernek belőle. A másik része a Vourukashába ömlik, a hatalmas tengerbe, amin a föld nyugszik, és ahonnan ez a többi tengerbe és óceánba folyik, megtisztítván azokat. A Bundahishnben az 'Ardwisur Anahid' két részét helyenként egymástól elkülönítve értelmezik, vagyis, Ardwisur a vizek megjelenítője, Anahid pedig a Vénusz bolygó...Míg máshol a szöveg azonosítja a kettőt, 'Ardwisur aki Anahid', aki a Vizek atyja s anyja. Hegy, arany, víztárolok és csatornák kavalkádja, kettős-forrás, Vénusz-istennő...
Nézzük most meg e mítoszi komplexum egyik érdekes elemét, a hegyen lakó óriásmadarat, és egyéb érdekességeket (később majd még visszatérünk rájuk, az alkímiai és más párhuzamok vizsgálatánál):
Régebben - közli az ind hagyomány - az emberek nem ismerték a szómát. Az istenek teremtették, és a legmagasabb hegycsúcsokon termett, ott, ahol az ég van. De az elérhetetlen magasságból lehozta egy bátor, a szelekhez hasonlóan gyors röptű madár. A védikus papok is megénekelték ezt a madarat, mert ő hozta az éltető italt, vallási és költői ihletük forrását. A szóma elrablásának a Rigvéda külön himnuszt szentel... A Rigvéda himnuszai éginek nevezik a szómát, égből hozottnak, ugyanakkor hegyen születettnek, hegycsúcsról elraboltnak is. "Ahogy Agnit is az égből hozták, ugyanúgy rabolta a Madár a hegyről a szómát". Ezt a hegyet "égig érőnek" nevezték. Az eposz szerint a szóma és Szóma isten a Meru-hegyen lakozik: azon a tájon, ahol félévenként kel fel a nap, ott található a szóma-amrita, "amit az istenek isznak". A Hará Berazaiti szent hegyein ültette el a teremtő isten a "csillagokkal ékes" haomát, a Hará legmagasabb csúcsát jelölte ki Haoma isten számára, beszéli az Aveszta. Onnan vitték a haomát a földi világba: "Téged, Haoma, a teremtett hős alkotójául, az isten a Haráiti-hegyre rendelt. Azután szent madarak vitték szét minden irányba...s azóta ott nősz te, sokalakú, nedvdús, aranyos Haoma." Kétségtelen, hogy mindkét mítosz - mind az Aveszta, mind a Rigvéda-beli, ugyanazt az ősi hagyományt közvetíti...a rituális szent növény valamikor a mitikus nagy hegyeken nőtt, onnan hozta el a Madár(madarak) a földi világba. E következtetés alapján visszatérhetünk [a rigvédai Ripa hegységhez, melyet a gorög Rhipaival vetett össze]: a Ripa csúcsa a Madár lakhelye, a nap útja, az istenek "vidámságának" hona, a köldök, a föld közepe. Hasonló motívum kapcsolódik a szómához a neki szóló himnuszban: "a föld köldökén található a szóma - az ég oszlopa"; "ott a szóma, ahol a nap van ..., a halhatatlanság elpusztíthatatlan világában". A 'Madár' a 'Ripa' csúcsán nyilvánvalóan ugyanaz a 'madár', mint a Rigvéda más himnuszainak Sjéna madara...mindazonáltal az eposzban is megörződött az ősi alap, noha a hegyet már Merunak, a madarat pedig Garudának nevezik. A Rigvéda kommentátorai és mai kutatói úgy vélik, a Sjéna madár sas vagy sólyom volt. A védahimnuszok szerzői azonban nem gondoltak valóságos madárra. Hasonlóképpen, az Aveszta-beli Szaéna madár (az óind Sjéna megfelelője) mint valami mitikus madár vagy madárhoz hasonló hatalmas lény jelenik meg...Sok legenda forgott közszájon a Garuda madárról a régi Indiában...Az eposz gyönyörű külleműnek rajzolja a Garudát, a "tollasok királyát": teste aranyból való, szárnyai vakítóan pirosak, emberfejű, de csőre van; Garuda ember módra is tudott beszélni, birtokában volt a szó varázsereje, és tetszése szerint változtatta alakját. ... Mindenki rettegett tőle, aki csak az útjába került. Íme, hogy írja le az eposz a Garudának a szóma-amritáért vívott küzdelmét: az istenek és az amritát őrző lények...körülállták az amritát, közöttük volt a mennydörgő Indra. A legfőbb lények aranyból készült páncélba bújtak. És elkezdődött az ütközet. Hangosan felkiáltott a madár, "kiáltása hatalmas felhő dörgésére hasonlított, minden élőlény megriadt. Levegőbe emelkedett akkor a tollasok királya, pusztította a hős ellenséget...Csőrétől és karmaitól megsebesítve, azok sok vért veszítettek. A Garuda által legyőzött istenek meghátráltak...A legkiválóbb tollas pedig az amritához indult." Az eposz és a buddhista irodalom gyakran nevezi a Garudát a "kígyók pusztítójának", aki örök ellensége a nágáknak['kígyófaj']. Égbe emelkedvén gyakran vett hátára isteneket vagy "égi utasokat". .. A zóroasztriánus szövegek Szaénát a madarakhoz sorolják, de azt mondják róla, hogy ragadozó foga van, és még néhány más vadállati vonással is rendelkezik...Ez a legendás madár jelenik meg Firdauszi Sáhnáméjában Szimurgh néven. A Szimurgh pedig az óiráni "Szaina-mriga" - szó szerint "Szaina-madár" - újperzsa nyelvi folytatása...Szimurgh az Alburz hegyen lakik (Alburz a korábbi perzsa "Har-Burz"-ból, az Aveszta Hará Berezaitijéből származik): "Volt egy hegy, Alburz volt a neve, közel a naphoz, távol az emberektől; és ott volt a Szimurgh otthona...". Ez a hegy a földtől a csillagokig emelkedett; csúcsai elérhetetlenek, embernemjárta puszta utak vezetnek hozzá; senki sem képes oda eljutni, sem ember, sem állat. De Szimurgh képes elvinni bárkit, aki jóindulatát elnyerte. Így vitte fel az Alburzra a kicsiny Zált, ott felnevelte, aztán pedig az "elefánthoz hasonló testű" óriást (?) hátán visszavitte a földre...Szimurgh jóindulatú énje a Sáhnáméban Zállal kapcsolatos. Zált varázslónak hitték, "ősz bűbájosnak". A boszorkányság tudományát Szimurghtól tanulta. A szent madarat a jövőbe látónak tartották, aki előtt a jövő nyitott könyv... Szimurgh Firdauszi leírásában már nem valóságos madár. A kora középkori zóroasztriánus szövegek, amelyek általában Szászánida-kori (i.sz. 3-7 század) anyagot közvetítenek, Szimurghot "kutya-madárnak" nevezik.
- Szimurg - Szimurg az Alburz tetejére viszi Zalt, a hegycsúcson levő fészkébe - Thaiföld címere: A Garuda
Az uráli népek fantasztikus madarának a képe pontos megfelelője az iráni Szimurghnak és az indiai Garudának. Az természetesen nem bizonyítható, hogy pontosan ilyen elképzelés már a közös árja korban is létezett az indoiráni törzsek és szomszédaik mitológiájában...hiszen hasonló vonásokkal felruházott fantasztikus madárral több más nép irodalmában is találkozhatunk, például az araboknál (a Rukh madár), az oroszoknál (a mesebeli Tűzmadár). Mindamellett feltételezhetjük, hogy Garuda, Szimurgh és az uráli mitológia csodálatos óriásmadara egy nagyon régi közös ősforrásra vezethető vissza.
"Szóval, hol járhatott az a bizonyos görög expedíció a nagy hellén kultúrális felvirágzás idején...???" Úgy érzem a nagydíjas kérdés, de távol állok attól, hogy meg tudjam v álaszolni :-) Viszont az alkimisták hegye eléggé elgondolkodtatott. Ugye azt feltételezzük, hogy rendelkeztek valódi helyeket ábrozoló leírásokkal, esetleg ábrákkal, amik a Kabír Barlangot, vagy egy ahhoz hasonló 'bázist' mutattak, és aztán ezt vegyítették a szimbolikus ábrázolásokkal. Most erre az utóbbi összetevőre fogok koncentrálni, mert egy kissé alaposabban alánézve a témának meglehetősen érdekes gyökerekhez jut az ember. A probléma egyáltalán nem egyszerű, rövid idő alatt rendkívül szerteágazó területre jutunk. Most a téma összelapátolásán és a nagyvonalú összefüggések meghúzásán kívűl nem vállalkoznék, de remélem Schenouda már járt korábban e tájak némelyikén. A részletek önmagukban is megérdemelnének alaposabb kutatásokat, de néhányat már érintettünk korábban.
Az alkímiai ábrákat áttekintve láthatjuk, hogy kis túlzással nagyítóval kell keresni az olyat, amelyen nem szerepel valamilyen formában a 'Filozófusok Hegye' motívum. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen ez alkotta az alkimista munka eszmei gerincét. Mint említettük, ezek az ábrázolások a középkori felbukkanásukkor is erősen szimbolikusak, ez a hegy (vagy a hozzá közelálló fa) inkább egyfajta mnemonikus segédeszközként van jelen az alkimista doktrínában, és néha alá is húzzák, amikor 'láthatatlan' hegyről, vagy csak a beavatottak számára hozzáférhető locusról szólnak, tehát tulajdonképpen egy valóban mitikus, a mítoszi-mágikus-imaginatív valóságban létező, vagy 'természetfeletti' hegyről szólnak.
Mons Magorum Invisibilis
Vizsgálódási horizontunkat kissé tágítva, áttekintve a rendelkezésünkre álló mítoszkincset azonban látjuk, hogy ez megint csak egy általánosan létező kép, amit a piramis alakú poláris-axiális 'Világhegy' megnevezéssel illethetünk, és nagy valószínűséggel az alkimiába is ezek szivárogtak át. Úgy tűnik, ez a kép leginkább az indoiráni, illetve az ehhez kapcsolódó kultúrkörökbe ágyazódott be, vagy legalábbis ezekben találjuk meg a leginkább ismert illetve hozzáférhető előfordulásait. Tekintsük át ezek jellemzőit először; a következőkről lesz szó: az indiai Meru, az iráni Hará, és a görög Rhipai. Az dőlt betűs részeknél és az idézeteknél az alábbi kitűnő összefoglaló művet használtam: G.M. Bongard-Levin, E.A.Grantovszkij: Szkíthiától Indiáig (1981, Gondolat)
Elsőként a Meruról kénytelen vagyok kínosan hosszan idézni, részint mert mint általában, az indiai anyag a leggazdagabb, részint pedig azért, mert itt megtalálható lesz minden olyan elem, amihez az egyéb területek mítoszainak elemeit kapcsolhatjuk; így nem lesz szükség hosszasabb magyarázatokra, a párhuzamok önmaguktól kibomlanak majd.
A Meru, bár valóságos hegyként is létezik, mint az indiai vallások leginkább tisztelt hegye, valójában ez csupán 'pótléka' a valódi Merunak. Indiában ez már a Védák korában is, tehát mintegy legalább három évezreddel ezelőtt, a teljesen mitikus réteghez tartozott már, mint az istenek és isteni lények elérhetetlen 'északi' otthona, ahol isteni években mérik az időt, egy nap az egy év, és fél évig van sötétség és nappal. A források a következőképpen szólnak erről a térségről:
ez a vidék, az angyalok birodalma, "a hideg övezetben található, a föld bármely más helyénél északabbra", "az istenek a Napot az égitest körforgása felének folyamán szüntelenül látják", a Hét Risi (Nagymedve) magasan járja útját a Sarkcsillag körül, "félévenként kel az aranyfürtű nap", "a megnyugvó vizek gyönyörűséges díszek formáját öltik".
A Mahábhárata és a puránák a Meruval kapcsolatban ugyanerről szólnak, és isteni világot festenek le:
A Méru a lekhelye a mindenható isteneknek ... Ott épült Indra csodás palotája, Váju, a hatalmas szélisten végigszáguldja egész birodalmát, Szóma pedig a halhatatlanság italával ajándékozza meg ott az isteneket. "Itt istenek, aszurák, kinnarák, gandharvák, kígyók(Nagák)", különféle isteni lények, égi nimfák élnek, apszaraszok lejtik körtáncukat. "csodálatos madárrajoktól tündöklik a Fehér-hegy. Ott található az istenek gyülekezete és az isteni risiké, hangjuk mint a viharfelhők hangja, mint háborgó óceáné, hangzik." Szúrja, az aranyfényű Nap istene a Méru fölé emelkedve sosem hagyja el e birodalmat, minden oldalról körüljárva újra visszatér a legfőbb csúcsra, melyet Mandarának neveznek. "napról-napra pradaksinát jár a Nap és Hold, körben haladva, ó Kuruk gyöngye! Ugyanígy minden csillag, kivétel nélkül, körben forogva pradaksinát végez a Méru-hegy körül, ó mahárádzsa!" Az óind hagyomány általánosan elfogadott tétele volt az az elképzelés, hogy a Méru körül forog minden égitest. Az égitestek "körpályáján" a purána-szerzők a napnak és a csillagoknak a Méru körüli állandó útját értik. A matematikus-csillagász Brahmagupta írja: a Méru "a pólus alatt található, a csillagok pedig a lábazatánál keringenek;". A Mahábhárata "Arany-hegy"-nek nevezi a Merut, mivel hegycsúcsai aranyosan ragyognak. Varáhamihira asztronómus és geográfus írta: "A Meru hegy aranylemezekből épült- közülük különféle színű, jó illatú virágokkal telehintett fák nőnek". Ott aranymederben folynak a folyók, s a tavak az aranyos tófenéktől úgy csillognak, akár a hold. Víztárolóikból szent források erednek, legtisztábbak, minthogy vizük a legtisztább arany fölött folyik. A folyók közül is az "égi Gangá" a legjobb, a "Mandara leánya", a föld minden vizének forrása. A nagy folyamokat is innen indítják az istenek az emberi világba.
Az északi Meru az északi 'Fehér Óceán' mellett terül, mely a Indiában a mítikus Tej-tenger nevet kapta. Az egyik legfontosabb mítosz, a Tej-tenger kiköpülése szintén erről a koplexumról regél: az istenek a Meru-hegy szent csúcsával a Mandarával köpülik ki a Tej-tenger kincseit, köztük a halhatatlanség italával. E történet a poláris-axiális mítoszok közé sorolandó, benne láthatóan a világtengely pörgése jelenik meg, kozmológiai, vallási, metafizikai értelmezései pedig igen messzire vezetnének. A Mahábhárata így szól erről a mesés vidékről:
"Az áldozati edényt véve az emberek a Keleti- és a Déli-óceán felé indulnak, s ugyanígy a Nyugati-óceánhoz. Az Északi-óceánhoz nem mennek, mert az a madarakat kivéve senki számára nem érhető el." "Senki, a madarakon kívűl, soha senki sem megy az Északi-óceánhoz" "A Tej-tenger északi részén van egy sziget, amelynek Svétadvipa (Fehér-sziget) a neve. A Meru hegységtől északra, harminckétezer jódzsána távolságra található, így mondják a brahmanok. Ott élnek a jó illatúak..., fehér férfiak, akiktől távol áll mindenféle gonosz..., közömbösek a becsületes és becstelen iránt, isteni külleműek; életerő tölti be lényüket, csontjaik kemények, akár a gyémánt..., s a világmindenséget betöltő Istennek örömmel szolgálnak." Az óind papok, eposz-éneklő bárdok, a szent bráhmana és purána-szövegek létrehozói sok történetet ismertek a Méruról és az azon túli területekről. Gyakran meséltek boldog emberekről, akik abban az országban élnek. A "boldogság országát" a Mérutól északra elterülő tej-tengerbeli Fehér-szigetre, s a Meru hegy északi lankáira, a hegyláb és az óceán közötti területre képzelték.
Ehhez a területhez az elérhetetlenség képzete társul:
A Meru magaslataira és lejtőire, az északi Tej-tenger partjára a földi világból csak kiválasztott szent életűek kerülhettek, s ők is csak földi életük befejeztével. Ott volt Indra isten paradicsoma is: "Oda távozva többé nem térnek vissza e világba" Ebbe az országba élőként csak a legdicsőbb hősök vagy legbölcsebb risik juthattak. Ők is csodálatos módon kerültek, isteni beavatkozással. Esetleg a szent madár, Garuda vihette oda őket szárnyain. Nehéz és hosszú út vezetett az északi ország határához, és mindenki, aki megkísérelte, hogy túljusson rajta, elpusztult a Hatalmas Hegy lábainál. Éppen a "sarki" országba, oda, ahol a Nagymedve, a Kassziopeia és az Ökörpásztor körbejárták a Sarkcsillagot, éppen "Oda csábít hőn óhajtott gyönyörök ezere, Gálava. Ám amint az ember kicsit is tovább hatolna, Meghal minden esetben, ó kétszer születettek legkiválóbbika, Gálava! És senki másként még tovább még nem jutott, ó bráhmani bika", így beszél a messzi északi országról a Garuda madár. ... "Gálava, ne késlekedj..., ülj fel rám, kétszerszületett, ülj fel a hátamra!" És Gálava felült a szent madár hátára, és repült, közben pedig az ég magasból előtáruló látvány lelkesítette: 'Ó, repülő, látom, mintha szembejönnének az előttünk álló fák, s a föld, a tengerekkel, erdőkkel, fenyvesekkel, hegyekkel, mintha hajladozna a szárnyaid kavarta vihaban... Sokféle halat látok, csodalényt, nagát[kígyót] s embereket...' A legkiválóbb harcos, Ardzsuna, átjutva a Himaláján egymás után hódította meg az északi népeket és országokat, mesebeli törzseket és fantasztikus lények birodalmát. Végül a boldog északi nép országához közeledett. De ekkor "hatalmas termetű őrök jöttek vele szembe, nagybátorságúak és erősek...és ilyen szavakkal szóltak hozzá: 'Ó Ardzsuna! Fordulj vissza innen... Az az ember, aki ebbe az országba behatol, feltétlenül elpusztul..., itt csata nem lehet. És ha belépsz is, semmit sem látsz, minthogy emberi szemmel semmit sem lehet látni'. Ekkor így szólt a hatalmas harcos: 'Nem lépek országotokba, ha ez tilos halandó számára'. És visszatért Indiába" A régi hagyományok figyelmeztették azokat, akik megpróbáltak szembeszegülni a tilalommal, hogy a Méru-hegynél elterülő országhoz vezető út végtelen pusztaságokon halad át, a sötétség országán, ahol szörnylények, pisácsák élnek, meg gonosz, vérszívó lények, vriddhikák, emberevő asszonyok, ártó szörnyek, ráksaszák pusztítják el hajítódárdákkal és más fegyverekkel.
A Rámájanában Szugriva így mesél: A Himalája elérése és átlépése után észak felé kellett haladnia, túljutnia a pusztaságon, s azután más hegyláncokon kellett kín-keservesen átkelnie. Ezen országoktól még északabbra terül el a köd és félelemkeltő sötétség országa, ahol halál vár mindenkire, aki csak megközelíti. De távolabb már a fény boldog hona található, ahol égi tündérlányok és szent munik élnek. Ott mindenfelé gyümölcs terem, aranyvirágok nőnek, aranymederben folynak a folyók, ott van az örök óceán és az Arany-hegy, amelynek csúcsai az eget érik.
A Rigvédában feltűnik egy másik figyelemre méltó hegy is a Ripa (vö. gorog Rhipai): "Agni (a tűzisten) őrzi a Ripa óhajtott csúcsát, a Madár lakhelyét; ő, a fürge, őrzi a Nap útját; ő, a magasztos, őrzi az istenek derűjét."
A Merut mind a hindú, mind a buddhista művek 'a föld közepének' nevezik. Nyilvánvaló, hogy ugyanerről 'a világ közepéről' van szó az adott Rigvéda himnuszban is, ahol e mitikus hegyeket (vagy 'a föld magaslatait') a föld köldökének nevezik. Ismeretes, hogy a Merut tekintették ama hét anyag (vagy sziget - dvipa) lelőhelyének is, amiből a létező világ felépül. A Meru vonulatait olykor úgy írják le, mint a nagy hegyek 'hét bogát', vagy mint aminek hét csúcsa van. Ezt a hagyományt számos purána őrizte meg, s Bírúni is továbbadja. Azt nehéz megmondani, hogy a Rigvéda ezen képzetei közvetlenül kapcsolatosak-e azzal az elképzeléssel, hogy 'a középpontban (a 'köldökben') őrzi Agni a hétfejűt', de feltehetjük, hogy a későbbi ind hagyomány ebben az esetben is olyan ősi motívumokból táplálkozik, amelyek már a Rigvédában is felbukkantak. Végül az utolsó motívum: a hegycsúcson madarak laknak. Az ind és iráni források különös gonddal hangsúlyozzák, hogy a Hará Berezaiti és a Meru csúcsain állandóan madarak tanyáznak. 'Égi madárrajtól szikrázott a Szent Hegy' - meséli a Mahábhárata a Meruról (mellesleg az antik írók szerint a Rhipai hegyeit is madarak 'mérhetetlen fellegei' borították). A szent hegyen élő madarak említése azonban nem csupán a leírás színesítésére szolgál: ez a motívum szerves részét képezi annak az indoiráni mítosznak, amely a szent növénynek, a szómának a magas hegyről történő elrablását meséli el. [melyet a hatalmas Garuda lop el az istenek hegyéről] A Rigvéda itt vizsgált részének valamennyi részlete közvetlenül Agni isten 'tevékenységével' függ össze. Az epikus hagyomány szerint Agni azon istenek egyike, akik abban a távoli országban élnek, ahol Meru emelkedik. A Mahábhárata így beszél erről az országról: 'Itt állandóan ragyog Agni aszura, a víz-faló; Aki e tájon amritát iszik... Az látja majd, Szóma miként nő s fogy. Itt félévenként kel az aranyfürtű nap...' Az adott szöveg, mint azt B.L. Szmirnov, híres Mahábhárata kutató és -fordító megállapította, igen ősi tradíciót közvetít. Erről tanúskodik Agninak a Mahábhárata korában már archaikus aszura-megnevezése - ezzel az óindek csak a Rigvéda korában illették isteneiket.
Szakács Gábor alább látható filmje, a boszniai piramisok feltárásainak eddigi eredményeit mutatja be. A filmben kikövezett utakat, párhuzamosan lerakott hatalmas kőlapokat láthatunk és bejutunk a Nap piramis földalatti járataiba is ahol szintén meglepő dolgokat kaptak[...] Bővebben!Tovább »
Piramisok Európában? Még a gondolat is eretnek. Ám ahogyan a középkor ártatlanul meghurcolt áldozatai, úgy a boszniai Visoko-ban feltárt piramishegyek sem vétkeztek. Közös bűnük csupán annyi, hogy a fennálló hamis és álszent nézetek átértékelésére késztettek másokat. Ezt a mindenkori hatalom, úgy akkor, mint napjainkban, nem tűrhette és tűrheti. A bosnyák származású piramiskutató, Semir Osmanagić a tudományos világ nagyhatalmú uraival került szembe, amikor a Sarajevo környéki Visoko melletti hegyekben mesterségesen épített piramisokat feltételezve 2005 őszén ásatásba kezdett. Szakács Gábor rovásíró-újságíróként 2006 nyarától követi nyomon a feltárás fejleményeit. Eddigi hét útja során filmeket forgatott a helyszínen, feleségével, Friedrich Klára rovásíráskutatóval a székely-magyar rovásírás mintegy húsz betűjével azonosította a bosnyák piramisokban felfedezett jeleket. A 6 részes, négy és fél órás film az elmúlt négy év eseményeit foglalja össze a két szerző tapasztalatai alapján. Friedrich Klára a visokoi rovásjelek európai párhuzamait veti össze, Szakács Gábor a helyszínen tett utazásairól számol be, amit Osmanagić budapesti előadásával és dobogókői kirándulásával egészít ki. Izgalmas, mindamellett tényszerű időutazás, ami első ízben mutatja be átfogóan és magyar szemmel az európai piramishegyek eddig ismert történetét.
