nagyúr
álmodozott
múltán
feledné
féltékeny
orvosok
nagyanyám
ember
-o-
Csak én ülök ott
Fehérruhás árnyalak sötét színpadon.
Árnya múltán, méltán felednék...
Járja táncát, - mégis- féktelen hullámokon
Dideregve és könnyedén. Szép:
Aranysugárral égeti: belső fény.
Üres a féltékeny nézőtér,
Melyről mindig álmodozott,
S most, hogy üres, nincs taps, se közönség
És körülötte nagyúr, a sötétség.
Nagyanyám... az ember... az orvosok.
Valaha féltékeny ifjú volt, szenvedélyes szerető,
szerelmes, érzékeny, lobbanékony ember,
Valaha olyan volt, milyet az orvosok rendelnek
az asszonyoknak…
Valaha nagyúrként élt –
Ismerte nagyanyám.
Majd teltek az évek, s a derekak,
folytak a harcok, és a könnyek,
puszta lett a határ és puszta a szív,
üresedett a lélek, s üresedett a kamra…
S évek múltán úgy tűnt, mintha feledné,
hogy valaha szeretett,
hogy valaha otthona s gyermeke volt,
hogy valaha álmodozott…
Kössz, ha megnézed az adataimnál, láthatod a többit is, nem hagytam abba, sőt...
S próbálok alkalmazkodni az itteni szokásokhoz,
fogok írni még. A holdfény_ nick is én vagyok.
tántorog
öletett
napon
koszorúja
könnyhullatást
áradat
imádságot
szólott
-o-
Szép Hazámból
A Hon könnyeit szárítja
a napon... gyűrött koszorúja*
ráncain tántorog a képzelet.
Kivé lettem: kék-zöld öle tett
magyarrá. Fáradatlan évszázadok
mosták el az imádságot,
mi az Istenhez szólott
valaha... ma csak bigott
szónoklatok szántják
a szánkat. S a könnyhullatás?
Tán a lágy műdallal vegyült
vigalom mellett elült
a vihar?
Hamar... túl hamar...!
Lusta a lét, elterül, lomha időt eszik,
Világok pályája elkerekedik,
Felhasznál minket hiánytalanul,
S máshova telepít egyre gyanútlanul.
Mint hatalmas király trónjáról leszédül,
Uralma tárgytalan, alattvalók nélkül.
Tágulunk, távlatunk mind hatalmasabb,
Egymástól így leszünk egyre távolabb.
Szabad vagy, nem nyűg már tovább a rend,
Viselkedj nyugodtan, jól tudván, mi a trend.
Uram!
ne fogadd el a hamis imádságot
A gyúnyos sötét szavak áradatát
Ne kegyelmezz nekik többé
Pillangó-életük koszorúja földre hullt
azokban az órákban
azon a napon
sötétbe borult
az igazságod messze földeken
tántorog az égből lefelé az ár
Öletett az ártatlan
magas fák kietlen halmaiba
könnyhullatást sírást énekelt
az álom
a halálos álom
gyermek-halál-áradat
Uram!
Szólott a tudatlan gyilkosok
nyomában lelkem feléd
mikor szárítod fel tengernyi
könnyeit az embereknek
Uram!
Itt vagyok a porban a Földön
előtted
nem látszom a kosztól és mocsoktól
nézz le rám adj békét
gyilkos
szívüknek
bocsáss meg
nem tudják mit tettek velünk....
Uram!
tántorog
öletett
napon
koszorúja
könnyhullatást
áradat
imádságot
szólott
tántorog
öletett
napon
koszorúja
könnyhullatást
áradat
imádságot
szólott
Tántorog a fény, földre hull
elpihen szépen
Halomra öletett kisdedek
Ezen a napon halok -
Félbemaradt végzetek
koszorúja a májusi éjben
Könnyhullatást vár a szik
de csak ócska kardalok
zúgnak, mintha-áradat
S ha még megadatik,
az imádságot, a végsőt,
letészem öledbe halkan
Szólott az Úr, s most nagyon,
nagyon, nagyon csend van.
tántorog
öletett
napon
koszorúja
könnyhullatást
áradat
imádságot
szólott
Tántorgó...
Szólott a gazság,
tántorog a félvak igazság,
koszorúja földrehullt
azon a napon, melyen
az igaz megöletett.
Áradat mormol
zajos imádságot,
könnyhullatást záporoz
csendben az ártatlan éj.
Talán vigyáz rád
egy angyal. Ne félj...
Viselkedj! – Hallom örökké az intő szót,
S még magamat hazudom elszalasztom a szépet, s a jót.
Mosolyod volt pünkösdi királyságom,
Hiányom tárgytalan; lusta álom.
Látom nélkülem is hiánytalan léted,
Félek felkerekedik szívemből féltett képed.
Mintha érne valamit az űrbe telepített semmi,
Úgy érezzük, ha nem kapunk jogunk van venni.
Ha most viselkednék, tagadnám önmagam,
Szégyen nélkül kínálom még egyszer magam.
Szüret után a szőlőn már javítani nem lehet,
De a mustból bor lesz, s lehet jó is, ha szeretettel,
Kezeled, csiszolod, és jó pincében jó hordóban érleled
viselkedj
hiánytalan
telepít
lusta
elkerekedik
mintha
tárgytalan
király
Intelem
Viselkedj, fiam!
Viselkedj hiánytalan!
Légy önmagad királya,
s tégy úgy, mintha:
más is az volna.
Lusta az, ki saját országát dönti romba...
Most elkerekedik kis szemed,
de mi neked kincsesládád, a szivet,
ha tárgytalan, egyetlenem
vigyázz, mert más nem,
csak a rombolás, fosztogatás érdekli;
s mivel sajátját nem gondozza, telíti,
másnál ez idegesíti, dühíti.
Ezért telepítsd a tudást, mint
a szőlőtőkét ápold, szelektáld, metszegesd...
És soha ne feledd:
mindig önmagadhoz méltón viselkedj!
