Keresés

Lackfi János

LAVINA-DAL

A boldog-szomorú Kosztolányi Dezsőnek,

                                     Szakács Eszternek

Van faragókésem, mamuszom,

Van lefagyasztva csirkehusom,

Csepp piros almám, mind kukacos,

Méztől a szájam még ragacsos,

Gyöngy a boromban perdül ezer,

Hogyha beteg vagyok, van ki kezel,

Van fura kincsem, négy szöszi fej,

Négy puli-haj, négy száj lefetyel,

Van mohos, alvó pincefalam,

Magam-faragású fakanalam,

Nagy lufivá fújt bőrfocim is,

Bor, s ha akarnám, volna Guinness,

Van örömöm s még van közönyöm,

Istenem és hozzá imakönyv,

Reggelem, alkonyom, déli verőm,

Dupla személyes, nagy heverőm,

Van sose szívott, régi pipám,

Van kitörölni sanda csipám,

Tűz, lobogó, szeszt inni barát,

Partra hasalt bárkám s Ararát,

Zöld Skoda, mélyén hörg a motor,

Kertbe csörömpöl a hárfa (eol),

Van madaram, ha a fűre leszáll,

Van levegőm, csak enyém, ki-be jár,

Rímem, elég papirom, ceruzám,

Posta a ládám tölti kuszán,

Csöng telefon, keresik nevemet,

Elhavazó munkám betemet,

Tervem ezerszám, percnyi időm,

Tornacsukám és tollas-ütőm,

Van kavics, ásvány, van csigahéj,

Kenyér vacsorára: holdnyi karéj,

Farkasi étvágy, homéroszi kedv,

S van lyuk az ajtón, hol dühömet

Rúgva kitöltöttem: vicsorog,

Van szerelőnk is, a csap ha csorog,

Kell szemeteszsák: gyűl a szemét,

Hogyha növény hajt: kell a cserép,

Minden anyaghoz a láda, kosár,

Tégely, üveg, zsák, kanna dukál,

Kell ruha, hogyha a régi lukas,

Kell az akasztó, polc, a fogas,

Ház-dobozunkban ezer skatulya,

S mindben egy új: Matrjoska-baba.

Görget, amim van, görgetem én,

S forgok e vásár görgetegén:

Hord a tulajdon, mint lavina,

Mert csupa vant szül mind, ami van.

Arcok és énekek [174-175.]

Lackfi János

KORONG

A harmincöt már nyakamon,

még hárommal jössz, aranyom,

      döröm-

      bölöm.

Ki él, mindig az a lazább,

készen kap házat és hazát:

      erő-

      nyerő.

Te begombolva odalenn,

én meg a gombot ingemen

      kigom-

      bolom.

Hüvelykmozdulatom hanyag,

kacéran szvingel az agyag

      koron-

      gomon.

S ami kész van, a műdarab,

földre nem hull, a légbe kap,

      elen-

      gedem.

Röpteti éter, hidrogén,

tölcsérfüleknek írok én,

      csikar

      siker.

Nyakamban csörömpöl magány,

jönnek utánam, jönnek ám,

      kolom-

      polom.

Zsíros-csombékos itt a rét,

nem kell görnyednünk annyirét.

      Szeren-

      cse, nem?

Termünk időnként jópofát,

de nem oly csodát, mit a fák

      remek-

      lenek.

Hisz bibét gombolyítanak,

gyümölcs lesz, ízes műdarab,

      elő-

      kelő.

És megcsinálja bármelyik

nyaranta, és nem kérkedik:

      alany-

      talan.

Görcsös testük utókoré,

ha majd komisz avar közé

      hanyat-

      lanak.

A fosszilis rost, görcsös ér,

vonaglik, izzik, szinte él

      az ek-

      razit.

Ezért nem siet sehova,

szép sorban sógor s a koma

      eláll-

      dogál.

Az eleven művek tövén

mütyürkéket gyurmáz az én,

      s elél-

      degél.

Élő hal,

[263-264.]

Lackfi János

EGY MONDAT

Hol irodalom van, ott irodalom van

a pókháló közelében a légy a falonban

mint ólompára a forgalomban,

mint adalékanyag az italomban,

mely belém épül észrevétlen,

én szólok még, de már az ő nevében.

Hol irodalom van, ott irodalom van

feketén bólingató eperfalombban,

családmeleg alomban,

hol a kedves teste

ruhájából kivetkeztetve,

hideg ellen ív papírba burkolva –

s a rétegek közt mélyebbre hatolva

mindig újabb írott kötegekre

akad kezed, mely vágyna sejtmelegre.

Hol irodalom van, ott irodalom van

kávéház szegletén, születésnapomban.

Ringat a kézikönyvek anyaméhe,

s az anyakönyvek steril tintakéke,

pörögsz vissza oda, ahol a kezdet

minden anyát és minden fiat nemzett.

Hol irodalom van, ott irodalom van

a szállj dalomban és a szólj dalomban,

papíremberek papírszívébe bökve

papírhandzsár, s mi jajgatunk örökre.

Hol irodalom van, ott irodalom van

ütve általútnál csekély halomban,

megírja szerepét a hősnek,

ki minden betűtől erősebb,

szeretteinknél is ismerősebb,

ólom-vért izzad, ha merő seb.

Hol irodalom van, ott irodalom van

harmadik, negyedik birodalomban,

emlékezésben, mely vesztett csatákat

újra gondoltat, győzelemmel áltat,

s ha a szabadság lefejezve,

fogjunk egy újabb fejezetbe,

papírra nyomják semmi bérünket,

hős, aki tüntet, hős lesz, aki büntet.

Hol irodalom van, ott irodalom van

kiderült s elmismásolt titokban,

abban, ahogy a történelem aktáját

folyóba, folyóiratba darálják,

interneten a nép elébe tárják,

adattengerbe süllyednek a gályák,

fájukat holnap papírrá darálják,

hozzákavarva holtak tunikája,

ráróva tengeri csata krónikája.

Hol irodalom van, ott irodalom van

a rohanásban, forradalomban,

katonák fején papírcsákó,

kezükben a fegyvernek látszó

összegöngyölt újság vagy óság,

mulandóság, maradandóság,

ó, irodalmi mindenhatóság!

Hol irodalom van, ott irodalom van

az öt emelet magas könyvtoronyban,

hol könyv a fal, hol köbméter a mérték,

hol vérszegény lapon sápad a vérkép,

térképek alján bakarasz a lépték,

feledve, hogy azt élő lábak lépték.

Hol irodalom van, ott irodalom van

költözködési könyvdobozhalomban,

aluljáróbeli antikváriomban,

hol könyvlapokon vízjelként derengnek

az évtizedes olvasói nedvek,

börtönkönyvtárban, megyei könyvtárban,

hervadt könyvtárosnénik illatában,

kik könyvport szívnak és könyvport lehelnek,

könyvből olvassák, könyveket könyvelnek.

S ha hinnéd, hogy van menekülni odvad,

tudd, hogy magad is csak irodalom vagy,

ott van a félrecsúszott nyakkendőben,

s az ős-okban, az elfelejtett nőben,

kinek már csak rímeire emlékszel,

kit már leírtál több, mint elégszer:

nyakán bárányganéj betűgyöngy

vakít, akár az ékszer.

Mert hol irodalom van, ott irodalom van,

előszivárog DNSből vagy honnan.

A tükörből mögüled előbújnak

a múltak s a régit adják el veled újnak,

Szindbádok a te szájaddal beszélnek,

vámpír-hősök veszik bérbe a véred,

helyettük szólsz, és ha saját szavad van,

más mosta már meg lábát a szavadban.

Hol irodalom van, ott irodalom van,

ott kedvesed szemében téma lobban,

szemed villan, mikor valaki szenved,

a ceruzát máris hegyezni kezded,

és beledöföd, épp a fájó pontba,

itt bárki szól, minden mikrofonpróba.

Ha gyerek nyaggat, adnál neki kekszet,

a gyermekszájat papírlapra jegyzed,

figyeled léptét botló öregeknek,

hátha elesnek,

mind érdekes kísérlet,

hisz író soha nem kap sérvet,

ha terheket hőseivel emeltet.

Ebédkor tányérod mellé letéve

a nyitott könyv, és nincsen soha vége,

betűt eszel, iszol, az esti fénykéve

alatt a könyvek löknek álomba végre,

és álmodban tovább olvasod-írod

a sorokat, a polcon már vár a sírod,

egy üres könyvhely, feketén világít,

míg becsúsztatják léted keménytábláit,

koporsódat, a hely kitüntet és eltüntet,

az ábécé magába nyel mindünket,

s a polcon vágyjuk szívdobogva egyre,

hátha egy olvasókéz közeledne.

Hol irodalom van, ott irodalom van

a túlvilági jutalomban,

hogy majd halálod után felfedeznek,

és Bibliaként bújják könyved ezrek,

sebaj, ha már nem éred ezt meg:

feltámadásoddal revolvereznek.

Élő hal, 2008. január [258-261.]

Lackfi János

BENYOMÁSOK

Benyomások hánykódó kompján

járok parttól partig

nemléttől nemlétig

Olyan világba jöttem

hol arany hegedűtokkal hóna alatt

járkált a reggel

a fák ásítva nyújtóztatták görcseiket

Bordáim létráján fel és alá mászott a napfény

Szerettem nyelni a tejszínhabot

és rágni a fűszálakat

utánanézni a mellettem elhaladó

gömbölyödő almafáknak

Tétova ujjal tapogattam

a zongora töredezett, fehér

elefántcsont körmeit

hangja illatos volt és kopott

sokakat végigszolgált már előttem

Ha átmentem a szobán

mindig akadt kezem ügyébe egy alma

csak egyet-kettőt haraptam belőle

Már mint gyerek

mindent hamar félbehagytam

Így éltem csíkos és dagadt

macskák között, az udvaron

mint aki törött üvegtáblákon lépked

végighaladt az idő

Testemen

futkároztak az izmok pókjai

erősödtem amint egyenként

vállamra hágtak a napok

Kitévedtem a kapun

és mintha cserepes virágok

kíváncsi fejek nőttek az ablakokban

s én végigvonaglottam

a rosszul csiszolt üvegen

Állandó ellenszélben haladtam

hajam csattogott

fülem végleg kivörösödött

hangomban biztos kézzel

dobolt az izgalom

A hosszú hajúak

kicsik voltak kegyetlenek

vagy én voltam velük kegyetlen

a kegyetlenséget mint könnyű labdát

dobálgattuk egymásnak

Egyikkel együtt sírtam míg egészen

békanyálas nem lett az iskolapad

egy másiknak pedig majd harminc levelet írtam

aztán elfelejtettem

Ha elhagytak vagy én hagytam el őket

utána mindig csodálkoztam

hogy lehet a világon az, akit én már

nem tartok számon

De mostanra rájöttem

hogy semmin se kell

és nem is tudok csodálkozni

Hisz létezni csak

azért a másodpercmutatóért érdemes

melyet meglelhetsz füvek és virágok

fák és bokrok gyökereiben

és amely nem pihen

körben elszórja az időt

és termékennyé teszi a világot

Azóta találkozhatsz velem árokpartokon

együtt mászom a tarka bogarakkal

sarjadok és szétszórom magvaim

mint a pitypang

A kerítés árnya alá

mint vékony fekete kartonpapír

egy macska árnya csúszik

utolsó, kékes virágait bontja a kémény

A nap

végigszalad

a kulcson

amint beteszem a zárba

a szoba sarkában

letámasztott vándorbot a homály

Azt hiszem, ez az ágy

régebben az enyém volt

Lefekszem, várom, hogy egy kéz

megigazítsa fejem alatt a párnát

testemen a takarót

Lehetsz-e még hár-

masikrek? [12-13.]

Lackfi János

LÁNYOK DALA

Azt mondják a fiúk,

nyávogunk, selypegünk,

játszani nem lehet

semmi jót se velünk.

De ők tiszta hülyék

földön fetrengenek,

egymás fejét verik,

s azt mondják, ez remek.

És egymást lökdösik,

rúgják, labda sehol,

azt mondják, ez foci,

ruhájuk csupa por.

Autókártyázva meg

összevesznek azon,

hogy hány köbcenti a

hengerűrtartalom.

A lányvécébe is

bejönnek a fiúk,

vízzel locsolnak ők,

mi meg sikoltozunk.

Kiteszik lábukat,

benne hasra esünk,

azt mondják, van hajunk,

azt mondják, nincs eszünk.

A fenekünk alá

ők tesznek rajzszöget,

békén nem hagynak, és

belénk szerelmesek.

Kinőttelek [23.]

Lackfi János

FIÚK DALA

Az összes lány dilis,

azt, hogy miről susog,

hiába is vered,

nem mondja meg: titok.

Mind kastélyban lakik,

van húsz aranylova,

de azért nem lovon,

hozzák a suliba.

Kertjükben egy fa van,

igazgyöngyöt terem,

szekrényükben csoki,

cukor töméntelen.

A falból zene szól

náluk, ezt szeretik,

táncol, pörög-forog

éjt-nappal mindegyik.

A ruhájuk selyem,

gyémántjuk igazi,

már ha ezt a mesét

beveszi valaki.

Mind nyelvet nyújtogat,

s ha felrúgod ezért,

bőg és árulkodik:

még te kapsz büntetést.

Körmükre szíveket

tollukkal festenek,

kibírhatatlanok,

s belénk szerelmesek.

Kinőttelek [22.]

Lackfi János

ÚR

Harang-toronyba csönded kondul

Templom-ajtónál hited koldul

Tetszhalott télben, varjú-szóra

Lépteid rászállnak a hóra

Tarka levélben nem kereslek

Gyújt tüze múlt lehelletednek

Áldozatul ma gyertya égett

Láttalak a lángjában téged

Magam [69.]

Lackfi János

EGY NAP A FÖLD FELETT

Gerezdekre vágva hever köröttem a lágyhéjú hajnal

Leveleit bontja a sarokban a zöldülő homály

Valaki egyenként becsapta mögöttem zörgő napjaim

Didergek a vászonszövésű, túl-fehér szobában

Gyenge vagyok, még szívesen másznék vissza

Az anyaian mély és meleg sötétbe

Vágyaim szétgurulnak a padlón

Gömb-alakjukat kikezdte az este

A fáradtság lassan felissza

A nyomaimban meggyűlt holdfényt

Magam [47.]

Lackfi János

NAPOK

A napok kijárnak a kútra

rúdjukon lyukas vedreket cipelnek

Pöttyökből ösvényt

hagynak a porban

Az állandóság így kísért meg

érzem, ahogyan fogy a víz

és ahogy éjjel megtelik újra

A napok bennem élnek

állnak ülnek és járnak-kelnek

felrúgják véletlenül a sámlit

elkészítik a vacsorát

lassacskán beestelednek

Magam [10.]

Laborc Gábor

TE VAGY

üres poharadat

megtölti a bánat

nemrég elmentél

ez maradt utánad

nem maradhattál

el kell mennem

mondtad; nincs már

semmi bennem

pedig tele vagy

te vagy a világ

a felkelő nap

mezőn a virág

illat a szélben

hullám a tóban

hold az éjben

lábnyom a hóban

mosoly az arcon

csók az ajkamon

puha takaró

meleg ágyamon

üres poharadat

bámulom merengve

oly rég elmentél

talán örökre

Ígéretek [87.]

L. Orosz Nóra

NYÁRI VIHAR

A természet

csodás székesegyház

zúgva-zeng

sodró-viharzó

hangorkán

Isten játszik

égi orgonáján

Köszönöm Uram,

2003 [21.]

L. Orosz Nóra

TÉLI ESTE

Szobádban homályló est borong

hunyt szemmel merengve ülsz

könyved térdedre ejtve

Kintről a kandi hold

ezüst fénnyel simítja homlokod

Oly messze az ég és mégis közel

a fehér csöndben Isten

észrevétlen átölel…

Köszönöm Uram, 2001 [76.]

L. Orosz Nóra

ÜZENET

Nem búcsúzunk, hisz az élet örök

tiszta szép erők győznek az anyag fölött

nézd, ott fent mily kék az égi óceán

ott röpül hófehér felhő-vitorlám

Isten vezérli törékeny sajkám

Kegyelmét most megköszönöm

és Hozzáérkezve emlékeidbe költözöm

Köszönöm Uram, 1998 [85.]

L. Orosz Nóra

ÁLMODOZÁS

Egy arc, egy hang, egy mozdulat

amely az úton mögöttem elmaradt

Egy ház, egy álmos kispatak

benne fűzfa fürdik a kert alatt

A gémeskút mélye hűvösen

felhőket úsztat s a mélyben lenn

dereng a múlt, mely megfakult

de őrzöm én és velem marad:

egy arc, egy hang, egy mozdulat

Köszönöm Uram, 1998 [26.]

L. Orosz Nóra

CSEND

Árnyakat sző az esti homály

álomba merül lassan a táj

Szusszan egy bokor, sóhajt a lomb

néma az ösvény, hallgat a domb

Csak én virrasztok s a csillagok

és körülöttem a sok titok

Köszönöm Uram, 1996 [25.]

L. Orosz Nóra

CSAK ENNYI

Mint futó felhőárnyék a tó tükrén

mint szétomló hullámhab a part kövén

mint villámsuhanású fecskék légi útja

mint két sóhaj között a szív dobbanása

mint egynyári virág forgószél-örvényben

mint eltűnő gondolat a pillanat-létben

mint kóbor fénysugár csillagtalan éjben

végül majd te is megérted:

csak ennyi, ennyi volt az élet

Köszönöm Uram, 1996 [24.]

L. Orosz Nóra

KÉRLEK FIGYELJ

Rohansz csak szüntelen, űzöd az időt

és rombolod magadban a millió sejtecske

bűvös szerkezetét

Kérlek, figyelj a pillanat csodáira

a szépség néma igézetére

mely jelen van benned és melletted

kínálva nem fogyó kincseit

Ámuljon szemed a végtelen ég kupoláján

ha kék mélysége vonz vágyaid felé

vagy fekete kútjába tekintve

múltad idézed az éji magányban

Futó mosoly, egy villanásnyi csak

el ne engedd, emlékét tedd el

s értéke benned majd egyre nő

nem röppen el, miként a szó-madár

Egy dallamtöredék, mely füledben zsong

melytől szomorkás-édes egész napod

kottáját őrizze lelked, mert nélküle

a pillanatot megfogni nem tudod

Ne feledd soha egy búcsút intő kéz

Szép mozdulatát, mely egyszerre küld és visszahív

Őrizd a tártkarú várakozás mágneses köreit

melyek lelkedben gyűrűzve tovaűzik a páncélos közönyt

Zárd magadba szemek jelzőtüzeit

mert derűt és meleget hoznak

ha leláncolt a Fagy és elhagyott a Fény

Óvd a kezek varázsát, mert az anyakézben védelem van

segítség a baráti kézfogás

szerelmedében ösztön- és álomvilág

Kérlek figyelj nagyon, mert minden szép pillanat

bélyegét magadon viseled és az út végén

mozdulatlanná rögzített célfotó leszel

Köszönöm Uram, 1977 [61-62.]

L. Gály Olga

TE MEGÉRTED

Szerelmes verset sose írtam.

Azt hittem, kimondani nyíltan,

hogy mi történik itt belül,

ahol a szív remeg, hevül,

én nem tudom, én nem merem –

s mint gyöngy a tengermélyeken,

csak úgy maradhat a kettőnk titka.

Tíz éve már, hogy sorsunk egy lett,

s oly megható, hogy úgy szeretlek,

mintha most várnám ajkaidról

az első valló, kereső szót,

mely megtalálta tükörmását,

lelkemben zengő boldog társát.

Erre gondoltam ma, s megálltam

a kávéillatú konyhában.

S míg töltöttem a csésze kávét,

úgy éreztem, bennem parázs ég,

s benned oldódó egész lényem

fürdik az otthon melegében.

Erre gondoltam: tíz szép évre,

kislányaink fürtös fejére,

a tegnap együtt látott filmre,

ezernyi közös ízre, színre…

Ez az első szerelmes versem.

Nincs benne holdfény, hangulat sem.

Mégis úgy érzem, te megérted:

mint hegedűbe rejtett lélek,

te vagy a versnek sava-borsa,

s rímeim tőled gazdagodva

már nem fogadnak szót nekem.

Szeretlek, élet, életem.

Tűzpalota [144-145.]

L. Gály Olga

TÁVOL VAGY, KEDVES

Távol vagy, kedves. Ablakomon

részeg éjjeli lepke verdes.

Szárnya és kemény teste dobol

az üvegen, akár a vonat zakatol

most veled valahol távoli utakon.

Puha a párnám, nem szeretem.

Fejed süppedő nyomát nem lelem,

s hogyha keresőn rebben kezem –

üres marad. Sikoltanék, akár az éj,

ha testéhez a gyorsvonat

rohanó tűzkígyója ér.

Alszol vajon? Vagy tán te is

lesed a csillagok ezreit?

Fényük, mint szűrt tej, lágyan ömlik

villanó házon, templomormon,

s a holdsarló mint görbe hátú,

ellustult vén kandúr dorombol.

Elszállt a pille – belefáradt.

Meglegyintette szempillámat

az álom feledtető szárnya.

Nem rád gondolok utoljára.

Vagy mégis? Sötét palettámra

rácsöppen szöszke s barna lánykánk

parányi, nedves, piros szája.

Tűzpalota [82.]

L. Gály Olga

VÉRT NÉLKÜL

Mégis eljött egy új tavasz.

Kellett, hogy jöjjön, mégsem vártam.

Csupaszon, mint egy újszülött,

kerestem helyem a világban.

Támaszt keresett két kezem,

hányódtam árny és fény között,

teli emlőért sírt a szám,

akár egy vak macskakölyök.

Valaki mondta: nézd szegényt,

milyen esett, gyámoltalan.

S egy másik: ugyan, sose féltsd,

mindünknek ilyen sorsa van.

Megszül, életet ad anyánk,

s mi sírva fogadjuk e tényt,

hogy kezünk van, mely támaszt vár,

és ajkunk van, mely enni kér.

Csupaszon, mint egy újszülött,

vért nélkül, mint ókori isten,

megyek az új tavasz elé.

Nézzétek, ez most minden kincsem:

a dallá szépült zokogás

s az ökölből simult tenyér.

E két tenyérrel fogom át

a világot, mely belefér.

Szívdobogás [50.]

L. Gály Olga

HETEDÍZIGLEN

Valamikor minden az enyém volt –

belőlem fakadt, mint földből a kenyér.

Karjaim közé futottak a fák,

nekem lángolt a nyár, lehelt az avar illatot.

Valamikor minden az enyém volt.

Most már nincs szent kötődés – könnyű lettem.

A messzi oly közel, s mi itt volt, tovaszállt.

Gondjaim nyája kölcsönréten legel,

fejem fölött egy pillanatra áll csak meg a felhő.

Most már nincs szent kötődés – könnyű lettem.

Hiába lett volna minden – gének csordulása?

Lágyságok, háborgások, időtlen éjszakák?

Nem érem fel a fán a magas ágakat.

Lehemtől ért gyümölcsét mint óvjam jégveréstől?

Hiába lett volna minden – gének csordulása?

Hetedíziglen bukkanok fel a semmiből –

ezüst csilingű csengő, riadt őzgida.

Porló havakat tükröz majd e szempár,

de ha egy szikrányit ment is át a volt tüzekből –

hetedíziglen bukkanok fel a semmiből.

Szívdobogás [49.]

L. Gály Olga

EMLÉKEK VARÁZSA

Ma írd le: holnap talán már nem teszed meg!

És emlékezz! Mint egy elefántnak,

mindenre úgy kell emlékezned.

A gyermekre, aki a réten furcsa varázsigéit mondta.

A darázsra, amely papsajt s bogáncs közt

bosszús basszusán körüldongta.

Az árokra, mit patakká hizlaltak

tavaszok, őszök halk esői

s bő kedve nyári zivatarnak.

A ház előtt a kerekes kút

síró láncára, hűs vizére,

amelyhez vissza nem vezet út.

A falra futó hajnalkára, a részegítő violákra.

Anyádra, amint alkonyatkor

ingázott locsolókannája.

A mesékre, a rémítőkre, meg a vidám Zöld Elefántra.

A lázra, melytől kígyóvá lett

a nagy kredenc faragott lába.

Hogy féltél, mikor a szomszéd bácsit holtan,

bajuszkötővel, elnémítva

láttad a nyitott koporsóban.

Emlékezz lágy hegedűszóra, serény varrógépkattogásra.

Most írd le mindezt: holnapra meghal

a lépkedő emlékek varázsa.

Szívdobogás [47-48.]

L. Gály Olga

ÉGRE ÍROM NEVED

Tudom, gyermekem, riaszt a világ.

Benne az ember törékeny virág.

Szél fújja, jég veri, ritkán süti nap –

becsüld az embert és

szép virág-magad.

Múltunkat nem kéred, s nemzedékedet

fegyverzajtól riadt múzsa gyötri meg.

Az ember mulandó, csak a harc örök –

feszülő erőknek

könnycseppje a föld.

Elhervad a szépség, elhamvad a tűz.

Bölcsőtől halálig előre mi űz?

A nagy űr ritmusát zúgják a dobok –

szeresd e ritmust, mely

mindenben dobog.

Sorsod nem adtam én, csak életed.

Tetteid bírája már én nem leszek.

Vágyam: messze világító fény legyek,

hajód ha sodorják

baljós tengerek.

Elhagysz, mert csábít a szín és a fonák,

ismeretlen ködből gomolygó csodák,

magam írom mégis égre a neved,

mert látom, holnap

a holddal fogsz kezet.

Szívdobogás [42-43.]

L. Gály Olga

FÉNYTÖRÉSBEN

Fehér szülőszoba,

de minden halványkék lesz,

vagy halvány rózsaszín.

Csak várni kell, csak várni,

hogy jönne már a barna,

a bíborban rikoltó,

okkerba lágyuló

és szabadító kín.

Sötétlila sikoly, opálos forgatag.

Két részeg holdkorong, teljes s fogyatkozó.

Nagy nekifeszülés, csikorduló fogak,

és újra barna kín, okkerba lágyuló…

Mintha sírás lebegne ég és föld között –

a fogyó hold az égre, a fény a mennyezetre

s könnypárás szemekbe költözött.

Szivárvány-köldökön

vércsöpp sötét rubinja;

remeg és ragyog

a rózsás kis hason,

akár viaszpecsét

egy letűnt korszakon.

Szívdobogás [41.]

L. Gály Olga

GYENGE ÓRÁN

Mint új anyák szülés után,

a párolgó föld úgy pihen,

és szinte hallik lélegzése.

Te mégy elvetélt álmaiddal,

engedelmesen, kéz a kézben.

Hiába kérleled a földet,

kalászt már nem kínál a búza.

Pipacs int csak álommezőkről,

szürke lisztet őröl a molnár,

kés a kenyértől visszahőköl.

Nem jársz már kötésig vetésben.

Tarló tüskéje sérti lábad.

Varjú károg, örvend a káron.

A megbillent ég ablaka

becsukódik a láthatáron.

Léptedre őszi fák figyelnek

meggörnyedve és vetkezetten,

szemérmes szégyenükbe bújva.

Egy-egy ág mintha mesebeli

apónak lenne intő ujja:

Vigyázz! Már lesben áll a tél.

Fedelet, házat álmodj inkább

didergő tenmagad köré.

Hidd – ereszének csatornáin

csordul még tavasz lábad elé.

Szívdobogás [33-34.]

L. Gály Olga

HIDEG NAPFÉNYBEN

Köszöntelek, napsugár –

Apolló gyermeke.

Vajon hány fényéve

indultál el hozzám?

Néhány ezer métert

én jöttem elédbe,

ide, hol a Tátra

kemény kőkarmai

markolnak az égbe.

Simogass, mert fázom.

Melegségre vágyom.

Nézd: vihartól tépett

nyírfa vagyok én is.

Csupasz ágaimon

dermedt cseppek ülnek,

mint le nem hullt könnyek

szivárvány tüskéi.

Érintésedtől a

testem könnyűvé lesz,

mint ölelés után

a szerelem kelyhe,

s szívem helyén mintha

egy űrben lebegő,

súlytalan zsebóra

egyenletes, zengő

tiktakja ketyegne.

Rettenek e hangtól –

szép szívem helyébe

ki tett hideg fémből

rideg időgépet?

Zsibbadó testemben

lepkeszárnycsapásnál

is halkabb az élet.

Keringek az űrben

néma csillagok közt.

Mellettem, köröttem

is órák ketyegnek:

sebzett emberszívek

vérük egy-egy cseppjét

hullatják a földre,

mint forrásuk vesztett,

pusztuló gejzírek.

Hol vagytok, emberek,

én hús-vér társaim?

Holdkráter-magányom

rikoltom a szélnek –

vagy szférák zenélnek?

Nem! A napringató

végestelen bölcső

hidegkék kárpitján

kottafejek égnek!

Lebegek a fényben,

súlytalan a térben,

s vallatom az égen

feslő jeleket:

Vajon melyik lesz az?

Az ibolyántúlról

érkező sugárzás,

vagy a társra vágyó

s lelő kezek láza,

amely melengetni

képes a didergő

s az űrben ketyegő

emberszíveket?

Szívdobogás [30-32.]

L. Gály Olga

MIT ÉR?

Mit ér az étel sótalan,

mit ér a szív, ha szótalan,

ki húsburokba, bőr- s izomba:

vak kalodába zárva hordja.

Mit ér a jó, mit ér a szép,

a szabad föld, a tágas ég,

ha szárnyaidat megnyirbálták

a sorsodon civódó párkák.

Mit ér a dal, ha éneked

nem hallgathatja senki meg?

Szíved magánynak ismerője,

és éjfélkor van delelője.

Mit ér a harcok embere,

ha megrozsdult a fegyvere,

és él azért, mert élni kell,

s hogy nem is él, nem éri fel.

Mit ér a fa, ha lombtalan?

Mit ér az élet gondtalan?

Pávás örömök kergetői

jövő álmát nem tudják szőni.

Szívdobogás [26.]

L. Gály Olga

DRÁGA ÓRÁK

Csak elnyújtózom lustán, jólesőn,

mint hólepel a csendes, sík mezőn.

Testem simítja, hűvösen dajkálja

a hímzett vászon fehér gondolája

pihentetőn.

Szemem lehunyom. Mire a szemek?

Mi én vagyok – anyagtalan lebeg.

A múló idő gyors lábú őrsége

minden órában puha talpán lépve

cserél helyet.

Drága órák. Jó most így egyedül.

A városra november ege dűl,

mint ősz cigány a nagybőgő nyakára,

s a búcsúzó nap narancsszín ruhája

ködbe merül.

Szívdobogás [24.]

L. Gály Olga

CSAK AZ SZERESSEN

Csak az szeressen engemet,

ki elhiszi, hogy szeretek,

ki mélyre néz, és mélyre lát,

és keresi a lelkemet.

Aki kétkedve kérdezi,

mitől villóznak fényei

(tűz van-e ott vagy szalmaláng,

mit szél kiolt, vagy szél hevít –),

abban sziklára hullanak

a gyújtani vágyó szavak,

s mint visszalőtt nyíl, megsebez

a társra nem lelt gondolat.

Csak az szeressen engemet,

ki elhiszi, hogy szeretek,

ki mélyre néz, és mélyre lát,

és keresi a lelkemet.

Szívdobogás [19.]

L. Gály Olga

A LEGNEHEZEBB ÚT

A legnehezebb út önmagunkba vezet.

Egyedül kell megjárnunk –

nem nyújthat kezet

senki a szűk ösvényen,

ha szakadékhoz érünk,

s a túlsó partra jutni

pallónyi csak reményünk.

A legrejtettebb tó lelkünk tengerszem mélye,

mit nem világít át csak

belső énünk fénye.

Apály-dagályos tükrén

oly tisztán ring arcképünk,

hogy bátorságos tett

szemünkkel szembenéznünk.

Mégis, hogy élni tudjak, akarom én e képet.

Hogy mérhessek – magamról

kell vennem hű mértéket.

S ha megtérek a mélyből,

sugár ül homlokomra,

mint megtalált világom

parányi napkorongja.

Szívdobogás [17.]