én is ezt érzem... és tanítványommá teszlek az őrült illuzionista...
mindkettőnknek rémes éjszakája volt, annyira, hogy nem tudom ki vagyok Illuzionista vagy Del., és látom rajtad te sem tudod, h. kivagy Del. vagy Illuzionista.
Annyi kínszenvedéssel gyötört szem lehunyás, annyi álmatlan éjszaka után azt hittem túl vagyok a legrosszabb északán. Illúzió... a ma éjszaka volt a legrosszabb (és ez után már csak még rosszabb lehet, hogy megdöntse a ma éjszaka "adományát"). Minden oly idillikus volt a szétesés után, de hiába, az idilli pillanatot gyors fordulattal a horrorisztikus követte. Az idilli és a horrorisztikus... oly közel vannak egymáshoz. Ma éjszaka óta írtózom az idillitől!
"Ha nem a szenvedés a mi életünk legelső és közvetlen célja; akkor létezésünk a lecélellenesebb valami a világon. Hiszen képtelenség csak elgondolni is, hogy az élettel szükségképpen együttjáró bajokból fakadó mindama végtelen fájdalom, mellyel széltében tele van a világ, céltalan s tiszta véletlenség lenne. Minden egyes fájdalom kiváltképpen jelenik ugyan meg; de a fájdalom általában szabály."
Búcsuzni jöttem, maradj a létbe o.o.o., nekem mennem kell nem bírom többé fenntartani magam, nincs erőm számhoz emelni az ételt, lábamat emelni a beton felett, nincs erőm az élet akrobatikáját végrehajtani, nem bírom tovább mozgatni a szám, és hallásra bírni fülem, immár nem érdekelnek sem a színek, sem az illatok, hogy mi? nem nem az érzések sem. Igazából semmi sem érdekel, csak fáradtságomon túl lenni. Túl, túl, túl mindenen a világ végére v. a teremtés elejé. A halál szép és fennséges, csak a haldoklás borzalmas és gyötrelmes. De mi más van mint haldoklás, és mi más az élet mint folyamatos lélegzet leállás...
Élet: fél lélek halott szigeten tévelyeg.
Születtek és vele együtt haltok Anyátok meleg méhe testetek hideg temetője Születésetek perce halálotok előestéje
Halva születetteknek nincs vére, Ne kísértsetek! Legalább engem, engem, hagyjatok, Ne kínozzatok! Hagyjatok! Adjatok! Adjatok utat! haldoklónak holtak között szabadon…
múlik egyik nap a másik után, egyre közelebb a sírhoz és egyre messzebb a születés percétől. Nemsokára éjfél, és rendszerint jön az illúzió, hogy immár egy új nap, immáron valami egészen új kezdődik. De valójában 0:01-kor rájövünk, hogy a várakozás euforiája érvénytelen, hatástalan, mert nem változik semmi. Minden marad ugyanúgy, ahogy volt. Az "illúzió perce"-vé kellene nyilvánítani a 24:00-0:01 közötti egy percet. Az újjászületés és az újjászületésbe beledöglés perce... már várom, hogy jöjjön... gyötörnek a percek.
merevedés, görcsös rángatózás kéjek lánca alatt. Vége, vég, kiürül a lét, s nem marad semmi más csak a létben való megmerevedés. extázis-unalom és rá válasz unalom-extázis. Unalmas extázis, mert csak kiragad és visszalök, s a pillanatban eltűnik. Extatikus unalom, kéjelgés a semmit tevés nyöszörgésében. A görcs izzadssága, a szenvedés melege, és az unalom okozta gyötrődés romlott leve... egy folyam, amely elnyel... egy folyam mely végtelenül kavarog bennem, szívemben és belemben, fejemben és szememben. A szemben, amelyből kifakad az eredmény a folyam sűrű cseppje, egy vak könnycsepp.
Egy álom, egy más világ, egy vízió... akasztás... lógó lábak ide-oda himbálóznak, nyugodtan a görcsös rángás után, fáradtan lebegnek. A torz arc kiáltana, de nem tud, mert a lelke már belefulladt belei lázadásába. Neveletlen arc neveletlen létben.
vannak zenék, amelyeket hogy ha újra hallok, akkor ismét felbukkannak azok az érzések, amit első halgatásukkor éltem át. (Atjazz: Peanuts). Egy dallam, amely lassú, nyugodt melankóliába tol, egy dallam, amelyből egykori könnyeim fakadnak újra. Nem a dallam teszi, hanem az akkori lélekállapotom. Az egykori énem kísért a dallamban. Furcsa folytonossága van a könnyek rohamának; amikor nem gondolnánk, akkor ismét megjelennek. Ugyanaz a dallam, ugyanaz az érzés, csak az idő más, még a hely is ugyanaz. Könnyek melyek az énmet hordozzák. Nem ismerek 3 évvel korábbi magamra, mégis egy dallam megteremti az önazonosságot (hacsak pillanatokra is).
A dallamban elásott egykori önmagam más lét pillanatban újra hozzám látogat, egykori énem kísérti jelenlegi énem, és hívogatja vissza abba a létbe, amely egykoron volt. Énkísértés, létkísértés...
...NEM: élni annyi, mint megszületni, felnőni, rádöbbenni, hogy egyszer vége lesz, s ezt HELYESEN megélni - nem, nem túlélni, mert nemigen jön úgyse össze -, mindezzel megbékélni, s találni, kitűzni önmagunk számára célokat, amik elérhetőek...
"Harcban állunk mindennel, ami életünket betölti: szerelemmel, betegséggel, reménnyel és álommal. Mert semmi sem történik körülöttünk ellenségeskedés nélkül, és a sors megannyi ellenséges erőből áll, amellyel az utolsó leheletünkig hadakozunk, de maga az utolsó lehelet is ellentmond nekünk."
"Ha az életnek lenne magában való értéke, szentnek tarthatnánk minden illúziót."
„Ám minden akarás alapja a rászorultság, a hiány, tehát a fájdalom, melynek az ember következésképpen már eredendően és lényege által áldozatául esik. Ha viszont nincsenek tárgyai az akarásnak, vagyis ha a túl könnyű kielégülés az objektumokat azonnal el is vonja köréből megint, az emberre rettenetes üresség és unalom tör: azaz lénye és maga a létezése elviselhetetlen teherré válik a számára. Élete oly mód leng tehát ide-oda, mint az inga, a fájdalom és az unalom között, s ez a kettő valóban az élet végső alkotórésze.”
Kötelék, mely erősebb, mint én, önmagam harca… Vállamra veszem terhem és másét is, mert immár az enyém, a szerelem kötelék, mely viselése néha elképesztő erővel hasítja szét énemet. Akarom őt és akarom terhét, mely már az enyém. Saját kezemként nyúlok kezéhez és kezével ütöm fejem. Ütöm és széttöröm. Szétütött fejem füleiből a vér csöpög, áramlik, folyik le a földre és ott tócsaként tocsog benne szétütött fejem. A szentség széttöretett a földön. A vértócsában kéjesen hempergek, mert szeretem azt a kezet. Újra, újra felszívom, felnyalom a vért, hogy visszajusson szívembe. De csak a tüdőm telik vérrel és könnyel, majd újra felöklendezem. Vér fülemben, számban, tüdőmben, öklendések öklendezésében. Várom a percet, amikor a kéz megnyugszik és újra felemeli fejem, amikor könnyekre fakad és sírva ordít őrületében, hogy elfelejtett. Fejem a vérben, és nincs harag bennem, kényszeredet mosollyal fekszem a tócsában és várok, várom hogy felemeljen, vagy ha ő nem akkor az üresség magához vegyen. Vágyom a szerelemre, vágyom a lét előtti semmire…
A személyes önmegváltás nem más, mint a szeretet... nekem a szerelem, öntudat vesztés, belefeledkezés a másikba, az én feladása a te gyönyörű forrongásában. Most ebben van részem, de ez kisett pár napra, mert túl alászálltam magamba...
