Keresés

L. Orosz Nóra

ÜZENET

Nem búcsúzunk, hisz az élet örök

tiszta szép erők győznek az anyag fölött

nézd, ott fent mily kék az égi óceán

ott röpül hófehér felhő-vitorlám

Isten vezérli törékeny sajkám

Kegyelmét most megköszönöm

és Hozzáérkezve emlékeidbe költözöm

Köszönöm Uram, 1998 [85.]

L. Orosz Nóra

ÁLMODOZÁS

Egy arc, egy hang, egy mozdulat

amely az úton mögöttem elmaradt

Egy ház, egy álmos kispatak

benne fűzfa fürdik a kert alatt

A gémeskút mélye hűvösen

felhőket úsztat s a mélyben lenn

dereng a múlt, mely megfakult

de őrzöm én és velem marad:

egy arc, egy hang, egy mozdulat

Köszönöm Uram, 1998 [26.]

L. Orosz Nóra

CSEND

Árnyakat sző az esti homály

álomba merül lassan a táj

Szusszan egy bokor, sóhajt a lomb

néma az ösvény, hallgat a domb

Csak én virrasztok s a csillagok

és körülöttem a sok titok

Köszönöm Uram, 1996 [25.]

L. Orosz Nóra

CSAK ENNYI

Mint futó felhőárnyék a tó tükrén

mint szétomló hullámhab a part kövén

mint villámsuhanású fecskék légi útja

mint két sóhaj között a szív dobbanása

mint egynyári virág forgószél-örvényben

mint eltűnő gondolat a pillanat-létben

mint kóbor fénysugár csillagtalan éjben

végül majd te is megérted:

csak ennyi, ennyi volt az élet

Köszönöm Uram, 1996 [24.]

L. Orosz Nóra

KÉRLEK FIGYELJ

Rohansz csak szüntelen, űzöd az időt

és rombolod magadban a millió sejtecske

bűvös szerkezetét

Kérlek, figyelj a pillanat csodáira

a szépség néma igézetére

mely jelen van benned és melletted

kínálva nem fogyó kincseit

Ámuljon szemed a végtelen ég kupoláján

ha kék mélysége vonz vágyaid felé

vagy fekete kútjába tekintve

múltad idézed az éji magányban

Futó mosoly, egy villanásnyi csak

el ne engedd, emlékét tedd el

s értéke benned majd egyre nő

nem röppen el, miként a szó-madár

Egy dallamtöredék, mely füledben zsong

melytől szomorkás-édes egész napod

kottáját őrizze lelked, mert nélküle

a pillanatot megfogni nem tudod

Ne feledd soha egy búcsút intő kéz

Szép mozdulatát, mely egyszerre küld és visszahív

Őrizd a tártkarú várakozás mágneses köreit

melyek lelkedben gyűrűzve tovaűzik a páncélos közönyt

Zárd magadba szemek jelzőtüzeit

mert derűt és meleget hoznak

ha leláncolt a Fagy és elhagyott a Fény

Óvd a kezek varázsát, mert az anyakézben védelem van

segítség a baráti kézfogás

szerelmedében ösztön- és álomvilág

Kérlek figyelj nagyon, mert minden szép pillanat

bélyegét magadon viseled és az út végén

mozdulatlanná rögzített célfotó leszel

Köszönöm Uram, 1977 [61-62.]

L. Gály Olga

TE MEGÉRTED

Szerelmes verset sose írtam.

Azt hittem, kimondani nyíltan,

hogy mi történik itt belül,

ahol a szív remeg, hevül,

én nem tudom, én nem merem –

s mint gyöngy a tengermélyeken,

csak úgy maradhat a kettőnk titka.

Tíz éve már, hogy sorsunk egy lett,

s oly megható, hogy úgy szeretlek,

mintha most várnám ajkaidról

az első valló, kereső szót,

mely megtalálta tükörmását,

lelkemben zengő boldog társát.

Erre gondoltam ma, s megálltam

a kávéillatú konyhában.

S míg töltöttem a csésze kávét,

úgy éreztem, bennem parázs ég,

s benned oldódó egész lényem

fürdik az otthon melegében.

Erre gondoltam: tíz szép évre,

kislányaink fürtös fejére,

a tegnap együtt látott filmre,

ezernyi közös ízre, színre…

Ez az első szerelmes versem.

Nincs benne holdfény, hangulat sem.

Mégis úgy érzem, te megérted:

mint hegedűbe rejtett lélek,

te vagy a versnek sava-borsa,

s rímeim tőled gazdagodva

már nem fogadnak szót nekem.

Szeretlek, élet, életem.

Tűzpalota [144-145.]

L. Gály Olga

TÁVOL VAGY, KEDVES

Távol vagy, kedves. Ablakomon

részeg éjjeli lepke verdes.

Szárnya és kemény teste dobol

az üvegen, akár a vonat zakatol

most veled valahol távoli utakon.

Puha a párnám, nem szeretem.

Fejed süppedő nyomát nem lelem,

s hogyha keresőn rebben kezem –

üres marad. Sikoltanék, akár az éj,

ha testéhez a gyorsvonat

rohanó tűzkígyója ér.

Alszol vajon? Vagy tán te is

lesed a csillagok ezreit?

Fényük, mint szűrt tej, lágyan ömlik

villanó házon, templomormon,

s a holdsarló mint görbe hátú,

ellustult vén kandúr dorombol.

Elszállt a pille – belefáradt.

Meglegyintette szempillámat

az álom feledtető szárnya.

Nem rád gondolok utoljára.

Vagy mégis? Sötét palettámra

rácsöppen szöszke s barna lánykánk

parányi, nedves, piros szája.

Tűzpalota [82.]

L. Gály Olga

VÉRT NÉLKÜL

Mégis eljött egy új tavasz.

Kellett, hogy jöjjön, mégsem vártam.

Csupaszon, mint egy újszülött,

kerestem helyem a világban.

Támaszt keresett két kezem,

hányódtam árny és fény között,

teli emlőért sírt a szám,

akár egy vak macskakölyök.

Valaki mondta: nézd szegényt,

milyen esett, gyámoltalan.

S egy másik: ugyan, sose féltsd,

mindünknek ilyen sorsa van.

Megszül, életet ad anyánk,

s mi sírva fogadjuk e tényt,

hogy kezünk van, mely támaszt vár,

és ajkunk van, mely enni kér.

Csupaszon, mint egy újszülött,

vért nélkül, mint ókori isten,

megyek az új tavasz elé.

Nézzétek, ez most minden kincsem:

a dallá szépült zokogás

s az ökölből simult tenyér.

E két tenyérrel fogom át

a világot, mely belefér.

Szívdobogás [50.]

L. Gály Olga

HETEDÍZIGLEN

Valamikor minden az enyém volt –

belőlem fakadt, mint földből a kenyér.

Karjaim közé futottak a fák,

nekem lángolt a nyár, lehelt az avar illatot.

Valamikor minden az enyém volt.

Most már nincs szent kötődés – könnyű lettem.

A messzi oly közel, s mi itt volt, tovaszállt.

Gondjaim nyája kölcsönréten legel,

fejem fölött egy pillanatra áll csak meg a felhő.

Most már nincs szent kötődés – könnyű lettem.

Hiába lett volna minden – gének csordulása?

Lágyságok, háborgások, időtlen éjszakák?

Nem érem fel a fán a magas ágakat.

Lehemtől ért gyümölcsét mint óvjam jégveréstől?

Hiába lett volna minden – gének csordulása?

Hetedíziglen bukkanok fel a semmiből –

ezüst csilingű csengő, riadt őzgida.

Porló havakat tükröz majd e szempár,

de ha egy szikrányit ment is át a volt tüzekből –

hetedíziglen bukkanok fel a semmiből.

Szívdobogás [49.]

L. Gály Olga

EMLÉKEK VARÁZSA

Ma írd le: holnap talán már nem teszed meg!

És emlékezz! Mint egy elefántnak,

mindenre úgy kell emlékezned.

A gyermekre, aki a réten furcsa varázsigéit mondta.

A darázsra, amely papsajt s bogáncs közt

bosszús basszusán körüldongta.

Az árokra, mit patakká hizlaltak

tavaszok, őszök halk esői

s bő kedve nyári zivatarnak.

A ház előtt a kerekes kút

síró láncára, hűs vizére,

amelyhez vissza nem vezet út.

A falra futó hajnalkára, a részegítő violákra.

Anyádra, amint alkonyatkor

ingázott locsolókannája.

A mesékre, a rémítőkre, meg a vidám Zöld Elefántra.

A lázra, melytől kígyóvá lett

a nagy kredenc faragott lába.

Hogy féltél, mikor a szomszéd bácsit holtan,

bajuszkötővel, elnémítva

láttad a nyitott koporsóban.

Emlékezz lágy hegedűszóra, serény varrógépkattogásra.

Most írd le mindezt: holnapra meghal

a lépkedő emlékek varázsa.

Szívdobogás [47-48.]

L. Gály Olga

ÉGRE ÍROM NEVED

Tudom, gyermekem, riaszt a világ.

Benne az ember törékeny virág.

Szél fújja, jég veri, ritkán süti nap –

becsüld az embert és

szép virág-magad.

Múltunkat nem kéred, s nemzedékedet

fegyverzajtól riadt múzsa gyötri meg.

Az ember mulandó, csak a harc örök –

feszülő erőknek

könnycseppje a föld.

Elhervad a szépség, elhamvad a tűz.

Bölcsőtől halálig előre mi űz?

A nagy űr ritmusát zúgják a dobok –

szeresd e ritmust, mely

mindenben dobog.

Sorsod nem adtam én, csak életed.

Tetteid bírája már én nem leszek.

Vágyam: messze világító fény legyek,

hajód ha sodorják

baljós tengerek.

Elhagysz, mert csábít a szín és a fonák,

ismeretlen ködből gomolygó csodák,

magam írom mégis égre a neved,

mert látom, holnap

a holddal fogsz kezet.

Szívdobogás [42-43.]

L. Gály Olga

FÉNYTÖRÉSBEN

Fehér szülőszoba,

de minden halványkék lesz,

vagy halvány rózsaszín.

Csak várni kell, csak várni,

hogy jönne már a barna,

a bíborban rikoltó,

okkerba lágyuló

és szabadító kín.

Sötétlila sikoly, opálos forgatag.

Két részeg holdkorong, teljes s fogyatkozó.

Nagy nekifeszülés, csikorduló fogak,

és újra barna kín, okkerba lágyuló…

Mintha sírás lebegne ég és föld között –

a fogyó hold az égre, a fény a mennyezetre

s könnypárás szemekbe költözött.

Szivárvány-köldökön

vércsöpp sötét rubinja;

remeg és ragyog

a rózsás kis hason,

akár viaszpecsét

egy letűnt korszakon.

Szívdobogás [41.]

L. Gály Olga

GYENGE ÓRÁN

Mint új anyák szülés után,

a párolgó föld úgy pihen,

és szinte hallik lélegzése.

Te mégy elvetélt álmaiddal,

engedelmesen, kéz a kézben.

Hiába kérleled a földet,

kalászt már nem kínál a búza.

Pipacs int csak álommezőkről,

szürke lisztet őröl a molnár,

kés a kenyértől visszahőköl.

Nem jársz már kötésig vetésben.

Tarló tüskéje sérti lábad.

Varjú károg, örvend a káron.

A megbillent ég ablaka

becsukódik a láthatáron.

Léptedre őszi fák figyelnek

meggörnyedve és vetkezetten,

szemérmes szégyenükbe bújva.

Egy-egy ág mintha mesebeli

apónak lenne intő ujja:

Vigyázz! Már lesben áll a tél.

Fedelet, házat álmodj inkább

didergő tenmagad köré.

Hidd – ereszének csatornáin

csordul még tavasz lábad elé.

Szívdobogás [33-34.]

L. Gály Olga

HIDEG NAPFÉNYBEN

Köszöntelek, napsugár –

Apolló gyermeke.

Vajon hány fényéve

indultál el hozzám?

Néhány ezer métert

én jöttem elédbe,

ide, hol a Tátra

kemény kőkarmai

markolnak az égbe.

Simogass, mert fázom.

Melegségre vágyom.

Nézd: vihartól tépett

nyírfa vagyok én is.

Csupasz ágaimon

dermedt cseppek ülnek,

mint le nem hullt könnyek

szivárvány tüskéi.

Érintésedtől a

testem könnyűvé lesz,

mint ölelés után

a szerelem kelyhe,

s szívem helyén mintha

egy űrben lebegő,

súlytalan zsebóra

egyenletes, zengő

tiktakja ketyegne.

Rettenek e hangtól –

szép szívem helyébe

ki tett hideg fémből

rideg időgépet?

Zsibbadó testemben

lepkeszárnycsapásnál

is halkabb az élet.

Keringek az űrben

néma csillagok közt.

Mellettem, köröttem

is órák ketyegnek:

sebzett emberszívek

vérük egy-egy cseppjét

hullatják a földre,

mint forrásuk vesztett,

pusztuló gejzírek.

Hol vagytok, emberek,

én hús-vér társaim?

Holdkráter-magányom

rikoltom a szélnek –

vagy szférák zenélnek?

Nem! A napringató

végestelen bölcső

hidegkék kárpitján

kottafejek égnek!

Lebegek a fényben,

súlytalan a térben,

s vallatom az égen

feslő jeleket:

Vajon melyik lesz az?

Az ibolyántúlról

érkező sugárzás,

vagy a társra vágyó

s lelő kezek láza,

amely melengetni

képes a didergő

s az űrben ketyegő

emberszíveket?

Szívdobogás [30-32.]

L. Gály Olga

MIT ÉR?

Mit ér az étel sótalan,

mit ér a szív, ha szótalan,

ki húsburokba, bőr- s izomba:

vak kalodába zárva hordja.

Mit ér a jó, mit ér a szép,

a szabad föld, a tágas ég,

ha szárnyaidat megnyirbálták

a sorsodon civódó párkák.

Mit ér a dal, ha éneked

nem hallgathatja senki meg?

Szíved magánynak ismerője,

és éjfélkor van delelője.

Mit ér a harcok embere,

ha megrozsdult a fegyvere,

és él azért, mert élni kell,

s hogy nem is él, nem éri fel.

Mit ér a fa, ha lombtalan?

Mit ér az élet gondtalan?

Pávás örömök kergetői

jövő álmát nem tudják szőni.

Szívdobogás [26.]

L. Gály Olga

DRÁGA ÓRÁK

Csak elnyújtózom lustán, jólesőn,

mint hólepel a csendes, sík mezőn.

Testem simítja, hűvösen dajkálja

a hímzett vászon fehér gondolája

pihentetőn.

Szemem lehunyom. Mire a szemek?

Mi én vagyok – anyagtalan lebeg.

A múló idő gyors lábú őrsége

minden órában puha talpán lépve

cserél helyet.

Drága órák. Jó most így egyedül.

A városra november ege dűl,

mint ősz cigány a nagybőgő nyakára,

s a búcsúzó nap narancsszín ruhája

ködbe merül.

Szívdobogás [24.]

L. Gály Olga

CSAK AZ SZERESSEN

Csak az szeressen engemet,

ki elhiszi, hogy szeretek,

ki mélyre néz, és mélyre lát,

és keresi a lelkemet.

Aki kétkedve kérdezi,

mitől villóznak fényei

(tűz van-e ott vagy szalmaláng,

mit szél kiolt, vagy szél hevít –),

abban sziklára hullanak

a gyújtani vágyó szavak,

s mint visszalőtt nyíl, megsebez

a társra nem lelt gondolat.

Csak az szeressen engemet,

ki elhiszi, hogy szeretek,

ki mélyre néz, és mélyre lát,

és keresi a lelkemet.

Szívdobogás [19.]

L. Gály Olga

A LEGNEHEZEBB ÚT

A legnehezebb út önmagunkba vezet.

Egyedül kell megjárnunk –

nem nyújthat kezet

senki a szűk ösvényen,

ha szakadékhoz érünk,

s a túlsó partra jutni

pallónyi csak reményünk.

A legrejtettebb tó lelkünk tengerszem mélye,

mit nem világít át csak

belső énünk fénye.

Apály-dagályos tükrén

oly tisztán ring arcképünk,

hogy bátorságos tett

szemünkkel szembenéznünk.

Mégis, hogy élni tudjak, akarom én e képet.

Hogy mérhessek – magamról

kell vennem hű mértéket.

S ha megtérek a mélyből,

sugár ül homlokomra,

mint megtalált világom

parányi napkorongja.

Szívdobogás [17.]

L. Gály Olga

AZ ÉN NAPOM

Nem gyászolok múló időt.

Ruhámat meg nem szaggatom,

csak fáj, hogy kévés bronzhaját

elhullajtja az én napom.

Sisakrostélyát leengedve

robog a barna alkonyat,

és bár a penge vértelen –

sebben remeg a markolat.

Leszáll a sűrű éjszaka,

tenyerembe holdfény csorog.

A tisztára sepert ég alján

fakulnak már a csillagok.

Nincs hang, nincs pittyenésnyi jaj.

Madár ül Isten tenyerén.

Csőrét a kelő napba mártja,

s újra lobog a bronzsörény.

Szívdobogás [18.]

L. Gály Olga

MÁSKÉNT MINEK?

Az eltemetett szavakon

tort ül az élő fájdalom.

Szeretem én a küzdést, és bár törzsem vészesen inog,

gyökerem még mélyebbre ás,

s állva maradok, mint a fák.

Kérdem magam: honnan erőm, s megújulásom titka mi?

Miért nem tudtak régi és új űzők s bajok kiirtani?

S kérdelek téged: életem,

mi célod lehet énvelem?

Felnyitni csillagok hunyt szemét:

lásson minket a messze ég.

Szívekről görgetni követ.

Minden lenni valakinek.

Mint feldobott kő, földet érni.

Sírókat álomba mesélni.

Szánni a gyönge hősöket.

Tán ezért lettem – másként minek?

Szívdobogás [16.]

L. Gály Olga

KI MEREM MONDANI

Ki merem mondani,

nem vagyok

néma:

a legtöbb, amit adtam –

élet.

A legtöbb, amit kaptam –

e véna,

ez a szédítő, sodró

lengés,

tárcsáját pergető múzsám

kedve szerint: magasba,

mélybe,

tavasszal, nyáron, kristály

fagyban,

vagy mikor őszi V betűt ír

a vadludak éke

az égre.

Ki merem mondani,

nem vagyok

gyáva:

a legszebb, amiben hiszek –

a hűség.

A legrútabb – a hit

halála.

Rőten lüktető szívkamráim

ajtóit két kulcs

nyitja, zárja.

Pitvarában virraszt

a szépség,

küszöbén kardos angyal

árnya.

Szüntelen harcot vívnak

bennem.

Egyik sem győz – enyém

a pálma:

az ár ellen feszülő

pisztrángok

gyönyörű, ezüstös

hal-magánya.

Szívdobogás [14-15.]

Ady Endre: A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

https://www.youtube.com/watch?v=S-dqkQw8Knk

Már több mint két éve, hogy örökre elment. Emlékét, munkásságát végre nyomtatott formában is sikerül megörökíteni: ( Korábban itt is publikált)

Aláírtuk a kiadóval Szabolcsi Zsóka (Gyöngyvirág) összegyűjtöt verseinek kiadását. A megjelenés várható időpontja 2018. április 12. - Zsóka születésnapja. 
A nyomda miatt fontos egy közelitő példányszámot tudni ezért kérem, hogy jelezzetek vissza, ki szeretne vásárolni belőle. Az ára közelitőleg 3500,- és 4000,- Ft között lesz. Oldalszáma kb. 400 lap. Jelezzetek vissza a muszka1951@gmail.hu e-mail címen.

Kunszery Gyula

PÜNKÖSD

És amikor elérkeztek

a Pünkösdnek napjai,

összegyűltek egy kis házban

Krisztus első papjai.

(Rongyos ruhák, kérges kezek,

fésületlen üstökök:

ily egyszerű proletárok

a legelső püspökök.)

És hirtelen lőn az égből

mint egy sebes szélvihar,

s betölté az egész házat

zengő-zúgó égi zaj.

És eloszlott tüzes nyelvek

lebegtek a szobában,

s az isteni Szentlélekkel

betelének mindnyájan.

S akik eddig gyávák voltak,

bátrak lettek hirtelen,

s a tudatlan agyvelőkben

kigyulladt az Értelem.

S kik eddig a zsidón kivül

nem tudtak más nyelveket,

minden nyelven hirdették már

a krisztusi elveket.

És kiket a sanda kétely

oly gyorsan megrendite:

ingadozó tamásoknak

megszilárdult a Hite.

Köztük eddig egyetértés

alig-alig lehetett,

s fellángolt most a szivükben

az isteni Szeretet!

Innen és túl [623-624.]

Kunszery Gyula

HÚSVÉTI FÁK

Azon a vasárnap

ujjongtak a pálmák,

mert a megváltásnak

messiási álmát

valósulva látta

Jeruzsálem népe;

jött Jézus… lepleket

dobtak le elébe,

s lengettek fölötte

büszke pálmaágat,

azon a vasárnap.

Akkor, csütörtökön

a szelíd olajfák

karcsu ágaikat

lankadtan lehajtják,

mert a Getsemane-

kertben gyötrelemmel

vért verejtékezett

egy magános ember,

vére szétfolyott a

fekete rögökön,

akkor csütörtökön.

Azon a pénteken

szomoru szél susog,

búsan hajladoztak

bánatos cédrusok,

mert fönn a Golgotán

cédrusfából ácsolt

kereszten függött egy

véresre korbácsolt,

meggyötört, megkínzott

kihűlt, sápadt tetem,

azon a pénteken.

S a másik vasárnap

úgy pirkadat tájba’

kivirult a világ

valamennyi fája,

északi fenyőktől

délszaki pálmákig

mind üdén kizöldel,

lombot hajt, virágzik,

mert halottaiból

Jézus ím feltámadt

ezen a vasárnap!

Innen és túl [487-488.]

Kunszery Gyula

LORETTOI LITÁNIA

Szűzeknek szent szűze,

Istennek szent Anyja,

a fogantatásnak

szűz makulátlanja,

igazság tüköre,

bölcsességnek széke,

örömünknek oka:

áldás, malaszt, béke!

Lelki tiszta edény,

kinek szűz a lénye,

tiszteletes edény,

áhítat edénye.

Titokzatos rózsa,

Dávid király tornya,

mely mintha elefánt-

csontból való volna…

Mária aranyház,

szövetség szekrénye,

mennyország ajtaja,

hajnalcsillag fénye,

betegek orvosa,

bűnösök oltalma,

és vígasza annak,

aki bútól halna.

Ahol Te vagy, minden

búbánatnak vége,

a keresztényeknek

vagy Te segítsége.

Királyné az égben,

mely angyalok hona,

minden szenteknek szent

királyné asszonya;

Magyarországunknak

nagy oltalmazója,

szeplőtlen királyné,

füzérbe font rózsa…

Hozzád fohászkodunk,

kik annyit vétettünk,

könyörögj érettünk,

könyörögj érettünk!

*

Istennek báránya,

vedd el bűneinket,

irgalmazz minékünk,

Krisztus, hallgass minket!

Régi nagy patrónánk [288-289.]

Kunszery Gyula

HANGOK

Jaj, szörnyű itt a lárma!

Egy dzsessz harsogja szüntelen:

kislány kezeket fel…

szeretem fent és szeretem lent…

kislány… kislány… szeretem…

A rikkancs ordít: A Reggel,

A Dél, A Nap, Az Est, szenzáció,

véres gyilkosság, drámai szembesítés!

A szónok dörgi érces hangon:

új demokrácia, titkos szavazás!

Egy suhanc sziszeg: tüsszkő, tüsszkő!

Tőzsdések üvöltik: adom, adom, veszem,

dorogi gumi, Ganz-Danubius…

s egy utcasarki koldus sírja:

szegény világtalan, szegény világtalan!

Jaj, már elég, megsüketülök;

oldjátok el a köteleket!

Úgy!

Száz méter.

Már csak egy tompa morajt hallok,

amelyből néha még tisztán kihangzik

a villamos-csengő és autó-tülök;

a tűzoltók szirénáznak: tűz van!

Ötszáz méter.

Egy gyárkémény búg panaszosan:

övék a tőke, miénk a munka.

Ezer méter.

Éles, hasító gránátrobbanás,

tompán morajló ágyúdörgés,

a japánok lövik Pekinget.

Kétezer méter.

Már csak a menny dörög.

Tízezer méter.

Csend.

De mégse. Egy kis kápolna harangocskája

s pár szerzetes halk zsolozsmája

itt zengő harmóniává terül.

A földi hangok zsivajából

csak ez tör fel a magasokba,

s a világűr csodás akusztikája

mindent betöltő nagy szimfóniává

fokozza e kis hangfoszlányokat,

és az ibolyántúli sugárzásban

zengenek az ibolyántúli hangok:

Gloria in excelsis Deo!

Mai magyar költők, (1941

előtt) [107-108.]

Kún József

DÉLI CSÖNDBEN

Köröttem álmos déli csend,

A völgy szokatlan fényben ég,

Fűszál se leng, levél se reng, –

Valamit vár most a vidék.

Vágyón nyujtózik minden ág

És fojtva száll egy-egy fohász,

Mély tűzben ég ezer virág:

Megannyi rubin és topáz.

A tájon pihegő varázs

Mintha megváltást esdene,

Minden oly babonás, csodás,

Oly várakozással tele.

Ha most a szót kiejteném,

A megváltó varázsigét,

Betelne száz mohos remény,

Száz ősi lánc pattanna szét.

Ha most a szót kimondanám,

Tán megvirradna nekem is,

Aranykékbe öltözne tán

Az én borongó egem is…

Száz év zsidó magyar költői [144-145.]

Kún József

NAPSZÁLLTA

Egy láng az ég nyugattól keletig:

A nap a tó felett nyugvóra szállva,

Tűzlegyezője lángleveleit

Még egyszer diadalmasan kitárja.

Színek, színek! Szikrázó színcsodák!

Ó esthajnalnak ünnepi zenéje!

Napsugár-rózsák, aranyviolák

Hullnak halk-zengőn a tó tükörébe.

Színek, színek!… Lenyűgöz a csoda.

Lelkembe kap a hétszínű ígézet –

A végtelen tündöklő távola

Szebb, ragyogóbb, mint a legszebb ígéret!

Ó babonaság, villogó vizek,

Boldog szemekkel iszom a csodás fényt –

Nekem az élet színekkel fizet,

Egy siralmas lét minden borújáért.

Száz év zsidó magyar költői [144.]

Kulimár János

TITOK

Hamvadó szikrákat

szórt a nyárvég,

hegedűk húrjain titkokat

mormolt a tenger.

Drága arcod a szőke

felhőkből rám néz

és jövőmre zuhan

egy kedves árnyék.

Bűbájos mesékből

jöttél nekem,

vigyázok Rád veszendő

értékek fölött.

És e bűnös föld romlatlan

ízét ízlelgetem,

titkos kertünk fái között,

ha fogod a kezem.

Hol nincsenek sziklák,

a sast elűzi onnan vágya,

szabadsága belevész

hullámok altatódalába.

Nekem Te vagy a bérc,

a fenség óceánja,

és titkokat szórok jövőnk

tajtékzó tavába.

Ám ha majd sok-sok év múltán

árnyékok ülnek mindenütt

és hajadban sincs kék virág,

szerelmed gyöngyházfénye

tűnt éveimre hullván,

őrzi egyetlen kincsemet,

mint éj nyugalmát a mécsvilág.