Ez Ázsia tengercsókolta partja ez a távolság szíved pecsétje és karom pecsétje között, ez a legyőzhetetlen vezér árnyéka ami a hűség szemszögéből tekinti a dolgokat – Ez a formás vágyakozás, mely kiemeli a kép fontosságát küzdve azért, hogy leleplezze önmagát egy megriadt tükörben, egy hófuvallatban szomorkodó leendő operatőr erotikus álmodozása Rögzített antenna sugalmazza egy távoli fenség ragyogását, celofán ceremóniák párhuzamos kihagyásait a tollak és a felhők határain túl És ott van az a vékonyan beceruzázott vonal a fényképész szeme alatt rokonságot keresve önmaga és az azúr csoda pora között Ez olyan, mintha azért élnénk, hogy az esőre emlékezzünk, ilyen évszakokat uralnak a leopárdok és lélegeznek ki mitológiánk kertjei Csupán önmagunkat szeretnénk kifejezni nem a fény élei vibrálnak rapszódikusan.
Fejszék, Csapásukra a fa cseng, És a visszhangok! Visszhangok futnak szét A középpontból, mint a lovak.
A nedv Könnyként fakad, akár A víz, ha nyomul vissza, Hogy tükre legyen megint A kődarab fölött,
Mely csobban és forog, Fehér koponya, Falja zöld gyom. Évek múlva Fölfedezem őket az utcán -
Száraz, lovasuk-nincs szavak, Fáradhatatlan patazaj. Míg A tó mélyén rögzített csillagok Egy életet igazgatnak.
Tandori Dezső fordítása
/Sylvia Plath versei, Európa Könyvkiadó, 2002/
TÜKÖR
Ezüst a színem, pontos vagyok és tárgyilagos. Amit látok, magamba fogadom, amint van, Nem burkolom szeretet vagy utálat ködébe. Nem kegyetlen vagyok, csak igaz - Kis istenszem, négysarkú. Többnyire a szemközti falat bámulom. Rózsaszín, foltos. Oly régóta nézem már, hogy lelkem részének hiszem - de ellobban. Arcok és sötét választanak rendre el.
Most tó vagyok. Asszony hajol fölém, Mélyemben fürkészi, ki is valóban ő. Aztán a hazug gyertyák, a hold felé fordul. Én a hátát látom, hűen tükrözöm. Könnyekkel jutalmaz s kéztördeléssel. Fontos vagyok neki, jön s elmegy. A sötétet reggel az ő arca váltja fel. Fiatal lányt vesztett belém; öregedő asszony, szörnyű hal bukkan feléje újra s újra belőlem.
Eltört a dupla tükör és megint új hajad van Az út gyorsabban mozog mint mi, akik megyünk rajta A világ éhsége nem elégíthető ki soha Az üresség és a lavina között eltűnik a telihold Menj lassan, légy mozdulatlan A halál ringatja majd a bölcsőd Áldani franciául azt jelenti, hogy sebezni Két irányba vág a szerelem éle Emeld magasra a szívet A legsötétebb árnyékokban élő fény soha nem látható Azért, mert két lábam van ugrálnom nem kell De ebben van az amit kimondani soha nem lehet hogy hazudik az igazság Az angyal odúja a gyöngédség origója eső esik a sínekre
**
ÚJ DELHI VIGNETTA (New Delhi Vignette)
Emlékszem arra a koldusra Indiában aki Új Delhiben a közlekedési lámpánál a taxihoz lépett, hogy lejmoljon tőlem néhány rúpiát a repülőtérről való érkezésemkor A kezemben volt a pénz nyomtam kifelé, keresztül a nyitott ablakon amikor észrevettem, hogy nincsenek karjai - Hirtelen váltott a lámpa, és a sofőr rálépett a gázpedálra. Hátrahagytuk a feledhetetlenül panaszos hangon utánunk rikoltó koldust - "Zseb, Zseb" orrával ingének zsebe felé mutatva.
**
SÉTÁLÓ HOLOGRAM (Walking Hologram)
Ha egy üveglapon lévő hologramot eltörsz az egészet tartalmazza minden darabja Ennek megfelelően azt gondolom hogy a testem minden sejtjét hordozom arcomon minden emlék tartalmazza életem röppályáját Ebben az értelemben lap lap után, sor sor után, szó szót követvén saját könyvemként sétálgatok a világ körül ahol kevesen tudnak olvasni. - /Ira Cohen Bőségszaru - Új Mandátum Könyvkiadó, 2007/
Mert vajon nem ugyanez-e a helyzet az emberi lélek másik felével, vajon nincs-e szükségünk a másikra, hogy saját magunkat, a valóban fél testet és lelket egésznek képzeljük, megfosztva az alázat képességétől, és nincs-e szükségünk a hiányra, annak a másik léleknek hiányára, aki elhiteti velünk, hogy magányosan csak a világ felét birtokolhatjuk. Az a teljesség, amit ember és világ harmóniájának érzünk, csak egy másik szembe mélyedve érhető el - az ezüstpillantás nemcsak a kettéosztott lelkeket, hanem az egységében helyreállt lelket és a világot is összekapcsolja. Csak az egymásba mélyedt két szem képes, bár a másik tekintete kitölti látómezejét, a világ teljességének meglátására. A beteltség nem akadályozza meg a látómező gazdagodását - csak éppen nem a fizikai világ megérthető törvényei szerint.
„A rítus az a játék, amit a színész játszik a közönségével – és ez a játék a kölcsönös megalázás és a kölcsönös egymásrautaltság keveréke.” (I. B.)
Jorge Luis Borges
A tükör és a maszk
(részlet)
A költő elmondta a verset. Egyetlen sor volt.
S mivel nem vitte rá őket a lélek, hogy fennhangon kiejtsék, király és költő úgy ízlelgette a sort, akár titkos imát vagy istenkáromlást. A királyt ugyanúgy elkápráztatta, ugyanúgy lesújtotta a csoda, mint a másikat. Csak nézték egymást, s halottsápadtak voltak mind a ketten.
- Ifjúságom éveiben - szólalt meg a király - egy ízben napnyugatnak hajóztam. Az egyik szigeten ezüstagarakat láttam, amelyek arany vaddisznókat martak halálra. Másokon varázserővel bíró almák levével táplálkoztunk. Megint másokon tűzből épült falak kerültek utamba. A legtávolabbi szigeten pedig boltozatos, lefelé csüngő folyó szelte át az eget, s rajta bárkák, a vizében halak úsztak. Ezek csodák, ám egyikük sem fogható a te költeményedhez, amely valami módon mindet magába foglalja. Miféle varázslat íratta veled e sort?
- Hajnalban - mondta a költő - visszaemlékeztem, hogy néhány szót ismételgetek, melyeket kezdetben magam sem értettem. Hisz ez egy vers. Úgy éreztem, bűnt követtem el, talán olyat, amilyet nem bocsát meg a Lélek.
- S amelyikben immár ketten osztozunk - suttogta a király. - Az a bűnünk, hogy megismertük a Szépséget, amely tiltott adománya az embernek. Most rajtunk a sor, hogy megbűnhődjünk érte. Adtam neked egy tükröt és egy arany álarcot; vedd íme harmadik ajándékomat, amely az utolsó is egyben.
S egy tőrt adott a dalnok jobbjába.
A költőről annyit tudunk még, hogy megölte magát, mihelyt kilépett a palotából; a királyról pedig annyit, hogy még ma is koldusként bolyong volt királyságának, Írországnak az útjain, és azóta sem ismételte el soha a költeményt.
(fordította Csuday Csaba)
...és a végére mégy egy apró cetli.:)
William Jay SmithElégia Bateman Edwardsért, meg. 1947. szept. 1.
Mikor meghaltál, két tükör közt álltam,
Két tükör egy homályos előszobában,
Egyformák teljesen.
Két tükör szemtől szembe tükrözte végtelenül
A tükrözés tárgyát.
A szél, amely korábban fújt, elállt,
Vagy csak a távolból elállni látszott.
Két tükör közt álltam az előszobában.
Kint kerekek vájták a murvát és a napra-
Forgó bólongott; csöndes volt a lég.
Egy messzi dombon szarvas legelészett,
Agancsa, mint elfeledett korallfa
A tengerből, emelkedett magasba.
S a finom, sötét hidak közt, miket a pók
Sző ágtól ágig,
Egy levél lógott vigasztalanul,
Bejelentve a világnak az őszt.
Azeste a világ tükörvilág volt,
Szemközti barlangokból két nagy sárkány
Emelkedett ki – tükör a szemük,
Testük és roppant farkuk mindenütt
Merő tükör. És ami emberi volt korábban,
Az elme rácsai közt iszonyba zártan
Le-föl tekergett emlékezetemben.
Külön éj vagy a hirtelen halálban,
A sötéthez hozzá kell adjalak,
Hogy a reggelt fényesre váltsam,
Fölkeljen a nap és a napfelkelte
Megolvassza a tükröket. De már
Tudom, nem hallasz, drága barátom, habár
Szólok: jó reggelt és jó éjszakát.
A borbély
Jön a borbély, hogy levágja hajam;
Szerszámaira, aztán rám mered.
A világ egy tükör, és benne egy
Borbélyszékforma mérgesgomba van.
Az évek alusznak. Vinnyog a ventillátor,
Egy csorba bögre peremén légy poroszkál.
Borbélykezek – álombeli folyondár –
Kúsznak rajtam, amíg csak nő a haj.
(fordította Várady Szabolcs)
Az igazi tapasztalás az amikor egyedül vagy nem amikor a tömeghez tartozol Amikor életre kelsz, az hasonlít a tavaszra Egy napon belekóstolsz a kékbe és akkor rájössz Amikor mindennek vége van a szó megmarad a költészetben és a próféciában egyaránt Dicséret ömlik az idegenek szájából És akkor az ígéret földjén megkezdődik az igazi küzdelem.
Krakkó, 1999. szeptember 29. Azaz nem csak itt és nem csak úgy, mint itt, ahol elég tetű a helyzet. De valahol másutt - jobb-e? Mindenesetre tágasabb, mert annak, hogy "valahol másutt", nincsenek körvonalai, csak sejtett, nem kinyilvánított, csak jeleket ad nekünk, nem információkat. Nincs lerögzítve, kimondva, nem lehet olyan fojtogató siralomházi cella, mint az "itt", ami nekünk jutott. Nemcsak az itt létezik, hanem a valahol másutt is, reméli Jerzy Szaniawsky (Az ügyvéd és a rózsák, varsói Modern Színház, rendező és főszereplő Zbigniew Zapasiewicz). A színdarabot elfelejtették, mert ügyét is, éppen ezt a reményt, elfelejtették. De vajon teljesen feledésbe merült? Azt hiszem, nem. Míg az ember él, valahogy mindig pislákol benne a remény. Csak ez a mostani kor nem kedvez neki. Természetesen ahhoz, hogy ezt a reményt kifejezze, Szaniawskinak szimbolistának kell lennie. Ezt a reményt nem lehet a színházban másképp kifejezni, csakis ezzel a technikával. És ráadásul régimódi szimbolistának kell lennie. Megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok. A régimódi szimbolizmus azt jelenti: inkább beszélős, szóbeli, mint megmutató szimbolizmus. Ez persze arányok kérdése. Kizárólag szavakkal élő szimbolizmus nem lehetséges a színházban, tehát, mondjuk, hogy a régimódi szimbolizmus azt jelenti: túlbeszélt szimbolizmus. A szimbólum jel, a jelet pedig nem lehet elmesélni, előbb meg kell mutatni, hogy aztán szimbolizálás céljára használhassuk. Méghozzá nem egyetlen jelet, hanem jelek sorozatát, és ezt a sorozatot valamilyen struktúrába kell helyezni, különben szétesik az egész. Az ilyen sorozat tehát elbeszélés szavak nélkül, mivel információk sorozatából kialakuló információt közöl. De a hallgatva közölt információt nehéz, vagy éppen lehetetlen megfejteni, ha túlságosan ezoterikus, ha a jeleket nem jól választják meg, a sorozatot ügyetlenül állítják össze. Például az az információ, amelyet Szaniawski közölni akar velünk - nevezetesen az, hogy létezik egy valahol másutt, amely jobb és bölcsebb, mint ez az itt -, annyira ezoterikus, hogy még a legjobb pantomim, a legjobban megválasztott jelek és a legjobb kompozíció révén sem jönne át, legfeljebb mint durva giccs, de akkor már nem volna ezoterikus információ. Azt, ami láthatatlan, nem lehet megmutatni, csak beszélni lehet róla, de azt sem közvetlenül. Ezért a megmutatás alátámasztása szavakkal, és viszont, szükségesnek látszik, csak az arány legyen helyes. De hátha Szaniawski nem is beszéli túl a dolgot, csak mástól régimódi? Talán egyszerűen azért, mert más korszakban született, és a mi érzékenységünk megváltozott. A mai drámaírók, az olyanok, mint Harold Pinter vagy Tom Stoppard, értenek hozzá, hogy párhuzamos világokat, nem egyértelmű egészeket, láthatatlan, de nyugtalanító második és harmadik mélyszinteket teremtsenek. Pinter ezt szavak (színészek és látszólag egyértelmű szituációk) segítségével csinálja, Stoppard a bonyolult konsrtukciók mestere, de a valahol másutt mindkettőjüknél jelen van. Igaz, nem kedves, sőt, elég rémes, különösen a Pinter-féle valahol másutt. És sem az egyik, sem a másik nem ad nekünk semmi reményt. Szaniawski ad. És lehet, hogy csak a remény számít? Színdarabja, Az ügyvéd és a rózsák, két éve műsoron van. Úgy látszik, a közönségnek, legalábbis annak, amelyik ezt a színdarabot látogatja, nem számít se a régiesség, se a modernség, csak a szív igénye számít. - fordította: Murányi Beatrix
/Sławomir Mrożek Hazatérésem naplója - Európa Könyvkiadó, 2004/
Sok szálon el lehetne indulni, valóban. Elsőre a belinkelt filmrészletedről a kiszolgáltatottság, önfeladás, megfelelni akarás jutott eszembe. Miért? Kiért? Meddig? Mi viszi rá? Igaz, azt a filmet nem láttam...
" (...) Nagyon szép amikor komoly. Gyakran előfordul vele. Magába mélyed, magába zárkózik, vagy ellenkezőleg, valahol máshol jár az esze, egyszóval elgondolkodik, s olyankor az az érzésem, mintha nem is velem volna, hanem egy láthatatlan valakivel. Amikor először találkoztunk, egy csokor virág volt a kezében, rögtön nekem akarta adni. Nem tudtam volna, hová tegyem, meg is mondtam neki. S azt mondtam még, hogy a hegyen nőtt virágnak nincs illata. - A virágot nézni kell, nem szagolni - jegyezte meg, s elfordította rólam a tekintetét. Elkomolyodott.
Most, amikor írok, eszembe jut, hogy miközben figyeltem őt, támadt egy ötletem. Esetleg film is lehetne belőle. Megéreztem, hogy ezzel a lánnyal többé nem találkozom, de az emléke valamiképp egész életemben elkísér. Hát innen az ötlet.
Tudom, hogy ez nem kifejezetten filmtéma, mégis világéletemben foglalkoztatott egy olyan film gondolata, amely arról szólna, hogy hogyan él egy ember évekig egy másik ember erőterében. Hogyan kerül bele, hogyan adja át magát neki, s idő múltával hogyan lép ki belőle. (...)"
Mogyorósi Gizella fordítása
A HATÁR FELÉ (részlet)
Michelangelo Antonioni: Egy sosemvolt szerelem krónikája Európa Könyvkiadó, 1990
Egyébként annyi jó olvasnivalóval láttatok el, hogy csak kapkodom a fejem!:-) Viszonzásképpen nem Madonna és nem Monroe, holott róluk is lehetne írni, mint 20. századi erotikonokról; azonosságukról, különbözőségükről, miért nem kedveltem egyiket sem eleinte, aztán miért szerettem meg őket mégis. Inkább jöjjön ez! 2 perc 22 mp. Sok-sok kérdést felvet.
Köszönöm:-) Ez a legjobb idáig! (Az oldalt bekedvencelem, a másik kettőt magam is gyakorta látogatom.)
Gondolkodtam, mi hiányzik. A vörös árnyalatok még itt sem az igaziak. Nem érvényesül a vörös-zöld kiegészítő kontraszt. Már, ha jól emlékszem. Ugorjon be valaki helyettem megnézni:-)
„A filmtörténet legpimaszabb blaszfémiája volt a Rómában a papidivatbemutató.”
Spiró György
Akár Szentkuthy is írhatta volna, mint ahogy egyre bizonyosabb vagyok,
hogy a Casanovában meg is írta.
Előkotrom, valamikor.
"Imádom az eleganciát, puritánabb vagyok a puritánoknál."
***
"Művészetben gyermekkoromat a szecesszió befolyásolta: vagyis felfedeztem, hogy a szecesszió világa akár költészetben, akár képzőművészetben az én kamasz lelkemmel nagyon rokon (megsúgom, most is ez hiánytalanul bennem van!), ugyanakkor érdeklődésem, vonzalmam ki-kiszivárog az ultraabsztraktok és hiperbolondok iránt."
/Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások; Magvető, 1988/
1929. március 10.
A Tavasz Leányai hallatlan kitartással táncolnak körülöttem: pedig ez a legcéltalanabb és legreménytelenebb valami. De hozzá tartozik az én pazarló szerelmemhez: mikor Dollyval vagyok, a fejem körül suhog a Realizmus és az Ábránd: üldözik egymást, mint két tüzes golyó, amelyek körbefutnak, egyik a másik után, párolgó habot hagyva pályájuk nyomában, és élvezetes szédületbe ingatva a fejem. Csak így van charme-ja az egész szerelmi komédiának: hogy a valóság után lohol az álom, hogy újra rácsapjon a pozitív földi kontúr. Barna, kreol arc, a legföldibb szín, az egyeteln lehetséges női kolorizmus – és körülötte a boldogság és távolság sok irreális, gyanús fénye: ez adja az eleganciáját ennek a halálra ítélt nemi pirultságú barátságnak: az arcot finom hullámokban fátylazza körül valami nem e világról való, s a Tavasz hülye határolatlansága mámoros komolyságba ömlik egy fogható profilban.
***
Dolly ruhái:
I. drapp ruha: fő erotika-inspirátor, feszes, karcsú, kis mellek, öv csatja (elveszett)... II. kék: feszes, sima, válltól vádli-középig egység, érdes felület, belül csúszós (mellen dörzsölni, olajos, szappanos porcelán-érzet), fehér gallér, csak válltól kezdve: úri illat, puritán erotika, quaker-vonalkontúr + rafinált anyag... III. vékony sötétkék szoknya, világoskék selyemblúz: lebegő-kék, üvegszerű, neonos kontúrtalanság és épp ezért túlkontúros (modern színfolt-paradoxia stb.), lebegő folt, immateriális, ugyanakkor masszív... IV. világoskék feszes hosszú St. Moritz-i (...) pulóver: kubista fekete-fehér dőlt-keskeny háromszögek, hasonló szoknya.
1930. december 12. délután
Új kalapok: I. – barna, sapka-szerű (nem tetszik, megmondtam Dollynak, nem hordja). II. – kék bársony, két anyag nem-bársony, velúr, filc, nem tudom, szép... Ruhák: a) vörös, csípőráncok, selyem... b) estélyi, kék bársony, világos, csípőráncok, erotikus, mint a szárított libabélből készült csörgő-cső ráncai...
1930. december 26.
(...) Karácsonyra anyjától többek között kapott egy könyökig érő fekete bőrkesztyűt a világoskék bársonyruhájához. Gyönyörű lesz, látom, nem lesz, hanem van. Fekete – világoskék. Hónapok óta nem voltam olyan boldog, mint ebben a vízióban.
Óda a Szépséghez.
Soha ilyen csábító nem voltál, soha ennyire törékeny és törött szintén nem voltál. Ma égsz, mert holnap kiégsz. Nekem csak Te kellettél, a lehető legbutábban és legdivatjamúltabban, tehát körülbelül a legörökkévalóbban: csak Te, és semmi más. Mit nekem a nyomorgó proletárok és buta arisztokraták, Habsburgok és pápaság, szüleim és Csonkamagyarország: hihetetlen semmik voltak előttem. Úgy érzem, és méltán, hogy most egy kicsit nagyon rongy vagyok: de őszintén szólva én nem vagyok konzervatív, és nem vagyok forradalmár, hogy én kiestem a közösségből, hogy süket és vak vagyok minden fenti és hasonszőrű probléma iránt. Egy ideig voltam pro és kontra, aztán prokontra, és ma béna – kiestem valamiből, és szükségem volna elhinni, hogy tényleg a Szépség miatt maradtam le. De az élet és a társadalom, a béka és a harc, a nő és a jövő, az éhező és a vallásos ott tajtékzik a küszöböm előtt: megrohannak és össze akarják törni az üvegszálakból hálózott Szépség-tornyot, a l’art pour l’art omladozik, az élet tolakszik és én sírva kapaszkodom a Szépségbe: te Egyetlen Isten, akit az öncsonkításig imádtam, védj meg! Hiszen nekünk semmi közünk a társadalmi rétegekhez, csak legyünk őszinték, igen, hiszen én egy színes sziluettért úgyis mindig eretnek és nihilista voltam, nos, Szépség, Istennőm és Szeretőm, akihez végzetesen hű voltam, és Aki miatt mindent lelkemben elhagytam, ne engedd eldönteni magadat a világtól, remegnek az alapjaid, repedezik a templomod – most dőlsz össze? Mikor a legvilágosabban látom, hogy csak Te vagy? Elönt az élet? Elmossa a reálélet a belletrisztikát? Gőggel? Mint valami férfias dolog egy nőieset? Fölénnyel? Megvédlek én, védj Te is engem: szórd a színeidet pajzsul, és Százszorszent Léhaságod legyen számomra erény! Hamburg volt eddig szelídségem, apától-anyától rámoltott jóságom, a Szépség állatja voltam és vagyok ráció nélkül, ész nélkül, logika nélkül, csak ösztönöm van, elvakító és véresen ostorozó ösztön, amely Feléd hajt, Szépség, Szépség, Szépség!
***
"(...) a szépség éppúgy nem segít az emberen, mint a filozófia logikai ketyegése, szóforgácsoló süketsége (...). /Kanonizált kétségbeesés, 1974/
***
Rokka a gondolat...
Rokka a gondolat, fonala a szó Édes, mérgező és suhogó... Fonjuk a szálat, fonjuk lihegve S pörg a rokkánk, folyvást peregve... Ruha lesz belőle, szép és illatos, Kedves, szinpompás, divatos... Viselik a ruhát: önalkotta művünk. S mi már újat, pompásabbat szövünk... Aztán?... a szövő csöndbe elborong... A műve?... elnyűtt, ócska rongy... Megáll a rokka... a gondolat, Nem sző több színes fonalat...
Sok szavunk van, sok tiráda: Semmi de semmi a Lényegbe-vágva! Hosszú az elme hosszú gond-fonálja: Hosszúságát ugyan ki az, aki állja?
Senki ki ne nevessen, hogy ily ócska éneklő ódákat készítettem! kmf. P. M.
***
Az ember végül odajut, hogy nincs a világon semmi egyéb, mint a tavasz várása, egy virág előtt, egy virágban élni, tudva, hogy minden torzó marad a földön, sem szüleink, sem szeretőink nem kapnak végleges formát, sem életben, sem műben be nem fejeződnek, sem erkölcsileg, sem orvosilag rejtélyük ki nem derül. Annál nagyobb feszültsége a torzó-érzésnek, mint ami bennem van, már nem is képzelhető. Ezek már nem kérdések és nem jajok. Csak halasszuk-húzzuk a napokat, de nem fogjuk megtudni, hogy nagyok voltunk-e vagy nullák, hogy művészek-e vagy bolondok, hogy szentek spanyol kórusa vár-e a koporsó után vagy a semmi. Élni akartam-e vagy alkotni? Még akkor sem fogom megtudni, mikor bizonyára már sem élni, sem alkotni sehogy se tudhatok. Egy nagy fehér virág, egész közelről és sok-sok arany-zöld reszkető jegenye vagy nyírfalevél – és great odes, I, II, III Criterion-betűkkel Criterion-lapokra nyomtatva a radikális ignoramusról.
Forrás: Szentkuthy Miklós: FÁJDALMAK ÉS TITKOK JÁTÉKA (Naplójegyzetek és naplóillusztrációk) 1925–1942 Magvető, Budapest, 2001
Parancsolj! :-) Bár mintha esse egészen olyan, mint. :-( A pintura.aut.org -on találtam. Ezt az oldalt (is) használom évek óta (a wga.hu és az artcyclopedia.com, stb. mellett). Szerintem egész jó, talán még becédulkázásra is. Néha csak itt lelem meg, ha keresek valamit, és viszonylag jó minőségben. Mucha-tól engem az Évszakokból: A Tél, a Napszakok sorozatból: a Nappali ragyogás, a Művészetek sorozatból pedig a Tánc , fogott meg.
Louise Labé és Lackfi egymás mellett van a polcomon:-)
"S jutott eszembe számtalan / Szebbnél-szebb gondolat,... " Pl.: 1. Nem vagyok nagy Mucha-rajongó, de a Smaragd lenyűgözött. A neten talált képek viszont minden színben pompáznak, csak épp smaragdzöldben nem.
2. Erről valószínűleg lemaradok. (Bánatos ilang_). 3. Virginia Woolf Három adományát olvasom.
Linkelj nyugodtan máskor is:-) Ha valami fellelhető a neten, és még hiteles is a forrás, sokkal egyszerűbb! Elolvastam a novellát (még aznap) és a Ladik-verseket is. A videókat még nem tudtam megnézni, de mindenképp meg fogom! Az jutott eszembe, milyen jó, hogy néha nincs módom rögtön írni. Akkor most utólag foghatnám a fejem, hogy mámeg mit lotykáskodtam?
Így viszont inkább hozom:
a./ ezt a Canetti-bölcsességet, főként magamnak:
Az ember csak többet mondhat annál, amennyit szeretne.
Toscana arany éjfelén?
Nem Táj volt-e kútja mind a zenének
S nem sylphi Idő-k hozták-e felém?
A tér titka most örök titok lett,
A föld és minden távol: paradoxba zárult,
Körültem „itt" és „ott" értetlen feketéllett,
S hazámról úgy hulltam a porba,
Mint átokvert gyümölcs a farul.
Táj: Giorgione-idoma hólnak és seholnak,
Lépés és futás, lombsor s városkapu -
Ha hegy-víz káoszomban egy napóra volna
S e megvakult csöndben egy Észak-odú;
Csillag, mely sebtén nem fordult pokoli zodiákba,
Komor ciprus, mely intene árnnyal -
De nem: nincs tértelen ürömnél testetlenebb árva,
Minden látkör hűtlen tovaszárnyalt.
S a még eretnekebb Idő, a kérdő ördög-angyal,
Se teste, se célja, névtelen s viharzó,
Hol kiűz perc-Édenemből a karddal,
Hol béke-mohtól bágyadt annunciáció:
Ha a Tér sok gyász-idoma csak vádolt,
Az Idő rikoltó Kherubként már elítélt,
Ha megenyhültem egy zöld öböl bocsánatától,
Az idő mégis sebbé csiholta a vért.
Hol a naiv kor, mely ismert múltat és jövőt,
Tegnap vizét egy testvér-nap lépcsején,
„Egy év" álmos hajóját s a füttyös szívölőt:
A Percet, a megosztott idő okos kerekén?
Lelkemből örökre kihullt a „mikor" -
A pillanat bimbója század-almát hajtott,
S nem tudom: végtelenség vagy pillanat-nyomor
Nyitotta rám e táj felett az ajtót?
Láttam sok istent, nagy mítoszt s kis rovart,
Fehérkeblű várost, sok aprózott valót -
Örökre nézhetem (dús emlék-katafalk),
Mint ősképem, a lány, kit nékem nemze Lóth.
De hiába villant, halál-liánként, Mária-vállakon a sugár,
Hiába hervadt lábaimhoz lidói hab:
Végső leckeként csak az éjfél-ölű Tér s a sudár
Rejtvény, a kaméleon-lelkű Idő maradt.
Vándorutam egy-egy fáradt küszöbén
Néha korholtam is érte magam,
Mondván: Hát hogy-hogy van, álarcos Sors-szirén,
Csak elvontságra zendül, úgy-ahogy, a lant?
Raguza Vénusz-völgyei, Toszkána aszkéta földje,
S a nimfa-fürdők vérszín arányim,
Vén szászok cifra szoborbabonái
S kasztrált kórusok habzó misedala:
Mindez csak megkísértett, mim Szent Antalt, a konkrét?
Csalóka harmat, mit ajkára gőzöl lázas ajkú dél?
Hiába rajzolt a sors aggály-atomú portrét,
Az arc halott? S e két menád virul: az Idő és a Tér?
A Múzsa-Menádok kánonban feleltek;
Felelt a táj, e horizontba-fésült Danaé,
Felelt az Idő is, szeráfok kétszín kerítője,
S nem tudom: hangzott ily cinikus evőé
Valaha földön, virág s isten e gyanús csalitján,
Mit hallgattam leverve, kifosztott tanítvány?
„Nincs többé otthonod, anyád és családi tűzhely,
S a ködlő távolok sem varázs ligetek:
Otthonodból (mit imádsz) alattomos szerelmem űz el,
S a mese-tájt is unod: fáradt kezedet,
A földnek vége, a »hely« fogalma rom már:
Sem otthon, sem Ázsiák többé nem igéznek -
A teremtés minden póza piaci lomtár
S csodától megszokásig kirabolt a végzet.
Megunsz minden teraszt flórenci hetyke ágon,
Csömört kapsz Alpesek Artemisz-havától:
Csak a Tér, a tiszta Itt, a vak, gyapjatlan Jázon,
Kísért böjt-lelkedben e toszkánai mától."
S mint vízimalomban hull lapát lapátra,
Ügy hullt nyomába az Idő lányos átka:
„Eléghet már tévhit rossz tüzén a naptár,
Mehetnek sorba mind, bölcsek s asztrológok;
Hogy lelkünk belső titka, vagy külső számra kántál
Az Idő: erről immár többé nem civódok.
Öröklét? Pillanat? Emlék? Álom-jóslás?
Öregség? Századok? Perdu vagy Retrouvé?
Mi a jövőd az égben? Hol a földi pótlás?
Nem tudod soha, mert mint húgom Danaé;
Rejtély vagyok, kék lombú s igéző névtelenség,
Melynek morajló árnyán Zeusz is néma barom,
Kuszán érnek ötlő halálok s kóbor szerencsék,
S hosszút-kurtát mérni, hogy tanítson: nincs hatalom."
Így zengett a kánon s elveszett a kedvem,
Hogy Toszkána testét versekbe öleljem -
Mikor a gyíkok, Márkusok s Bizáncok,
Arab kert-odúk és feslett pápa-sáncok
Vadabb kánonokban, mint az absztrakciók,
Elátkozták a híg Tér-t s még hígabb Idő-t,
S kérték a formát, a csók-bilincsű szót.
S így mint apostol, ki fejéről hajtja el a Lelket,
Hogy rőzse tüzénél kutassa ihlet-útját:
Úgy titokban kuruzsoltam a toszkánai kertet,
Megcsalva mindkét filozófus Múzsát.
Ó, szépség-gyötrés és csoda-parancs,
Mikor járja végét e látás-átok?
Mikor lesz, hogy nem én, én vágyom fa-létre,
Hanem mind a ciprus: csak szelíd barátok?
Hányszor nevettük románc titánjait,
Kik nem az írisz vad köldökét szagolták:
Inkább maguk akartak istenekké lenni
S így tolakvó gőgnek lett éltük vak oltár.
Illat gyógyító selyem-siráma
Bús szimatjuk többé sose érte:
Az istenülés-vágy csak nyomorultak álma,
Nem vitt még senkit sohasem az égbe.
Mily bohócsereglet minden titáncsapat:
Itt tavaszát fűzi gyöngyökké a virág,
Ott hó-ezüst mellét felhőzi egy isten -
S a kóc-titán nem érez sem szagot, sem csodát,
S hiába, mégis: mikor elembe feszíti
Azúrját s tűlevelű szurkát a Gárda,
Úgy érzem, vajúdva-feszengve, hogy csak ő van
S minden humánum s líra - ócska lárva.
Hiába ténfereg giccs-hídon rossz titán,
Brueghel-popánca kóros romantikának -
Nem szólt se krisztusi hittan vagy olympi líra,
Nincs dogmája, s győztes joga, csak: a fának,
Csak egyszer, ó, sors, csak egyszer lenni s nem kifejezni:
Én zizzenjek, maszkált madárként, dús ágak hurkain,
Én legyek a kristálygyűrű parki tó hasán,
Én a beteg kutyánál lomposbőrűbb árnyék,
Ravennai csöndben én, én a kóbor üstökös-Kain.
Én legyek Velence vizén a pengenyakú hattyú,
Én a szigorú félkör flórenci Mária-tézisen:
Ne lessem titkát ferrári Borgia-sírnak
S legyen Valósult Tárgy Valóság költői tévhitem.
Jézusként (Apolló!) leszálltam én is már a mélyre:
Várt énem, lelkem, „egyéniségem", e sátáni tornác –
A magány kék lóheréi: az önző öncél lehúzott
S feküdtem en-csöndem ölén, mint a grófi Orgáz.
Tudtam, hogy csak egy a kárhozat: az Én,
Hogy nincs szó, mely árnyat vetne más-on,
Nincs csók, mely rajzolhat engem idegen arcra,
Nincs kháris-szorítás, mely gyümölcsöz más kezén.
Ezért leszálltam, részeg teológ kalandor,
S gondoltam, teszek sziromserkentő csodát:
Mindazt, mi nékem értelem és érosz-szín csupán,
Megváltom: legyen törvény kívülem is, odaát.
Hogy ujjongott szirtjeiben s szajháiban a limbó,
Sáros aggályok, pogány császárok s néhány madár!
Szőke szerelmet, kígyós koronát kínáltak nekem:
Az Bn-hól szökésért az élet sem volt túl vad ár.
Amint szembe szökellt e papagáj-panoráma,
Kezem vissza-kilincsekre rándult akaratlan -
Nem sejtem régi Psyche-hintán hajdan,
Hogy mi lágy hullám alatt volt: részeg hulla-katlan.
De kilincs helyett macska-sugárként fonódott
Csukló-csontomra egy Magdolna-kéz;
Szemében kolibrik álma, fülében Capri-kagyló,
Szerelmi sejtés s tajtékzó túl-ígéret mind e csáb-egész.
Hajában lelt búzát egy ciprusi hajnal,
Homlokán hajózott a bizánci Hold,
Mell-ívén szikrázta Sienát a harmat
S a megváltó szándék: már is haldokolt.
Megváltani jöttem én-emet vagy nászra-é?
Férfi-rendre, hol tükrébe-nárciszult a női káosz;
Győztes Orpheusként - vagy bamba vőlegényül,
Ki most ellenébe fullad, mint torz Ikarosz?
De mind e gondolat rögtön tovaröppent,
Akár kertúton a szellő-csiklant árnyék:
„Ó, csakhogy lejöttél (Krisztus-álarc? vagy Apolló-szökevény?)
Sors-öntött izmaidra limbómban örökre várnék:
Vigyél hát röpülve e kárhozott mocsárból,
Hol gyilkos rákokat nemz vak ölén a Léthé -
Csókom nyomán ne zöld hamu szodomázzék:
Érj vágyam kívülem célt s így legyek a lété."
Öle körül rózsás s arany füstök kavarogtak
(Könnyed virágok, kik pártütöttek száruk ellen) -
Szeméből kérés esengett, mint enyhe-lejtű lépcső
S nékem győzni kellett volna „lelken" s „Én"-i szennyen.
De, jaj, ahclyt, hogy szárnyra vettem volna arany-gyászú testét,
S forrásként tépnék líra-poklon ajtót:
Elmerültem kábán hattyútól! ölében
S erőtlen makogtam „In nomine Christo"-t.
„Mikor megyünk már? feszített húrnál hosszabb itt az árnyék,
S őrület forgatja vérem, mint rossz mákot rossz malomkerék:
Elég volt magamból, elég, hogy én a Nap és egyben óra-árnya:
Ez ipse ad ipsum bordélyból már nagyon tovaszállnék."
De szívemre úgy hullt mind ez asszony-esdés,
Mint rothadt gyümölcs a legrongyosb kosárba:
Bár égő ön-vetéssel, csak csók-völgyét kerestem
S végleg bennfeledtem gőgkulcsom a zárba.
S míg bomló haja testem mind megülte,
Mint ólomterhű köd a zsongó Engadint,
Egy Szent Jeromos-könyvű agg közelget
S aszott karjával feledt egekbe int:
„Nézd - könyvem ezer lapja mézgás tudással mind teli,
De a lélek-sötétben szavam csak enmagamra pattan:
Gyerünk az Én echóktól párnás, süket csarnokából -
Hadd adjam másnak (szent szó!), mit itt magamnak adtam."
Zöldcsipkés lombja-rongyán az Éva-polipnak
Kinéztem hülyén e rétor gesztusára,
S míg belém szerelmi kép színei ragadnak,
Szám mozgatni kezdtem szava ritmusára.
S e bús-vad sorokkal, mik lapjain gyűltek hangyabolyba,
Úgy jártam éppen, mint e labdamellű nővel:
Nem fordítám világra, de még beljebb merültem
S így lett pokol-árverésem: groteszk manőver.
„Ne így, ó ne így szavald könyvem, te agya-hervadt vándor,
Ne Én-ebb furorral kántáld vissza Én-em:
Az idegen emberhez hozz közel, sőt beléje,
S így teljesülj végre gyűrt-lángú reményem."
S ekkor beláttam, mily balga volt a szándék,
Én-embe merülve Én ellen szegülni:
Ha egyszer e piszkos őrületbe léptem,
Örökre ott kell, gúny-árván s veszteg ülni.
S én, Krisztus-pózú, olcsó piac-keresztény,
Az Én-mélyben válhatok szerelmes Krisztusomtól,
Ki egyszer Én-kútba ejtette szerelmét,
Istent sose láthat, s, ó jaj, csak magára gondol.
S anyám, e drága tölgyfa, aranykori sátor,
Éltem célja, szerelmem zúgó kikötője:
Anyám se láthat s csókom nyila tőle messze görbül,
Az Észbe-süllyedés lett semmivé-ölője.
Apám? az ezüstmohú norma,
Gőgjeim s alázatom gyáva parancsolója -
Apám se láthatom, e minden-menyasszonyt:
Lírába vitte fiát az Én kalózhajója,
Feleség: mosolygó tűz sorsom kriptakapuján,
Te víznél hajlékonyabb tündéri engem-értés:
Kiért el kéne dobni mindent, mi nem a tükröd -
Te is csak egy leckét tanulsz, hogy: hiába élt és
Hiába küzdte rossz szívét feléd a férfi,
Epedt kötelét hiába lökte hívó cölöpöd köré,
Bár tested s erényed titkát kutatja mindig,
Az Éden-jachtozásból csak önmagát ha érti.
S szól zord angyal-hír, a hűlt eget halál keze fogja:
„Kalandor Orpheusotok a poklok örök foglya."
Széles pohárból ittuk Toszkána vad borát,
Hogy így tán a Múzsák vígan segítenek:
Ez alvilági szőlők művünk minden sorát
Égig pezsdítik, a Flórenc-gyökerű istenek
Öröklétük minden titkát s szent erőit
Oly végformákba öntik, mint e nő itt,
Ki kelyhével mosolyogva kínál.
S a vad szüretnek tépett fürtjei
Kéretlen ontották a vér-kacér levet,
Tágult szemekkel lestük, hogy veti belénk
A Múzsa, virágként, a Hold-hív éneket.
Mily haszontalan remény, kamasz csalódás,
A bor tüzétől várni ihletet:
A Múzsa egy: s csak vaksi, vakondok próza-flótás,
Ki élet-et zenél s nem égi műveket.
„Ihlet" csak egy van: s az pénzre, nőre csábít,
Vadászni szarvast vagy úszni vad folyón,
Az ihlet tenyészetet s perc-határt ha állít,
De műved röhögve csókba-gőzli oly mohón,
Hogy örökre elfelejted minden tervedet,
Mi mámor-fátyladon (hitted) túlvezet itt végre el kell dőlni már: mi óhajod -
Hogy érezd, mit érez bomló csillag vagy tejút-spirál,
Érezd az életet, mit tavasz hoz s nemző kéj-jajok,
Miben minden erő s öröm rikító lét-valóra vál,
De mind e vad valót a múlás tiarája
Árnyalja holt iramban síri apályba;
Vagy vágy-táncú ujjad a hűs opus-ra hajtod,
Kinek erében Halál s kék nyugalma lendül:
Ily tereken csók pipacsja sose hajtott
S minden nemzés mellette sírba-ájul mentül:
De mind e tükretlen Nárciszért, mit kínál a nem-lét,
Cserébe csábít isten-arccal: az „örök" és az emlék.
Ö, szörnyű két-út, Héraklész ronda sarka:
Vagy minden élet s utána síri hamva,
Vagy öröklét, de így halott az élet arca -
Kinek kell Flórencben ily kóta a lantra?
S en-sorsom legsötétebb, mert színe s alja poltron,
Élet s mű között bolyong, mint aggály-aszú lélek:
Életben mű dongat, a műben lét a sorsom -
S a sír-írásom ez: se égi mű, se földi élet.
156. 2003.02.11 13:25 ip: ...* Lackfi János (Dokk): Re: Menard Péter verse Válasz erre Előzmény Kedves Péter!
Jaj, ezek a nagy-nagy tenoristás dalmahodások, vajúdások és hömbörödések! Zavaros a vers, és ha valami egyszerűt akar mondani, hát teker rajta kettőt és kicsit felstilizálja. Például a "Mikor járja végét e látás-átok?" annyit jelent, vélelmezem, hogy mikor szabadul meg már végre narrátor a látás terhétől, fáradalmaitól. No de akkor miért ilyen nyakatekerten fogalmaz? Vagy itt van ez is: "Hányszor nevettük románc titánjait, / Kik nem az Irisz vad köldökét szagolták" Szóval először a románc, utána annak a titánja (vagyis giccsóriás? az mi?), aztán azt röhögik, mert nem volt vad köldöknek szagolása. Mármint az Íriszének. Az ő köldökének. Vagy a köldök íriszének. Miért is ne? "Illat gyógyító selyem-siráma / Bús szimatjuk többé sose érte" -- ne haragudj, de ez szintén zöldség. Miért nem mondod, hogy sosem éreztek jó illatot? Alap-bajok: 1. a zavarosság-modorosság önmagában nem költői erény 2. egy vers esetében el kell dönteni, miről írunk, nem csak úgy bele a vakvilágba Mert amúgy az egész, ahogy írod, csak költői tévtan (vagy inkább költőietlen tévút), villogás, műveltkedés, pelyva a szélben. Üdv:
De hogy magáról a versről is beszéljek kicsit, kommentárom lezárása előtt még adósa vagyok a kedves Olvasónak egy frivol anekdotával. Történt ugyanis, hogy nem egészen öt évvel ezelőtt, kezdő irodalmárként (ó, boldog süvölvényévek!), mikor több másik fiatal költőbarátommal a Dokk.hu irodalmi portál Gyors és Gyilkos fórumában garázdálkodtam, egy hirtelen és ördögi ötlettől vezérelve feltettem ezt a verset a többi gyilkolandó közé, hadd lám, a fórum szigorú ítészei miként vélekednek róla. Természetesen álnevet használtam, méghozzá (én legalábbis azt hittem) igencsak árulkodó álnevet, hiszen úgy gondoltam, a Menard Péter névben az avatott szemlélő rögtön ráismer majd Borges híres tannovellája, a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője főhősére: ám tévednem kellett. (Az ilyen játékokra szokta mondani képző- és médiaművész Kedvesem, hogy „Ez most valami bölcsész-vicc, amit értenem kéne?”)