színes, fekete-fehér, magyar vígjáték, 110 perc, 2000
rendező: Pacskovszky József író: Szerb Antal forgatókönyvíró: Pacskovszky József, Prekop Gabriella operatőr: Szaladják István díszlettervező: Bozóky Mara jelmeztervező: Jánoskúti Márta zene: Frédéric Chopin producer: Kardos István, Simó Sándor, Hollósi G. Zsuzsanna, Varga Gábor gyártásvezető: Kormos Andrea
szereplő(k): Nagy Péter (VII.Olivér) Tornyos Katalin (Ortrud hercegnő) Müller Júlia (Clodia) Pindroch Csaba (Honore) Schnell Ádám (Salvid) Vajdai Vilmos (Trezor) Haumann Péter (Colton) Kiss Jenő (Antas) Gazsó György (Eisenmann) László Zsolt Sinkó László Szarvas József Kerekes Éva Földes Margit
Szerb Antal emlékére
Egy király puccsal megdönti saját hatalmát. Végtére ő is ember, elege lehet sok nyűggel-bajjal járó foglalkozásából. Arra vágyik, hogy egyszerű turistaként élvezhesse a híres üdülőhelyen, Sankt Tremolóban az élet minden örömét. Megszabadul országától, a csőd szélén álló Alturiától, az uralkodás felelősségétől. Ám mi történik, ha lángra gyúl egy szőke, könnyűvérű lány után, aki sötét cselszövésbe rángatja bele, ahol ráadásul régi önmagát, az ex VII. Olivér királyt kell alakítania.
anyukám (nyugdíjasként) látta délután, nem győzte dicsérni LZs-t (milyen kellemes hangja, milyen jó tartása van) :), aztán szerencsésen elkaptuk az esti ismétlést. :)
"(...) Bár többször előfordult, hogy mozaikokból kényszerült összerakni magát - nem volt elveszett ember. Pszichés zavarokkal, túlérzékenységgel küzdött, de nem vesztette hitét a szakmában, a színészetben, az emberekben, és noha folytonos kontrollvesztéstől szenvedett, végső soron nem vesztette el az irányítást maga fölött sem.
Vasember volt. Maratont futó. Keménykötésű. Magas, jóképű, vonzó. Izgalmasan nyugtalan és nyugtalanítóan konfliktusos. Szikrázóan tehetséges. Lehengerlően erőteljes. Első pillantásra figyelemre méltó. Halála nem elkerülhetetlen végzet, a sors beteljesülése vagy magára vont ég haragja. Inkább fatális szerencsétlenség, buta baleset. Bosszantó felelőtlenség.
(...)
Kínlódott, önfelszámolt, épített, átérzett. Igazi érzelmi pepecselő volt. Nem technikából próbált. Nem szégyellt saját üldözöttségérzéséből, depressziójából, haragjából, magányából, fájdalmából, pánikhangulatából színházat csinálni. Szenvedéllyel játszott, egy testtel vetődött rá száz nézőre, de közben egyetlen pillanatra sem feledte a pontosságot, a mondandó tisztaságát, a beszéd természetességét, a mozgás arányosságát.
Az Arany János-i sorokat is úgy tudta mondani, mintha csak a társalgóban beszélne. Azon színészek közé tartozott, akik néha napján eszünkbe juttatják, miért is járunk egyáltalán színházba."
Kővári Orsolya: Bertók Lajos
Premier, 2009/12. p.81-84.
(Itt a kicsi képek nem jól olvashatók. Ha adsz mélcímet, nagyobb méretben elküldöm.)
