Zsonát 2010.12.03
0 32073
TAKÁTS GYULA: AZ EMBEREKHEZ
József Attila emlékének
Rendezni s gyúrni kéne már,
a dolgainkat rendezni bizony.
Találkozni, mint a folyók
egy tündöklő nagy eszmei síkon,
ahol a mélység bánatos,
de ívelő párája mind lehull
s honnan vetéseink fölé
majd új esők hűs szárnya szabadul.
Eszméből hadd szökjön anyag
s valóra-váljék már a gondolat,
mely század éve süpped el
a nagy mocsár vad indái alatt.
Jöjjön a búvár és halász.
Iszapból kincsünk merje már elő!
Jöjjön a mérnök és a gép,
úgy kéne már a zsenge legelő,
a tiszta rét, hol szabadon
fölmérheti dús terveit a szem,
hol lábunk nem köti a gaz,
s nyomunkban majd acélos rend terem.
Az ember lelje végre meg
az eszmék s népek közt az egy utat,
amely a jóság fái közt
ez őrült bolygón igazra mutat.
Felhők Árkádiából, (1944-1947) [175-176.]
Zsonát 2010.12.03
0 32072
SZABÓ FERENC: ESZMÉLET
A százéves József Attila emlékére
Ha halkul a memória méhzsongása
harapj a tudattalan gyümölcsébe
s gondolj a gyermekkori nyárra!
Teremts! szavakkal szülj
és újjászületsz te is!
A régi szépet éld meg újra:
felbuzog az idő kútja
a felszökő friss sugárban
ragyog az ,,arany öntudat” –
a tartam mozdulatlan
ott benn örök nyár van.
Őszi ámulat, 2006 [418.]
Zsonát 2010.12.03
0 32071
SÜTŐ KÁLMÁN: HOZZÁD BESZÉLEK
„A mindenséggel mérd magad!”
József Attila
Magadon mérd le a Mindenséget:
mércéd eszme, vágy, gond, égő élet
és józanság, s remény, mely
incselkedve feléd
szórja minden percének
kitárulkozó legszebb édenét.
Hát élvezd: itt minden percre van mérce –
a butaság romhalmaza,
jó, rossz, illem, bujaság s építése
kedvnek, derűnek, kínnak, jajnak,
bosszú-, bocsánat- s diadalnak,
szerelemnek, mely oly sokat ígér,
életnek, melyet eldobsz semmiért,
dicsőségnek, mely elenyészhet,
ha elröppen a dics-hozsanna,
jaj – nincs tovább, és utána
hétköznapivá lesz életed…
S te nem érted,
mit adott végzeted?
Az élv sem örök, itt minden véges,
ami lángol, ami mosolyos, ami édes;
csak a perc él, amely percre éltet,
mely munkádnak legszentebb része –
minden elszáll, hullva, enyészve
kazánjában a petyhüdt elhullásnak:
feledésre…
S te mindenben örököt akarsz itt,
harcolsz, küzdesz, hogy örökkétig
élvezd, amit a perc percig adott…
Hiú ábránd, hiába tagadod…
– Lám, csak a percnek éltet égő lángja,
már a másiknak rügyfakadása
új tettekre űzi életed,
és rak a percekből – évezredeket…
Vergődő szél, 1981 [504-505.]
Zsonát 2010.12.03
0 32070
SEREG MARIANN: PARAFRÁZIS KÉT JÓZSEF ATTILA VERSRE
(Isten válaszol)
Ha nem emel föl senki sem, mert
belenehezültél a sárba,
a fiam lehetsz, gyermekem,
csak ne légy kegyetlen árva.
Formállak, összefoglak,
látom, kényszerítnek,
hogy megvallj, hogy megtagadj,
én szükségeidben megsegítlek.
Tudom, szíved mily kisgyerek,
nem érdemled tagadásom,
nem vakítom meg lelkedet,
engedem, hogy mennybe lásson.
Neked mindegy volt már a kín,
hisz gondjaim magadra vetted,
az árnyékvilág árkain
már én őrködöm feletted.
Megintem a rideg világot!
– szeretted, tűrted vagy átkoztad –
én megvizsgáltam ügyedet,
mielőtt magad feláldoztad.
*
Négykézláb másztál. Én fentről
lenéztem rád – észre kellett venned.
Ez a makacsság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, benned.
Segítettem, bár nem segíthettem,
lehettem láng, de nem lehettem hamva:
Én, az út, az igazság, a szeretet
veled voltam, nem hagytalak magadra.
Gyönge testedet óvta félelem,
de te a párod mosolyogva vártad,
mert veled a hűség volt jelen,
s az üres űrben az én arcomat láttad.
Mellékdal
Éhes voltál, fáztál,
nem volt ruhád, ágyad,
a mennybe beláthattál,
a poklot megjártad.
Most a semmi szélén
lógatod a lábad,
rád gondolok – szemem
könnybe lábad.
Rád gondolok, József Attila…
lásd, csak dacosan-búsan tudlak szeretni,
gondolataimban kavarog a Minden,
felmerül a Semmi,
dinnyehéj a Dunán,
csillámló sziklafal,
lúgkő, téli éj, büszke dal, büszke jaj,
pszichoanalízis, szárszói sínek –
Nagyon fáj. Véreznek a szívek.
Volt egy ember, 2005 [19-21.]
Zsonát 2010.12.03
0 32069
RÓNAY GYÖRGY: VÁROS
1. ESTE
József Attila emlékének
A töltés mentén ballagok haza,
fölöttem a felleges éjszaka,
szitál a szelíd tavaszi eső,
lankad a kedv és bágyad az erő.
Kutyák ugatnak az udvarokon,
pattog a zápor a kalapomon,
csillog a lámpafény a füveken,
sarjad a bimbó és a türelem.
Előbb-utóbb majd csak lesz valami.
Vonat jön, villognak ablakai.
Utána a szemafór váltja fényét,
s most zölden tündöklik, mint a reménység.
2. HAJNAL
Néptelen a Fehérvári út.
Hunyorognak fönn a csillagok.
Hunyorognak a hegyen a lámpák.
Feketék az ablakok.
Kertekből az avar szaga száll.
Csaholnak a távoli kutyák.
Valahol egy uszály tülke harsan,
messze, mint az ifjuság.
Szembejönnek a tejeskocsik.
Lassan jönnek szembe az uton.
Trappognak a lovak és a hajnal
szivárványlik síma farukon.
Nyár, 1939-1940 [27-28.]
Zsonát 2010.12.03
0 32068
PETERDI ANDOR: EGY KÖLTŐ HALÁLÁRA
József Attila emlékének
Nem változott itt semmi, amióta mélyen
pihen porod az anyaföld ölében.
Szellemed az időkbe s a szívekbe vésve,
ott állsz immár a nagy Úr közelében,
s járod a mühelyét, melyben kilesheted
miként születnek nála az ős énekek,
hogy csordulnak ki lelkéből a tündérmesék,
miktől olyan csillagos éjszaka fönt az ég.
Most vele énekelsz már és ha netalán
a rím nem tisztán csendülne dalán,
javítgatod úgy, mint hajdan idelent:
ha költő versével nálad megjelent.
Most már a Mestert hallgatod s ez alatt
szívedben ujabb versek is fogamzanak
s nem csodálnám, ha egyszer egy boltban itt
meglátnám könyvben új mennyei dalaid.
Mert, aki költő: túl életen és halálon
mindig csak dalol, zümmög a világon,
testetlen száll, mint a szél és az orkán,
egyszer kigyulva, máskor meg mogorván,
de el sohsem múlik, vándorol, hazajár,
hol teremtő énekel, ha csillagot kalapál.
E hant és e kő is jelképezi csupán,
hogy költő vendégelt itt hajdan Pest-Budán.
Így vendégelt Dávid Király is hajdan.
Jeruzsálem földjén, emberi alakban,
Weimarban Goethe és Madách Sztregován,
Párizsban Verlaine: a szegény Lelian
és Heine is, kit milliók sirattak,
s keresztények, zsidók egyként megtagadtak,
ki élve s halva is száműzött, hazátlan
s porai is csak vendégek idegen hazában.
A költő bizony nem e világból való,
ahol bünhődik a nemes és elbukik a jó,
hol fegyverrel osztanak sorsot, igazságot,
s vérrel öntöznek búzát és virágot
hol az erdők remegnek mind e földi tájon
s a madár is ritkul, nem fészkel az ágon
s hol halódik az ének, a gondolat, a fenség,
de a költő földi nyoma mégsem múló emlék.
Mert dalai itt zugnak, mint utjában a szél,
nem tudni hova tart s honnan, ha utra kél
csak zsong és dudorász az országutakon,
s titokzatos vándorokat kisérget nyomon,
akik nyomtalanul eltünnek e világban itt,
csavargók és halászok éneklik dalait,
gályarabok zengik, s így lázong, lobog
a költő időtlenül, s ha nem is jelzik oszlopok
haló porát, s ha el is felejtik korok:
hallják itt a költő lélekharangjait!...
Megtartó varázslat, 1938 [54-55.]
Zsonát 2010.12.03
0 32067
NAGY LÁSZLÓ: AZ ÖRÖK HIÁNY KÖSZÖRŰJÉN
József Attila 50. születésnapjára
Az örök hiány köszörűjén
tündökletesre élezett pengét
csókolják meg a hűségesek.
Műben az embert megünnepeljék.
Szép s veszedelmes igazságát
tudni kell egyre szerelmesebben,
tövéből sír a csillagokig
árván a megcsalt szerelem s szellem.
Jaj annak, aki gyönyörűt vár,
szabad levegőt őrülten áhít:
szétdobálta a vonatkerék,
akár a gyöngyöt, szép csigolyáit.
Makacs fia a mosónőnek
nyurgán a semmi partjain állott
s amit ott vágyva fölfedezett:
magába ölte az újabb világot.
Cammog az idő, de a nemrég
halálba fekvő konok önkéntes
apánk lett s kíván több szerencsét
borzas kölykei önérzetéhez.
Azt üzeni hogy szeretni kell,
s bűvölő szája el sose halkul.
Szíved köré a szeretetért
ő a végtelent köti jutalmul.
Megtartó varázslat, (1955) [108.]
dolna 2010.12.02
0 32065
József Attila: Ime, hát megleltem hazámat...
dolna 2010.12.02
0 32064
Szécsi Margit: József Attila emlékének
dolna 2010.12.02
0 32062
Szép estét! Mivel holnap nem tudok jönni, ezért most teszek fel egy József Attilá ról szóló összeállítást. Berda József: Meghalt
***Fenyő László: Sorok keretben Horváth Béla: József Attila
Déry Tibor: Emlékül /részletek/
hol megnövesztett - mintha hiúságának nagy hamleti kérdésére keresné a feleletet - bajszán invitáló,
csendes mosoly ült, maga is oly könnyű, mintha saját beteljesedésétől félne.
Versbeli alakjainak érzéki erejük van.
A térben mozognak, kicsattanón töltik ki három kiterjedésüket, tapinthatók, ragyognak.
Fiatal éveinek hetykesége, irdatlan jókedve egyre tompult, simult - költészetének tündértükréből kamaszarca mind komorabban nézett vissza az emberre.
Túlkorán szokott le a nevetésről.
sötét, végnélküli folyosón halad, amelyből nem tud kijutni, mert jobbra-balra az ajtók le vannak zárva.
Képzeljük el már most, hogy a folyosó padozatán garmadával hevernek a kulcsok, de bármilyen türelemmel kísérletezik is, már évtizedek óta, egyik kulcs sem nyitja egyik zárat sem. Más hangot nem hall a csendben, mint saját léptei zaját, és a zárak reménytelen, rozsdás csikorgását. Végül már nem hajol le több kulcsért, noha találna még lelkében.
Az ember lassanként meggyűlöli azt, amire hiába vágyódik.
Az a kevéske öröm, amit barátai szerezhettek neki, későn jött annak a számára, akit a bajok oly gyorsan vénítettek...
Zsonát 2010.12.02
0 32061
KOVÁCS ANDRÁS FERENC: JÓZSEF ATTILA HAJA LÁNGOL!
Mellékes dal
Visz a vonat: gyorsvonatélet.
Átszállóhely: sorsom, a lélek…
Átszáll rajtam: elmegy halálnak.
Talán ma még meg is találnak.
Talán kihűl a mozdony könnye,
De mintha hozzád könyörögne…
Jól jönne most: bocsánat, pár szó…
Mi csattog ott: Kocsárd vagy Szárszó?
Hűséges önzést árván tűrtem:
Hajam loboghat márvány űrben…
Lángol szemembe hulló tincsem:
Visz a vonat. Hozzád visz, kincsem.
Sebhed a világ: égess, perzselj!
A vers befogad, mint a persely –
Mert nem kell.
Mily sajnálatos…
Mint kétség megfeszült reményben:
Én állok minden fülke-fényben…
És égten
Élek: hallgatok.
Kapun kívül [124.]
Zsonát 2010.12.02
0 32060
KESZTHELYI ZOLTÁN: „AZ IGAZAT MONDD”
József Attila emléke
Úgy kellett néki valóság varázsa,
Mint gyermeknek a tej és a kenyér;
S az igaz szó vezette új csapásra,
Amely a sejtett jövendőbe tér.
Úgy énekelt szép szóval, tiszta szívvel,
Mint mesebéli énekes legény;
Amerre járt, halotta, hogy’ süvít fel
A félelembe dermedő remény.
Mert félelem virága nyílt a tájon,
Hol költő-ajkán dallá vált az álom:
A szorgalomból sarjadó jövő.
Okos szeméből terhes éjszakákon,
Bátor mosolyt villantgatott az álom,
Mely reménységet s létet egybe sző.
Megtartó varázslat [100.]
Zsonát 2010.12.02
0 32059
DÉNES GYÖRGY: JÓZSEF ATTILA
Az értelemhez szabta dalát,
hitetlen hívő, nem adta alább.
Feltámadt, mikor meghalt végre,
napot festett a magyar égre.
Megtartó varázslat [159.]
Zsonát 2010.12.02
0 32058
BRASSAI VIKTOR: BEFÖDHETETLEN SÍRGÖDRÖD FÖLÖTT…
József Attila emlékének
Már nem nyögés, a tiprott állaté,
mint véged első hírén volt, szavam:
befödhetetlen sírgödröd fölé
lágy szomorúság felhője suhan,
s ahogy a görcsbe dermedt rögre mély
egek hullatják oldó pelyhüket,
úgy ejti már a tündöklő fehér
vigasztalást a szálló enyhület,
hogy amíg éltél, ép sejtek között,
lelked ízekre tépve küszködött
a fullasztó világgal és Veled,
de amikor a romboló kerék
szétszaggatta az élő test erét,
egész lett és a mindenséggel egy.
Megtartó varázslat [21.]
Zsonát 2010.12.02
0 32057
BIHARI SÁNDOR: LILLAFÜRED
József Attila emlékének
Körül a közeledő tél
levegője, mint a törhetetlen ablaküveg.
Kitüremlik a kő a hegyből, akár a habzás,
ahogy kapaszkodnak fölfelé a fák,
és rozsdás homállyal lomposak.
Árnyék üt a ködre függőlegesen, össze-
szabdalva a völgyben hidegen szemerkél,
de fönn a hegyek sörényébe szivárog az ég.
A medre bugyraiban neszez a Szinva,
mint ébredő agyban a gondolat,
megcsendíti a napfény és csevegni kezd,
végül egész éjszaka zsolozsmázik.
Aztán itt egy fa, ott egy fa, a törzse, az ága,
mint egy tőmondat, egy tusrajz, pontos, kemény.
A tó, akár a tekintet, hűvös és rezzenéstelen.
A barlang névjegye. Mögötte az évezredekig
tűnődő képzelet negatívja.
A vízesés néma, mint a költő,
ha elapad belőle a valóság.
Föl és le hullámzanak, újra meg újra
el és vissza iramlanak,
hatalmasan és gyönyörűen
tudnak az ember nyelvén minden részletek.
Estére hiába zilálja szét, mossa el a pára,
a veríték az ablaküvegen,
és hajnalra vízfestményt hiába csinál belőlük.
Köröttem terül el a vers, ahogy a táj
anyagából, szerkezetéből újra virágzik.
Jelen van minden időben. Metaforákat, hasonlatokat
működtet szinte a természet törvényeivel.
A lakója újra megszületik. Itt jár. A teremtő
ragyogást látom ezen a földön,
olyan, mint a zsoltár, amelyet énekelnek.
Égrenyíló [307-308.]
Zsonát 2010.12.02
0 32056
Bolemant László , *Ógyalla, 1968. dec. 3 .: költő, mérnök
FÁK
az út mellett és távolabb
csak fák
a tél nyirkos rácsai között
tompa ujjait a puha köd
kérgükbe süllyeszti
nincs hang
ahogy elhaladok a tájban
félelmeim is csenddé oldódnak
lassan a matt anyagban
időszobrok a hó ölelésében
a fák mindig elkísérnek
ágaik mind
a délelőttök fényeit
csiszolják
egyedül jöttem ide
a csend maga nem hideg
mégis idegen nélküled
Időszobrok, 1998. december [9.]
Zsonát 2010.12.02
0 32055
Kiss Domokos , *?, 1952. dec. 3 ., †Bp., 2007. márc. 1.: ref. lelkész, költő
151. ZSOLTÁR
1. A megtorpant éneklőmester kiáltása.
2. Neked ajándékozott, Uram, az élet.
3. Kikértél engemet anyámtól,
és megterítettetett az ünnepi asztal,
4. elhatározásomkor
mindenek örültek.
5. Megajándékoztalak, Istenem,
fél-önmagammal.
6. A kiáltásom összezúzta testét
a Hozzád vezető ösvényen;
meghomályosodtak a fények
körülöttem,
mikor Hozzád indultam,
és összekulcsolódtak
7. fölöttem a kezek.
De azt mondta az én Uram:
megpróbálom szolgálómat,
vajon igazán szeret-e engem,
8. és elküldte a HITETLENSÉG
angyalait az én utaimra.
9. Én ismerem a falakra
festett árnyakat, Uram,
ismerem az utcák és
terek vándorait, akik
forró testünk parazsából
dobálnak tüzeket elém.
10. Én ismerem, Uram,
az ELTÁNTORÍTÓK nevetését,
és velük ettem és ittam
az akarattalanság igézetében.
11. Megtorpannak a lovak
a mélység előtt,
térdreesnek a szamarak
12. a keskeny hídon.
Ime ilyen vagyok én is,
szakadékok vannak előttem,
Istenem.
13. Harc nélkül veszítettem
el a csatákat,
nem sebesíttettem meg
az ösvények könnyű csapdáitól,
eltöröltem Uram,
a szememről kinyíló nevedet.
14. Ime, most ugrándoznak
a KÉTSÉGEK körülöttem,
visszhangok zaja közeledik
a régi évek szavaiból,
ittmaradt énekek
hullámzanak körülöttem,
ízek maradtak a nyelvemen.
15. Nem születnek új könyörgések
a veszedelemben,
és belémcsimpaszkodnak
éles, fehér fogak,
késik önmagam kiszabadítása.
16. Belefonnak a kísértések kötelébe
megújuló erős ujjak,
fel-nem ismert ellenségeim
kényszerítenek az
elhagyottnak véltbe.
17. Késik a lelkem távozása
frissen szerzett örömeimtől.
18. Merre keressem az én Uramat?
Hol vannak biztos tanyák?
19. Beszőtte az elfeledettség
az Istenhez vezető utat.
20. Keresnek engem az álmok.
21. Modern tornácok lépcsőiről
kivilágított fogalmak
integetnek,
és mind fojtogatják
az én Teremtőm lélegzését.
22. Kivel szólhatnék
az én gyötrődésemben?
23. Nehéz a szolgálónak
két terhet vinni
az egyiket leteszi
az útfélre.
24. Melyiket tegyem le, Uram?
25. Keserves a nevetőnek
sírni, de megindulnak
a könnyek, és
elindulnak felém az intések:
vár, hív a te felöltözésed
után a te Megtartód.
26. Nehéz az ólomlábúnak
szökellni a sziklákon,
súlyok lógnak az övemről,
és rángatnak a megszédülések.
27. Elmenekültek tőlem
a cserbenhagyók,
egyedül ülök
a Teremtő kavicsolta kövön,
az állatok is kérdezik tőlem:
28. Te kihez tartozol?
Ime én felemelem
a fejemet a por és füvek közül,
és keresi a szemem
a világosságot.
29. Ime vége kell hogy legyen
a megtorpanásnak.
Kapálnak a lovak
patái a földön,
íme, egy utat kell találnom.
30. A Veszedelmek Völgyében
elkorhadtak a fák.
31. Vezér nélkül indulok,
botok nélkül megyek,
de ha akarod, Uram,
megmutatod a jeleket
az új fák törzsén,
32. és megetetsz és megitatsz
erdődi gyümölcsivel,
és elszórod elém a Magvakat,
amelyet nem csípnek fel
az Éjszaka Madarai.
33. Én bízom az én Uram
vezetésében,
hozzá megyek
és Ő elfogad
engem.
Magyar zsol-
tár [749-752.]
Zsonát 2010.12.02
0 32054
József Attila , *Bp., 1905. ápr. 11., †Balatonszárszó, 1937. dec. 3 .: költő
TÉL
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
s rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
s kezén fogná mindenki földijét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hisz zuzmarás a város, a berek,
fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
és rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
hogy fölengednének az emberek!
József Attila összes versei,
1922. november 12. [29.]
Zsonát 2010.12.02
0 32053
HORVÁTH BÉLA: JÓZSEF ATTILA
Bolond világot oktatott, bolondokat, vagy banditákat,
Okos szívében jajgatott a világ töredelme,
A meggyalázott nemzetért volt homlokán gyalázat
S a csattogó vonat a csontját követelte.
Mert élni nem lehet ily bölcsen és merészen,
Nem bírhat ennyi tisztaságot a gonosz világ,
Harminckét évig állt a földön mennybe-készen,
Hát Istenem, most gyógyítgassad csókjaiddal József Attilát!
Az nem lehet, hogy ennyi kín hiába volt a proletárokért,
Az nem lehet, hogy hasztalan tépette széjjel gyönge húsát,
Az Irgalom a síneken letörli azt a drága vért,
Mert értünk dőlt az Úr elé a dal s a vértanúság!
Ne sírjatok, Angyal suhog ma köztetek, ti sárga proletárok,
Egy költő lankadatlan bontogatja rólatok a rabigát,
Aludt a földön veletek, tiértetek a mennybe fölkiáltott,
Hát szolga-népek! hirdessétek minden korban József Attilát!
Legyen hazája már az édes Örökkévalóság,
Vegyétek sátratokba, Mennybeli Karok!
Harmatozzatok rája, égi rózsák,
Ti csillagok, az örök fénybe világítsatok!
Legyen lakása köztetek, ti szegények, ti gyöngék,
Mert jászlatokért kellett homlokának szétloccsannia,
Legyen most jászla mind a két öröklét:
A véretekbe és a mennybe jusson József Attila!
Ajánlás
Ha szólsz az angyalokkal, kérlek, engem ne feledj el,
Én küzködöm tovább, számon a te dicső neveddel,
És dolgaimban a te okos ujjad int rám,
Ne hagyj el engem, szólj nekem az égből, vagy a sírból is, Attilám!
Megtartó varázslat, 1937 [22-23.]
Zsonát 2010.12.01
0 32051
Sztrilich Ágnes , *Bp., 1942. dec. 2 .: költő, szociális testvér
A SZÓ
nekem fontosak
a szóló szavak
a beszédes ajkak
a kiáltó szivek –
nekem fontosak
a bongó csöndek
az elnémuló dalok
és fájó visszhangok –
nekem fontos
és egyetlen
Élet
az éltető
Szó
engem megigéz
az elhangzott
Igen –
eleven Igéje
igéző Igéretednek –
mely hangzik és
visszhangzik
Térben és
Időben –
Mélységek és magasságok [1.]
Zsonát 2010.12.01
0 32050
Györe Imre , *Keszthely, 1934. dec. 2 ., †?, 2009. okt. 27.: költő, drámaíró, publicista
ÉBREDÉS
Ablakom előtt drótként
finom faág feszül.
Veréb hintázik rajta
s néz rám idegenül.
Künn és benn ezernyi
arany fénytócsa csobban.
Ringattatom a testem
e szétporló habokban.
Ágaskodik a fűszál,
a vízcseppre nevet.
Nem nap ragyog az égen.
Egy szem ragyog. Szemed.
Zuhogj csak ár, 1958 [29.]
Zsonát 2010.12.01
0 32049
Darmay Viktor ; családi neve: Viczmándy Győző, *Darma, 1850. dec. 2 ., †Kozma, 1878. márc. 28.: költő
AZ ÉJSZAKÁK
Oh, én mindig szerettem őket,
Oh, gyönyörűk az éjszakák,
Csillogó rongyát ha letette,
Nem sejti, mily szép a világ.
Hisz untat a zaj, fáraszt a fény,
Az emberekben nincs kedély,
De oly vonzó, ha fű, virág, lomb
Egymással meghitten beszél.
Ha a természet öntudatlan
Egyszerű bájban tűn elő,
S egy csöndben ihlett, édes órán
Áldoz jó ösztönének ő.
Hol a világnak e világról
Sok dicső, boldog álma van,
S az andalító félhomályban
Szerelem, élet, üdv fogan.
Oh, meghat engem, meghat mindig
E nagy testvéri nyugalom;
Lelkemben a vihar kialszik,
S megédesülve száll dalom.
Merész a szó!, (1867-1872) [18-19.]
Zsonát 2010.11.30
0 32048
Molnos Lajos , *Bp., 1941. dec. 1 .: költő, író, újságíró
CSENDESEN BALLAGÓ
Ballagok az itthoni tájon
s körülvesz ím a szülőföldem
lábamhoz simulnak a hajlékony füvek dúdolgat körül
a ringó búzatenger elébem futnak apró ösvények és
szólít az utak szélén árván gubbasztó bogáncs
sorsát panaszolja a kökénybokor s a vizek fölé hajló
füzek halkan motyognak maguk elé félszeg mondatokat
a távoli ezerszínű tájról s dörmög a borostás éger
s mint aki siet de fontos mondanivalója van még
meg-megáll s magyaráz a patak s aztán iramodik tovább
és cigánykerekeket hányva gurul a domb is elém
Ballagok végig az itthoni tájon miként nagyapám
szokott nyár derekán számbavevő fenséges nyuga-
lommal elmorzsolgatván egy-egy szőkülő kalászt
szikkadt tenyerén Körülvesz a szülőföld mint apró
örömeivel anyám s apám bokrosodó teendők
gondjaival miként a faggatóz-
va-érdeklődő utcabeliek szokták a hosszú utakról megtérteket
ó te örömcsipegető
fel-felriadó
térdreroggyanó
kacagvasíró sírvakacagó
talprakényszerült
bolyhos kicsi fészek
bölcsőringató
rámpirongató
talpraállító
homloknyi vidék
szívdobbanásnyi táj
Szülőföld
ne engedd
el a kezem már
hogy fájjon hogyha sír az útmenti bogáncs
höngörgő köveknek súlyos bánatát értsem hogyha
szólít fűz kökény akác
sietős patakok szóljanak nekem
villogó kaszáid legyenek velem
fejszék ostorok űzött éjszakák
hadd járjanak át
villámmarta tölgyek döndülő fenyők
el ne hagyjanak a horpadt temetők
Szülőföld
szorítsad fogjad a kezem
véred buzogjon át
az ereimen
hogy ne törjön bennem
ez a megszenvedett
egyetlen varázs
s érezzem örömét
ha dúdol meződön
a szőke kalász!…
Megtalált ősz, 1978 [34-35.]
Zsonát 2010.11.30
0 32047
Kovácsy József , *Herceghalom, 1920. dec. 1 .: költő, gépészmérnök
ZSONGÁK
(Tollas Tibornak)
Nézd, hogy ó-arannyá lett a nyár,
kifáradta magát a tavasz
egy bimbózó ölelkezésben,
a rések kényszegleteiben,
hol átveszi szerepét a gaz.
E fénybe ki lát könnycsepp nélkül,
ki gázol át titkai mélyén,
hol hallgat a csend meglapulva
sápadt tücskök horkolására;
a vízbe-mártott rímek szélén?!
Ki fog majd karjaiba szökni,
talán az Ősz, ha idegurul –
sejtelmét érzed, de kezét nem,
melege nincs és arca ködös
bár ringatja magát pimaszul. –
Gyors változattal kerget a szél
megsimogatva, csókot dobva,
elperelt szavaiddal játszva
megkísérli a lehetetlent;
mellédszegődve bízva, lopva.
Kirobban belőled az érzés
ezeregy kamaszos világa
mi átszövi éned mesékkel
rádterítve szűz ökörnyálát,
mint aki „nagy” szerepét játsza! –
Valahol nyújtottan zúg a dal,
lábad alatt megtorpan minden –
tompán peregve a Semmibe
térdelsz, hogy lássad a csodát;
mint átölel maga, az Isten! –
Arctalan titánok [385-386.]
Zsonát 2010.11.30
0 32046
Keszthelyi Zoltán , *Keszthely, 1909. dec. 1 ., †Bp., 1974. jún. 10.: költő, író, műfordító
ŐRZŐ SZERELEM
Pályánk rövid, egy villanás a térben,
Nekünk mégis drága történelem.
Töprengve lépünk s kérdezzük: ,,Az érdem
Kit illet meg?” …s hirtelen mély verem
Pereméről hökkenten meredünk le
Alattomos veszélyek méhibe.
Hiú ábrándok nem jutnak eszünkbe,
Kicsi az élet, egynapos csibe.
Egy nap az élet, töprengéssel terhes,
Mennydörögnénk, de csupán csipogunk,
Anyánk elhagy, a veszély szüntelen les
És mint a macska, nézi lábnyomunk.
Míg süt a nap, a magunk módján költünk
Az örömről csepp, fuvallatnyi dalt,
Mákszemnyi hegy s mákszemnyi domb a földünk,
Mit képzeletünk tenyerében tart:
Ezt ápolgatjuk szívünk hasadtáig,
Növényeket sarjasztva szorgosan,
S erőnk, szorgalmunk, mint a ruha vásik…
Rövid pályánkon többször nem fogan
Olyan csoda, aki a vállán hordja
Az emberiség minden bánatát,
S a Szerelem világnagy csipkebokra
Az útvégen csak halvány derüt ád.
Aki dicsért, vagy akit megdicsértek,
Hiába idéz dicső érdemet,
Mint hullt szirom, mint porrá omlott kéreg,
Múlunk el, ó, Szerelem, nélküled!
Hadd magasztallak, verssel, énekszóval,
Mindenség Anyja! Te maradj velem,
Mikor elhalkul bennem majd a sóhaj,
Te vigasztalj meg, anyám, Szerelem,
Ki óceánokat lépsz át ragyogva,
És vigaszt lehelsz halálos tavon –
Lángot repíts a húnyó csillagokba,
Ha felsötétlik tenger ártalom.
Ne engedj vakon elhunyni a térben,
Ahol pályám rövidke villanás,
De történelem… kicsit az én vérem,
Én érdemem is. Téged harsonáz
Minden sorom, amelyet leróttam
Önzetlenül a mélységek felett,
Sírva, remegve, bizva, elhalóban…
Hozz nékem hosszu, boldog perceket,
Hozz nékem békés enyhülést, örökre,
Mikor lehunytam homályos szemem,
Elfelejtem: a testem mi gyötörte,
Mindenség Anyja, őrző Szerelem!
Halljátok…, 1956 [24-25.]
Zsonát 2010.11.30
0 32045
Kaffka Margit , *Nagykároly, 1880. jún. 10., †Bp., 1918. dec. 1 .: író, költő
A VÁROS
I
Haloványselymű reggel, felhős fény, szőke színek,
Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,
Torpadt zömök pillére sok régi, régi háznak.
Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.
Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,
Súlyos hőhidak át a platinafényű vizen. –
E roskatag, királyi város méla pompája izen:
– Sok csiklandón új látásnak ma friss idegekkel elébe! –
Az erkélyen terítve... Itt ülök zsibbatag
Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,
Napfénycsík szállal át – beletáncol a mézbe –,
Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!
II
Árkádos út, faragott, régi kövek!
Nosza! Két buzgó szemembe venni
Óbetűs írást, íves kapuboltot,
Mindent!
Lallala! Megindultam hát menni!
Gyorsan, iránytalan! Most felfedezek!
Ott térré tágul az utcasarok.
Ó, – jobbra a víz már hídtorony, oszlop,
Ormok, kupolák! nem!
Mert én most balra akarok!
Én odamegyek most, ahová akarok,
Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,
Társ, akit féljek, hogy én zavarok,
Ha jobbra, – ha balra,
Jó nekem egyedül, igen, igen!
Itt templom, ott hídak, – itt tornyok, ott ormok!
Két árva szemem! Sok súlyos igéret!
Dologra! Látni! – Ó mindjárt megyek én
Ide is, oda is.
Csak hadd ülök le kicsit! Hadd nézek , nézek !
III
Ni! A régi tanácsház órája az ott,
A Havlata Pavlata regés remeke!
Megvárom! Még öt perc, – még három, kettő!
Ver zengve, – s kijönnek, mind a tizenkettő,
Az apostolkák sorjába, körbe.
Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel.
És hosszú, vontujjú, vézna kezükkel
Megáldanak engemet, az idegent is,
Keresztet írnak és tovalengenek.
A halál ezalatt egyre csenget,
„Ne még!” – könyörögnek balrul a szobrok.
A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiúság tükörrel.
De ő „igen”-t bizonygat kis vázfejével. –
Ám vége! Elverte sorát az óra,
S a végső mozdulatba merevül Áldás, Halál.
Amíg új óra száll.
IV
Mélyülő ívek elnyult denevérszínű árnya,
Szilánkba-tört fénysávok a kőmozaikon már,
Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,
Csalóka távlatok a tömjénködös homályba.
Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,
Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,
Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszínek
Közt selymes, zümmögő hipnózis lágy fénypalástba járkál.
Smaragd és rubint az ablak. Ó gyermeki, régi hitek!
Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,
Hűs légutat, híg lebegést a csillagok éji közén
A kékben. – És vértanú-dicsfényt jelentett a zöldszín üveg.
Gyöngén imára tett kis forró tenyereim közén
Így lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram,
Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban,
Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény. –
V
A várfal tornya. – Jön kulccsal ifjú parasztasszonyka.
Megy előttem gyertyával a horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen ontja:
„Éhbörtön és kínzóház és vesztőhely volt e torony!”
„Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátották hosszú kötélen.
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat – így sorba – leeresztették.”
Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit!
– „Ölt, foglalt, konspirált, – s itt gáláns franciakártyákat festett
Vérrel, téglaporral, korommal – e néma üregbe’ tíz évig.
Míg szép, úri fejét vevék itt.” –
Mondja – s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.
Valóban, ez ölnyi kőfal, e súlyos pincebolt hiába nem lett,
Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
– De hányszor nyilt ki azóta, hány profán kiváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek, – sorát e versnek, – tán ráfogás, színfal az egész!
– Ki! – Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. –
Nyolcéves fiú trónol fáskamra-küszöbön, deszkaládán,
Zöldharisnyás, pirostérdű. Gajdol játszós-komolyan ott,
Kezébe’ hosszú, karmesteri bot, –
Két hófehér nyuszi fülelve rá – ül kedvesen a hátsó lábán.
VI
A ghetto-temető ez, az ősi halott-negyed. –
Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,
És elrakva, – mert szűk a hely már, – zsúfoltan egy a másra,
Százados, nevetlen holtak, – cserélve gyermek, öreg,
Rokonok, idegenek,
Kalmár, alkimista, lévita rakásra.
Még esőtől nedves a ribesz. – Halk zöldje hogy összefog!
Vadócon és lazán bebokrozta már az aljat,
Kis gyöngédleves ága a vésett betűkbe lankad. –
Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név mennyi sok!
Hogy cikáznak néma gyíkok, –
És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!
Egy kavicsot, – tiszteletül a törzs címerjelébe itt!
Nagyhírű rabbi Lew, csillagok útja-tudója e holt,
– Komoly, középkori zsidó, – sápatag, hátba’ hajolt,
Pihenésül sötét, eleven szeme a teleszkópba kémlelt,
Bár dolga után, csendesen éldelt,
Okos kalmár (titkos alkimista), szent lévita és
Tíz gyerek apja volt.
VII
– És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet.
Lelkem legmélyén vallom! (és nagyon csendesen lépek,)
– E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek,
Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,
A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugvásnak,
Önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,
(Mert egyetlen fóruma, én, a fölöttem-ítéletnek,)
– És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,
A mély, komoly, egyszerű, kicsinybe-elmerült létnek,
(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad, s elfeled,
Önmagáért-való fazöldnek embersírok felett,)
És párzó, vizes gyíkoknak a temetőfalon,
Mindennek, – nagyon
Adassék tőlem e percben tisztelet!
VIII
Szikrázó virág-színfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,
Szökőkút-szivárvány íve, márványpad, nyírott bokor; –
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,
Rózsaszín délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zümmögő nyüzsgés. –
Lenn, messze alattam a város, a város –
Top, top! – A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenként görcsösen előrefeszíti a botot.
Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal – s elnéz az egen. –
Megint vár, – liheg. Most a virágokat szemléli, – s mosolyog.
A kút nimfáin is tűnődik soká, – mert eközbe’ pihen.
Kedves! Mint egy gyerek! – Virágai közt így ment át nagyanyám.
– Mi jár eszébe! – Reszketeg feje bólogat. Min nevet? –
– Hálaisten elhaladt, – nem látott. Megmentve néki e magány!
IX
Jaj! – Már a lámpák gyúlnak a homályban. –
Jaj, messze morajlik az idegen város.
Mi lenne, – ha feledném a hotel nevét?
Jaj! Gyorsan sok zegzugos utcán!
Úgy botlom a görcsös kövekben.
Kisboltok előtt bámész, rossz-arcú népek. –
Jaj! Miért is futok én itten? –
Mi közöm ide? Mim van itt nékem?
Nem követ nyomon valaki – mögöttem?
Jaj! Egy utcácska még, – kettő, –
Ott kiérek. Ott robogás van,
Fény, villamoskocsik, emberek, élet.
X
Már itt. A portás mosolyogva köszönt.
Intim kávégőz, füst, – a pincér sürög, szalad,
Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,
Ujságok, szanaszét –
Jó biztonságos fény. Jó meleg kulturaszag.
És fenn a hotelszoba. Ma odatartozom.
Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.
Ó, – otthoni csomagok, – és otthoni gondok,
Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!
– Most vetkőztetik le a kisfiamat.
Otthoni szobám. – Ott most lámpa nem ég,
Homályban az asztal, a kályhasarok. –
Ott halotti csendben a jövőmre várnak,
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.
Verses magyar Bohémia, Prága, 1910 [193-198.]
Zsonát 2010.11.30
0 32044
Vörösmarty Mihály , *Pusztanyék, 1800. dec. 1 ., †Pest, 1855. nov. 19.: költő, drámaíró
A MERENGŐHÖZ
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Vörösmarty Mihály összes költeményei,
1843. február vége - március eleje [424-426.]
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
