Keresés

Bertók László, *Vése, 1935. dec. 6.: író, költő

MI A FONTOSABB?

Én mindig azt festem

amit élek.

                                       Egry József

Mi a fontosabb? megfelelni

valamely képnek, amelyen

mintha én volnék, ahogy messzi

távolságot belát a szem,

s árkon-bokron át oda menni?

Mi a fontosabb? kapkolódva

tükörnek állni, amikor

minden ember önmaga foglya,

valamely kép után lohol,

s néz, mintha most megfogta volna?

Mi a fontosabb? ami éppen

átfolyik rajtam, mintha a

lét vize folyna a mesében,

mintha a mindenség maga,

s emlék csak, amikor megérzem?

Mi a fontosabb? elsimulni

az egészben esélytelen,

hogy aki szándékosan hull ki,

mindörökké benne legyen,

s bentről se tudjon visszabújni?

Mi a fontosabb? ami nincsen,

és sohasem lesz, de ami

ott ficánkol minden kilincsen,

míg le nem nyomja valaki,

s eltűnődik, hogy mibe higgyen?

Mi a fontosabb? élni mélyen

egyetlen képet, ami van,

mint Szent Kristóf a parti fényben,

vinni a fiút magasan,

s elmerülni, hogy odaérjen?

Válogatott versek, (1982-1983) [83.]

Balogh Miklós, *Királyháza, 1934. dec. 6.: költő

SZABÁLYTALAN SZONETT

Bolyongtam térben és időben,

anyagformában – kis foton…

Letértem megszabott utamról

ott, ahová alapfokon

garázda vonzás vitt magával,

hogy formát öltsek és szívet. –

Rövid időre bár, de mégis…

Ostobaság? Nem éri meg?! –

Zarándokoltam! Zöld mezőkön

álmukból kelt zsíros rögök

lábam alá simultak, felleg

iramlott el csúcsok között…

Mert veled találkoznom kellett!

Vergődő szél, 1983 [111-112.]

Nádor Tamás, *Bp., 1934. okt. 4., †?, 2008. dec. 6.: író, újságíró

ISTEN PUPILLÁJA

Mi van a hunyorgó csillagok előtt és mögött?

Milyen meteorok és madarak húznak a sötétben?

Kié ez a hangtalan sikoly a végenincs magasban?

Hová száguld ez a megjegesedett könnycsepp?

Merre pásztáz, ragyog Isten óriás pupillája?

Sóhaj az Éden után [4.]

Dékány Endre, *Szeged, 1926. dec. 6., †?, 2004. ápr. 3.: író, költő

OPÁLFÉNYBEN

(A Tiszaparton)

Ünnepek árnya, mint sóhaj a csendes vizen,

úszik át opálos fényben a lelkemen.

A partok közt halk áramok suttogják tovább

az ünnepi órák örökszép dallamát.

Hallgatom, s míg a felhők közén dereng a nap,

a víz tükrén is fölvillan egy pillanat

és a fátyolfüggönyön át színek rajai

emlékeznek és tűnt órák csillámai.

Szemem és lelkem a távoli ködbe merül,

múlt s jövő opálfénye lelkemre terül.

Fölém borítja szürkéskék felhőit az ég,

s mint földerengő fényre, úgy vágyom feléd.

Pusztaszer alkotmánya [45.]

Nagy Imre, *Sárrétudvari, 1896. okt. 23., †Sárrétudvari, 1942. dec. 6.: költő

FIAM MOSOLYA

Lehet az út rögös, tövises:

én azért boldogan haladok,

körülöttem mosolyt lengetnek

a felém szálló fuvallatok.

Lehet a harcom bősz, vad tusa:

virágokkal vagyok vértezve,

mely ott termett két csöppnyi arcon,

engemet új harcra késztetve.

Jöhet a gond sötét, zord raja:

rózsaágra száll a lelkemben,

s karjaimban új erőt érzek,

ha rám mosolyg csöppnyi gyermekem.

Tücsök a máglyán [38.]

Tóth Krisztina, *Bp., 1967. dec. 5.: költő, író, műfordító, üvegműves

PORHÓ

Harminckettő hogy telhetett?

Hogy múltak el napok, hetek?

Letelt,

s hitelt

nemigen ad már a jelen.

Nem voltam benne még jelen,

úgy múlt

a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.

De ért már más is, mint e sokk:

hold is,

nap is

pólyálta hűlő életem,

s amit nem tettem, tervezem

e lét

felét

leélve: őrzöm arcomat,

s eleddig nem zuhant sokat

csecsem

becse,

sőt, egy bocsom is van (de szép!),

beszélni is kezd majd ez év

telén

talán,

de hogy mi történt, mire volt jó

harminckét éven át e porhó,

havam,

hevem

hová gomolygott nyomtalan,

és ugyan hol, ha nyoma van,

szivek,

szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,

így fog eltelni, élni ez?

Vagy túl

a túl

bonyolult léten, túl ezen

egyszercsak majd megérkezem

s ittlétemet

átlátom ott?!

Porhó, (1999?)

[54-55.]

Benjámin László, *Bp., 1915. dec. 5., †Bp., 1986. aug. 18.: költő, szerkesztő

NEM ADHATSZ TÖBBET

Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,

vezérnek lássanak bár vagy muzsikus cigánynak,

fölemel tisztelettel a világ vagy legyűr,

a páholyban, a porban az vagy, ami belül.

Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel

a hústól és velőtől megszabadult halálfej,

s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot

többé nem közvetítik a síró huzalok.

Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,

mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.

Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan

a végső látomás, a dörzsölt politikus-kan,

Allah kinyújtott karja, a császár jó hive,

nem véti el soha, kit kell ledöfnie.

Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –

kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,

meg is sirat talán a szép Vajda Juliska

hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.

Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély

magát-hamvasztó lángja, szigor, komoly kedély –

„Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet

leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.

Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,

s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”.

Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.

És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.

Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek

sövénye tartaná fel a masszív végzetet?

Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,

s Pista-e vagy Attila? – világ árvája ment el.

Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,

fölösleges batyud lesz erő, szándék, tehetség

s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,

megold és összefoglal a türelmes gödör.

Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,

ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.

Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,

bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.

Végezzék el maguk csak: elvetnek? elfogadnak?

Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.

Magyar költők 20. század. 3. köt. [369-370.]

Méliusz József, *Temesvár, 1909. jan. 12., †Bukarest, 1995. dec. 5.: író, költő, műfordító

TENGERPARTON

E látvánnyal sosem tudok betelni, csak bámulok, bámulom a hullámverést;

minden porzó rohammal átjárnak rajtam a roppant messzeségek képzetei,

a füstből hajó lesz, a hajóból füst, valamennyi magával hoz, magával visz,

hallom, a hátam mögött a parton, távol, zene szól.

A kósza felhők, akár hajdanában esti cigánylányok öreg görög fogadóba,

ide, a sötétkék öbölbe térnek mulatozni,

este, amikor az elmúlt napból már semmi se marad,

legföljebb pára, fényfolt, egy delfin árnyéka, lila káprázat,

azután elröppen az is,

és hirtelen mint váratlan végromlásban,

összeomlik minden, mi még látható…

az éj kezdete ez a tengeren.

Ekkor már csak a hangok élnek, külön-külön,

és hallani az árva szellő suttogását a szálas dűne-növényzetben,

a csupán sejthető, mohos köveken a szétzúzódó hullámokat,

és elnémul hátam mögött a parton, távol, a zeneszó.

Ám addig is, míg énbennem, ki tudja hol, tán egyszer itt e partokon

így omlanak majd halomra a fény utolsó oszlopai,

a messzeség, a nagyvilág tarajlik bennem hívón, hangosan,

dúsítja szavaim, ízük érleli, mint nappal, ott

az ezüst szegélyeken a nap tüze a szőlő hamvas szemeit.

Édesem, gondolnunk kell az elmúlásra is.

Maholnap itt az ideje.

Válogatott költemények,

(1955-1962) [371-372.]

 A kedves jelzo meg mindig Rad illik Dolna.

Túl a jávai tengeren,
túl az Óperencián,
túl a kínai Nagyfalon,
túl a sokszögű Bermudán.

Nem tudom még, merre vagy,
hol lakik az a furcsa lány.
Elmegyek, megkérdezem,
itt bújik, aki tudja tán?

Vár az Ég és vár a Nap,
tárva sokszínű ablakok,
tejbe'-vajba' az ördögök,
lángost sütnek az angyalok.

Messze-messze a Végeken,
vár a tíz kicsi indián,
fára mászna a mókusom,
fánkot sütne a nagymamám.

Vár a szél és vár a hó,
"szája tátva" az emberek,
mindig csukva a nagykapuk,
pára-ködben a tengerek.

Árva Szidbád a tengerész,
hol bolyong, vajon merre jár,
túl a zsolnai dombokon,
Berhidán, vagy Bonchidán?

Nem tudom még, merre vagy,
hol talál ma a holdvilág?
Égbe szálltak az angyalok,
földre hulltak a bóbiták.

/Makám : Szindbád/

Rakovszky Zsuzsa, *Sopron, 1950. dec. 4.: író, költő, műfordító

EGYIRÁNYÚ UTCA

De ami volt, az nem jön vissza többé

soha. Az idő egyirányú utca.

Örökké zuhog a jelen, s örökké

száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza

szempillantás alatt. Lábbal előre vissza

nem szökken a műugró a trambulinra, és nem

lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,

de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,

a kozmosz féregjáratain át

zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,

ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás

szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,

bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy

kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,

vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy

saját gyermekkorodban, épp vasárnap

dél van, most merik szét a húslevest,

s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed

rájuk emelve, a jövendő elvetélt

embriója, merev térdekkel lépegetsz

feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés

vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”

– az is hiába volna. Nem lehet

csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,

olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.

Mint buldózer tolja maga előtt

a voltak összessége a rákövetkezőt,

ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,

vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,

a sérelem sérelmet szül, a seb

sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett

szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,

s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,

ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”

És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,

ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,

csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,

amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!

Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

Tar Béla, *Szernye, 1961. dec. 4.: költő

MÉLY ÁLOM JŐ

…s mikor sietve elvonulnak az esők

valahol napi útjára indul az őshuzat

s a végtelen lázas torkából hirtelen

felnyögnek a némaság meddő búzaszemei

szél lebben

ilyenkor záródnak be szívünk fehérre

meszelt ablakai

s hullatja el szemünk

a reménytelenség sápadt színeit

késik a derengés

s míg az éj síkos ösvényein elérnek

hozzánk a felperzselt madárrikoltások

és ereink csatornái megtelnek a nyírfalé

édeskés szagával

még meghalljuk riadt lódobogását

az elmúlásnak

kövek suta moccanásait a félelem

eres gyökerei mögött

                                  s ajkunkról lecsent

énekek utolsó dallamait

…MÉLY ÁLOM JŐ, IDŐTLEN REPÜLÉS

kifeszített karokkal zuhanunk

az ég sötét gödrében

ferde gerincünk árva csillagokhoz

verődik s a dagadthasú hegyek felett

szétlőttfejű madarakkal evezünk

a semmi bágyadt horizontján

                                               lent

temetők hallgatóznak

rovarok rajzanak elő az idő hasadékaiból

kutyák marnak az éj ernyedt húsába

vér serken

gally roppan

valaki elinul felénk a széllel

Vergődő szél, 1987 [535-536.]

Tompa László, *Betfalva, 1883. dec. 4., †Székelyudvarhely, 1964. máj. 13.: költő, műfordító, szerkesztő

TÉL JÖTTÉVEL

„Porka havak hulladoznak”…

Kedv előre alig mozgat.

Cél, s reménység mécse nélkül

Nemsokára rám sötétül.

Talán jobb is, ha megállok – –

Odább csupa bokor, árok.

Talán jobb, ha visszatérek – –

De arra se visz a lélek.

Pedig ott – kis alku árán –

Pihenhetnék puha párnán.

De hiába! Vissza nincs ut,

Aki ilyen utnak indult.

Igy – se künt, se bent –: csüggedten

Tévelygek a szürkületben.

Merre menjek, mihez fogjak?

…Porka havak hulladoznak – –

Éjszaki szél [14.]

Péczeli József, péczeli, *Putnok, 1750., †Komárom, 1792. dec. 4.: költő, műfordító, ref. lelkész

OROSZLÁN, LÉGY, PÓK

Egy ifjú oroszlán a déli hőségben

Kedvére szunyókált a hűvös zöldségben,

De nagy tábor szúnyog körülte zsibongott,

Kivált egy szemtelen légy fülébe dongott,

Melyen fellobbanván nemes szíve mérge:

„Menj el – így szól neki – földnek ocsmány férge,

Édes szunyadásom gátolni hogy mered,

Királyi hatalmam tán még nem ismered?

Vagy önként akarod élted kiontani,

Hogy azt, kit minden fél, mered bosszantani?”

„Jaj! be fennyen álmodsz, mond a légy, felőled,

Százszor király vagy is, nem félek én tőled.

Bár csattogtasd össze éles fogad s állad,

Avagy az elefánt nem erősb-e nálad?

Mégis mikor tetszik, fektéből felköltöm,

Szörnyű bőgésével a mezőt betöltöm.”

Így szól, s feljebb kezdvén unalmas nótáját,

Megkapja füstölgő orrának cimpáját,

Hegyes dárdájával mint egy bőr hévérrel

Szívja, míglen magát torkig tölti vérrel.

A király mérgében jobbra s balra forog,

Érc fogai közűl véres tajték csorog.

Mikor orrához csap, a légy bú fülébe,

S majd orra lyukának legbelsőbb öblébe,

Ott mint tágas házban jár kél mint akarja,

Csiklandó inait sorra csípi, marja,

Úgy hogy orrán s fülén vére egyre áradt...

Végre a kínzásban hogy a légy elfáradt,

Elrepült dolgára csúfoló dongással,

Pompás győzedelmét fútta harsogással,

S mikor kacajába hasa majd megfakadt,

Véletlen egy póknak hálójába akadt,

S csakhamar elvette kevélysége bérét,

Kiszíván az éh pók hamisan gyűlt vérét.

Két dolgot juttat ez, olvasó! eszedbe,

Mind kettő méltó rá, hogy felírd szívedbe,

Első az, hogy nem kell senkit megutálni,

Mert a légy is bosszút tud magáért állni.

Másik az, hogy a ki végez nagy dolgokat,

Ne fújja fel magát, s ne hányja azokat;

Mert a ki ellentáll a vad oroszlánnak,

Olykor a pókok is azzal rútul bánnak.

S a ki veszély nélkül sok tengert bekerül,

Egy sáros patakban véletlen elmerül.

TAKÁTS GYULA: AZ EMBEREKHEZ

József Attila emlékének

Rendezni s gyúrni kéne már,

a dolgainkat rendezni bizony.

Találkozni, mint a folyók

egy tündöklő nagy eszmei síkon,

ahol a mélység bánatos,

de ívelő párája mind lehull

s honnan vetéseink fölé

majd új esők hűs szárnya szabadul.

Eszméből hadd szökjön anyag

s valóra-váljék már a gondolat,

mely század éve süpped el

a nagy mocsár vad indái alatt.

Jöjjön a búvár és halász.

Iszapból kincsünk merje már elő!

Jöjjön a mérnök és a gép,

úgy kéne már a zsenge legelő,

a tiszta rét, hol szabadon

fölmérheti dús terveit a szem,

hol lábunk nem köti a gaz,

s nyomunkban majd acélos rend terem.

Az ember lelje végre meg

az eszmék s népek közt az egy utat,

amely a jóság fái közt

ez őrült bolygón igazra mutat.

Felhők Árkádiából, (1944-1947) [175-176.]

SZABÓ FERENC: ESZMÉLET

A százéves József Attila emlékére

Ha halkul a memória méhzsongása

harapj a tudattalan gyümölcsébe

s gondolj a gyermekkori nyárra!

Teremts! szavakkal szülj

és újjászületsz te is!

A régi szépet éld meg újra:

felbuzog az idő kútja

a felszökő friss sugárban

ragyog az ,,arany öntudat” –

a tartam mozdulatlan

ott benn örök nyár van.

Őszi ámulat, 2006 [418.]

SÜTŐ KÁLMÁN: HOZZÁD BESZÉLEK

                     „A mindenséggel mérd magad!”

                                                     József Attila

Magadon mérd le a Mindenséget:

mércéd eszme, vágy, gond, égő élet

és józanság, s remény, mely

incselkedve feléd

szórja minden percének

kitárulkozó legszebb édenét.

Hát élvezd: itt minden percre van mérce –

a butaság romhalmaza,

jó, rossz, illem, bujaság s építése

kedvnek, derűnek, kínnak, jajnak,

bosszú-, bocsánat- s diadalnak,

szerelemnek, mely oly sokat ígér,

életnek, melyet eldobsz semmiért,

dicsőségnek, mely elenyészhet,

ha elröppen a dics-hozsanna,

jaj – nincs tovább, és utána

hétköznapivá lesz életed…

S te nem érted,

mit adott végzeted?

Az élv sem örök, itt minden véges,

ami lángol, ami mosolyos, ami édes;

csak a perc él, amely percre éltet,

mely munkádnak legszentebb része –

minden elszáll, hullva, enyészve

kazánjában a petyhüdt elhullásnak:

feledésre…

S te mindenben örököt akarsz itt,

harcolsz, küzdesz, hogy örökkétig

élvezd, amit a perc percig adott…

Hiú ábránd, hiába tagadod…

– Lám, csak a percnek éltet égő lángja,

már a másiknak rügyfakadása

új tettekre űzi életed,

és rak a percekből – évezredeket…

Vergődő szél, 1981 [504-505.]

SEREG MARIANN: PARAFRÁZIS KÉT JÓZSEF ATTILA VERSRE

(Isten válaszol)

Ha nem emel föl senki sem, mert

belenehezültél a sárba,

a fiam lehetsz, gyermekem,

csak ne légy kegyetlen árva.

Formállak, összefoglak,

látom, kényszerítnek,

hogy megvallj, hogy megtagadj,

én szükségeidben megsegítlek.

Tudom, szíved mily kisgyerek,

nem érdemled tagadásom,

nem vakítom meg lelkedet,

engedem, hogy mennybe lásson.

Neked mindegy volt már a kín,

hisz gondjaim magadra vetted,

az árnyékvilág árkain

már én őrködöm feletted.

Megintem a rideg világot!

– szeretted, tűrted vagy átkoztad –

én megvizsgáltam ügyedet,

mielőtt magad feláldoztad.

                        *

Négykézláb másztál. Én fentről

lenéztem rád – észre kellett venned.

Ez a makacsság adta értenem,

hogy lesz még erő, lábraállni, benned.

Segítettem, bár nem segíthettem,

lehettem láng, de nem lehettem hamva:

Én, az út, az igazság, a szeretet

veled voltam, nem hagytalak magadra.

Gyönge testedet óvta félelem,

de te a párod mosolyogva vártad,

mert veled a hűség volt jelen,

s az üres űrben az én arcomat láttad.

Mellékdal

Éhes voltál, fáztál,

nem volt ruhád, ágyad,

a mennybe beláthattál,

a poklot megjártad.

Most a semmi szélén

lógatod a lábad,

rád gondolok – szemem

könnybe lábad.

Rád gondolok, József Attila…

lásd, csak dacosan-búsan tudlak szeretni,

gondolataimban kavarog a Minden,

felmerül a Semmi,

dinnyehéj a Dunán,

csillámló sziklafal,

lúgkő, téli éj, büszke dal, büszke jaj,

pszichoanalízis, szárszói sínek –

Nagyon fáj. Véreznek a szívek.

Volt egy ember, 2005 [19-21.]

RÓNAY GYÖRGY: VÁROS

1. ESTE

József Attila emlékének

A töltés mentén ballagok haza,

fölöttem a felleges éjszaka,

szitál a szelíd tavaszi eső,

lankad a kedv és bágyad az erő.

Kutyák ugatnak az udvarokon,

pattog a zápor a kalapomon,

csillog a lámpafény a füveken,

sarjad a bimbó és a türelem.

Előbb-utóbb majd csak lesz valami.

Vonat jön, villognak ablakai.

Utána a szemafór váltja fényét,

s most zölden tündöklik, mint a reménység.

2. HAJNAL

Néptelen a Fehérvári út.

Hunyorognak fönn a csillagok.

Hunyorognak a hegyen a lámpák.

Feketék az ablakok.

Kertekből az avar szaga száll.

Csaholnak a távoli kutyák.

Valahol egy uszály tülke harsan,

messze, mint az ifjuság.

Szembejönnek a tejeskocsik.

Lassan jönnek szembe az uton.

Trappognak a lovak és a hajnal

szivárványlik síma farukon.

Nyár, 1939-1940 [27-28.]

PETERDI ANDOR: EGY KÖLTŐ HALÁLÁRA

               József Attila emlékének

Nem változott itt semmi, amióta mélyen

pihen porod az anyaföld ölében.

Szellemed az időkbe s a szívekbe vésve,

ott állsz immár a nagy Úr közelében,

s járod a mühelyét, melyben kilesheted

miként születnek nála az ős énekek,

hogy csordulnak ki lelkéből a tündérmesék,

miktől olyan csillagos éjszaka fönt az ég.

Most vele énekelsz már és ha netalán

a rím nem tisztán csendülne dalán,

javítgatod úgy, mint hajdan idelent:

ha költő versével nálad megjelent.

Most már a Mestert hallgatod s ez alatt

szívedben ujabb versek is fogamzanak

s nem csodálnám, ha egyszer egy boltban itt

meglátnám könyvben új mennyei dalaid.

Mert, aki költő: túl életen és halálon

mindig csak dalol, zümmög a világon,

testetlen száll, mint a szél és az orkán,

egyszer kigyulva, máskor meg mogorván,

de el sohsem múlik, vándorol, hazajár,

hol teremtő énekel, ha csillagot kalapál.

E hant és e kő is jelképezi csupán,

hogy költő vendégelt itt hajdan Pest-Budán.

Így vendégelt Dávid Király is hajdan.

Jeruzsálem földjén, emberi alakban,

Weimarban Goethe és Madách Sztregován,

Párizsban Verlaine: a szegény Lelian

és Heine is, kit milliók sirattak,

s keresztények, zsidók egyként megtagadtak,

ki élve s halva is száműzött, hazátlan

s porai is csak vendégek idegen hazában.

A költő bizony nem e világból való,

ahol bünhődik a nemes és elbukik a jó,

hol fegyverrel osztanak sorsot, igazságot,

s vérrel öntöznek búzát és virágot

hol az erdők remegnek mind e földi tájon

s a madár is ritkul, nem fészkel az ágon

s hol halódik az ének, a gondolat, a fenség,

de a költő földi nyoma mégsem múló emlék.

Mert dalai itt zugnak, mint utjában a szél,

nem tudni hova tart s honnan, ha utra kél

csak zsong és dudorász az országutakon,

s titokzatos vándorokat kisérget nyomon,

akik nyomtalanul eltünnek e világban itt,

csavargók és halászok éneklik dalait,

gályarabok zengik, s így lázong, lobog

a költő időtlenül, s ha nem is jelzik oszlopok

haló porát, s ha el is felejtik korok:

hallják itt a költő lélekharangjait!...

Megtartó varázslat, 1938 [54-55.]

NAGY LÁSZLÓ: AZ ÖRÖK HIÁNY KÖSZÖRŰJÉN

                    József Attila 50. születésnapjára

       Az örök hiány köszörűjén

tündökletesre élezett pengét

       csókolják meg a hűségesek.

Műben az embert megünnepeljék.

       Szép s veszedelmes igazságát

tudni kell egyre szerelmesebben,

       tövéből sír a csillagokig

árván a megcsalt szerelem s szellem.

       Jaj annak, aki gyönyörűt vár,

szabad levegőt őrülten áhít:

       szétdobálta a vonatkerék,

akár a gyöngyöt, szép csigolyáit.

       Makacs fia a mosónőnek

nyurgán a semmi partjain állott

       s amit ott vágyva fölfedezett:

magába ölte az újabb világot.

       Cammog az idő, de a nemrég

halálba fekvő konok önkéntes

       apánk lett s kíván több szerencsét

borzas kölykei önérzetéhez.

       Azt üzeni hogy szeretni kell,

s bűvölő szája el sose halkul.

       Szíved köré a szeretetért

ő a végtelent köti jutalmul.

Megtartó varázslat, (1955) [108.]

Jó éjszakát mindenkinek!

József Attila: Ime, hát megleltem hazámat...

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

Szécsi Margit: József Attila emlékének

Kinek haján átlátni
mint a téli erdőn,
ki mint élő üveg-csontváz
vonul oly esendőn:

annak jön jól a halál,
s hol többé nem fázik,
sír felé a hat lovakkal
vígan kocsikázik.

Tudom, Maga se akart
erejében halni,
fiatalon a szárszói
temetőben lakni.

Torkából még a madár
okkal s tüzesen szólt,
nem volt bolond - inkább hiszem,
mindenki bolond volt.

Kinek bomlott honában
dolga: dala volna,
sikongatva tér a sírba
mintha megbomolna.

Kinek bűne a szeme,
vértezze bár hűség,
tudom, holtra-érleli a
méltó keserűség.

Kiforgatják a szegényt
szavából, hitéből,
még a saját bőréből is,
saját ép eszéből.

Okos szűzét orozzák,
rávarrják a condrát -
nem vágyik az ember földbe,
csak beletiporják.

Bella István: József Attilához
        
Egy akác mosdatta meg szegényt,           
de nem védte meg, csak magába morgott,           
csizmát húztak a jegenyék,           
bricsesznadrágot, rendőrzubbonyt.
          
De íme, szétgurult csigolyái           
élükre álltak és most dombok.            
Homloka fennsík: hazatalálni.           
Gerincére ország rakódott.
          
A Duna szívéből zubog.         
Szíve körül két ország fekszik:          
cseléd Dunántúl mosolyog,          
napszámos Alföld melegszik.
         
Nézem feleződő szívét.          
Nehéz rádium, sugárzik           
a föld alól is, tépi az éjt:           
a kettészakadt emberiség           
földkéregsűrű éjszakáit.

Szép estét!

~~~

Mivel holnap nem tudok jönni, ezért most teszek fel egy József Attiláról szóló összeállítást.

A költő 1937. december 3-án halt meg.
1938 januárjában a SZÉP SZÓ első számában pályatársak emlékeztek rá, és búcsúztak tőle.
Ezekből válogattam:

Berda József: Meghalt

Nincs magyarázat. Akasztófára jut,
vagy a vonat elé veti magát, kit
bántani mer a durva valóság! -
Mint a hímporos lepkeszárny, oly
érzékeny voltál te, bátor barátunk.
A dallam, az örök dal hevíté
a finom hangszert; ideged, s mikor
már csordultig telt a pohár: szörnyű
áment mondtál ki magad felett.
Itt nincs segítség már, hiába verjük
a mellünk. Csak a szomorú szív dobog még,
s tudjuk, - nem kapunk feleletet tőled
soha többé!

***

Fenyő László: Sorok keretben

Lepecsételt makacs szív, dermedt izzásu szemgolyó...

Kik tajtékoztak ellened, megtehetik mind,
a te szájadban sár, oly tömény hallgatás,
hogy elsápadnak apró földi csöndjeink...

Itt maradtunk hát nélküled, halottvivők,
rángó, gőgjével küzködő ajakkal, siratók,
messzi barát, te végkép meztelen, többé nem vetkező,
az udvaros holdtölte már nem szólogatja homlokod,
tüdőd dugattyuja nem méri már a kis időt:
a silányat, salakosat, mely a légvétel résein
furakodik be és ütemes dolgát végzi szüntelen,
a te időd már tömb, hegyek mélyében alvó nyers szobor
s nincs az a csákány, amely megmozdítaná
s nincs ekrazit, melynek hatalma meg nem törne rajt.

Bocsásd meg, hogy vagyunk...ha van bocsánat arra tefeléd...
Ó, szégyen ilyenkor a piros arc, a zörgő száj, a rezzenő tekintet,
az élet bárdolatlan eszközeit merre rejtsük
méltónak lenni hozzád?

Kortársak, fáradtak vagyunk mi is, tört nemzedék,
kik szíjjuk egyre a jövőtlenség legét,
de sorainkban nincsen oly elvetemült,
ki büntetésül érdemelné ezt a kort,
mely emberöltőnk. Küzdünk ellene,
minden rezzenetünk gyémántos lázadás...
Ki tudja, melyikünkben érik már a rák,
melyikünk ellen ólálkodik puskacső,
számüzetés, bitó vagy éhhalál?

Immár szárszói földbe gyüjtötték tagjaidat...pihensz...
a gúny száraz lehellete arcodig el nem ér
s hol shakespeari boszorkák jósszava imbolyog:
hült néked a világ, e csillagsütötte fenyér.

(1937 decembere)


***

Horváth Béla: József Attila

Bolond világot oktatott, bolondokat vagy banditákat,
Okos szívében jajgatott a világ töredelme,
A meggyalázott nemzetért volt homlokán gyalázat
S a csattogó vonat a csontját követelte.
Mert élni nem lehet ily bölcsen és merészen,
Nem bírhat ennyi tisztaságot a gonosz világ,
Harminckét évig állt a földön mennybe-készen,
Hát Istenem, most gyógyítgassad csókjaiddal József Attilát!

Az nem lehet, hogy ennyi kín hiába volt a proletárokért,
Az nem lehet, hogy hasztalan tépette széjjel gyönge húsát,
Az Irgalom a síneken letörli azt a drága vért
Mert értünk dőlt az Úr elé a dal s a vértanúság!
Ne sírjatok, Angyal suhog ma köztetek,ti sárga proletárok,
Egy költő lankadatlan bontogatja rólatok a rabigát,
Aludt a földön veletek, tiértetek a mennybe fölkiáltott,
Hát szolga-népek! hirdessétek minden korban József Attilát!

Legyen hazája már az édes Örökkévalóság,
Vegyétek sátratokba, Mennybeli Karok!
Harmatozzatok rája, égi rózsák,
Ti csillagok, az örök fénybe világítsatok!
Legyen lakása köztetek, ti szegények, ti gyöngék,
Mert jászlatokért kellett homlokának szétloccsannia,
Legyen most jászla mind a két öröklét:
A véretekbe és a mennybe jusson József Attila!

Ajánlás

Ha szólsz az Angyalokkal, kérlek, engem ne feledj el,
Én küzködöm tovább, számon a te dicső neveddel,
És dolgaimban a te okos ujjad int rám,
Ne hagyj el engem, szólj nekem az égből, vagy a sírból is,
Attilám!

***

Déry Tibor: Emlékül
/részletek/

"Egy szegény ember, egy nagy költő halt meg.
....
Testben könnyű, és szeretetreméltó volt. Mozdulatai lassúak voltak, bajszán, melyet hol leborotvált,

hol megnövesztett - mintha hiúságának nagy hamleti kérdésére keresné a feleletet - bajszán invitáló,

csendes mosoly ült, maga is oly könnyű, mintha saját beteljesedésétől félne.
...
Sovány koszton élt, s domború, fénylő salátafejeket hordott be verseibe...
...
Idegenszerűen mozgott a valóságban, melyet pompásan ismert. Ahol tapasztalata rövid volt, megtoldotta egy verssel. Elbűvölő az a gyöngédség és tárgyismeret, mellyel a világ apró örömeit dicsérgette.

Versbeli alakjainak érzéki erejük van.

A térben mozognak, kicsattanón töltik ki három kiterjedésüket, tapinthatók, ragyognak.
...
Nem tudom elfelejteni gyermekien szelíd mosolyát. Olykor incselkedő volt, olykor meghunyászkodó,
mindig szemérmes. A mosoly az értelem gátjain átjutott nevetés. (Az állatok nem tudnak mosolyogni)
Ahogy múltak az évek, Attila egyre ritkábban nevetett, egyre gyakrabban mosolyodott el.

Fiatal éveinek hetykesége, irdatlan jókedve egyre tompult, simult - költészetének tündértükréből kamaszarca mind komorabban nézett vissza az emberre.

Túlkorán szokott le a nevetésről.
Nyomorúságos gyerekkora után még maradt benne vidámság, szertelenség és fiatal gőg, nyomorúságos
fiatalsága után, mintha már nem bírta volna erővel, mellére ejtette fejét....
...
Megindító volt: mint egy éhes gyermek vágyott az örömre! Képzeljük el, hogy valaki időtlen idők óta egy pókhálós,

sötét, végnélküli folyosón halad, amelyből nem tud kijutni, mert jobbra-balra az ajtók le vannak zárva.

Képzeljük el már most, hogy a folyosó padozatán garmadával hevernek a kulcsok, de bármilyen türelemmel kísérletezik is, már évtizedek óta, egyik kulcs sem nyitja egyik zárat sem. Más hangot nem hall a csendben, mint saját léptei zaját, és a zárak reménytelen, rozsdás csikorgását. Végül már nem hajol le több kulcsért, noha találna még lelkében.

Az ember lassanként meggyűlöli azt, amire hiába vágyódik.
A művész legmagasabb világi öröme, az egyetlen hasonanyagú fizetés, melyet munkájáért  a társadalomtól
kaphat, művészi verejtékének egyetlen keszkenője: az elismerés - ha későn jön, visszautasítja.

Az a kevéske öröm, amit barátai szerezhettek neki, későn jött annak a számára, akit a bajok oly gyorsan vénítettek...
...
A részvétet, a szeretet silány pótlékát megvetette....
...
Tanúja voltam annak a lassú, olykor görcsös, megrendítő önnevelésnek, amellyel az embergyűlöletnek
helyet igyekezett szorítani szívében, mint ahogy az anya helyet szorít testében a fejlődő gyereknek...
...
Nagy költő volt. Messziről próbálom nézni - nem sikerül, túlságosan a szívemhez nőtt. Úgy hordozom
magamban, mint egy elkárhozott lehetőségemet. Nem is méltatni akartam - hanem síremléket emelni
neki lelkiismeretemben..."

KOVÁCS ANDRÁS FERENC: JÓZSEF ATTILA HAJA LÁNGOL!

Mellékes dal

Visz a vonat: gyorsvonatélet.

Átszállóhely: sorsom, a lélek…

Átszáll rajtam: elmegy halálnak.

Talán ma még meg is találnak.

Talán kihűl a mozdony könnye,

De mintha hozzád könyörögne…

Jól jönne most: bocsánat, pár szó…

Mi csattog ott: Kocsárd vagy Szárszó?

Hűséges önzést árván tűrtem:

Hajam loboghat márvány űrben…

Lángol szemembe hulló tincsem:

Visz a vonat. Hozzád visz, kincsem.

Sebhed a világ: égess, perzselj!

A vers befogad, mint a persely –

Mert nem kell.

Mily sajnálatos…

Mint kétség megfeszült reményben:

Én állok minden fülke-fényben…

És égten

Élek: hallgatok.

Kapun kívül [124.]

KESZTHELYI ZOLTÁN: „AZ IGAZAT MONDD”

             József Attila emléke

Úgy kellett néki valóság varázsa,

Mint gyermeknek a tej és a kenyér;

S az igaz szó vezette új csapásra,

Amely a sejtett jövendőbe tér.

Úgy énekelt szép szóval, tiszta szívvel,

Mint mesebéli énekes legény;

Amerre járt, halotta, hogy’ süvít fel

A félelembe dermedő remény.

Mert félelem virága nyílt a tájon,

Hol költő-ajkán dallá vált az álom:

A szorgalomból sarjadó jövő.

Okos szeméből terhes éjszakákon,

Bátor mosolyt villantgatott az álom,

Mely reménységet s létet egybe sző.

Megtartó varázslat [100.]

DÉNES GYÖRGY: JÓZSEF ATTILA

Az értelemhez szabta dalát,

hitetlen hívő, nem adta alább.

Feltámadt, mikor meghalt végre,

napot festett a magyar égre.

Megtartó varázslat [159.]

BRASSAI VIKTOR: BEFÖDHETETLEN SÍRGÖDRÖD FÖLÖTT…

         József Attila emlékének

Már nem nyögés, a tiprott állaté,

mint véged első hírén volt, szavam:

befödhetetlen sírgödröd fölé

lágy szomorúság felhője suhan,

s ahogy a görcsbe dermedt rögre mély

egek hullatják oldó pelyhüket,

úgy ejti már a tündöklő fehér

vigasztalást a szálló enyhület,

hogy amíg éltél, ép sejtek között,

lelked ízekre tépve küszködött

a fullasztó világgal és Veled,

de amikor a romboló kerék

szétszaggatta az élő test erét,

egész lett és a mindenséggel egy.

Megtartó varázslat [21.]

BIHARI SÁNDOR: LILLAFÜRED

József Attila emlékének

Körül a közeledő tél

levegője, mint a törhetetlen ablaküveg.

Kitüremlik a kő a hegyből, akár a habzás,

ahogy kapaszkodnak fölfelé a fák,

és rozsdás homállyal lomposak.

Árnyék üt a ködre függőlegesen, össze-

szabdalva a völgyben hidegen szemerkél,

de fönn a hegyek sörényébe szivárog az ég.

A medre bugyraiban neszez a Szinva,

mint ébredő agyban a gondolat,

megcsendíti a napfény és csevegni kezd,

végül egész éjszaka zsolozsmázik.

Aztán itt egy fa, ott egy fa, a törzse, az ága,

mint egy tőmondat, egy tusrajz, pontos, kemény.

A tó, akár a tekintet, hűvös és rezzenéstelen.

A barlang névjegye. Mögötte az évezredekig

tűnődő képzelet negatívja.

A vízesés néma, mint a költő,

ha elapad belőle a valóság.

Föl és le hullámzanak, újra meg újra

el és vissza iramlanak,

hatalmasan és gyönyörűen

tudnak az ember nyelvén minden részletek.

Estére hiába zilálja szét, mossa el a pára,

a veríték az ablaküvegen,

és hajnalra vízfestményt hiába csinál belőlük.

Köröttem terül el a vers, ahogy a táj

anyagából, szerkezetéből újra virágzik.

Jelen van minden időben. Metaforákat, hasonlatokat

működtet szinte a természet törvényeivel.

A lakója újra megszületik. Itt jár. A teremtő

ragyogást látom ezen a földön,

olyan, mint a zsoltár, amelyet énekelnek.

Égrenyíló [307-308.]