|
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32103
|
GARAI GÁBOR: MINT KISGYERMEK
Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet,
úgy iszom tápláló szerelmedet,
és szétterjedsz bennem, te hófehér:
te leszel már ereimben a vér,
s te az eszmélet, te a kábulat,
te a világot rendező tudat,
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha te is lépsz velem,
szólni, ha te szólítasz nevemen,
látni, ha két szemed el nem bocsát,
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását te csititod,
te bizonyos cél, te tömény titok.
Nyárvég, 1964 [235.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32102
|
GARAI GÁBOR: SOKÁIG ÉLNI
Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni,
s én is parázslok, alig perzselek.
Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.
Magad ragyogsz, ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület:
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,
hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, – sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.
Nyárvég, 1963 [229-230.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32101
|
GARAI GÁBOR: ZENESZÓVAL
(Feleségemnek)
Érteni alkonyi kedvem,
oldani bennem a szót.
Láttál-e tó-sima csendben
siklani vízre hajót?!
S látod-e: szélrül a fáknak
lombjai hullnak alá,
értük a jó-anya ágak
karjai nyúlnak alá?
Nézed-e: fönn a november
veszti az égi csatát;
nyílnál-e, mint az a tenger,
nyelni a nap sugarát?
Nyílnál-e, mint az a tenger,
mint az a nyíltszívű ég?
Tavaszt igéz ma november,
lopja ezernyi színét…
Így vagyok én, s ez az évszak
látszatra váltakozó,
lángunk nem éget, de nézd csak:
láttató és lobogó!
Hívebben ízleled, érzem,
szónál a tiszta zenét:
fogd föl szívedben a vérem
felszabadult ütemét!
Bennem, is halld, zene támad
s nincs, aki értse szavát:
vedd hát e szómuzsikának
részegítő italát,
s érteni alkonyi kedvem,
oldjad ma bennem a szót!
…Láttál-e tó-síma csendben
siklani vízre hajót?!
Zsúfolt napok, (1956) [34-35.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32100
|
GARAI GÁBOR: TÉL
Csomókban hanyatló gesztenye-levél,
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok –
háborog a hideg, talpa csikorog.
Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy,
lélekmelegítőm utamon te vagy;
tekinteted röpdös, karcsú madarát
kerülik a felhők, varjak, vadkacsák;
zuzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedved kavarog;
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok – más tipródik, vagy a körmeit
fújja, és bort nyakal – te is szállsz velem:
nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.
Zsúfolt napok, 1955 [26.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32099
|
GALAMBOSI LÁSZLÓ: CSÓKJAIMMAL CSILLAGOZOM
Szeretlek, mint föld szeret Naphoz hajló levelet,
csókjaimmal csillagozom simogató kezedet.
Tündöklésed bájoló, aranylángú fénygolyó
izzásában ölelkezünk, sose süvít be a hó.
Mulattatom szívedet, mámorítom testedet.
Tövisfogú fájdalomtól oltalmazom kedvedet.
Szeretlek, mint föld szeret Naphoz hajló levelet,
csókjaimmal csillagozom simogató kezedet.
Szelídíteném a világot, 1988 [55.]
|
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32098
|
GALAMBOSI LÁSZLÓ: BARKÁTÓL BOGÁNCSIG
Feleségemnek
Mária, a Földet
röpteti nagy törvény.
Holdsarlón a lábad.
Holdsarlón láng-örvény.
Mámorom hódolva
fohászkodik Érted.
Palástod kékjétől
hamvasak a rétek.
Örömök virággal
hintett ékessége,
bánatok szögekkel
szaggatott edénye:
Te vagy a Dicsőség,
nyugalmam reménye.
Mária, még szolgál
égő tündöklésem.
Sokasodik joggá
sújtott büszkeségem.
Mámorom hódolva
fohászkodik Érted.
Palástod kékjétől
kondulnak a bércek.
Mint madárnak mező
bújtató vetése,
vadnak enyhet-adó
erdő szövevénye:
Te vagy a Tisztulás,
szívemben a béke.
Mária, hajadból
hogyha szőnéd ingem
s oltalmad galambja
szállna, hogy segítsen;
mámorom hódolva
kéretőzne Hozzád,
ünneplő tüzekre
hajolna az orcád.
Vigasztaló gyöngy-fa,
hajnallal befonva,
mennyei pártának
csillagozott fodra:
Te légy a Virrasztó,
szemem záró gyolcsa.
Mária, a jászol
szalma-illatából
barkától bogáncsig
botorkál a vándor.
Hűségem hódolva
kéretőzik Hozzád.
Rózsa-koronák közt
fölmerül az orcád.
Mint szomjoltó folyam
futása az éjben,
bucskázó aranyhal
hullám sűrűjében:
Te légy a Bölcs Fáklya,
vezetőm a mélyben.
Bárány és holló, (1971-1973)
[10-11.] (1975-ben jelent meg) |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32097
|
GALAMBOSI LÁSZLÓ: BÁRÁNYFEHÉR HULLÁM
Hajnalka-könnyű kürtjét halkan fújja
pillád mögött az álom.
Simogatlak,
piros szökőkút félig-nyitott ajkad.
Leheletünk ölelkezik, a reggel
tele verte a fákat jég-szögekkel.
Ujjaim közt most lebeg át az éjnek
parány foszlánya, topognak az utcán,
fürdik a szél, az égig fölcsapódik
a sűrű hó, a bárányfehér hullám.
Sárkányok és tűzfák, 1967 [40.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32096
|
GALAMBOSI LÁSZLÓ: BOLDOGSÁG, BÜSZKE JÁVORSZARVAS
Mily izzó jóság ujjaidban,
táncot játszanak fejemen,
hajam bokrában lepke-könnyen
bújócskázik a szerelem.
Öled kútjában virág nyílik,
megáll az éj, zöld paripák
szárnyát titkolják lecsukódva
a kalász-barna szempillák.
Kristályvázában víz ezüstje,
csordul az örök nyugalom,
körmöd kék-tükrös ibolyája
sejlik a szelíd paplanon.
*
Boldogság, büszke jávorszarvas,
játsszál szívünkben, etetünk,
adunk szikrázó égi szénát
s forrásvizet, maradj velünk.
Sárkányok és tűzfák, 1967 [37.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32095
|
GALAMBOSI LÁSZLÓ: HÓFEHÉR FÉSZKE VAGY
Az akarat oszlopai
pillád mögött ledőlnek,
alszol, az izmos kábulat
gödröket ás a csöndnek.
Kinyíló lilioma vagy
egy fény-alatti tónak,
inged hullámzó szirmain
ujjaim föllobognak.
A külvilág villámait
levezetik az árnyak,
alszol, hófehér fészke vagy
szerelmünk madarának.
Lengő fényhidak, 1964 [68.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32094
|
GALAMBOSI LÁSZLÓ: HEGYEK ÜNNEPE
Tél van megint, az égre meredő,
hópelyheket számlálgató fenyő
fázósan húzza össze szárnyait,
elvesztette toboz-tarsolyait.
A bokrok rezgő legyezőire
kótázó angyal lángoló szíve
kihűlve foszlik szét a föld alatt,
némán siratják ődöngő vadak.
Avar s sziklák mélyén virraszt a csend,
a szél uralkodik most legfelül,
zsebét kifordítja, a kavicsok
pénzét csörgeti embertelenül,
vásárra vinné még a tölgyet is,
fejéhez vágja vad dorongjait,
a fűzfák fakó jegykendőibe
rejti arcát a megrémült csalit.
Tél van megint, a hegyek ünnepe,
vendég a nap az árnyékok között,
lábuk alatt a hideg medrein
a völgyek álma lomhán hömpölyög.
Lengő fényhidak, 1964 [61.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32093
|
GALAMBOSI LÁSZLÓ: LÉLEGZETED FÁTYOLÁBAN
A fáradt csillagok
szoknyájukat kifüggesztették a fákra.
Belestem hozzád,
függönyöd bokrában rózsaszín fészkelt.
Körém kerítést vont az éj,
szívemet szúrták lécei,
a villanydrótokon árnyékok billegtek részegen.
Aludtál már,
ajtód kilincsével beszélt a kezem,
suttogva engedett.
Lélegzeted fátyolába kapaszkodtam,
szádban akácvirágként csipkéztek fogaid.
Gyöngéden lopakodott belőlem a csók,
percekig ült a homlokodon.
Magammal vittem illatod poharában az éjt.
Küszöbödről a virradat lepkéi vezettek haza,
szempillámra szálltak,
hogy játsszanak az álom kék-kendős liliomaival.
Naptollú vándor, (1955-1957) [12.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32092
|
GÁL FARKAS: BÁCSKAI TÉL
Barátság-bolyhos falvak hangulatát gördíti felém az este
s néma fény-galambocskák szálldosnak köröttem dideregve.
Ballagok, merengek a vékony hóval behintett puha tájon
olyan ez az út, mint egy végig álmodott, megterhelt, lomha álom.
Hej Bácska! gyermekkori víg napok összefont emlék-szövevénye
gyümölcs-dús nyarak cséplőgép-zúgástól zsongó fény-zenéje.
Rád hullt a tél s míg borongva fordulsz sustorogni önmagadba
homlokodban már bódulva terjeng a jövő évi bor dús zamatja.
Vékony köd-kendőcskéket kötöttek fejeikre a tőke-anyókák
megdermedt akácosok s a komor fenyők a borult eget szimatolják.
Pöffeszkedik, ível a táj hóval borított sok-sok dombja,
mintha elfeküdt, termékeny lányok duzzadó keble volna.
Fehér, szalagszerű utak húzódnak keresztül a határon:
rajtuk baktat a ló. Emberek kuporognak a szalmás szánon.
Emberek – akikben itt a fagy fölött is eleven, forró az élet
akik a múltat úgy emlegetik, mint elűzött, torz lidércet,
akikben a jelen a bizakodás sokágú szép virágát fakasztja
s akik nem búfelejtőnek töltenek lángoló óbort a poharakba.
Hej Bácska! engedd, hogy boldog szemem simogasson rajtad végig
homokos, havas földedtől a már csillagokat gyújtó égig.
Itt az ég alatt már a nagy átalakulás borzoló szellője leng el
fészkelődik a gond, s barátságot köt az élet az emberekkel.
Este boroznak, pipálnak s el-el beszélgetnek halkan a vének
a fiatalok pedig egymást keresik – füttyentve a zimankós télnek.
S eljön az éj. A falakra furcsa árnyakat vetnek a fények.
Reccsen a fagy és hallik jajongása az árva jegenyének.
És míg a tél csillámló vatta-paplant terít a tájra
álmatag dombok ölén víg lakodalmak borát forralja Bácska.
Szegedi fiatalok antológiája (Gál Sándor néven) [141.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32091
|
KLEIN ZOLTÁN: TERMÉSZETBARÁT
A természetbarát
Nem csak néz, – de lát is.
Meglátja a természetben
Az apró csodát is.
A szivárvány színeit
A harmatcseppeken,
Amint megcsillannak
A fenyőleveleken.
A pákosztos méhecskét
A virág kelyhében.
Egy apró gyík napozik
A sziklarepedésben,
A pókháló a bokron
Mily mesterien van szőve ...
És máris látja a facsemetét
Óriássá nőve.
A selymes ökörnyál
Utazik a szélben
És meg-megcsillan
Az őszi napsütésben.
Egy madár a fiát
Repülni tanítja.
Tarka lepke a szárnyát,
Mint zászlót lobogtatja.
Meglát minden szépet
A katicabogártól
A legelésző őzig,
Virágos tavasztól
Lombhullató őszig.
New York, 1996. január |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32090
|
KISS TAMÁS: TÉLI ÁG
Figyelj csak arra a kis ágra,
azon előbb egy cinke ült.
Míg szóltam néked – s te oda-
néztél: a madár elrepült.
Nem láttad, csak a téli ágat,
ahogy utána remegett,
havát hullatta, fájt neki,
hogy elrepült… S ő engedett.
Szerettem volna mondani:
lásd azt az árva ágat ott,
hogy integet a semmiben,
kit előbb madár ringatott.
Ilyen vagyok, ha a kezem
elengedi a kezedet.
Csak leng tovább, míg meg nem áll,
mint akit senki sem vezet.
Fogóddz a csillagokba, 1945 [59.] |
Zsonát
2010.12.06
|
|
0 0
32089
|
UTASI HAJNALKA: MÁTRA I.
Heves és Nógrád ölel cyrano-i karjaival
Az idő fellegekbe burkol, mutatója megáll.
Fiad, a Kékes, égbe tör,
Glóriát emel fodros nadrágszárú vulkáni koszorúd fölé.
Dús keblű szikláid mentén
Flóra és Fauna szerelmesen évődik,
Moha tapintású, kristálycseppes forrásokkal
Lejtik a Szférák zenéjét.
E hangulatra báli ruhaként omlik
Fenyő, bükk, gyertyán, tölgy tavaszkoronája,
Az évszakok bölcsője és temetője:
A Természet öröklét-virága.
Mint Shakespeare színdarabjaiban a színész
Úgy viseli itt a K(k)or jelmezét a Múzsa.
Szentjános bogár, 2005 [18.] |
Zsonát
2010.12.05
|
|
0 0
32088
|
Őri István, *Békéscsaba, 1952. dec. 6.: költő
HANGTALAN MESÉK
Mikor kezünk összeér
ajkunk szerelemről mesél
hangtalan szavakkal
néma imádsággal
veszett vágyakkal
selyem-suhogással
bársony takaróval
szelíd öreganyóval
bottal topogóval
bölcsen mosolygóval
élettel
álommal
mesével
valóval
szívből szólóval
szívnek adóval
mikor kezünk összeér
szemed szememhez ér
hangtalan szavakkal
végtelen vágyakkal
szerelemről mesél |
Zsonát
2010.12.05
|
|
0 0
32087
|
Cseh Károly, *Borsodgeszt, 1952. dec. 6.: költő, műfordító
AZ ELSŐ HÓ
Halkan neszezni és illatozni kezdett,
akárha szirmok lebegtek volna alá:
szürkült a sötét – kivirágzott a párnánk,
s első havát úgy nyújtotta át
nekünk a decemberi reggel,
mint fehér liliomát
Máriának az angyal.
Bibliás föld [29.] |
Zsonát
2010.12.05
|
|
0 0
32086
|
Bertók László, *Vése, 1935. dec. 6.: író, költő
MI A FONTOSABB?
Én mindig azt festem
amit élek.
Egry József
Mi a fontosabb? megfelelni
valamely képnek, amelyen
mintha én volnék, ahogy messzi
távolságot belát a szem,
s árkon-bokron át oda menni?
Mi a fontosabb? kapkolódva
tükörnek állni, amikor
minden ember önmaga foglya,
valamely kép után lohol,
s néz, mintha most megfogta volna?
Mi a fontosabb? ami éppen
átfolyik rajtam, mintha a
lét vize folyna a mesében,
mintha a mindenség maga,
s emlék csak, amikor megérzem?
Mi a fontosabb? elsimulni
az egészben esélytelen,
hogy aki szándékosan hull ki,
mindörökké benne legyen,
s bentről se tudjon visszabújni?
Mi a fontosabb? ami nincsen,
és sohasem lesz, de ami
ott ficánkol minden kilincsen,
míg le nem nyomja valaki,
s eltűnődik, hogy mibe higgyen?
Mi a fontosabb? élni mélyen
egyetlen képet, ami van,
mint Szent Kristóf a parti fényben,
vinni a fiút magasan,
s elmerülni, hogy odaérjen?
Válogatott versek, (1982-1983) [83.] |
Zsonát
2010.12.05
|
|
0 0
32085
|
Balogh Miklós, *Királyháza, 1934. dec. 6.: költő
SZABÁLYTALAN SZONETT
Bolyongtam térben és időben,
anyagformában – kis foton…
Letértem megszabott utamról
ott, ahová alapfokon
garázda vonzás vitt magával,
hogy formát öltsek és szívet. –
Rövid időre bár, de mégis…
Ostobaság? Nem éri meg?! –
Zarándokoltam! Zöld mezőkön
álmukból kelt zsíros rögök
lábam alá simultak, felleg
iramlott el csúcsok között…
Mert veled találkoznom kellett!
Vergődő szél, 1983 [111-112.]
|
Zsonát
2010.12.05
|
|
0 0
32084
|
Nádor Tamás, *Bp., 1934. okt. 4., †?, 2008. dec. 6.: író, újságíró
ISTEN PUPILLÁJA
Mi van a hunyorgó csillagok előtt és mögött?
Milyen meteorok és madarak húznak a sötétben?
Kié ez a hangtalan sikoly a végenincs magasban?
Hová száguld ez a megjegesedett könnycsepp?
Merre pásztáz, ragyog Isten óriás pupillája?
Sóhaj az Éden után [4.] |
Zsonát
2010.12.05
|
|
0 0
32083
|
Dékány Endre, *Szeged, 1926. dec. 6., †?, 2004. ápr. 3.: író, költő
OPÁLFÉNYBEN
(A Tiszaparton)
Ünnepek árnya, mint sóhaj a csendes vizen,
úszik át opálos fényben a lelkemen.
A partok közt halk áramok suttogják tovább
az ünnepi órák örökszép dallamát.
Hallgatom, s míg a felhők közén dereng a nap,
a víz tükrén is fölvillan egy pillanat
és a fátyolfüggönyön át színek rajai
emlékeznek és tűnt órák csillámai.
Szemem és lelkem a távoli ködbe merül,
múlt s jövő opálfénye lelkemre terül.
Fölém borítja szürkéskék felhőit az ég,
s mint földerengő fényre, úgy vágyom feléd.
Pusztaszer alkotmánya [45.] |
Zsonát
2010.12.05
|
|
0 0
32082
|
Nagy Imre, *Sárrétudvari, 1896. okt. 23., †Sárrétudvari, 1942. dec. 6.: költő
FIAM MOSOLYA
Lehet az út rögös, tövises:
én azért boldogan haladok,
körülöttem mosolyt lengetnek
a felém szálló fuvallatok.
Lehet a harcom bősz, vad tusa:
virágokkal vagyok vértezve,
mely ott termett két csöppnyi arcon,
engemet új harcra késztetve.
Jöhet a gond sötét, zord raja:
rózsaágra száll a lelkemben,
s karjaimban új erőt érzek,
ha rám mosolyg csöppnyi gyermekem.
Tücsök a máglyán [38.] |
Zsonát
2010.12.04
|
|
0 0
32081
|
Tóth Krisztina, *Bp., 1967. dec. 5.: költő, író, műfordító, üvegműves
PORHÓ
Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
Letelt,
s hitelt
nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
úgy múlt
a múlt,
annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
hold is,
nap is
pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, tervezem
e lét
felét
leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
csecsem
becse,
sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
telén
talán,
de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
havam,
hevem
hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
szivek,
szavak
mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
Vagy túl
a túl
bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
s ittlétemet
átlátom ott?!
Porhó, (1999?)
[54-55.] |
Zsonát
2010.12.04
|
|
0 0
32080
|
Benjámin László, *Bp., 1915. dec. 5., †Bp., 1986. aug. 18.: költő, szerkesztő
NEM ADHATSZ TÖBBET
Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,
vezérnek lássanak bár vagy muzsikus cigánynak,
fölemel tisztelettel a világ vagy legyűr,
a páholyban, a porban az vagy, ami belül.
Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel
a hústól és velőtől megszabadult halálfej,
s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot
többé nem közvetítik a síró huzalok.
Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,
mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.
Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan
a végső látomás, a dörzsölt politikus-kan,
Allah kinyújtott karja, a császár jó hive,
nem véti el soha, kit kell ledöfnie.
Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –
kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,
meg is sirat talán a szép Vajda Juliska
hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.
Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély
magát-hamvasztó lángja, szigor, komoly kedély –
„Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet
leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.
Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,
s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”.
Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.
És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.
Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek
sövénye tartaná fel a masszív végzetet?
Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,
s Pista-e vagy Attila? – világ árvája ment el.
Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,
fölösleges batyud lesz erő, szándék, tehetség
s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,
megold és összefoglal a türelmes gödör.
Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,
ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.
Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,
bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.
Végezzék el maguk csak: elvetnek? elfogadnak?
Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.
Magyar költők 20. század. 3. köt. [369-370.] |
Zsonát
2010.12.04
|
|
0 0
32079
|
Méliusz József, *Temesvár, 1909. jan. 12., †Bukarest, 1995. dec. 5.: író, költő, műfordító
TENGERPARTON
E látvánnyal sosem tudok betelni, csak bámulok, bámulom a hullámverést;
minden porzó rohammal átjárnak rajtam a roppant messzeségek képzetei,
a füstből hajó lesz, a hajóból füst, valamennyi magával hoz, magával visz,
hallom, a hátam mögött a parton, távol, zene szól.
A kósza felhők, akár hajdanában esti cigánylányok öreg görög fogadóba,
ide, a sötétkék öbölbe térnek mulatozni,
este, amikor az elmúlt napból már semmi se marad,
legföljebb pára, fényfolt, egy delfin árnyéka, lila káprázat,
azután elröppen az is,
és hirtelen mint váratlan végromlásban,
összeomlik minden, mi még látható…
az éj kezdete ez a tengeren.
Ekkor már csak a hangok élnek, külön-külön,
és hallani az árva szellő suttogását a szálas dűne-növényzetben,
a csupán sejthető, mohos köveken a szétzúzódó hullámokat,
és elnémul hátam mögött a parton, távol, a zeneszó.
Ám addig is, míg énbennem, ki tudja hol, tán egyszer itt e partokon
így omlanak majd halomra a fény utolsó oszlopai,
a messzeség, a nagyvilág tarajlik bennem hívón, hangosan,
dúsítja szavaim, ízük érleli, mint nappal, ott
az ezüst szegélyeken a nap tüze a szőlő hamvas szemeit.
Édesem, gondolnunk kell az elmúlásra is.
Maholnap itt az ideje.
Válogatott költemények,
(1955-1962) [371-372.] |
faparazsa
2010.12.04
|
|
0 0
32078
|
A kedves jelzo meg mindig Rad illik Dolna.
Túl a jávai tengeren, túl az Óperencián, túl a kínai Nagyfalon, túl a sokszögű Bermudán.
Nem tudom még, merre vagy, hol lakik az a furcsa lány. Elmegyek, megkérdezem, itt bújik, aki tudja tán?
Vár az Ég és vár a Nap, tárva sokszínű ablakok, tejbe'-vajba' az ördögök, lángost sütnek az angyalok.
Messze-messze a Végeken, vár a tíz kicsi indián, fára mászna a mókusom, fánkot sütne a nagymamám.
Vár a szél és vár a hó, "szája tátva" az emberek, mindig csukva a nagykapuk, pára-ködben a tengerek.
Árva Szidbád a tengerész, hol bolyong, vajon merre jár, túl a zsolnai dombokon, Berhidán, vagy Bonchidán?
Nem tudom még, merre vagy, hol talál ma a holdvilág? Égbe szálltak az angyalok, földre hulltak a bóbiták.
/Makám : Szindbád/
|
Zsonát
2010.12.03
|
|
0 0
32077
|
Rakovszky Zsuzsa, *Sopron, 1950. dec. 4.: író, költő, műfordító
EGYIRÁNYÚ UTCA
De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint buldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!” |
Zsonát
2010.12.03
|
|
0 0
32076
|
Tar Béla, *Szernye, 1961. dec. 4.: költő
MÉLY ÁLOM JŐ
…s mikor sietve elvonulnak az esők
valahol napi útjára indul az őshuzat
s a végtelen lázas torkából hirtelen
felnyögnek a némaság meddő búzaszemei
szél lebben
ilyenkor záródnak be szívünk fehérre
meszelt ablakai
s hullatja el szemünk
a reménytelenség sápadt színeit
késik a derengés
s míg az éj síkos ösvényein elérnek
hozzánk a felperzselt madárrikoltások
és ereink csatornái megtelnek a nyírfalé
édeskés szagával
még meghalljuk riadt lódobogását
az elmúlásnak
kövek suta moccanásait a félelem
eres gyökerei mögött
s ajkunkról lecsent
énekek utolsó dallamait
…MÉLY ÁLOM JŐ, IDŐTLEN REPÜLÉS
kifeszített karokkal zuhanunk
az ég sötét gödrében
ferde gerincünk árva csillagokhoz
verődik s a dagadthasú hegyek felett
szétlőttfejű madarakkal evezünk
a semmi bágyadt horizontján
lent
temetők hallgatóznak
rovarok rajzanak elő az idő hasadékaiból
kutyák marnak az éj ernyedt húsába
vér serken
gally roppan
valaki elinul felénk a széllel
Vergődő szél, 1987 [535-536.]
|
Zsonát
2010.12.03
|
|
0 0
32075
|
Tompa László, *Betfalva, 1883. dec. 4., †Székelyudvarhely, 1964. máj. 13.: költő, műfordító, szerkesztő
TÉL JÖTTÉVEL
„Porka havak hulladoznak”…
Kedv előre alig mozgat.
Cél, s reménység mécse nélkül
Nemsokára rám sötétül.
Talán jobb is, ha megállok – –
Odább csupa bokor, árok.
Talán jobb, ha visszatérek – –
De arra se visz a lélek.
Pedig ott – kis alku árán –
Pihenhetnék puha párnán.
De hiába! Vissza nincs ut,
Aki ilyen utnak indult.
Igy – se künt, se bent –: csüggedten
Tévelygek a szürkületben.
Merre menjek, mihez fogjak?
…Porka havak hulladoznak – –
Éjszaki szél [14.] |
Zsonát
2010.12.03
|
|
0 0
32074
|
Péczeli József, péczeli, *Putnok, 1750., †Komárom, 1792. dec. 4.: költő, műfordító, ref. lelkész
OROSZLÁN, LÉGY, PÓK
Egy ifjú oroszlán a déli hőségben
Kedvére szunyókált a hűvös zöldségben,
De nagy tábor szúnyog körülte zsibongott,
Kivált egy szemtelen légy fülébe dongott,
Melyen fellobbanván nemes szíve mérge:
„Menj el – így szól neki – földnek ocsmány férge,
Édes szunyadásom gátolni hogy mered,
Királyi hatalmam tán még nem ismered?
Vagy önként akarod élted kiontani,
Hogy azt, kit minden fél, mered bosszantani?”
„Jaj! be fennyen álmodsz, mond a légy, felőled,
Százszor király vagy is, nem félek én tőled.
Bár csattogtasd össze éles fogad s állad,
Avagy az elefánt nem erősb-e nálad?
Mégis mikor tetszik, fektéből felköltöm,
Szörnyű bőgésével a mezőt betöltöm.”
Így szól, s feljebb kezdvén unalmas nótáját,
Megkapja füstölgő orrának cimpáját,
Hegyes dárdájával mint egy bőr hévérrel
Szívja, míglen magát torkig tölti vérrel.
A király mérgében jobbra s balra forog,
Érc fogai közűl véres tajték csorog.
Mikor orrához csap, a légy bú fülébe,
S majd orra lyukának legbelsőbb öblébe,
Ott mint tágas házban jár kél mint akarja,
Csiklandó inait sorra csípi, marja,
Úgy hogy orrán s fülén vére egyre áradt...
Végre a kínzásban hogy a légy elfáradt,
Elrepült dolgára csúfoló dongással,
Pompás győzedelmét fútta harsogással,
S mikor kacajába hasa majd megfakadt,
Véletlen egy póknak hálójába akadt,
S csakhamar elvette kevélysége bérét,
Kiszíván az éh pók hamisan gyűlt vérét.
Két dolgot juttat ez, olvasó! eszedbe,
Mind kettő méltó rá, hogy felírd szívedbe,
Első az, hogy nem kell senkit megutálni,
Mert a légy is bosszút tud magáért állni.
Másik az, hogy a ki végez nagy dolgokat,
Ne fújja fel magát, s ne hányja azokat;
Mert a ki ellentáll a vad oroszlánnak,
Olykor a pókok is azzal rútul bánnak.
S a ki veszély nélkül sok tengert bekerül,
Egy sáros patakban véletlen elmerül. |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|