pulp írta:
Engem régóta érdekel a teljesítménytúrázók lelkivilága, de személyesen csek egy-kettőt ismerek. Hadd csapjak le Rád, hogy megkérdezzem: mi ebben az egészban a jó. Falni a kilométereket, rohanni, ázni-fázni, szívni, semmit nem látni a tájból (tudom ezzel a tájfutókat is csesztetik) és hullára elfáradni talán tökfeleslegesen.
Bár a kérdés nem nekem szólt, de nem baj, ha én is megpróbálok válaszolni?
Szóval a nevében is benne van: félig teljesítmény, félig túra.
Nézzük először a túrát. Nem igaz, hogy nem látsz semmit, akkor nekimennél az első fának :-) Az igaz, hogy nincs másfél órád szalonnát sütni, de fölmászhatsz a kilátóra, ami nem is esik pontosan a túraútvonalba, fényképezhetsz, ha ismerősökkel vagy, remek alkalom a többórás együttlétet beszélgetésekkel kihasználni, új ismeretségeket köthetsz, de akár magadba fordulva meditálhatsz, a fontosnak látszó problémáidat újra átgondolhatod. Ismerek egy dzsúdómestert, aki a tanítványainak az övvizsgák szokásos anyaga mellé bizonyos túramennyiséget is előír. A legmagasabb fokozatok megszerzéséhez például egy teljesített Kinizsi Százast. Amikor megkérdeztem tőle, miért teszi így, azt válaszolta: Aki végigcsinál egy Kinizsit, az olyan dolgokat tud meg saját magáról, az önismeretnek egy olyan fokára jut, amit más úton sokkal nehezebben tudna csak elérni.
Ami a teljesítményt illeti: mindig lemérheted magad, hogy hol tartasz a fizikai (le)épülésedben. Én serdülő koromban komolyan atlétizáltam, és a versenyszellem, a teljesítmény iránti vágy megmaradt bennem. Mindig is azt mondtam magamról, hogy a jelvény és az oklevél miatt csinálom, hogy tudjak a környezetem előtt dicskedni. Egész addig, míg egyszer egy héttel lekéstem kedvenc túrámat, az Írottkő 70-et. Mérgemben tök egyedül végigcsináltam, és rájöttem, miért is csinálom. Helyretesz az emberben dolgokat. Tiszteletre, alázatra nevel. Megmutatja a helyes utat. Megtanít bánni önmagaddal.
De elkanyarodtam a mondandómtól. Szóval ami a teljesítményt illeti: az ember sokkal többre képes fizikailag, mint azt el tudja képzelni. Vagyis rosszul fogalmaztam: a teljesítőképességének határa jószerivel pont ott van, amennyit el tud magáról képzelni! Csak hit kérdése az egész. Meséltél a Hegyhát 50-es élményedről. Gratulálok, hogy végigcsináltad. Az első túra mindig a legnehezebb. A fiam, másfél évvel ezelőtt épp egy Hegyháttal kezdte, igaz csak a harmincassal. 7 óra alatt végigcsinálta. Ami azért is nagy szó, mert negyedikes létére és a 150 centijéhez 72 kiló volt. Talált egy pozitív dolgot, amivel az osztálytársai elismerését (és a nagymamák szörnyülködését:) kivívta, jöttek az érdeklődők, Őrség 30-on 3-an, Hegyhát 30-on heten voltak gyerekek, most május 13-ra már komoly kis csapatunk lesz az iskolatársakból; nem jössz velünk egy laza 30-asra? Ott majd megbeszéljük a dolgot.
Megint elkanyarodtam. Szóval, ha csak az maradt meg benned, hogy 50 km után két napig járni tanultál (ez egyébként természetes dolog), akkor rosszul készültél fel lelkileg, vagy 30-cal kellett volna kezdened (bár akkor is járni tanultál volna:-) Hogy mennyi erő legyen a lábadban, az a fejedben dől el, és ebben nagyon sokat jelent a tapasztalat: hogy be tudd osztani a lelki erődet, hogy tudd, mire vállalkoztál, és mi vár még rád.
Az első teljesítménytúrámra egy haverom hívott el. Szerencsés alkat, karatétól kosárlabdáig minden könnyen ment neki, ideális felépítésű srác volt. Ő egy évvel azelőtt végigcsinálta. Azt mondta, figyusz, nem lesz gond, végigfutjuk, glottgatya, futócipő, két szendvics, kis kulacs, lámpa nem kell, mert estére beérünk. Akkor még tudtam is én, mi az, hogy Kinizsi 100 :-) 250 kör a futópályán, osztottam-szoroztam és mosolyogtam: meglesz, persze. Nem volt bennem tisztelet. Aztán 20 km-nél elkezdett fájni a térdem, egyre rosszabbul bírtam, előjött az edzéshiány, a rossz zokniválasztás, a kevés ruha, a lámpa hiánya, nem sorolom: a baji vadászház előtt pár kilométerrel kimentem a műútra stoppolni. Utólag kiszámolva 91 km megvolt. A legmegalázóbb az volt a dologban, hogy a célban nem adtak virslit, ami a teljesítőknek járt, még pénzért sem! Kiközösítettek, megbélyegeztek: még egy pár virslire se vagyok méltó, mit keresek itt a tisztes teljesítők között. Akkor éjjel nemcsak meghaltam, de mindjárt a pokolra is kerültem.
A második túrám egy évvel később volt, 88-ban a legelső Írottkő. Útleveles túra volt, akkor még csak a sógoroktól lehetett felmenni. Haverok hívtak el, négyen indultunk. Bucsunál (55 km) ketten kiszálltak, a harmadik beindult és otthagyott. Az a 15 km iszonyú volt. Tök hulla voltam, mint te a Hegyhát után, és bár már nem volt sok hátra, de sok idő volt még, úgy döntöttem, hogy pihenek egy hosszabbat. Elkezdtem szintidőt meg átlagsebességet számolni, és ott az út mellett a fűben feküdtem másfél órát (ugye ne mondjam, hogy ilyet nem szabad csinálni :-). Amikor elindultam, a csillagokat láttam, mindenem fájt, kínomban (persze csak amikor nem volt mellettem senki) bőgtem. Csak azt tudtam, hogy nem maradhatok ott, de azt nem, hogy hogy jutok be a célba. Valahogy beértem. Ott éreztem meg először, hogy van Isten. Ne kérdezd, miért, utólag nekem is zavaros emlékeim vannak az egészről.
A többi túrám már nem volt ennyire extrém, az Írottkőből 8-at hivatalosan + 2-t maszek alapon megcsináltam, négy Mátrabérc, egy Kinizsi Százas (csak meglett az is :-))), meg még néhány 30-50 km közötti (Őrség, Hegyhát, Gerecse), idővel belejön az ember. Közben család, gyerekek, válás, elhízás, dohányzás, leszokás, tovább hízás, de a túra, mint fix pont, maradt. És folyamatosan egyre jobb lettem. (Nem dicsekvésből mondom, de csináltam meg Írottkő 70-et 14 óra alatt úgy, hogy közben fél doboz cigit elszívtam.) Most elkezdtem a csoportos túrákat a gyerekeimnek és baráti körüknek vezetgetni, emiatt több rövidet megyek, mellette nekiálltunk két haverommal a kéktúrának, egy év alatt meg akarjuk csinálni, most eltelt egy negyed év, és a negyede, 272 km már megvan, emiatt meg a kétnapos szervezéseket gyakoroljuk, lassan rájövünk, hogyan kell kísérő nélkül egy túrát összehozni.
Asszem, megint eltértem a tárgytól, bár mintha Te a teljesítménytúrázók lelkivilága után is érdeklődtél volna, hát most megkaptad csőstül. Jesszusom, ilyen hosszú lett? Abba is hagyom gyorsan.
pulp!
Ezt egyszer már megkérdezted a 108. számú hozzászólásban, én pedig a 110-ben megválaszoltam. Jelen esetben annyi volt a különbség, hogy társaság nélkül mentem. Nem volt kivel beszélgetnem, igy inkább csak gondolkoztam.
>ázni-fázni, szívni,
Ha az ember lelkileg (és ruházatilag) fel van készülve a rossz időre, és a megpróbáltatásokra, akkor nem érzi úgy, hogy "jaj de megszívtam az egészet". Kb 7-8 éve március közepe táján elmentünk a Bakonyba túrázni, fel akartunk menni a Kőris-hegyre. Szombathelyen kellemes tavaszi idő volt, de amikor a vonat Zircre ért, ott már csak +2 fok volt, és szitált az eső. A városon kívül jégdarás, meg havas volt minden, meg iszonyatosan fújt a szél. Hamar szétszakadtak a nejlon-esőkabátok, bőrig áztunk, és teljesen depressziósak lettünk, hogy milyen szar idő van. Végül nem tudtuk megcsinálni a túrát, hanem visszabuszoztunk Veszprémbe és hazamentünk. Szívás volt az egész, azóta is emlegetjük.
>semmit nem látni a tájból
Ez azért nem így van. Amikor autóval, vagy biciklivel mész, akkor is egy csomó mindent felfogsz a körülötted levő világból. Gyalogosan sokkal lassabban haladsz, tehát több időd van nézelődni.
Engem régóta érdekel a teljesítménytúrázók lelkivilága, de személyesen csek egy-kettőt ismerek. Hadd csapjak le Rád, hogy megkérdezzem: mi ebben az egészban a jó. Falni a kilométereket, rohanni, ázni-fázni, szívni, semmit nem látni a tájból (tudom ezzel a tájfutókat is csesztetik) és hullára elfáradni talán tökfeleslegesen.
Naszóval, mi ebben a jó?
Tapasztalatokat nem írt senki, ezért kénytelen voltam elmenni, és személyesen tájékozódni :-))
Hajnali négykor kelés, villamos, vonat: Nagymaros.
7 után sikerült elrajtolni, kellmes idő és útviszonyok voltak, viszont a kilátással volt némi gond a párásság miatt. Mindenki ment, mint a gép, legalábbis akik körülöttem voltak (én is így tettem). A pecsétlőlapra fénymásolt térlép használhatatlan volt, még az sem volt ráírva, hogy milyen színű jelzésen kell menni. Ennek ellenére szépen fogytak a kilométerek, és egyre rosszabb lett az idő: Elkezdett esni az eső, az utakon pedig folyt a víz, és dagadt a sár. Végül azért sikerült teljesíteni a túrát, fáradalmaim jutalmául pedig egy kitűzővel és egy emléklappal lettem gazdagabb.
Összességében király volt.
lab
Bizony itt a szezon, a hét végén van az első túraverseny Szekszárd mellett, a teljesítménytúrák viszont már javában zajlanak. Ja, első tájfutó verseny is a hétvégén szabolcsban, aztén 15-én Piliscsabán a következő.
De jó lenne valami beszámolót olvasni, ha már menni nem tudok rájuk.
Egy kis kapcsolódás: most láttam a turistaszövetség újságjában egy cikket a bükki barlangszállásokról. Érdekes volt, mert én csak a cserepeskőiről tudtam, de van még két másik is. jövőre végigjárom őket.
Zmac! Irigyellek. A kektura egyik legszebb szakaszat jartatok. Nem nagyon tertel ki a fennsikra valo feljutasra, pedig az nem piskota. Folyt kov, remelem.
Ez jol hangzik. Nagyjabol at tudtam elni az egeszet. Azert a legrosszabb Laca horkolasa lehetett es akkor meg orulhettek, hogy nem beszelt almaban. :-)
Nem kellett hosszú fejszámolás rájönni arra, hogy a második napi túra az eredeti terv szerint végrehajthatatlan. (32km, 2km/órás sebességgel az annyi mint...brrrrrrrrrrr.) 16 órát ugyan végig lehet gyalogolni, de nem ilyen vastag hóban, háromnapi felszereléssel a hátunkon. Ráadásul elég alapos izomlázat szereztünk mindannyian, lábunkba, derekunkba, vállunkba. Az utóbbi kettő úgy lehetséges, hogy ha az ember magas térdemeléssel közlekedik, akkor billen a hátizsák, ki kell egyensúlyozni minden lépésre. Órákon át...
Előszőr még csak Szarvaskőig terveztem a buszozást, de innen még mindig 16 km lett volna hátra, az utolsó 2-3 órát sötétben megtéve, keresztül a Pes-kő kapun, megpróbálva követni a turistajelzést. Úgyhogy inkább Lapátfalváig le sem szálltunk. Itt csatlakozott hozzánk Laca és Zsolt, friss erővel és pálinkakészlettel. Az első 2 km után itt is kezdődött a szűz hó. A fennsíkig szerencsére sehol sem ért térd fölé, node azután...! Addig pedig fölülről jött az áldás; a fák tetejéről hatalmas adagokban potyogott nyakunkba a napsütéstől olvadásnak induló hó. A fennsík szépsége az elő- előbukkanó nap fényében minden nehézségért kárpótolt. Csak mire olyan helyre értünk, ahol nehéz volt követni a jelzést, adta át helyét a ködnek. 3-4 alkalommal összesen talán fél órát keresgéltük az utat. Pontosabban a jelzést, mert útról itt nem beszélhetünk, még ösvényről sem mindenhol. A fák törzsét pedig mindig ott fedi a hó, ahová a jelzést festették.
Szerencsére éppen csak az első hisztérikus tünetek kezdtek mutatkozni a társaságban, amikor végre, bő 4 órás (8 km!) gyaloglás után elértük a barlangszállást. Már csak egy üdítő tüzelőgyűjtés, és alapos vacsora választott el minket a nyugalmas alvástól, az éjszaka folyamán sajnos néha Laca barlangfal-rengető horkolása is.
Azért bizonyos fajta edzésnek sem utolsó a teljesítménytúra.
Aki magashegyre készül, az nem árt, ha a biztonság kedvéért jóval többet tud gyalogolni, mint amennyi a tervezett útvonal szerint szükséges.
Persze edzeni lehet szervezett rendezvény nélkül is. De a "hivatalosan" kitűzött cél hajtóereje jóval nagyobb, mint ha csak úgy elmegyünk lötyögni egyet.
Az altalad emlitett okok kozul csak a "bebizonyitod magadnak es masoknak, hogy le birsz gyalogolni x kilometert" tudom elfogadni, a tobbi teljesitmenyturazas nelkul is megy, egyszeru 10-20 kilometeres turakon, ahol nem vagy szinidohoz kotve, nem megy veled egyszerre meg vagyu 1000 ember, es arra mesz, amerre akarsz, stb.
Egy-egy hosszu, megerolteto gyaloglas alkalmaval mar sem a tajat, sem a beszelgetest a haverokkal nem tudom ugy elvezni, esetleg azon tudunk egyutt jot rohogni, hogy mekkora barmok vagyunk, hogy erre eljottunk. Masnaptol viszont tenyleg csak rohogunk az egeszen es csak a szep emlekek maradnak. :)
>Tényleg? mi ennek az értelme?
Az a jó benne, hogy találkozol a haverokkal, beszélgetsz velük egy jót, miközben bebizonyítod magadnak, meg mindenki másnak, hogy kepes vagy legyalogolni x kilométert. Mindeközben látsz egy két érdekes helyet az országból.
Csak tisztelettel és csodálattal tudok szólni labék teljesítményéről és nem tudom eldönteni, hogy én vagyon nagyon tunya, vagy ők nagyon edzettek ahhoz, hogy ekkora távokat gyalogoljanak.
Tényleg? mi ennek az értelme?
Én életem egyetlen teljesítménytúrájáról (Hegyhát 50) csak az utóhatásokra emlékszem. (két napig járni sem tudtam)
Szombaton Zirc környékén volt a Bakonyi mikulás teljesítménytúra mint kiderült, nem 50, hanem 40 km.
A túra nehézségét nem a hossza adta, hanem a rossz talajviszonyok. Még volt annyi hó az elmúlt hetekről, ami megnehezítette a haladást, de mivel enyhe volt az idő, mindenhol olvadt is. Gyakorlatilag az út jó része mély sárban vezetett. A legszebb és legnehezebb rész az Ördög-árok volt, ahol a völgy ajlán levő patak kicsit megáradt az olvadékviztől, ami megnehezítette a gyakori átkeléseket. Végül sikeresen teljesítettük a távot, aztán köntöttük a vizet a bakancsainkból :-))
Szultan!
kicsit soka ertem vissza a topicba...
Szoval az a versenybiro a Tabor-hegyen volt, epp megjavítottuk a tavalyi reszidőnket a hegyre menetben (30 perc a völgy aljától, ahol a patakok vannak), aztan akkor nyomta el a poent. De azert rendes volt, mert adott távcsövet, hogy átkukkolhassunk az unióba, ugyanis királyul látszottak az osztrák hegyek.
Arra egy pillanatig nem gondoltam, hogy a nyílegyenes lenne a leggyorsabb átmenet (annál már többször voltam erdőben :-) ), de arra igenis, hogy a cél a minél gyorsabb átjutás, az ennek megfelelő útvonal megtalálása, és körülbelüli tartása. A domborzat, a fedettség függvényében igen érdekes problémák léphetnek fel - megkerüljem vagy átmásszam, mennyi szintet adjak mekkora távolságért stb.
Ami meg a pontosság-igényt illeti, pulp már megválaszolta a kérdést: ha egy tájfutó körülbelül ott van, és körülnéz, meglátja a pontját. A túraversenyző vagy nem (mert belerakták a gödörbe, a sűrűbe stb., de sokkal rosszabb, ha több bólya is van. És természetesen a tévesztőbólya a hangosabb (persze nem mindig). Szóval az átmenet alatt elég, ha az irányt tudod, de a pont közelében már esetleg 5m-en belüli pontossággal kell tudnod, hol vagy. Ezért viszont ráérősebben tudsz haladni.
Vagyis nem azt mondtam,hogy az egyik vagy a másik nehezebb, csak azt, hogy más.
---
Teljesítménytúra útvonalválasztás: igenis van szabad útvonalválasztás. A rendezők számára. És itt az volt a kérdés - miért jelzett utakon rendezik a teljesítménytúrák többségét. Szóval vagy félreértettél, vagy én nem fejeztem ki magam elég pontosan.
Miután kiünnepeltem magam, hogy én lettem a 100. hozzászóló, újabb dolgok jutottak eszembe.
Őszintén szólva nekem tetszett, amit Gödény írt: vagyis, hogy a tájfutó a leggyorsabb átmenetet kell, hogy megtalálja. Ebben szerintem benne foglaltatik az is, hogy igen pontos iránymenettel halad a pont felé, meg hogy mindig tudja, merre jár.
A túraversenyzőnek azért fontos még a tájfutónál is pontosabban irányt és távolságot mérni, mert 1. elképzelhető, hogy a következő pontnál három bóját is talál és ekkor csak a pontos mérések sorozatával tudja meghatározni, hogy melyik van pont ott, hol a térkép jelöli. És nincs rajta szám és nincs szimbol, ha mellényúl, annyi hibapontot kap, hogy erős mezőnyben esélye sincs az elsők közé kerülni. 2. a bóják a túraversenyeken gyakran csak közvetlen közelről láthatók, tájfutóversenyeken nagyrészt már 20-30 méterről, soxor akár százról.
Persze sokkal könnyebb lassan kocogva, vagy gyalogolva mindezt csinálni, futva borzasztóan nehéz tud lenni és épp ez benne a szép szerintem: én inkább kissé lassítok, de általában szeretem tudni, hol vagyok.
