Keresés

Komlós Aladár; 1907-ig Kredens, *Alsósztregova, 1892. dec. 10., †Bp., 1980. jún. 22.: író, költő, irodalomtörténész

HAZATÉRÉS

Ó nekidőlni keresztbevetett lábbal a reklámoszlopnak szemben a kávéházzal.

Ti hallgatag fehér asztalok s szorgalmasan, csendesen horgoló villanylámpák,

oldalt te kis mellékucca, barlangtorku, sötét fasorral,

ó kallódottan kóborolni s nézni, hogy fenn a dróton az útközépen guggol az ívlámpák komoly sora,

szembefutó autók kavarodva hosszu fénysávokat dobálnak

s az este sötét óriása vörös narancsokat hajigál

a levegőbe szomorúan.

S nem érteni, hogyan van, hogy a kék estéből s futó fényeiből az ősz

mély muzsikája járja át a lényed. Mert az ősz, az ősz,

az búg itt halkan mindenütt.

És aztán ráismerni: Szomorúság,

uccák esti szomorúsága,

te vagy az én örök lakásom!

Igen, mostanában oda voltam kissé, valakivel kettesben jártunk,

de visszajöttem.

– És íme visszanéz az este rám s köszönt az ucca, régi ismerőst.

A tölgyek és a hegedű [86.]

Szentiváni Mihály, szentiváni, *Nyáradgálfalva, 1813. máj. 30., †Kolozsvár, 1842. dec. 10.: költő, jogász

AZ ÉN HAZÁM

Az én hazám Firtos alatt Énlaka

Ott fehérlik rózsámnak is szűk laka;

Silány, kopár a határunk, kőverem,

A szép virág a faluba benn terem.

Firtosi szirt alján forrás csörgedez,

Az én szívem, rózsám! Érted epedez,

Kristálytiszták a forrásnak habjai,

Mint szívemnek érted égő lángjai.

Székely szabad nép lakozza falunkat,

Nincs főnemes, nincsen úr, sem zsellér ott;

Első ember a pap után, a ki jó,

A legjobb ember Énlakában nagyapó.

Székelyföldön nincs a lánynak jószága,

Jószág neki szépsége és jósága,

Édes rózsám, te szép is vagy, jó is vagy;

S Énlakán és világszerte gazdag vagy.

Fagyos szél fú Firtos hármas homlokán,

Mécs pisladoz barna babám ablakán;

Süvölts, óh szél! Légy sötét, óh éjszaka!

Vezércsillag nekem babám ablaka.

Drága arany fekszik Firtos hegyében

Drágább arany lakik a hegy tövében:

Turkáljon a kiknek tetszik aranyér’,

Veled, rózsám! Semmi arany föl nem ér.

Messze látszik kerek erdőd Énlaka,

Szép rózsámnak híre messzebb elhata;

Hadd terjedjen az ő híre messzire,

Szomszéd legény viszi attól esküre.

Ne búsulj, hogy sovány falunk határa,

Isten után áldás vár a munkára.

Megél, aki egymást híven szereti,

A szabadság szegénységünk enyhíti.

101 vers a Székelyföldről [9-10.]

Szőnyi Benjámin, *Alsónémedi, 1717. dec. 10., †Hódmezővásárhely, 1794. szept. 14.: ref. lelkész, egyházi író

AZ ISTENNEK A TERMÉSZETBEN LÉVŐ MUNKÁIRÓL

Oh csudálatos, és hatalmas felség

Kinek munkáit szólja föld és az ég:

Ezeket nékünk előnkbe tetted,

Látnunk, vizsgálnunk kiterjesztetted.

   Csuda a nap, hold és csillagok fénye

Kiknek oly állandó minden törvénye:

Hogy járások soha el nem bomlott,

Csak egy is közülök el nem romlott.

   Nem kellett nékik semmi szaporítás,

Avulás sem volt, nem kellett ujítás:

Amiben a Fő Mester meghagyta,

Sokezer nap el nem fogyathatta.

   A nap az esztendőt, éjjelt és napot,

Az hold pedig mérsékli a hónapot:

Egyik sem siet, sem nem maradoz,

Követi, amit a szabott rend hoz.

   A nap világát, melegét úgy osztja,

Hogy sehol embert tőle meg nem fosztja,

Homállyal béfedez, hogy nyúgodjunk;

Ismétlen felkél, hogy munkálódjunk.

   A felhők, szelek, havak és záporok,

Hol Istennek áldási, hol ostorok,

Mikor dörög, zeng, mennykövek hullnak,

A bátor szívek is elájulnak.

   A fenevadak nappal lenyúgosznak,

Úgy az emberek bátrabban dolgoznak,

Bátran utaznak; és bátran esznek,

Ételt keresnek, adnak és vesznek.

   De ha az ember, mint vadak királya,

Lefekszik, béfedi az éj homálya;

Vadak, mint szolgák, enni felkelnek,

És mezőn, hegyen bátran legelnek.

   Kietlenek szűlik a fenébbeket,

Hogy ne háborgassák az embereket:

Ezek kevesebbet is fajzanak,

Hogy embernek kevésbé ártsanak.

   Földi legnagyobb állat az elefánt,

De szörnyű nagy test lévén embert nem bánt,

Egy gyermek tőle magát mentheti,

Kis futással is elkerülheti.

   A legfutóbb vadak futnak előlünk,

Farkasok, őzek, nyulak félnek tőlünk,

Fegyveres a vadkecske, s szarvasok;

De házak hegytetők s havasok.

   Csak híreket halljuk a sárkányoknak,

Tigrisek, párducok s oroszlánoknak,

A déli kősziklákban a férgek,

Kiknek van legártalmasabb mérgek.

   Tenger bár legtöbb s nagyobb állatokkal,

Hogy földünk ne pusztíttassék azokkal,

A cethalak embert nem rabolnak;

Sőt ha lelnek, szárazra kitolnak.

   Ha tekintünk a szárnyas állatokra,

Éneklésekre, szaporodásokra;

Ezek is Isten csudáit szólják,

Embert dicséretire unszolják.

   A hím fészket rak együtt a nyősténnyel,

A vad madarak élnek e törvénnyel.

Mindketten ő tojásokon ülnek,

Míg egy enni jár; így meg nem hülnek.

   Ő fiaikat mindketten táplálják,

Mert az emberek őket nem kínálják.

Azért nagy részént keveset költnek,

Mert sokat étellel bé nem töltnek.

   Csuda a fecske és a fige-fészek,

Melyet akármi remek mellé tészek;

Ezt más mestertül ők nem tanulják,

De a mester embert fellyül múlják.

   Hol a király, ki vagy csak a sáskáknak,

Ha öszvegyűlnek, ez állatocskáknak

Eledelt bőségesen adhasson?

Vagy ország ellenek megállhasson.

   Nem szégyen szólnunk a tetűről, balhárul,

Mert bizonyságok Isten hatalmárul:

E világ őket el nem veszheti,

Bár minden erejét reáveti.

   Ezek munkára ébresztik a restet,

Menten megszállják a rossz tunya testet,

Faraót megalázá ezekkel,

Heródest csapá Isten tetvekkel.

   Pók, méh, selyembogár mint kis mesterek,

Mit tésznek? csudálhattyák az emberek,

Az hangyához küldetünk tanulni,

Bizony méltó rajtok elbámulni.

   A folyóvizek is méltók csudára,

Melyeket Isten sokképpen bézára.

Hogy embert, vadat el ne borítsák

Avagy a földet el ne pusztítsák.

   Sok határt Isten heggyel békerített

De a víznek ott is utat készített,

Úgy hogy egy ország is el nem merül

Kifoly az árvíz, mindaddig kerül.

   Azért Isten e földet meghajtotta,

Hogy a víz lefolyhasson, úgy alkotta.

Minden kis patak a nagy vizekre,

A nagy víz siet a tengerekre.

   A Teremtésnek és az özönvíznek,

A vizek emlékezetire visznek;

Mert ahol akkor eltakarodtak,

Mindeddig azon utat tartottak.

   A tenger vizét Isten sóssá tette,

A bűzhödéstől azzal megmentette,

Híressé tette ki- s béfolyással,

Nagy halakkal és hajózásokkal.

   Ámbár sok országok meginduljanak:

Hogy a nagy vizek visszaforduljanak.

Bár minden erejeket ráadják,

De a régi folyást el nem hagyják.

   A források hév, sós és orvos vizek,

Sok hasznot tésznek bár nehéz is ízek.

Nincs vezérek a néma halaknak,

De a vízben élvén együtt laknak.

   A mezőkön is a füvek és a fák,

Istennek bölcsességével mind rakvák.

Mely nagy légyen Istennek jósága,

Megmondja a mezőnek virága.

   Ezeket esztendőnként megruházza,

Sok csudálatos színekkel cifrázza:

Embert gyönyörködtet illatjokkal,

Élesztgeti orvosló hasznokkal.

   Ezekben szemléljük az halált télben,

A feltámadást minden kikeletben.

Ám akkor meghalnak és elmúlnak,

Ekkor megélednek, megújulnak.

   Nevelésében egy kis füvecskének

Dolgozni kell napnak, földnek, tengernek,

Nap melegét, tenger vizét adja:

A föld pedig méhében fogadja.

   A fa, fű, tenger és föld mely sokat szül,

Melyből az embernek eledel készül:

De mennyi a mesterséges étek?

Ezért Istent nem áldani vétek.

   Ezek kiáltják Isten bölcsességét,

Jóságát, hatalmát és dicsőségét.

A legszebb képek ezt el nem érik,

Ők a magok mesterét dicsérik.

   Idevezet Urunk, nem a képekre,

Liliomokra, mezei füvekre,

Égi madarak szemlélésére;

És ezek mellett Szent Igéjére.

   A kövekben elrejtve van a sok kincs,

Amely tűzzel teljes nem volna, egy sincs.

De kár nélkül ember tapodhatja,

A tüzet, ha szükség, kihozhatja.

   Szörnyűködjünk az égő hegyek körül,

Vagynak azok örök tűzre tükörül.

Kik nézik erejét a mágnesnek,

Sokféle vélekedésbe esnek.

   Akik drágakövet, sót ércet ásnak,

Meg tudják azok beszélleni másnak,

Hogy Isten embert hívta munkára,

És mi légyen a restségnek kára.

   Az emberre forduljon már az elme

Mely minden állatoknak fejedelme.

E szörnyű világnak kis summája,

A mennyei mester bölcs munkája.

   Lelke, teste munkája és mozgása,

Csudával rakva, nincs ég alatt mása.

Lelke esmérete nagy szövétnek,

Embereket megfeddi, ha vétnek.

   Az arculatban, emberek szavában,

Csuda különbség kezek írásában,

Még járásokban is e’ kitetszik:

Nem hibáznak, akik azt megjegyzik.

   Isten világa az érzékenységek

Melyeknek bennünk ez bizonyos végek;

Egyet, mástól, hogy megválaszthassunk,

És különbséget tenni tudhassunk.

   Nagyok mind ezek, de közök mindennel,

Hívő emberrel, és az hitetlennel.

Ezt még az ördögök is szemlélik:

De szeretetből Istent nem félik.

   Vagynak fenn az égben ezeknél jobbak

Az Istent szeretőké, és nagyobbak:

Szem olyat nem látott, fül nem hallott,

Amit Isten nékünk elrejtett ott.

   Adjad Uram! hogy ezeket úgy nézzük,

Elméinket csak tereád intézzük.

Téged mindezekben magasztaljunk,

Minden jóknak kútfejének valljunk.

   E teremtések tiszteket követik,

A Teremtőnek rendit meg nem vetik:

Adj járnunk nékünk is törvényidben,

Részeltess mennyei örömidben.

Magyar költők 18. század [71-77.]

Oravecz Imre: Ryokan öregkorában

Olyan vagyok, mint szélcsendben az ágról leválni készülő levél,
melynek szárában egyszer csak megpattan valami,
és magától elindul lefelé.

~~~

Jó éjszakát mindenkinek!

Oravecz Imre: Ryokan beköltözik a faluba

Magányosan éltem itt az erdőben,
de megöregedtem,
és már támaszra szorulok.
Most visszatérek a világba:
a nagyobb magányba.

Oravecz Imre: Az örömre való képességről

Ryokan, 18. századi japán költő
évtizedeket töltött remeteként az erdőben,
és szenvedett a hidegtől, magánytól,
az emberi tökéletlenségtől, elmúlástól,
de mindvégig élvezte az élet örömeit:
a patak csobogását, a madarak énekét, rizsbort, az alkonyt,
a héjából kibomlott gesztenye tapintását,
az esőcseppek gördülését a banánleveleken,
de jó volna,
ha én is sokáig meg tudnám őrizni e képességemet.

Oravecz Imre: Tájvers

Ott, a völgy túloldalán az ófalu,
csak az alvég látszik belőle és a közepe,
a felvéget eltakarja a hegy,
a hegyen temető,
a temetőben sok sír,

itt, a völgy innenső oldalán az újfalu,
itt a házam,
itt lakom,
itt pergetem tenyeremből életem homokját,

csak ritkán megyek át,
pedig sokszor kellene,
de nem nagyon érek rá,
és félek is kissé,
így hát többnyire innen nézem a holtakat,

ha meghaltam,
átvisznek majd oda,
és akkor onnan szemlélem az élőket.

Oravecz Imre: Megkésett kíváncsiság

Jó volna tudni,
hogy birkózott meg siroki nagyanyám magányában az öregséggel,
míg ki lehetett volna deríteni,
nem érdekelt,
mióta foglalkoztat,
nincs kitől megkérdezni.

Oravecz Imre: Késő őszi vihar

Egy kéz hirtelen felszakítja az ég felhőkárpitját,
kibukik az óriási telehold,
és szinte nappali fényt zúdít a völgyre,
veszedelmesen meghajolnak a szélben az út menti fák,
eszeveszetten táncol a réten a nád,
és élesen kirajzolódik a hegyoldalban a temető.

Oravecz Imre: Nádas

1

Feltámadt a szél,
és a téli verőfényben, mintha égne, pattog a nád.

2

Kifürkésztem, mitől pattog a nád.
a nádszálakon fel-alá kúszó és táplálék után kutató kékcinkék
tűvékony csőrükkel lázas sietséggel lyukasztgatják a levélhónalj-gyűrűket.

3

Megvan, mit keresnek a cinkék.
Az íz-összetételeknél lévő barnás ragacsot
csipegetik ki a száraz csövecskékből.

4

A kert alatt valaki kedvtelésből
minden tavasszal felgyújtja a nádast,
de a nádirigókat ez nem tántorítja el,
mikor megérkeznek Délről,
és újra kinő a nád,
megint fészket építenek,
tojnak, költenek, fiókákat nevelnek,
és éjszakánként ugyanolyan rendíthetetlenül énekelgetnek.

Iancu Laura: Aranyág
 
Az Ó-utcában sártenger, viskóhalmaz.
Lila ruhájában bádog Krisztus virraszt.
Tövében fagyott szentként asszony zsoltároz,
Most is várja a tétova, avítt vigaszt.

Amott az almafa alatt súgni hallja
A deres farügyek ajkat maró jaját.
Alvó lábnyomok keserű vizét falja,
S a csalfa szerető rönkké fagyott szavát.

Ilyenkor odafönn a magányos Istent
Gyötri a kín. Teremtés közben megpihen.
Miféle árnyék vetülhetett szemében?

Megkésett angyal vontatja hozzá a hírt:
Ott állt ma is, tükör szemével körbeírt,
Harmatos ölén fekete aranyág nyílt.

Iancu Laura: Ádventutó 2.

Ha tudnám, hogy ajtóban állsz
– – – abbahagynám az írást – – –

Kit fogva tartottam:
útjára indulna végre a Messiás

Ólmos jégvirág, fekete hideg,
amit tekintetem őrzött neked.

Kedves Ferenc!

Nagyon tetszett a 6-án feltett válogatásod.

Köszönöm, kedves Faparazsa, bár nem tudom, (mostanában) mivel érdemeltem ki ezt a jelzőt.

Szép estét!

~~~

Iancu Laura: Ádventutó 1.
 
A házban zongoráznak.
Kint havazik.
Ködszínben vakolom
a tükör foltjait:

Igaz embert mutasson,
ki égen túl is él.

Kiben a szusz is sóhaj,
elindult már s

nagyon fél.

Bárd Oszkár; Wettenstein, *Naszód, 1893. máj. 6., †Dés, 1942. dec. 9.: író, költő, drámaíró

ÉVFORDULÓ

Mint minden élet, ez is szép s nehéz volt,

gyönyörű kép, de méltatlan keret,

s a nehézséget mind-mind én okoztam

s a szépség mind-mind Tetőled eredt.

A nagy titok, a holnapunk mély titka

abban a csepp kis hangsúlyban kering,

hogy múltunkból a szépben vagy nehézben

kapaszkodnak-e meg a lelkeink.

Hiszek bennünk, mert megtanultam Tőled

– áldott, ki halkan hinni kényszerít! –

hogy alapjában minden, minden élet

szebbülni vágyó, biztató s szelíd.

Az Erdélyi Helikon költői, 1936 [72.]

Cserey Farkas, *Nagyajta, 1717., †Bécs, 1782. dec. 9.: történetíró, jogi író, könyv- és kéziratgyűjtő

TITKOS ÉRTELMŰ RÓZSA

            Én a mező virágja vagyok

(Én 2,1). Mint a rózsa plántálása

Jerikóba (Sir 24,18). Mint a rózsák

virágja a tavaszi napokban (Sir 50,8).

A mező szépsége velem vagyon (Zsolt

49,11). Az én virágaim tisztességes és

tiszteletes gyümölcsök (Sir 24,23).

Mint az útak szélyin,

Források mellyékin

    Kinyíló gyenge rózsák

A tövisek között,

Sértő csipkék között

    Épségöket megtartják,

Víg tekintetökkel,

Illatos színökkel

    A nézököt múlatják,

Úgy e Szűz Anyának,

Nagy titkú rózsának

    Elválasztott szépsége,

Az emberek között,

A bűnösök között

    Megmaradott épsége

Világot újított,

Mindent vídámított

    Az ő gyönyörűsége.

Isteni malaszttal,

Mennyei harmattal

    Gyümölcsöző kedves Ág!

Bűnnek tövisétől,

Fonnyasztó derétől

    Épen maradt szép Virág!

Lelkemet, ne engedd,

Vétek által tőled

    Hogy elszakassza világ.

Régi nagy patrónánk [84-85.]

Máté Imre, *Érmihályfalva, 1936. febr. 14., †Érmihályfalva, 1989. dec. 8.: költő

SZÜLŐHELYEMEN

Félbemaradt város a bölcsőm,

ringat, mióta élek,

erős kezek nyújtják felém

az éltető emberséget.

Hiszem, paraszt őseimet

elfogadja értem a holnap,

és hatalmat ad mindörökre

az igazságot akaróknak.

Legyen a lenniakarásból

mezőszagú vágyak világa,

ne átkozhassa őrült elme

örömeinket pusztulásra.

Nőhessen, ami nőni vágyik

míg a földön nagyon szeretnek:

határtalan útja maradjon

a határtalan képzeletnek.

A végtelen mondat [87.]

Kuczka Péter, *Székesfehérvár, 1923. márc. 1., †?, 1999. dec. 8.: író, újságíró, szerkesztő, műfordító, sci-fi író

PESTI LEVEGŐ

A fenyőerdők levegője jobb,

gyanta illata s oxigén pezseg.

S a völgy, amelyben kis patak locsog,

egy sikátornál tán százszorta szebb.

Itt vegyigyárak savas füstje száll,

s üzemek felett szürkül a korom,

mégis, mikor az éj óráinál

szobámban ülök, nyitva ablakom,

s egy kicsi szellő lopva lesuhan,

frissnek érzem, mint széna illatát,

felpillantok és nézem boldogan

az égi s földi csillagok raját,

és elmerengek: jön a kikelet, –

városom kedves levegője mos,

– s az utcán cirpel, mint egész sereg

tücsök, a legutolsó villamos.

Verses Budapest [394-395.]

Solymos Ida; Bíró Zoltánné, *Pécs, 1922. dec. 8., †Bp., 1995. dec. 8.: költő, műfordító

KIS DAL

Alszol már?

Mit mondjak?

Virrasztok

oly régen.

A könny is

otthont kap

kék-ikrás

térségben.

Emléked

szívemnek

színében

oly ékes,

mint nagy fürt

kék szőlő,

ízében

oly édes.

Bárhol vagy,

itt is vagy!

Nem járhatsz

oly messze,

hogy szíved

szívemmel

együtt ne

éghetne.

Lábnyomnak

nincs rajza.

Utcánkban

aszfalt van

– jól érzi –

ott jársz el;

súlyodtól

megrokkan.

Felhőkön

nincs rajza

másodnak

szépségben,

egy-arcod

ívének

félföldnyi

térségben.

Mint terhes

egyetlen

célját nagy

kedvének –

dajkállak,

ringatlak,

így hívlak.

Így érezd.

Vendégvárás [17-18.]

Kiss Tamás, *Kisújszállás, 1912. szept. 5., †Debrecen, 2003. dec. 8.: költő, esszéíró, műfordító, tanár

ABLAK

Ablak vagyok. Hóvihar paskol,

forró nap éget.

Valaki egyszer idetett,

hogy kizárjam a sötétséget

s a tavaszi fényt beigyam.

Ablak vagyok, négyszögbe vágva

egy kunyhó falába;

néha előttem megy el az isten,

hallom, hogy kopog a lába.

Benéz rajtam, hogy ég-e benn

a lélek-űr, a mécsese,

letörli lágyan a szemem,

megsimogat a két keze,

de lép tovább: a vállain

viszi magával álmaim.

Egyszer tudom, majd visszajön,

éjjel, szelíden odaáll

a hold elé és önfeledten

benyomja arcom az a váll.

Megáll akkor az éj fölöttem:

s egy lesz az ősz, a tél, a nyár.

Mérleg hava, (1933-1934) [7.]

Hollós Korvin Lajos; Weisz, *Bp., 1905. dec. 8., †Bp., 1971. márc. 27.: író, költő, lapszerkesztő

ÓDA

Hogy értenélek, ó, bonyolult világ?

Számlálhatatlan számu viszonylatod

    egy elmének felfoghatatlan

   szédületes szövedéke: rejtély.

A társadalmat s mindama kis rugót,

mi hajtja pontos szerkezetét, van-e,

    ki látja minden részletében

    s szörnyü egésze előtt se kábul?

Ha mégy az utcán s nézed a házakat,

megértesz-é csak ennyit is: ezt minő

    erők teremtő mozdulása

    rakta ilyen gyönyörű egésszé?

Tán érzed-é a mérnökök ihletét?

S útját a vasnak látod a föld alól,

    amíg kohókon át odáig

    jut, hogy a váza lesz ennyi háznak?

Avagy kövesd a fákat az ősvadon

favágójától, míglen az úsztatók,

    vasúti munkások, majd ácsok

    s asztalosok fonalán e célhoz

elér, – s a többi titkot: a sima kő

történetét a bánya belétől és

    a mész, cement, üveg s a festék

    zegzugos útjait, míg e házban

egymásra leltek; hányfele ágazó

energiákból jöttenek, érzed-é,

    ahogy megbámulod a házak

    szemrevaló, nemes arcvonásit?

S eszedbe jut, hogy hány ezer év becses

művészetének az ivadéka e

    szerényen szóló sima stylus,

    min szemed álmodozón pihen meg?

De ez csak egy ház! S mondjam a gépeket,

hogy mennyi eszmét rejt bonyolult, okos

    szerkezetük, s hány agyvelő s kéz

    mozdulatát süritik magukba?

Csak öltözéked nézd: a gyapotszedők,

fonók, timárok, gyapjunyirók, szövők,

    szabók, cipészek, műszerészek,

    csontfaragók, gumifejtők dolgos

keze nyomát kell rajt utólérned és

immár megérzed számtalan ágbogas

    viszonylatát e szertezajló

    társadalomnak, amely maga is, lám,

örökre mozgó, nagyszerű szerkezet,

mely egyre jobbul, (hidd, ha ma romlik is!)

    s emberben és értékben egyként

    mindig a jobb, a különb marad meg.

Ekként te, Költő, szintilyen útakon

örökléd nyelved s mindama szép igét,

    miket csiszolni, ujratörni

    és nemesíteni vagy hivatva.

Megújul minden, el ne maradj magad,

s ne járd a messze fellegek útjait,

    itt élsz egy élő test ölében,

    meg ne tagadd szived e világtól!

Ha minden elme kincse az összesé

és bárki hasznát látja e sok becses

    erőfeszítésnek, ne légy te

    az, ki a céhbelieknek alkot.

A bölcs s tudós a társadalom agya,

a dolgozók meg a karjai, lábai,

    te szíve, lelkiismerete

    légy, aki hallatod érte hangod!

S megértsenek mind, nem maradsz így magad.

Tanítsd a népet – s lesz, aki majd becsül,

    mert hivatásod egy lehet: hogy

    szónoka légy a világ ügyének.

A csodaszarvas nyomában [696-697.]

Rudnyánszky Gyula, dezséri, *Özdöge, 1856. máj. 1., †Bp., 1913. dec. 8.: költő, újságíró

TÉL

Fenséges nyúgalom,

Kápráztató fehér világ!

Rezegve csillan a havon

Az égi csillagmiriád.

Fehér a nap, fehér az éj:

Se képzelet, se szenvedély

Izzása nem piroslik, –

A lét fehér sejtésbe oszlik.

A szintelen

Kietlen

Csupán a bölcseség

Fehér hegyorma ég:

A végtelenbe veszve

Sugárzik, él az eszme.

A századforduló köl-

tészete, 1913. [244.]

Ányos Pál (István), fajszi és vámosi, *Nagyesztergár, 1756. dec. 8., †Veszprém, 1784. szept. 5.: költő, pálos szerzetes

BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIÁHOZ AZ ÉDES HAZÁÉRT

Magyarok Asszonya!

Tekints elhagyatott birodalmadra:

Nincs másban oltalmunk,

Csak tebenned bízunk

Mi árva magyaraid:

Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket,

Ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket!

Angyali koronánk

Az ég kegyelméből szállott le hozzánk:

E drága kincsünket,

S véle nemzetünket

István néked áldozta:

Most örökségedet, örökségedet,

El akarják vonni tőled, népedet!

Ne nézd bűneinket,

Hanem hozzád buzgó s hiv őseinket.

Sok verejtékekkel,

Ah! mennyi vérekkel,

Nedvesültek mezeink:

Őérettek szánj meg, szánj meg bennünket,

Vedd el: mi is néked adjuk szívünket.

,,Tiszták, hősök, szentek.”, (1782-1784) [123.]

GERGELY ÁGNES: SZERETEK VÁRNI RÁD

Eső kering az utcán, s idebent

a lámpa körül gyűrűzik a csend,

ahogy ülök és várlak.

Nincs más világ: magamba búvom el.

Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,

ilyenkor óriás vagyok,

aki elég magának,

lebegek fönn, a csont-palack felett

és az sem érdekel,

hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.

Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,

feltornyosult a megvárattatás,

közben mosoly fürösztgetett, közelség,

jószó, szívesség és kézfogás,

lassanként gyanús lettem önmagamnak

s előrebukván a jövő felé

(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)

belémfagyott a maradék lehellet

és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára

kikönyökölve nézek innét,

s mint az igazi boldogok,

a tétovázó ifjúságra

s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,

az önvédelem és a gőg,

a különbség, az azonosság,

a fejtartás mások előtt.

Ha jössz, a padló is megéled,

körvonalat kap a világ,

a tárgyak előrefeszülnek,

türelmük szétveti az ajtót,

lebiccenő fejem fölött

a lámpa lélegző virág,

jaj, nézd, hogy szeretek,

szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,

hogy ülök itt, nyugalmi lázban,

e mozdulatlan mozdulásban,

ülök és várlak, várlak –

állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,

még felmutatlak a világnak.

Ajtófélfámon jel vagy, 1961 [49-50.]

GÁT ISTVÁN: MARADJ VELEM

Maradj velem, ha utcák vadonában,

nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok

és összefog mindenki ellenem,

bűn buktatóin ne botoljék lábam,

védőn, mint vándort ráborúló lombok,

takarj be s fordítsd befelé szemem.

Maradj velem s kísértetes magányom

rémségeit rámzúdúlni ne engedd,

nincs hajladozóbb nádszál kívülem

s ha lelkem tépelődve sok talányon

testem törékeny cserepében szenved:

szép szavaidra nyisd meg a fülem.

Maradj velem, ha uttalan utakra

terel a képzelet vad vágtatása,

ha nyugtalan szív tétován vezet

s kalandok fényei után kutatva

nyugalma sirját esztelenűl ássa:

tedd homlokomra hűsítő kezed.

Maradj velem, ha elragadna lázam,

fékezz, ha vérem és vágyam csihol még,

sötétre szürkit már az alkonyat,

mind mélyebbre kell magamat alázzam

s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék:

te szólj helyettem s vedd el hangomat.

Maradj velem, ha éj sötétűl kinn-benn

és benne elmerűl és semmivé lesz

dal, ifjúság, barátság, szerelem,

ha mindent elhagyok és elhagy minden:

örök szépségre s ifjúságra élessz

s maradj örökre Te, csak Te velem.

Innen és túl [747-748.]

GARAI GÁBOR: KILÉPNI ÖNMAGUNKBÓL

                     „Nincs alkú – én hadd legyek boldog!”

                                                                József Attila

1

Pláton receptje szerint:

előbb egy test szerelme, utóbb

minden testek szerelme következik;

aztán a szép testtől az ékes

jellemig ível az út,

s attól is feljebb tör, tovább, míg

eljut a bölcsességig, a szép tudományig,

majd végül a tündöklő tudást is túlhaladva

a magábanvaló szépséget megragadja.

        Hol volt, hol nem volt,

s ugyan mit ért az a bölcsesség, az a szépség?

Megóvhatott-e bár egy férget is a földön?

Leomlott-e szerelmétől a börtön?

S ha sem a szépség, sem a tiszta tudomány,

minket a puszta részvét megváltott-e talán?

Vagy a vak félelem, mely már csak lenni unszol,

segített-e kilépni önmagunkból,

míg magányunk prédája, a védtelen ösztön,

belénk fülledt, hogy a lélek reszkessen és üvöltsön?!

2

Más törvény kell! A görög bölcs hágcsója meredek,

magas és méltóságos nagy semmibe vezet,

mely mint fekete füst-gomoly lázálmainkban hömpölyög

az érthetetlen ég alatt, a védhetetlen föld fölött.

Kilépni önmagunkból, több lenni, mint egyetlen

gyertyaláng-lázadás a halál éje ellen;

kilépni önmagunkból, nem csak vígaszt keresve,

de egyensúlyt, amelyből fölnő a lét szerelme;

kilépni önmagunkból – ez a nagy vetkezés,

amit áhít a testünk, s amit óhajt az ész.

3

Boldog az, kit szerelme egy másik élettel oly forrón összezárt,

hogy bőrén érzi a párja gyönyörét, nyomorát;

boldogabb, kit a munka mindent feledtető

árama emel fel; néki fogad szót az idő.

De a legboldogabb az, ki megízlelte, mit ér

a léleknek, ha fölkél másokért, kik kenyér,

jog vagy jó értelem híján tengődnek itt,

s vérével elkeverve szívük reményeit,

és minden forradalmak közös honába lépve

mint áram a fémbe, hatol be minden földi népbe.

Kilépve önmagából ő a legboldogabb:

magányt többé nem ismer, félelme ellohad…

Magányt többé nem ismer?

               Szive félve sosem ver?

Szenvedélyben sem ég?

        Csak az kell, ki teljes ember!

Legboldogabbnak is, példának is csak az kell,

ki a csúcsokra kűzdve s tépelődőn halad fel!

Szerelem? Munka? Vagy: összefűző közösség?

Nincs alku!

                  Mind a három!

                                          Tágas földi öröklét

épül, s nem mint a Bábel tornya vagy Pláton elve,

nem lépcsőzetesen: a mindenség szerelme

tetőzi egy szintbe;

                              lakói, naponta rakjuk újból,

hármas oszlopsorokkal, kilépve önmagunkból,

egymásba olvadón és örök reményt ragyogva.

Segíts, irgalmas élet, hadd váltsuk már valóra.

Megtartó varázslat [382-384.]

GARAI GÁBOR: MEGTARTÓ VARÁZSLAT

József Attilához

Nézem e vértelen tavaszt. Nyirkos fák nyöszörögnek.

Egy árva madárfütty! – Nem bűvöl az ágra zöldet.

       – Add, hogy életerőm kihántsa a rügyből

       (mint lomha ellentmondás lapul meg benne)

                                                                  – a lombot.

Nézem a néma köveket. Szememnek válaszolnak:

csorbult szögeikből testesedik meg a holnap.

       – Add, hogy puszta kezemmel kivájjam a kőből

       (mint elkárhozott lélek, rejtezik benne)

                                                                  – a szobrot.

Nézem a keskeny eget; felhők nap-vágta rése;

fények léha szökése, hullámok fénytörése.

       – Add, hogy képzeletem újra-teremtse a szépből

       (mint celában a szabadság, álmodik benne)

                                                                  – a szebbet.

Nézem a zagyva vizet, szédít a rengeteg-örvény:

törvénye – émelyedett sár, felszínén szétömölvén.

       – Add, hogy eszméletem kimentse a zűrzavarból

       (mint megtartó lehetőség, imbolyog benne)

                                                                  – a rendet.

Megtartó varázslat [164.]

GARAI GÁBOR: PÉLDÁZAT A SZERETETRŐL

I. m. Bertolt Brecht

A szeretetet szét kell osztani

az emberek között – hogy el ne fogyjon.

Azért teszel félre egy maroknyi kovászt,

hogy kenyeret kelessz és süss belőle,

s azzal egész háznéped jóllakassad.

Ha nem őrzöl meg egy kevés kovászt

utoljára dagasztott kenyeredből,

tékozlásod bélyeget éget

homlokodra és sorra elhagynak híveid.

Utolsó falás kenyered akár

tűzbe is vetheted; ha a kovász

ég el, éhen vész házőrző kutyád is.

Ha nem adsz – vagy ha nem kérsz cserébe

kovászodért – kovászt, s a szomszédod is így tesz,

egész országok elnéptelenednek.

(Persze, a kovász se mindent keleszt meg,

ha sárba gyúrod, abból nem kenyér lesz:

nem osztja szét s nem őrzi meg magát.)

A szeretetet szét kell osztani,

mert természete szerint oszthatatlan:

mikor már másnak nem jut,

magadnak sem marad belőle.

Végtelen meg egy, 1978 [204-205.]

GARAI GÁBOR: TÉLI KÉP A KERTRŐL

Sáros hófoltok mellett rozsdavert

rongyos fűcsomók, rücskös ágbogak.

Mohón, csontosan vár jobb napokat,

mint csókot rozzant szipirtyó, a kert.

A szőlőtőke hajlott, megdagadt

izülete némán, pőrén sajog.

Gerezdek keblecskéit sóhajok

nem emelik a holt avar alatt.

Pedig menyasszony-díszben szunnyad itt

az új tavasz, s letépve rongyait,

egy könnyű széltől gyönyörűn föleszmél:

termő rügyekkel hívja bő nyarát,

s aranyesőben áztatva magát

megifjul úgy, ahogy te is szeretnél.

Szélcsönd és újra szél, 1977 [28.]