"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Az oszlopok körül kábán lengedez, mert megszökni képtelen bús szellemed. Élted elmúlt, csak lelked rekedt ma itt - Léda, mondd, meddig keresed még Adyt?
Mint napsütötte falakon az árnyak, itt vagy - vágyaid tükrök közé zártak - s most fogva tart ezernyi emlék téged: a kert, a lugas, ahol csókod égett,
a ház, hol éltél, most is téged sirat, zokogva itt szülted meg halott fiad. Még súgja a szél, hogy csak élni vágytál - ringat a Körös, melyen csónakáztál...
Visszarepülsz a képzeleted szárnyán, lépteid lágyak, mint ujjak a hárfán; keresel minden múltbéli lábnyomot - óh, Léda, már nem hagyod el Váradot!
lehet egy megállóban pihen egy padon, és soha nem jön már az az esti járat, csak a hold bámul be a törött ablakon.
A boldogság egy park fái között sétál, még minket keres, fáradtan lép, lemondón, nyári hőségben ég, tél-fagyban jégvirág, néha még mozdul, aztán megdermed, fojtón.
A boldogság egy lassú dalban zsong halkan, lelkünkben visszhangzik, táncra mozdul lábunk, néhány ütemet ismétel ringatva minket, búcsúzik, valakit útjára bocsátunk.
A boldogság szégyenli magát, elbújik, fejét térdére hajtja a hold túloldalán, aztán egy köves ösvényen száll pokolra, meghal a szép szó, mielőtt kimondanám.
A boldogság mézízű csókokban rejtőzik, soha nem csókoljuk már el, szánkra égett, ölelésünk titka marad, éjünk hite, hajnalunk madárdala, ha reggelünk ébredt.
A boldogság csak egy mosoly, kék könnyekkel, csak egy sóhaj, mikor egymásra emlékezünk, csak egy tépett szál virág a múltba préselve, egy halk jajszó a sosem-volt szerelmünk.
Nőnap van és azon tépelődöm mi zavar mi ez valamit elrontottak bennem a régi nem szép idők az otromba ünneplések
és nem a nők legyenek bár matrónák vihogó kamaszlányok az asszonyok mosolyát mint könnyű szellőt szomjas arcomon illatos kendőként várom
nárciszokkal barkákkal mikor titeket köszöntenek eszembe jutnak az elrontott ünnepek ostoba szónoklatok a részeg dajdajok után is ti mosogattatok és otthon vártak a gyerekek hónotok alatt bonbonok ünnepi dumák munkaverseny hejehuja és a dolgozó nők asszonyok dögfáradtan mentek haza talán megbocsátotok…
Hozzám sosem nem kértelek, földembe se ültettelek, mégis mikor megleltelek, jó volt lélegezni veled, tenyerembe ültettelek, lágyan rád fújtam a szelet, körbe-körbe röptettelek, falevélre nevettelek, s nehogy el is engedjelek, föléd takartam az eget.
Most elmondom, kicsim, az úgy volt: mikor a halk sík bársonyán kihúnyt a nap és már sovány arccal fölkelt a szép, hazug hold, nagyon vágytam hozzád beszélni - Ó, nem bohón és nem bolondul, de mélyen, mint harang ha kondul s ahogy csak férfi tud beszélni.
Kezembe fogtam kezedet s felpillantottam, - fel a fára, melynek tar ágán furcsa, árva levél-sziluett reszketett, úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten, mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony pilla szélén, vagy illanékony pernye, ha percig áll a füstben.
Mint bús leány, kit lassu méreg naponta mart s félig megölt, de menyasszonyi fátylat ölt, bár tudja, több napot nem ér meg és révedezve haboz és vár, tétovázik a hajdani mérget ma is felhajtani: maradna is még, hullna is már.
Társai, sárga, hullt szerelmek, halomban hevernek alul s éreztem, jaj, ez is lehull, ha szavaim most rálehelnek, nem bírja ki e halk, finom lény, ha holdsugárnál tömörebben csak egy hang is feléje rebben... És én hallgattam, mint a holdfény.
mert az idő szórja felénk porát ráncokat ránk csepegtet kanyargó útja, de ne halld gondtalan csikorgató fogát ne lásd, mint csattog ostora; inkább érezd a kincsek mámorát a kőben, s amit neked súg a fa... pihentesd életed a zöld illatán röppenj, mikor kacag az ibolya... szorítsd, mit ajándékoz a nap - hajnalán s csendes ligeteket a lét alkonya majd emeld szívedhez egy örökkévaló pillatán, amit a vers üzen, a léleknek szava.
Ha lehunyom a szemem, minden a régi, amit bezár s foglyaként őriz az emlékezet. Köröttem hamvába dől a világ. Dühönghetsz lakópark, pláza-orkán, aqua-sikló, toronyház, kristályég, roncsderbin kicsorbult táj. Ígérhetsz szebb jövőt, nem érdekel. A megcsapolt múlt értéktelen felszín nekem.
Ha lehunyom a szemem, ott a liget, a tó, a pad, ahol vártál, ahol öleltelek. Vakká váltan ma is látom, vonzza lelkem az utca, a tér, a ház, benne te, meg anyám életre szépült vágyban, s érzem, csillagmosolyuk fénye rám vetül.
Ha kinyitom a szemem, elveszítek mindent újra, s ott állok magamban reménytelenül...
Sárga kerti kalapja, Zöld ruhája volt, Bókolt a déli szélnek, Fel és alá hajolt. Nekifordult a Napnak, Társának súg, beszél, Sárga fejét himbálva: "Meghal a tél."
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rám ragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? Azt meg kell érni még, csillag mécsem ki tudja meddig ég?! de most, de most e tündöklő sugár még rám ragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés! tavasz!
Minden szívnek van egy csodakertje, a kert közepén van egy palota, s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül. Sötéten. Egyedül. Néha a palota zsivajába, s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze. Halkan peregnek, mint a levelek. (Szívedbe mintha ezer kés hasítna: zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded, jaj csak meg ne lássák: drágább, mint a kincs! Mások palotáit irigykedve nézed: neki nincs, neki nincs!
Pedig: minden szívnek van egy csodakertje, s minden csodakertben van egy palota, S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol: minden palotában egy fekete szoba.
Jaj, azokon a metsző télidőkön, csak Isten adott akaratot kölcsön, egy szál fejszével, s fagyott türelemmel ment tuskót nyúzni a falusi ember, és ásó, csákány, étek a gyomornak, hogy jusson erő nyélnek és maroknak, s a csákány járta körbe, bírt a méllyel, a fejszeél az agácagyökérrel, s míg húzva-vonva-nyögve kiemelték, a nyélre fagyott néha a verejték, csak gyűltek sorba, s ínba fogva végre fölkászálódtak a roggyant szekérre, majd jött az udvar, egyik, meg a másik, kivárva, amíg mind a földre vásik, aztán a másnap – különféle ékek estek gyötörten apám erejének, s az esti ég is ráborult a napra, míg tűzrevaló göcsre hasogatta, bent testünket a meleg csontig járta, a sparhelt izzott, pattogott a kályha, sült krumpli zsírral, amit tüze szítt meg, s csak apám szólt – ez kétszer melegített.
Ázni esővel, szerteszállni széllel, döcörögni egy szekér kerekével, letörni száradt, megfáradt faággal, lélegezni a friss föld orrlyukával, fütyörészni a suttyós madárdallal, leszakadni az ázott folyóparttal, a semmit összekötni az egésszel, és zöld lenni a fűszál örömével, a reggelt keltve lenni egy a nappal, és összegyűrődni egy irkalappal, vagy – semmiben se ne legyek szereplő, csak én legyek az egy helyett a kettő, a játszótéren szálljak, mint a hinta, az összes tollban én legyek a tinta, én araszoljak nap-nap fokról-fokra, én hurkoljak gyeplőt a csillagokra, és legyen álmom lélegző seregnyi, hogy ne féljem, ha időm csak szemernyi, és lássam mint ég Isten csipkebokra, a lélegzetemet is visszafogva.
A meddig miértjén máig kibogozhatatlan a csomó. Kérdésekre válaszokat hiába várok. Magam csöndjét tágítom, s a világra húzom az egyembernyi félszt, hisz ki nyúlna hozzám úgy, hogy el ne vérezzek, mikor meteoritokat szitál az ég, s felszaggatott utakon amíg bolyongok, üszkös gondolatokat szül a vég.
*
Az indulási oldalon elfogynak a csokrok, a kezek másnak intenek. A fékcsikorgás fel-felébreszt, s míg igazítok a gyűrött időn, fejemet még ráhajtom a zakatoló szívverésekre.
A vonatfütty felvág néhány eret, de már nem értem lángol az ég. Tüzét alig érzem. Elfordulnak a mosolygó tekintetek.
*
Felhő áztatta haját hold törölgeti, s a csillagpernyével borított égre füstöt sóhajt a város, mégis a végállomás kontúrját a szennyes égbolt alatt is egyre tisztábban látom.
Ó, Távoli - csodáid szíven ütnek: A csend élő és titkos sóhaja Vagy a vihar vonagló halkká csüggedt, Emberfölötti jajduló jaja,
Vagy csillagok, mik végtelenben csüggnek, Aranyfürtben - vagy hintázó gallya Egy rongy fának, mely egyre nőve, zölden, Még lengni fog, ha fekszem, rég ledőlten!
De sokszor, nyomván az unott robot, Kis tettek, olcsó könnyek, semmi eszmék, Roppant képed előtt tompán lobog A mécs...
Valahol egy harang szól, Ide hallom Talán nem is harang - zokogás Túlontúl remeg a magány
******
Mikor könnyet hullajt a lelkem Mikor sírni kezd minden sejtem Mikor a húrokon megakad a vonó Mintha kettévágnák az időt Mintha valaki után becsapnák az ajtót Hiába ringatom rím bölcsőmben Az elhalkuló szépen dalolót Csak a léleknek adhatok fészket Múló csendes hegedűszó
