Keresés

Filadelfi Mihály, *Békéscsaba, 1930. dec. 19.: író, költő, szerkesztő

TÉLI TÁJ, EMBEREKKEL

Vedlett kis tanyákban lakik

a bogárhátú öregség,

szikrázó fehér hó vakít,

és meggörbít a melegség…

Együtt van még a múlt s jelen,

és forr, mint fazékban a bab,

egy-egy darab történelem.

Később jött el, vagy hamarabb?

Hiszen már várták e tanyák!

S fosztott fészekként állanak

megszikkadt apák és anyák…

S elnézik hunyorgó szemmel:

tovatűnő partok alatt

mint nő föléjük az Ember…

57 vers [15.]

Boda István, *Kisvárda, 1928. dec. 19.: író, költő, újságíró

ARCODRA ARCOM

Nem kell a múltam sem letagadnom

olyan az életem, akár a zsoltár.

Fény voltál, mikor két vállam felett

az életembe belehajoltál.

Madár iszik így kék tavi kákán

épp, hogy csak sebet csókolva a vízre,

hányszor csókoltam én is a sorsom

a szemeidre.

Futnak az évek, mind megöregszünk,

nyárvége villan hajunk is őszül,

éveink nehéz lángja, virága

maradhat most már csak menedékül.

Arcodra arcom emberi mását

mintázza fény, fagy. Gyógyít az ujjad,

engedd, hogy súlyos álmaim közben

az álmaidba belesimuljak.

Mint a vándorló madarak, 1966 [65.]

Vasvári István; Wollman, *Bp., 1916. dec. 19., †Bp., 1972. ápr. 4.: költő, író

CSÖND

Odafent kéklő mennyei béke

havasok gyémánt fénye ragyog…

Bennem a mennybolt végtelen kékje

oly tisztán rezdül, mint a havasok.

Tengerszemeknek nyugalmas tükre,

melyet nem riaszt szellő-szeszély;

úgy élek most. Rezgő ezüstbe

foszlik a bánat, az örvény s a mély.

Alkonykarámba térnek a fáradt

nagyszárnyú lepkék, fák, madarak –

s a szétömlő béke aranyba bágyad

s elszunnyad, mint egy halk fuvalat.

Tűkristály csönd. A völgy már homályos;

elszórt falucskák fénye kigyúl –

patak zsolozsmáz… a fenyves is álmos…

s a köd is lehull, ott messzi, túl.

Végső áron, 1940 [18.]

Féja Géza, *Szentjánospuszta, 1900. dec. 19., †Bp., 1978. aug. 14.: író, publicista, szociográfus, kritikus, szerkesztő

NYUGTATÓ

Úgy gondolod: tán idegen,

emberentúli ez a hang?

Óh, tudjátok ti jól nagyon,

mi lázadoz forrpont alatt.

De ami rajta messze, túl,

mikor már mindent szétvetett,

és nincs immár szilárd edény,

csak mámor és csak szédület,

csak álom, halál és varázs,

s a világ olyan szerteszét,

hogy egy harmatcsepp issza fel

csodálatos lehelletét.

Kráterarc, Budán, 1934 [23.]

Sziklay Ferenc, *Aranyida, 1883. okt. 11., †Kassa, 1943. dec. 19.: író, szerkesztő

JÓSÁGÉRT VALÓ IMÁDSÁG

Istenem, Te jó vagy és mindenható.

Bölcseséggel teljes végtelen nagy elméd.

Jóra szántad mind, mi él, ki földlakó,

Add meg nékem is a jóságod kegyelmét!

Add, hogy jó legyek s ne tudjak róla – én!

Hogyha jót teszek, ne tudjam, mért csinálom,

Öntudatlanul szeressek, mint a fény

S mint a boldogító, tiszta, édes álom.

A virágnak adtál színt és illatot,

Önmagáért él a szirmán, kelyhe mélyén,

Egyaránt vígasztal látót és vakot

S jónak és gonosznak mézet ád bibéjén.

Én se nézzem, hogy ki ellenség, barát!

Add, hogy egyaránt szeressek minden embert,

Rontsd le rólam önzésem üvegfalát,

Mely miatt a szívem megtárulni nem mert.

Mert mit ér a kőbe, sárba zárt arany,

Mely sötéten rejtezik a föld ölében?

Minden érték épp’ olyan haszontalan,

Hogyha meddőn él az emberek szívében.

Érzem én, hogy adtál kincseket nekem.

Lelkem mélyén szűzi tisztaságban élnek,

Válts föl engem aprópénzre, Istenem,

Hadd jusson belőlem mindenik szegénynek!

Add, hogy nap legyek, sugárzó tiszta láng!

Nem azért, hogy népszerűség rítusával

Hódolatra bírjak balga, sok pogányt

S küzdjek önmagamban vad, hiú tusával:

Más szívekben keltsen zsendülő csirát

Jóságod belőlem áradó csodája:

– Önmagáért színes, illatos virág, –

S azt, ki adja, ontja, senki meg ne lássa!

Uj Magyar museum 1. köt. I. füzet, 1942 [27.]

Böszörményi Zoltán, *Arad, 1951. dec. 18.: költő, író

ARANYVILLAMOS (SOMALLIVYNARA)

Az Aranyvillamos a köd ölében pihen.

Takargatja, bújtatja aranyát, megszisszen

kerekeiben a türelem az Opera

előtti téren. Mintha régmúltból jött posta-

kocsi, vörösarany mázban, illedelmesen

meghúzza magát az acélszürke sínpáron,

rám vár, vagy másvalakire, hogy felszálljon,

s ha majd elindul, legyen, kiért megálljon.

Sietek, rohanok feléje, le ne késsem,

a soha vissza nem térő pillanatot el

ne szalasszam, aranyát magamhoz ragadjam,

mert ki tudja, lesz-e még másik alkalom,

visszatér-e még egyszer az Aranyvillamos?

Ez soha, talán egy másik – súgja-susogja

mellettem egy idegen. S felnézek rá,

szemében indulat-szikrák, habos és rumos

szagú a délután jól szabott kabátja.

Kérdem tőle: miért aggódik, nekem hova

kell és miért sietnem, erős akaratom,

kitartó türelmem más alkalmat nem terem? –

mellettem az a másik, nem felel. Hirtelen

elfog a pánik, gyötör a kétség, hogy talán

ez az utolsó lehetőség, az utolsó

Aranyvillamos, enyém lehet – ha elérem –

a világ legnagyobb kincse, a reményemet

éltető és békétlen lelkemre írt hozó

balzsam. Vibrált a gondolat agyamban,

imbolyogni látszik az aszfalt is alattam.

Hát rohanok. Kapkodva szedem a levegőt,

az Aranyvillamos életre kel, a ködből

karcsú vörösarany teste lassan kibomlik,

lám, most szökni akar, hirtelen megrándul,

ajtaját szinte kezemre csapja, és sikolt.

Megdermedve, ijedten állok. Istenem, mit

is csinálok, miért késtem le az Aranyvillamost?

Szívem gyorsuló ritmusára

kettőnk között a távolság egyre nő.

Lassan, mint álmok illanó szele

viszi, söpri, magához öleli,

előlem eltakarja

a köd, a makacs szürke köd.

Aranyvillamos [9-11.]

Gyurkovics Tibor, *Bp., 1931. dec. 18., †Bp., 2008. nov. 16.: író, költő, pszichológus

TÜKÖR-ESTE

A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe

titkolódzó teret rajongó kerteket

A Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve

valami gyermeteg éteri permetet

Homályon át bolyong a tág terű világ: az este

lepleken élveteg éli az életet

Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve

a házak élesen állnak mint ékszerek

Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak

ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok

ragyognak és ragyognak és ragyognak és ragyognak

itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok

Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön

az ember e privát szende és semmi báb

Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön

látja Isten magát – kit színről színre lát.

Isten homlokán [154.]

Zelk Zoltán; Zelkovits, *Érmihályfalva, 1906. dec. 18., †Bp., 1981. ápr. 23.: költő, író

ÁKOMBÁKOM

Mint gyermekkézzel rajzolt ábra:

olyan az alkonyati táj,

ahogy ráfonódik a fákra

csipkézve, lassan a homály.

Mint ákombákom az irkában

a házak úgy dülöngenek,

úgy billen a madarak szárnya

s a tintaszínü fellegek.

És kéz a kézben, mint a rajzon

a kedves bámész figurák:

megyünk, míg fölöttünk az alkony

kibontja barnuló haját.

Megyünk, de úgy csak mint a szellő,

és köröttünk az emberek

arc és hang nélkül, mint a lengő,

a szélben lengő levelek.

Egy kecske jő most vélünk szembe,

mögötte bottal kisleány...

a földön járnak vagy füzetbe? –

Hold ég a kislány varkocsán.

Ott ring a Hold s fölszáll az égre

s a sötétedő szineken

látom, ahogy felcsillan fénye

s véle a félszeg szerelem.

Sirály, (1932-1936) [71.]

Hidas Antal, *Gödöllő, 1899. dec. 18., †Bp., 1980. jan. 22.: író, költő, műfordító

MÍG SZERETLEK – ÉLEK

Amíg engem szeretsz,

meg nem halok, élek.

Sarkcsillagként vezetsz,

haláltól nem félek.

Távolság és idő

széjjel nem tördelhet.

Szerelmem egyre nő,

oldja e förtelmet.

Vonszolhat a vihar,

görgeteg forgathat:

vakmerő óhajjal

állom e borzalmat.

Szeretlek oly nagyon,

mint ahogy soha még.

Nő a fű. Hallgatom

zizegő énekét:

tavasz lesz, tavasz van…

Felvonul az élet,

tüzel a tavaszban…

Míg szeretlek – élek!

Hét évszázad magyar

versei. 3., 1950 [111.]

Palasovszky Ödön, *Bp., 1899. márc. 5., †Bp., 1980. dec. 18.: színész, rendező, színházigazgató, író, költő

AZ ISMERETLEN SZERELMESEK

A nap mentében az ég alatt

hogy jártunk mint a gyermekek

suhanni bolyongani játszani jó volt

mert lám hogy tavaszi sziklákon jártunk

és a tavasz

lélegzetünkre megreszketett

és lám az ősz

és a barna tüzek –

mikor mindigcsak kedvesemmel

mikor csak a nap csak a szél csak a zápor –

gyorsulások és tüzek zúgásában

jártunk s mosolyogtunk mert jó volt.

A nap mentében a hold mentében

kósza tüzek amerre kalandoznak

bukószelek titkos ösvényein –

itt jártunk-keltünk az ég alatt –

itt jártak-keltek egykoron

az Ismeretlen Szerelmesek.

Errefelé arrafelé –

átléptük a ménkű városokat

átléptük a völgyek küszöbét

aludtunk őzek fekhelyein

szálltunk amerre a szélkiáltó.

Éjek szaggatták meg a nappalt

nappalok szaggatták meg az éjt –

az én garázda kedvesem

megkóstolt az minden bogyót

egy felhőt a hajába tűzött

és rámosolygott minden őzre.

Madarak szaggatták meg az erdőt

zöld harkály kopogott a fán

vadmacska lobbant át a tájon

szálerdők templomai sétáltak arra

délkeleti szerelmek sétáltak arra

kakukk szólalt ha úgy akarta.

Fogyott a nap megnőtt a hold

és hó esett mert hó esett

mert tél is volt és mondtad akkor

égi havakban tükröződünk.

Megnőtt a nap fogyott a hold

a Boldogréten víg az élet –

vetve a fejünk ágya fűvel

terítve a diófák alja –

de huss a szél minket fölrepített.

Fönn a Toronyban a hegy tetején

ittuk a borvörös bort csak ittuk

itták a bort az ifjú párok

a barnaszemű zöldszemű szeretők –

s hogy kedvesemet átöleltem

ránkmosolyogtak mind a párok

s csókunk nyomán új csókra törtek.

És mondtam akkor mondtad akkor

látlak csókokban mosolyokban.

Arrafelé errefelé –

tűzmezőkön ikebanalejtőn

mélytengeri mámorok mentén

játszottunk mint a gyermekek –

a nevetésünk barnára égett

zöld tavak fürödtek ablakunkban.

Errefelé arrafelé –

s hogy jártunk mint a gyermekek

víg hajnalokban tükröződtünk –

víg hajnalokban tükröződtek

az Ismeretlen Szerelmesek.

A világ tövében aludt a hajnal

ezüst fák tartották az eget –

s hogy rányitottunk rányitottunk

a szája éppen meztelen volt

a szíve is éppen meztelen volt –

s hogy rányitottunk rányitottunk

ruháját a cúg messzevitte

s a szája meztelen maradt

a szíve is meztelen maradt.

Lám kedvesem

kedvesem maga volt a hajnal

keskeny csípője

eltorlaszolta akkor a borút –

lám hogy az éjt s a napot is csak mosolyogta

mikor csak a nyárnak zöld szárnyain

mikor csak az ősznek szemöldökén

mikor csak a csók csak a csókok –

ki adta ki kezdte ki tudja már.

Így jártak ők jártunk a napban

jártunk az erdő kékein

így jártak-keltek egykoron –

futótüzek amerre szállnak

véráramuk titkos ösvényein

bukószelek amerre kalandoznak –

így jártak-keltek egykoron

         AZ ISMERETLEN SZERELMESEK.

Opál himnuszok, 1975 [112-114.]

Bartalis János, *Apáca, 1893. júl. 29., †Kolozsvár, 1976. dec. 18.: költő

VÁRLAK

Éjfél van és én még nem alszom.

Hallgatom a csendes éjjeli zajt.

A mező piheg.

Fáradt csillagok bóbiskálnak.

A hold lezuhant a kertek mögé.

Várlak, hogy jöjj.

Várlak, hogy egyszer besuhanj.

Hold-lábaid nesztelen röptét lesem

a bokorközön.

Szellő-lengésed fehér szárnyalását.

Várlak, hogy itt légy,

hogy eljöjj és megörvendeztess.

Várom a lombzajt.

Várom a harmatcsöppek

piciny csengetését.

Várom az apró füvek suttogását.

Várlak Téged!…

…Szívem ős, mély dobbanását

várom a csendes éjben.

Arany és kék szavakkal, 1923 [11.]

Szentessy Gyula, *Nagyvárad, 1870. dec. 18., †Bp., 1905. okt. 30.: költő

ESTE

Ködbe veszett a hegyek orma,

Már esteledik csendesen,

A szürke égen a legelső

Halovány csillag megjelen.

Utána jő a többi; lassan,

Félénken gyúl ki mindenik,

S mire a földi lárma elhal,

Az egész menybolt megtelik.

És kápráztató fényözönnel

Kigyullad az égboltozat,

Rejtelme, titka a magasnak

Kitárul ím egy perc alatt.

Ha vége van a küzdelemnek

S magányom csendje rámborul,

Szivem is úgy gyúlad ki lassan,

Mint az ég, hogyha alkonyul.

Előbb csak egy-egy halvány csillag,

Egy-egy emlék, egy gondolat;

Aztán kigyúlad észrevétlen,

Mint csillagos mennyboltozat.

És mint a hold fenséges útját

Megkezdi halkan, nesztelen,

Úgy száll emléked lassan átal

Csillagsugáros lelkemen.

A magyar költészet an-

tológiája [470-471.]

Karay Ilona, *Arad, 1866. dec. 18., †Pécs, 1881. febr. 7.: költő

NYUGODT VAGYOK…

Nyugodt vagyok, miként az ősz,

        Hideg, miként a tél,

De ez csak látszat, mert szívem

        Forró, miként a dél.

Valjon miért van lelkemen

        E fagyos nyugalom? –

Lelkemnek kincse veszve van,

        Veszve a bizalom.

Miért lángol szivem? Azért,

        Mert ki nem önthetem,

Örömöm és búm mind beléd

        Zárva, szegény szivem!

Három veréb hat szemmel, 1878 [546-547.]

Faludi Ferenc, *Németújvár, 1704. ápr. 1., †Rohonc, 1779. dec. 18.: író, költő

         ERDŐ

    1.  Magos hegyek, szelid erdők,

            Pán Istennek sátora,

         Hantos halmok, hives ernyők,

            Diánának udvara!

    2.  Szüz nympháknak vig utcái!

            Ugy tetszik, hogy újulok,

         Dryadesek palotái,

            Ha hozzátok járulok.

    3.  Itt a Hajnal gyengén festi

            Az erdőknek tetejét,

         Jön a Flóra és éleszti

            A virágok mezejét.

    4.  Jön a harmat, alig várja,

            Sylvanusnak völgyeit

         Gyenge lábbal, hogy megjárja,

            És elhintse gyöngyeit.

    5.  Pan megfujja trombitáját

            Echo néki válaszol,

         Viszik szelek ily postáját:

            Kelj fel, aki aluszol.

    6.  Erre kiki meleg ágyát

            Elfelejti, talpra kél,

         Oda rugja nyoszolyáját,

            És az egész erdő él.

    7.  Támad a nap uj sugárral,

            Hegyet völgyet vidámit.

         Közli magát fél világgal,

            Szárnyas népben kedvet nyit.

    8.  A madárkák megörülnek,

            Ellepik az ágakat,

         Him és nőstény öszveülnek,

            Énekelik álmakat.

    9.  Ásit Faunus és nyujtózik

            Rut torháját kiveti,

         Gubás testén vakaródzik,

            Csufos álmát neveti.

  10.  Satyrusok napaeáknak

            Szép jó regvelt mondanak;

         Hizelkednek a nympháknak,

            Mosdóvizet hordanak.

  11.  Feji Phyllis tejes nyáját,

            És a völgynek vezeti,

         Tityrus is ő csordáját

            Gondos kézzel kergeti.

  12.  Együtt járják a berkeket,

            Elbeszéllik kárakat,

         Emlegetik szerelmeket,

            És tegnapi táncakat.

  13.  Siet Phoebus és szekerét

            Másra bizza, ide tér;

         Egen hagyja fényes székét,

            Az erdőktül szállást kér.

  14.  Itt van huga személyében,

            Sétálja az utakat,

         Arany puzdra van kezében,

            Nyilazza a vadakat.

  15.  Fut a szarvas, vadkan iget,

            Rókák féltik farkokat,

         Sok a hajtó, zeng a liget,

            Hull sok drága dám-falat.

  16.  Megpihenvén ebéd után,

            Sereggel a vadász nép

         Egy szép gyöngyvirágos utcán

            Uj játékra öszve lép.

  17.  Itt van Daphnis, itt van Faunus,

            Sok bozontos satyrus,

         Sok sipossal jön Sylvanus,

            Pásztorokkal Tityrus.

  18.  Látszanak sok friss napaeák,

            Pásztorokat nézgetik,

         Utánnak más gyenge nymphák

            Kik magokat kelletik.

  19.  Elkeverve öszvekapnak,

            Jól rángatják inakat,

         Hol egymástul elszaladnak,

            S magán ropják táncakat.

  20.  A vig nymphák elbujkálnak,

            Satyrusok keresik,

         Akik bennek feltalálnak,

            Tenyerekkel megszedik.

  21.  Dryadesek pásztorokkal

            Himbáltatják magokat,

         Szép virágos bokrétákkal,

            Kifüzetvén azokat.

  22.  Satyrusok megverdődnek,

            Tépik egymás szakállát,

         Kis szarvakkal öklelődnek,

            Hogy elnyerjék a pállyát.

  23.  Igy járják az erdő dolgát,

            Ide semmi gond nem fér,

         Itt találja nyugodalmát,

            Akit bú és bánat vér.

  24.  Isten hozzád váras azért,

            Bóldog aki ide tér,

         Mulatságért, vig óráért

             Senki vámat itt nem kér.

 Magyar költők 18. század [10-13.]

Edgar Allan Poe

       Külön

Gyermekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat.
Nem közös forrásból ered
Bánatom. Gyújtva szívemet
Más fokra izzik örömöm.
S ha szeretek: azt is külön.
Ott - gyermekkoromban - a vad
Élet hajnalán: ott fakadt
Ez a varázs - a jó s hamis
Mélyekből -, mely kötöz ma is:
Forrásból lett, gyors patakból,
Sziklahegyen rőt falakból,
Napból, mely lekörözött
Őszi aranyfény között,
Villámból az ég alatt,
Amint elszállt, elszaladt,
Dörejből, vihar ha forrt,
S fellegből, mely olyan volt
(Bár kéklettek az egek)
Szemre, mint egy szörnyeteg.

(Tellér Gyula fordítása)

...

forrás:mek.niif.hu

....

Kedveschek, további jó estét.:)

Jó estét kedveschek.:)

****

Mezey Katalin
Oltalom

(Károlyi Amynak)

Lelkemmel lelkedhez dörgölődzöm,
mint lábadhoz a macska.
Tudom, nem szép dolog
visszaélni örökös jószíveddel,
hiszen már régesrég
felnőtt vagyok.

Terhek felhője rajtam.
A magasságból rám jutó
végtelen űrhasáb alatt
- mint láb alatt a hangya -
folytatom látszólag céltalan
futkozódásomat.

Minden bizonytalan,
minden időleges,
minden viszonylagos -
néha vigasztalásul is
szolgál ez a tudat.
Másként ki tudta volna
kiállni eddig is
a végzetes sors-
fordulásokat?

(A számadástól messze még talán,
máris mi minden összegyűlt
a veszteségek oldalán.)

Ne vedd zokon hát,
még ha terhes is,
hogy állandó vagy nekem,
mint az állandó értékek számai
egy aligha megoldható,
sokismeretlenes
egyenleten.

....

forrás: dokk.hu

Tóth Bálint, *Keszthely, 1929. dec. 17.: költő, író, műfordító

A TÁJ MEGŐRIZ

Bár elmentél, mégis velem maradsz,

gömbölyű felhők a melled színét

hordják, meleg szél a leheleted,

s piros szoknyád a nyáralkonyi ég.

Patak zománcán csillog mosolyod,

rózsákon friss pirulásod lakik,

a kelő hold bimbódként süt, s az est

göndör füve, pihés árnyékaid.

Kék szőlőkön tekinteted figyel,

a sarjúrét hajaddal illatos,

a táj nagy barna tenyerére vesz

és visszahoz.

Krisztinavárosi

körmenet, (1980)

[116.]

Karinthy Gábor, *Bp. 1914. dec. 17., †Bp., 1974. nov. 13.: költő, műfordító

VADGESZTENYEFÁK

Némelyik már hervadozgat, mint egy őszülő király,

fürtje közt a méltóságos szomorúság muzsikál,

mint hatalmas angyal, száll a gazdag hegyről már a nyár,

arany angyal, végsőt lobban szárnya nemsokára már.

Bólogatnak ablakon túl künn a vadgesztenyefák,

hallgatag királyok, vállas alkonyati mese-fák,

koszorújuk zörren s nincsen koszorújukban virág

hosszú sorban állnak, mint végtelen litániák.

Égnek áhít hajnalórán minden vadgesztenyefa!

Ágaik közt csupa nedves illat szállong és ima.

Mily öröm vad orrlikadnak ezt a szagot innia!

Ott reszket a lombok közt a harmatos Harmónia!

Most kinézek: ablakon túl már az alkonyat zenél

és az utca halhatatlan szökkenéssel égig ér

bólogat a gesztenyefa, fújja-fújja őszi szél

(bölcs királyok: nemsokára mindahány aludni tér).

Én, fájdalomherceg, 1937 [94.]

Vajda Endre, *Dés, 1914. júl. 18., †Bp., 1987. dec. 17.: költő, esszéíró, kritikus, műfordító

PÁL IGÉJÉRE

Ti, akik megálltok előttünk

És belenéztek a szemünkbe,

Derítőn, mint az esti csillag,

Vagy reggel a sötétség szűnte,

Aztán kezeteket nyujtjátok

S érezzük, hogy az esti harmat

Leplét remegve hűtik rajta

Idegenből szálló fuvalmak,

Arcotok pírja, mint a zászló

Lengése, fehér színt lebegtet,

A szivárvány halkuló kékjét

Őrzi hunyása szemeteknek,

Törékenyen, mint a fényosztó

Szelíd olajú esti mécses,

Mely világot gyujtott a hitnek

Titkába való révedéshez

Az Apostol előtt, ki gyenge

Cserépedénynek látta testét,

De mégis benne vetett lángot

Az Istent kereső fényesség.

Törékenyek vagytok, a napnak,

Sötétnek, viharnak, esőnek,

Alkonyoknak és háborúknak

Rontásai mind rátok törnek,

Belsőtöket emészti a tűz,

Mely lényetekből szétsugárzik,

A bukott fény, mely néha kormot

Pernyéz, ha eljutott a társig.

És mégis ti vagytok hitünknek

Törékeny kis cserépedénye,

Kedvesünk biztató intése,

Anyánk csilló-kedvű reménye,

Nővéreinknek kacagása,

A mosolygó tükrű barátság,

Életünk tévedt keresztútján

A megbocsátás és a váltság.

A szeretetnek olajával

Teltek, mire a szív sóvárog,

De a lélek szemét homályba

Vonja a hitvány földi hályog,

Hogy imbolygó kezünk elejti,

Miért mohón kinyult, a mécsest,

A drága olaj földre ömlik

És sötét lesz, ó jaj, sötét lesz!

Innen és túl. 540-541.

Gáspár Jenő; lemhényi és polyáni literati, *Szentlélek, 1894. nov. 16., †Bp., 1964. dec. 17.: költő, író, szerkesztő

PIANO

Sohsem égtem máglyatüzekkel

Pirosan, rőten, mint a vész,

Apró pásztortűz álmok ormán,

Szívem a vágyaktól nehéz.

Aranytrombita sohsem kellett

Harsogni azt el, hogy mi fáj,

De álmodó ablakok alján,

Voltam szerelmes lágy gitár…

Nem kellett sohsem harsogó szín,

Bíbor és bársonytakaró,

Elég egy emlék puha selyme,

Ha jön a fagy, ha jön a hó…

Ököllel nem vívtam csatákat,

Könyököm munkában töröm,

Nálam a szivem tépésében

Kopik el mindenik köröm…

S virággá válik minden vércsepp,

Ahogy az úton ballagok,

Addig míg halkan, észrevétlen

A végső cseppel meghalok…

Az élet ritmusa [26.]

Czuczor Gergely; Czuczor István, *Andód, 1800. dec. 17., †Pest, 1866. szept. 9.: költő, nyelvtudós, bencés szerzetes

A PÁLINKAIVÁS ELLEN

„A paprikás versek ármányos irója,

Azon töri fejét, az embert hogy megrója,

Valamiben megint sántikál a gonosz,

Mert mindig az ember nyomában kotonoz.”

Földi, igazán szól kegyelmed valóban,

Úgy tesz ő, mint gólya szok tenni a tóban,

Ez kigyó-békátul a vizet tisztítja,

Ő az emberekbül a rosz szokást irtja.

Azért maradjunk csak a régi nótánál,

Jobb fűszerünk úgy sincs a jó paprikánál.

S akinek netalán égetné a torkát,

Igyék rá, csak kérem, ne igyék pálinkát!

Úgy-e erős dolog, amit javasoltam?

Pálinkát nem inni?! no ezt sem hallottam!

Pedig, atyámfia, hiszed, vagy nem hiszed,

Ha nem pálinkázol, bizony jobban teszed.

Tiszta magyar vérnek, milyen régente volt,

Nem kellett pálinka, hisz a neve is tót,

De ha megrándula lovának a lába,

Bekötötte ronggyal, mártva pálinkába.

Ha pedig kiszáradt a nedv gégéjébül,

Borral öntötte le, ha volt neki mibül.

De elmondá előbb az Isten áldását,

S megkinálta vele szomjazó pajtását.

A pálinkaivó még csak ezt sem teszi,

De mint legyet az eb, nagy mohón beveszi,

S mivel az italka gégéjét riszálja,

Újra tölt, de megint csak magát kinálja.

Mértékkel ivott bor felvidít bennünket,

De a pálinka elkábítja eszünket,

Néha a doktor is javal kis borocskát,

De soha sem hallám, hogy javalt pálinkát.

Szintén ide mutat régi szójárásunk,

Mert ha valakinek szolgálatpénzt adunk,

Mindnyájan azt mondjuk: nesze borravaló,

Nem pediglen: nesze pálinkára való.

Lassu méreg biz ez, mely emészt bennünket,

Korccsá teszi régi jó magyar vérünket,

Letépi orcáink vidám tekintetét,

S hitvánnyá törpíti sokaknak termetét.

Régente majd ahány magyar legény vala,

Katonának ki-ki bátran kiállhata.

S híre volt az egész háboruvilágban,

Mily derék vitézek teremnek hazánkban.

De most, hogy utószor kelle húzni sorsot,

Isten látja lelkem, szégyenlem a dolgot,

Volt oly falu, melyben nem akadt egy legény,

Kit jónak találtak volna a vármegyén.

Jancsi véres szeme, mint a mécs, pisloga,

Petinek alig volt jó harapófoga,

Pál keze remege, Bandi melle hörge,

Mind haza kergette őket a vármegye.

Fürkészték azután, mi ennek az oka

S reájöttek, hogy az főkép a pálinka,

Mert kicsin a falu, s annyi benn’ az ivó,

Hogy megél utánok két árendás zsidó.

Apjok ő kigyelme a kocsmában iszik,

De anyjoknak haza kötény alatt viszik.

Így megy az egész nap, míg ágyba nem mennek,

Derék fiok aztán hogy legyen ezeknek?

Pendelyben, zubonyban jár még a pór gyerek,

Már édesapjával a kocsmán hentereg,

„Nesze no fiacskám, igyál egy-két cseppet”,

Ki látott ily bolond majomszeretetet?

Pálinka nélkül, így dörmög a siheder,

Kenyér és szalonna csak koldus eledel,

Szolgának is csak úgy jó már a reggeli,

Ha a butykos ott áll az asztalon teli.

Hogy menjen ott aztán a gazdaság elő,

Hol az egész háznép pálinkakedvelő?

„De hiszen jó ember a pálinka-mérő,

Mert hitelbe ad, kész fizetést nem kér ő.”

No barátom az fog még csak jégre vinni,

Ha a zsidónál úgy rovásra fogsz inni,

Mert jön az aratás, a zsidó ott terem,

Gabonád elviszi, s üres lesz a verem.

Végre úgy szólok most hozzád, atyámfia,

Amint csak egy papnak illenék szólnia:

Szállj magadba, és tégy férfias fogadást,

Hogy megpróbálod a pálinka-nemivást.

Nem kivánok sokat, csupán egy hónapot,

Ne igyál pálinkát, ha bár ingyen kapod,

S ha egy hónap alatt megálltad a sarat,

Ismét egy hónapra szánjad el magadat.

Meglásd, nem lesz azért kár egészségedben,

De bizonyos haszon marad erszényedben,

S ha egy-két hónapot ki birtál állani,

A többit könnyebben meg fogod vallani.

Ím ez volt szólásom tehozzád, barátom,

Az Isten adja, hogy ember légy a gáton,

Adj’ Isten, hogy mind, kik pálinkát ittanak,

E paprikás versre kijózanodjanak.

1844

De szép!

Jó reggelt Kedveschek:)

Tótfalusy István; Jelenits István, szül. Jelenitz István, *Berettyóújfalu, 1932. dec. 16.: piarista szerzetes, teológus, író, tanár

KARÁCSONYI LEONINUSOK

Barmok romlatag ágyán, Jessze igéretes ágán

        Új élet született; boldog a Szűz: anya lett.

Barmok romlatag almán, kisfia fekszik a szalmán,

        Barlang, ágy csupa fény: Isten, a Szűznek ölén.

Künn viharok furulyáznak, tépik a pusztai fákat.

        S lám, elnyugszik a szél benne, az akol küszöbén.

Játszik a gyermek, a karja kicsúszott, nincs betakarva,

        Mária nézi: nevet – „Fúj az ökör meleget!”

Fúj az ökör… s ugye, jó lesz? – fürge tüzet vete József:

        Lobban a rőzserakás, mind csupa láng, ragyogás.

Csillan a jó bari szőre, vidáman a szürke tetőre

        Fény fut. Koppan a kő: „Pásztorok, gyertek elő!”

Vének s ifju legények, jönnek, az ajkukon ének.

        Billeget ám a dudás, fújja a kis furulyás!

Néz az ökör: „Soha ilyet!”, a csacsi nagy füle billeg.

        Mind forróbb, tüzesebb, Mária könnye pereg.

Anyja ölében a gyermek, tapsol a mennyei herceg:

        Kedv, öröm, isteni tett – Krisztus megszületett!

Barmok romlatag ágyán fekszik a második Ádám,

        Új ág, égi virág, újul a régi világ.

Innen és túl [606.]

Hajdu Zoltán, *Radnótfája, 1924. dec. 16., †Bukarest, 1982. febr. 12.: költő, műfordító, festőművész, zeneszerző

FÜZEK ÉS AKÁCOK (részlet)

1

Ha folyót mondtok: a Maros

zúgását hallom,

gyermekkorom sok zavaros

álmát a parton,

körben az akácos mesél,

a kagylók búgnak,

egész világa bennem él

a messzi múltnak:

a forró homok a napon,

a nyers fűillat,

az elsuhanó alkalom,

a hulló csillag,

pillanat meg-nem-fogható

vágya: az ének,

mi akkor lesz dalolható,

ha már nem élek.

6

Ha zenét mondtok: nem harang,

se hárfa,

a kertünkből suttog egy hang,

a hársfa

zsongásából kél, szinte dong,

a méhek

zümmje fedi el? vagy a gond?

Megéled

mindegyre mégis, s egyre szebb

a távol

tágultában, a szeretet

föllángol

benne, amint kiballagok

a létből – –

Anyámé, hozzá semmi hang

nem ér föl.

7

Ha otthont mondtok: egyszerű

a válasz, hisz kétség nem fér

hozzá, felbúg, mint hegedű

mély húrján a dallam: Erdély.

Itt élünk akkor is, ha más

helyütt kell talán épp lennünk:

ajkunkon ő a vallomás

és bajunkban ő a kedvünk.

Sohase kér, mindig csak ád,

akárha tenyerünk volna:

felkínálja kancsó borát,

mert búza és béke a dolga.

Kit emberré ő ringatott,

az testvér mindenegy néppel:

vállán napot és csillagot

hordoz, míg csúcsokra lép fel.

A végtelen mondat [61-63.]

Cser László; 1937-ig Stockinger, álnéven Csák László, *Tamási, 1914. dec. 16., †New York, 2004. ápr. 6.: költő, író, jezsuita szerzetes

SZABÁLYOS KÖRÖK

Arany Jánosnak, nyelvtanítómnak

Szabályos karikákat köröz a víz,

hogy a kavicsot a tóba dobtam.

Madár röppen, már rakja a fészkét,

tavasz van a levegőben, a tél múlóban.

Szikrázik a fény a tó tükörén,

melegével a nap kelteget és biztat,

tudod, hogyha a lelked borúba takartad,

bár van felhő is, mégsincs igazad.

Valóság a felhő, a kín, a fájás, ahogy

sötét az ég és néha rád vág vihara,

de a nap mindig kisüt valahol, valamikor,

légy csak a napfény várója, utasa.

Semmise reménytelen, a remény

lükteti az emberi szíveket,

a hit reményből nől, és élünk, mert él

bennünk az Isten, az Ember-szeretet.

Két jezsuita költő, 1983 [39.]

Kiss Jenő; Ipp Dániel, Krizbai Géza, *Mocs, 1912. szept. 13., †Kolozsvár, 1995. dec. 16.: költő, író, műfordító

ÖCSÉM HAZAJÖN

                                Ferike emlékének

Tömör, ezüst dór-oszlopok

emelik itt a téli csendet,

üvegcipőcskéd átkopog

s megáll a zsongó ajtó mellett.

Vársz. Kék, zománcos köd mögött

dereng a fák havas opálja.

S a fény-pitykés kis ködmönöd

belecsillan az éjszakába.

Puha csillag-por hímporoz.

Búbánat, könny benned már nincsen.

Hűs, enyhe ujjad itt motoz

a régi-régi rézkilincsen.

Aztán belépsz. Barna szemed

bágyadtan siklik a szobán át,

s válladról halkan levered

a mennyország friss zuzmaráját.

Kormos üvegen [1.]

Sütő Kálmán, *Beregsom (Ukrajna), 1910. dec. 16., †?, 1996.: költő

HOZZÁD BESZÉLEK

                     „A mindenséggel mérd magad!”

                                                     József Attila

Magadon mérd le a Mindenséget:

mércéd eszme, vágy, gond, égő élet

és józanság, s remény, mely

incselkedve feléd

szórja minden percének

kitárulkozó legszebb édenét.

Hát élvezd: itt minden percre van mérce –

a butaság romhalmaza,

jó, rossz, illem, bujaság s építése

kedvnek, derűnek, kínnak, jajnak,

bosszú-, bocsánat- s diadalnak,

szerelemnek, mely oly sokat ígér,

életnek, melyet eldobsz semmiért,

dicsőségnek, mely elenyészhet,

ha elröppen a dics-hozsanna,

jaj – nincs tovább, és utána

hétköznapivá lesz életed…

S te nem érted,

mit adott végzeted?

Az élv sem örök, itt minden véges,

ami lángol, ami mosolyos, ami édes;

csak a perc él, amely percre éltet,

mely munkádnak legszentebb része –

minden elszáll, hullva, enyészve

kazánjában a petyhüdt elhullásnak:

feledésre…

S te mindenben örököt akarsz itt,

harcolsz, küzdesz, hogy örökkétig

élvezd, amit a perc percig adott…

Hiú ábránd, hiába tagadod…

– Lám, csak a percnek éltet égő lángja,

már a másiknak rügyfakadása

új tettekre űzi életed,

és rak a percekből – évezredeket…

Vergődő szél, 1981 [504-505.]

Vas István, *Bp., 1910. szept. 24., †Bp., 1991. dec. 16.: költő, író

A TEREMTŐHÖZ

Köszönöm, hogy megteremtettél,

Ó, Szeretet, és ide tettél,

Hogy csillagok, ködök, hegyek

Között ember legyek.

Köszönöm, amit látok,

A teremtett világot,

Hogy még a rossz sem céltalan,

Mindennek jelentése van.

És én is neked kincset-érő

Egy vagyok, soha-visszatérő,

S akár a férgek vagy a szentek,

Valamit jelentek.

Maghalok, semmit nem veszítek,

Művedet meg nem semmisíted

S a mennyben vagy pokolban

Az leszek, ami voltam.

Mit akar ez az egy

ember? 2., 1949 [32.]

Pozsonyi Anna; Wimberger, *Sármellék, 1906. márc. 31., †Bp., 1992. dec. 16.: költő

BOLDOG PERC

Miért, hogy most a szívem oly könnyű?

Oly könnyű, mint egy pici szétfoszló felhő,

ha leszáll az este,

vagy permetezve

vízsugár aranynapon ha szertehull.

Miért lazul most rólam minden kétség?

Minden bú, nehézség?

Sorsorsón gondolatfonál szétszakadt?

Vagy talán tőled egy kedves gondolat

indult felém –

és mostan, éppen mostan elért?

Szlovákiai magyar írók [250.]

Gellért Oszkár; 1899-ig Goldmann, *Bp., 1882. szept. 10., †Bp., 1967. dec. 16.: költő, író, újságíró, szerkesztő

ÁDÁM

Ring az örök tér ezüst-hullámú sodrán

Föld-testemből kiszakadt Éva-holdam…

S visszaragyog rám.

Hulló-csillagod, Anyag, szurok-feketén a vak űrbe mind beleveszne:

De áttüzesül, ha légkörömet súrolja

S fellobban: az Eszme.

S ha felperzselnéd holdam s levegőm jégpáncéllá is aszalnád:

Emlékemül itt hagynám, Kronosz: a Nő szerelmét –

S a Férfi forradalmát!

A bibliás tenger [61.]