Este van, csirreg a fogoly, trónusom: kihült hangyaboly, a báb és dajka szendereg, elbujt a pezsegő sereg. Este van, ősz van, szívemen fölvirradnak a vak sebek.
Itt kuporodok ormótlan, huszévesen is rongyosan, aládúcolom államat, fogam között a káromlás ne kapjon hangos szárnyakat.
Valaki viszi vígságom, bajoktól vagyok búskomor, láncoltattam az ég alá, a világ mérges hangyaboly, percei rajtam nyüzsögnek -- Este van, csirreg a fogoly.
Tubarózsás krinolinban jött a hold a rézhámorba. A fiú csak nézi, nézi. Ámul a fiú a holdra. Szél támad és emelkednek karjai a holdas holdnak, s tömör ón-mellei tisztán s buján előtolakodnak. Hold, hold, fuss el, mert megjönnek a cigányok, venek koncra, szívedből is gyűrüt vernek, fehér pénzt a nyakláncokra. Gyerek, addig hadd táncoljak s ráhagylak a cigányokra, megtalálnak itt az üllőn, szemecskéid zárva, oltva. Hold, hold, fuss el, én már hallom, cigánylovak dobrokolnak. Gyerek, ne dülj e fehérre keményített sok fodornak.
Dobogott a sikság dobja, verte lópaták galoppja. Hámor homályán a gyermek, szemecskéi zárva, oltva.
Olajfák közt a cigányok bronzálomként lovagolnak. Jönnek. Szemük félig húnyva, de a fejük égbe horgad.
Jaj, de huhog az a bagoly! Csupa jajszó a fa orma! Sétál a hold föl az égre egy kisfiú kezét fogva.
Rézhámorban a cigányok sikonganak, háborognak. Szél az őre, szél az őre, szél az őre hámoruknak.
Megfojtom a heroldokat, kik halálodtól hízva gurulnak, vért gurguláznak, lerakom mind a gyalázatosokat küszöbére a gyalázat urának.
Mi történt megint, mi történt? Kicsoda ment el megint valami vérző eskű szerint szétdúlva a köznapi törvényt?
Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus? Csak jó ripacs, vagy színészkirály? Szépség, vagy hetven kilógram színhús? a színfalak mögött az irigység, közöny és középszer még hezitál.
De színfalak mögött a vakotás, rozsda-sálas ócska lokomotívok toborozódnak a szokás szerint, párátlan prüsszögnek én amig sírok, torlasztják homlokuk egyként bongnak: ez a rebellis nem az enyém, de halottam rend és szokás szerint, sorsra írva volt a tenyerén, onnan eredt meg az öngyilkos gesztus, neki is jobb már nemet ha nem int.
Neked jobb már, de szemem vizével elfolynak a csillagok -- mégis látom: a végállomási vakvágányon korongon lassúdan megforgatva, már tetőtől talpig megmosdatva s mégis bűntudattal s véred ízével: magányosan reszket az ártatlan Diesel, ő, aki a végső szerepből kiölt -- s lám nem dőlt össze a szinház, az lett megint ami volt, noha nincs már Hamlet, de van ki egy életet pitizve kitölt operett-kutyaként s bosszút nem áll. Aranyos meg édes nyár van s béke, minek ide tébolyult Színészkirály?
Szemüregem árván retten a kékbe s fázom -- egy elfáradt szárazvillám vérszegfű-csokorral mászik elémbe, ráismerek, íme, az Elektro-sokk, csokra: agyadról a sok kis vérfolt -- Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok? Ostor, ige-habzás immár elég volt, béke van, nyár van, ti elléphettek, vagy vázába kerültök csendéletnek a tévé-azurral bélelt hazában. -- Én ártatlan -- reszket az Elektro-sokk s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
Nyár van, illene hogy én se fázzam, csak búgjak fehéren, turbékoljak e hét emelet vasbeton-galambházban. Hát persze, hogy nem történt semmi, sör habzik, folyik az ulti-parti, kockázatnak elég is ennyi, minek a sebeket fölvakarni, minek akarni, fényesen hasítani bizonytalanba! Bizony, az élet nem hagyja abba, a síron a bogarak összeragadva sürgenek, apró piros vonatok, pirosul a dinnye, mosolyt von a tök, együtt vidulnak a vevők s kofák, rogyásig telve az uborkafák. De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? Hogy ekkora alázat már gyalázat?
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám nyári ruhában, a gyöngyfehérben, hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem, te kísértetnek is őrült Király! Vicsorogd rám a reményt, miképpen élve is, magadnak sereget csinálj, mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra fordul még Mohács is, megfoganhat mind aki elhúllt -- kerengj föl a porból, szállj föl versmondó nagyharangnak! Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy, pohár az asztalon, hűen várlak akár utrakészen is, mint egy mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.
Csönd vagy te, csönd vagy te, Színészkirály, te jajtalan immár, de bennem baj van: belémtestáltad Mohácsot, érzem, te holtomiglan átvérzel rajtam. Légy forgószél, őrült Színészkirály, az legalább, ki a nagyranőtt sírból szél-Krisztusként ragyogva kiszáll -- bömbölj magadra, hogy vivát, vivát, hahotázd meg a Gyászbaborúltat -- a mozdonykerék-nagy koszorúkat gurigáld a versemen át!
Húzzák a harangokat Piroskáért. Én a cseresznyefa tetején megözvegyülve magamat rángattatom a széllel. Szólnak a harangok Piroskáért. Messziről, ahol az utak erednek, porfelhőben közelít a gyász. Lejtőjén lefelé rogognak a vas-rokonok, nagy vasalt kocsik tolják maguk előtt a csacsi-méretű lovacskákat. Émelyegve az állomásról jön pesti szobalány, három. Tántorognak a szalagos liliom-kerékkel. Ó, kedvesem, ó, kedvesem! Óbégatnak testvérükért, a kicsiért, aki szép ruhát se hordott, úgy lett árnyék. Én itt a fa tetején, mit tudhatok a tüdővészről? Mert a felhőből kihajol egy nagy professzor, pálcával üti a levelet s füleimet. Hát orvos vagyok-e én? Tudok annyit, hogy kifőzte tüdődet a láz fakóra. Elsorvasztotta. És a tüdőről térkép, Magyarország jut eszembe. Tudom, hogy két kis melled között ezüstláncként patakzott a víz örökké. Tányérodat a holdból vették elő, oda tolták vissza. Külön tányér, külön kanál. De én a számmal etettelek, lehúnyva szemeimet. S kölcsön kért hegedűvel muzsikáltam neked a napon. S mert nem hitted a halált, a te mókád százszorta jobb volt a kalácsnál. Apai kalapban, te kis komikus! Most megfagyasztották mosolyodat. Rávésik nevedet a keresztfára. Rádöltik nővéreid a fehér selymet, kifestenek pesti rúzzsal babamenyasszonynak. Majd kimeszelik a házat is utánad. Volt Piroska, nincs Piroska! Megözvegyülve, a fa tetején magamat rángattatom a széllel. Harang vagyok. Midőn az ég és föld meg fognak indulni. Szól a gyászének, szólnak a harangok Piroskáért.
Elképzelt hazámhoz hűtlen leszek, hűtlen a bánat nő-csillagához, hűtlen a téboly útjához e nyárban.
Erkélyem vas-kosarába tűzze ki sárga porzászlait a szél, mert puszta hely immár, ott nem tipródik baba se virág, se gyullasztó ábránd, eltűntem onnan magam is, hűséges őrszem, ki árván s félelmesen tudtam figyelni.
Nem talál meg házamban senki, se ellenség, se barát, de vadászó szemük föllelheti sas-körmöm nyomát a vasárnapi újságokon, asztalomon az éneket s nagy tálban a tünődés hamuját.
Kitaláltam a boldog hazát, s nehogy e szent napon orkán bántsa, félretette képzeletem. Én pedig porban, légy-döngésben plakátok édes mosolyában csak állok a söntés szentjei közt, félvállra akasztott kabáttal, két kézre fogott pohárral.
Ha játszik, a napot a csőrébe kapja. Ha repül, kigyullad a felhő alatta, de elpusztul, mert kotlóként borul a földre, megeszik a férgek, megzápul a föld is örökre!
Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár, leng az űrbeli szélben, fehéren felizzik már. Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad, borral mulass, a sós vért örökre megutáljad.
Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt, nem járja át az elme soha e tornyas vermet. Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára, csak isteni képzelet vehet itt mindent számba.
Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák, tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák. Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel, fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel.
Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa, pilóták: húnyt pupillák furakodnak e porba. Barátok örök csókban, magányosan a spicli, döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki!
Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek, bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek. Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák és hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák.
Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat, csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak! Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.
Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra, ledobnám már a gondot, ami őket is vágta, égette, szorította, – végül is be kell lássam: nem bírok elbujdosni én se a boldogságban.
Lágy halántékot adtam korai dérverésre, én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre, bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse, szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke.
Hegedűk, dobok, zengnek, asztalomon is bor van, víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam, ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat: hívom a mindenséget hökkentő új csodákat.
Menyasszonyunk hófúvás, behoztuk a kocsmaajtón, lakkcipős ördögi násznép mi vagyunk, mi vagyunk, fejünkbúbján tarajosak, kárhozattól sugarasak -- szemetekbe így sütünk be, igaz-e, igaz-e? Ránk ferdén ne nézzetek, mi csak tiltott mirtuszt eszünk, arcunk azért ilyen éles, lehetne csillag is. Bácsi, maga idevaló, de a süveg mesebeli, ha a rónára kiteszi: igazi hegyorom. Bácsi, maga ezeréves, csöpp mint apám, csupa sisak, egészségre a kupicát hajtsa föl, hajtsa föl. Keresztünket nem hoztuk be, künn a falhoz támasztottuk, röpködtünk vele az égen, csoda hogy itt vagyunk. Im, az alkony kékre mérgül, kigyulladt egy alkoholgyár, halastó a mennybe szökik, szikrázva párosul, irtsák ki a délibábot, izzik billió halikra, bálna nem kell, szál narancsfa játéknak megteszi. Ablakunkba bika bámul, kérődzik a szája halált, homlokában piros rózsa, bárd nyoma, szakadék. Tata, húzza be a függönyt, ragyogjatok hű cigányok, cimbalomverőn a pólyát, ím a vér átüti. Szemünk tava a te tükröd, napkeleti betoncsárda, tüzes kálykád Koca Juli, cimbalom, hegedű!
Rámjöttek virágaid sebnek, égek szerelmem, millió fölösleg fogaddal utamat beültetted, csontig leeszed cipőmet, hiába kérlek, kínommal a delet felhúzhatod s pengeted akár a végzet, de én elérlek, erőm az elnemért szerelem, füstölhet a teljes világ velem, válhatnak talppá a térdek, de én elérlek, de hajad sebemre leszáll, bekötsz vele, fekszem selyemben s félve oldoz el a halál szerelmem, jaj szerelmem!
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ õ küldjön, hogy hitem széjjel ne dûljön, adjon az Isten fényeket, temetõk helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
Szív ha nyarat áttelelt már, a telet is átteleli. Két mutató, íme: egy pár, csók az éji delet veri. Áldassunk meg hővel, hóval, szívünk legyen jóval teli. Szívligetről egy magányos
Szív óhajtja - követeli. u.i. De ha bödönünk is fontos, az is legyen telisteli.
Bárd az ég is, meg-megvillan, lelkeket irtana. Hamuszürke vatelinban jajgat a kisbaba. Csöpp ujjal az arany-lázas tornyokra rámutat. Anyja előtt bezárták az urak a kapukat, döndödi dön döndödi dön.
Gyenge arcát üti-veri a havas zivatar, ha a telet kiheveri mit akar, mit akar! A kis istent mi megszánjuk emberek, állatok, kályhácskája lesz a szájunk, szedjétek lábatok, döndödi dön döndödi dön.
Könnye van csak a mamának, az csorog tej helyett. Soványkodó babájának tejecskét fejjetek. Hallgassuk, a csuda üveg harmatot hogy csobog, szívet nyomni kell a süveg, megszakad, úgy dobog, döndödi dön döndödi dön.
Vércsöpp fut a jeges égre, bíbor-gyöngy, mit jelent? Ül Heródes gyihos ménre, gyilkolni védtelent. Fodros nyerge vastag tajték, kígyó a kengyele, beledöbben a sok hajlék, ádáz had jár vele, döndödi dön döndödi dön.
Megmenekül, úgy remélem a fiú, a fiú, kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú. Vígadjunk, hogy enni tud a rongyosok új fia, - kerekedjék, mint a duda, orcája dundira, döndödi dön döndödi dön.
