Keresés

Béri Géza, *Bp., 1933. febr. 3., †Bp., 1979. dec. 24.: költő, novellista, drámaíró, műfordító

PÁSZTORSÍP

         G. A.: Így bocskorosan

Szénaillatú a jászol,

Furulyát fú ott egy pásztor,

Fújja, fújja, lassan halkul,

A szénára fehér dal hull.

Alszanak a szelíd barmok,

Szétterül a dal ma rajtuk,

Alszik mind, s hogy csendet intsen,

Még a széna, az se zizzen.

S ő csak fújja, egyre fújja,

Imásan jár táncot ujja,

Ilyen szépen csak az fújja,

Aki a szívével fújja.

Válogatott versei

és novellái [53.]

Jászay-Horváth Elemér, *Orosháza, 1888. dec. 24., †Bp., 1933. máj. 10.: költő, újságíró

SONETT

Dalok, mik éjszakáknak bús méhében fakadtak,

Szavak, miket a lélek tűzzel vet ki magából,

Mint hév izlandi krater, csillogva tél havától:

Ez az, mit lelkem adhat.

Húsz éves, büszke szivem, mely tiszta és szerelmes,

Szememnek szürke tükre, melyet szépséged edzett,

Kezem tíz fürge ujja, mit kéj még sohse sebzett:

Szolgáid ők, te kedves.

Hozom neked hajókon kék tenger tiszta gyöngyét,

Szűzlányok-szőtte selymet, simogatót és gyöngét,

Gyémántos thék-fa lantot, melylyel szépséged zengem;

Hozom múlt századoknak minden nagy álmát néked,

Dús tálczának ezüstjén hozom szivem elébed:

Vedd el! – S felejts el engem.

Nyugat, 1910. 6. szám

Kállay Miklós, *Eger, 1885. okt. 7., †Balatonfüred, 1955. dec. 24.: író, kritikus

ÓDA A HUNYÓ NAPHOZ

Nap, bíbor hajnalok életgyujtó csodája,

Felforrósult egek lávázó krátere,

Csirát bontó erő, fény zengő harsonája,

Világszinpad tüzes, szikrázó háttere,

Dél lángoló szíve, az izzó horizonton,

Köszönthet ujongó dallal pogány papod,

Én alkonyálmaim sötét zászlóit bontom

Fogadni hódolón a haldokló napot.

Nem szállok csillogó zónák ezüst mezőin,

Mint zúgó gépmadár a kelő nap felé.

Nem berreg riadó szívem feszült erőin

Szívem szavát e kor már úgysem értené.

Az én pályám a föld, az én időm az este,

Midőn az éji sír szájához tántorog

A napba fáradt fény halottra sápadt teste

S az árny hantja alatt vágy már nem háborog.

Lelkem már nem lohol vad percek iramában,

Már megszédítenek a csikorgó sínek,

Nincs bömbölő kohóm, se mérföldnyelő lábam.

Napig feszítenem érclajtorjám minek?

Megáll a szív e bősz, ziháló zürzavarban

Mely rajta zord robot, gerincgyötrő nyereg.

Az estet várom én, melynek sokszor kavartam

Mesés gyémántporát, mint játékos gyerek.

Édes játékszerem a nap rozsdás korongja,

Amint az ég arany lejtőin legurul,

S a felleg, vérszínű parázsán átborongva

Úgy száll fölötte, mint roppant tüzes turul.

Éj kapujába vert, óriás rubinlabda,

Amely az alkonyszárny hálóján fenakadt,

Vérbélű, bronz narancs, a nappalt váró csapda,

A gomolygó sötét száján aranylakat.

Már bujkál búcsúzón s az arca pírba lobban

Az ősi park ölén a rezgő lomb között.

Míg titkon szit tüzet a hunyt avarhalomban,

Galyakra csókja már csillámot ötvözött.

Kéklő ködök tükrén kiröppen lánguszálya

S a lankadt vizeken tündérhiddá terül.

Bágyadt tekintetét még kinzón átkuszálja

Egy végső fénytusa. Aztán alámerül.

Haló nap, bűvölő pompád tőrébe estem.

Tünő fényed igéz a komor éjtszakán.

Hisz a halál hideg, zord fogadója testem

S bús lázlámpája ég szememnek ablakán,

Vagy pisla fénye csak hunyó szikrád szilánkja,

Felrévedő lidérc, bolyongó, átkozott,

S örök homályba hal heved festette lángja,

Ha lelke, éltető csodád leáldozott?

A Petőfi Társaság költőinek antológiája [218-220.]

Mezei András, *Bp., 1930. dec. 23., †Bp., 2008. jún. 1.: költő, író

JÖJJ JÓZAN, KEGYETLEN TISZTASÁG…

Térből a síkra hullt le a lomb.

Puszta vázak

a formák forradalma,

életünk egyszerűbb alakja: ősz,

mutatja kopasz fejét a domb.

Esőben csillogó faágak

körmén manikűröz a szél.

Merevek, törnek

ha hozzájuk ér,

mint halálba-dermedt csirkelábak,

görcsösen úgy meredeznek a fák.

Felhőket döf át

a dárdás juhar.

Vonít a távíróhuzal,

szelek szárnyába vág.

S amerre szem lát, rozsdát-virágzik

erdő és ócskavas-telep.

Csípős kis fagyok

hozzák a telet,

fogafehérje kilátszik.

Mutasd meg ősz, hogy milyenek vagyunk

mennyi maradt a lobbanó nyárból?

Az eleven gyökér

s a törzs, ami számol.

Jöjj, kemény férfi korunk:

Jöjj, józan, kegyetlen tisztaság: tél.

Torlódó idő, (1961) [16-17.]

Csíky Ágnes Mária, *Bp., 1918. dec. 23., †?, 2004.: költő, író, újságíró, műfordító

BUDAPEST AZ ENYÉM MARADT

A járdaszélre írom a szavakat

és a sínek feszűlő fényébe

és írom ásító kapuk alatt

a vágyamat Budapest szívébe,

Budapest az enyém maradt.

Enyém a pályaudvar kormos fénye,

a vonaton, a levelekben én megyek,

én vagyok Budapest sarki szegénye,

az én szívem fölé nőttek a budai hegyek.

Bennem virraszt a templomok homálya,

a lámpások az én szememben égnek,

homlokomon a füstös, esti pára,

amit Budapest üzen az égnek.

Az én fülemben zúgnak a gyárak,

a véremben a város irama

és reám hullat fulladt, fáradt

esőcseppet a pesti éjszaka.

A keresztutak rajtam találkoznak,

az órák bennem ütnek szűntelen

és ismerem, amikor halált hoznak

s az élet-órát, azt is ismerem.

Budapest az enyém maradt,

én állok ott a járdaszélen,

az ásító kapuk alatt

a város kitárult szivében.

Fél évszázad magyar

költői. 1. [219-220.]

Farcádi Sándor; Sándor Áron, *Farcád, 1889. dec. 23., †Bp., 1952. nov. 16.: költő

HUN HEGYEK FÖLÖTT

Ott álltam fenn a Hargitán,

Kis népem mondás szent hegyén:

Alulról apró gyémánt gyöngyszemek:

Székely falucskák csillogtak felém.

Közöttük, mintha gyöngyfüzérré

Fűzné fel őket, négy ezüst szalag,

Négy ősi szent folyónk: az Olt, Maros,

S a gyors Küküllő-pár szaladt.

Vetésidő volt épp: tavasz suhant

Végig a mély völgyek felett,

S hol elhaladt, virágmezők

Tarkázták lenn a zöld gyepet.

Moccant a bérc is: jól látszott, amint

Itt-ott a barna oldalak

Hupás hátán barázdáló tinók:

Fehér pontocskák mozganak.

És bércet, völgyet, magvetőt

S mindent, mi lenn van, él, örül,

– Mintha a szellőtől is óvták volna –

hegyóriások láncoltak körül.

Kéktestű vén hegyóriások,

Melyeknek dárdás, hófehér fején

A napsugaras délverőben

Ragyogva szikrázott a fény.

Lelkem megfogta ennyi szépség,

Szívem föltelt gyönyörrel, és

Hitem magasba ívelt, mint egy

Örömtől ittas szárnyverés.

S már nem féltettem kis hazámat

– Megtorpan itt minden vihar! –

S e rögszegő népem, ki ím

A sziklából is életet csikar.

S míg csordult lelkem áldva szállott

Népem s csodás szép földjén szerteszét:

Magamban megcsókoltam érte, hogy

Én is székely vagyok – a Jóisten kezét!

Hazahív a hűség. 306-307.

Popa Péter, *Nagyvárad, 1971. dec. 22.: kat. pap, költő

EGY HANG…

Letekintesz ránk,

kis, ügyetlen pontokra.

Pontok a porban. Porból vett

és

porba visszatérő pontok.

És fontosak vagyunk,

és

ez mind felfoghatatlan,

bármit is gondolna az a pontszerű

értelmünk.

Legyen ez a hangfoszlány a Pont hallgatása a

KÖR előtt;

Kereszt és há-

rom pont [15.]

…ÉS MÉG EGY

Szükség van a csendre, hogy rábukkanjunk a hangok

gazdagságára, szépségére,

tisztaságára.

Hogy megértsük:

csak hallgatva és távolodva

mondhatunk ki mindent

és

kerülhetünk közel egymáshoz.

Hogy csak így szerethetünk

és

csak így hallgathatjuk

Isten szegény szeretetének szimfóniáját

melynek mi magunk is

Zenészei vagyunk!

Kereszt és három pont [103.]

Petri György, *Bp., 1943. dec. 22., †Bp., 2000. júl. 16.: költő, műfordító, újságíró

REGGELI KÁVÉZÁS

Szeretem az őszi hideg szobákat,

ülni kora reggel összehúzott köntösben

a kitárt ablaknál, vagy a tetőn,

párolog a völgy meg a csésze kávé

– ez hűl, amaz melegszik.

Sokasodik a piros meg a sárga,

fogyatkozik a zöld, pereg a sárba

a sok levél – halomban

a nyár devalvált pénze:

oly sok! oly semmitérő!

Lassúdan kékbe vált

az ég hamvasszürkéje, enyészőben

az enyhe borzongás. Közelednek

a nappal-dagály

türelmes, óriás tolóhullámai.

Kezdhetek folytatódni. Megadom magam

egy személytelen felszólító módnak.

Sipos Domokos, *Dicsőszentmárton, 1892. aug. 4., †Dicsőszentmárton, 1927. dec. 22.: író, költő

ÉN ÉS ISTEN

Az éjszaka hűvös tenyerében

Elmerülök s behunyom a szemem.

Eltűnik alólam a rozoga föld

S a semmibe repül minden,

A nap, a bolygók és az állócsillagok.

A végtelen s utána száz és száz végtelen

Összezsugorodik, míg az egészet elnyelem.

Nem marad semmi a világból!

Rongy testem is lefoszlik rólam

És szemtől szemben állunk:

Én és Isten.

Most szemtől szemben állunk,

Kik egyszer kínban szétszakadtunk

S én boldogan lépek be örök hazámba.

Világok végtelenjén túl kezdődik az igazi végtelen,

Hol nincs többé izzó nap, sár és arany,

Nincs vér, virág, nincs felhő, nincs könny és félelem.

Túl mindenen

Örökkön áll az Isten.

Én, bolygó porszem,

Egy porszem leheletétől összeroskadok

S borzadva süllyedek a sárba.

Akkor Isten lenyújtja karját

S keblére ölel, mint apa a fiát.

Isten kezében [125.]

Amade László, br., várkonyi, *Bős, 1704. júl. 26., †Felbár, 1764. dec. 22.: költő

SZIVEM CSÖNGETŐJE...

Szivem csöngetője,

Lelkem pengetője

      Kinomat megszánja

      Drága Mazolánnya,

Éltemnek födője,

Ágyom lepedője,

      Karmazsin csizmája,

      Kedves bodzafája,

Pengő sarkantyuja

Tüzecskémet fujja,

      Kesztyüben öt ujja,

      Alle-, Alleluja!

Gyöngyöm szép pártája,

Piros pántlikája,

      Arany hosszu haja,

      Édes hazám’ fája,

Mézem’ édes lépe,

Minden szépség’ képe,

      Mindeneknek szépe,

      Ezrek között épe;

Szemei ragyognak,

Mint arany agyagnak,

      Ajaka mint kláris,

      Haja mint vér már is,

Csücsös két almája,

Kegyes mellye tája,

      Katonás lépése,

      Gyöngyös egy pár késse,

Dereka szép merő,

Kalapács az verő,

      Tánczos, könnyü, deli,

      Boldog, ki ezt leli!

Ránczos a szoknyája,

De nem zubbonkája,

      Gyöngyös, csinos nyaka,

      Csókoló ajaka;

Minden tekéntete

Egy ember élete;

      Hajnal mosolygássa,

      Ha nevet nyilása,

Személye elpirúl,

Hó az vérrel újúl,

      Ha hallgat, úgy felel,

      Apró falatot nyel. –

Dinom azért dánom,

Szeretlek, nem bánom,

      Jó kövér szalonnám,

      Illyen szép Illonám!

Amade László … versei [84.]

Kedves dolna!

Köszönöm biztató szavaidat. Ha már olyan verset sikerült feltennem, amely még nem került internetre, akkor már örülhetek, mert ha valaki keresi és itt megtalálja, már nem kell neki digitalizálnia, innen le tudja tölteni.

További szép napot!

Varga Ibolya, *Putnok, 1958. dec. 21.: költő

SZERELEM

A földkerekség legszebb virágát hozom.

A legédesebb gyümölccsel etetlek.

A Mennyei zenére altatlak el.

A legpuhább ágyat vetem meg.

A legszebb szerelmes ódát zengem,

s a legbársonyosabb tenyéren ajándékozom

a legnemesebb szívet neked

– s akárcsak egykoron Jézus –

leteszem ide a földre eléd.

És te tudod, mert elfogadtad:

hogy a nyárutónak e hervadó virágával

a Gyönyörűség birtokosa vagy;

hogy amikor a lomb közt rejtőző, ottfeledett

Cseresznye-fülbevalón osztozunk,

lehet férges is, de az a legédesebb;

hogy az én „jó éjszakát drágám” sóhajommal,

a Zene csókolja álomra pillád,

és ölelő karomban a Mindenség ringat el;

az én fejem alatt együtt-gyűrt párnán

jut neked a legpuhább hitvesi fekhely;

hogy a világ legszebb szerelmes verse az,

ha egyszerűen csak kimondom, szeretlek.

S a szívemre, itt örök-előtted a földön,

úgy vigyázol, mint legértékesebb kincsedre.

Munkában érdessé vált kezünket, szavunkat

sosem elrejtve, sosem szégyellve,

melléteszed a Te szívedet is.

És odahelyezed holnap is.

S még akkor is, amikor az enyémnek fáradt,

kihagyó már a lüktetése.

Nem lépsz rá.

És nem hagylak el én se’.

S az örökkének a legeslegvégén majd,

a maroknyi semmiben,

együtt porladnak el.

2005

Fábri Péter, *Bp., 1953. dec. 21.: író, költő, műfordító, dalszövegíró

EOS

Ellebeg angyali-könnyen az utca, no nézd, s vele tűnik

gépkocsi, járda, sofőr, gyalogos, kirakat, kukabúvár,

flaszter, nagymama, táska, szatyor, kapu és kapuoszlop,

műmárvány, gipsz, tégla, panel, szerelem, pofon, alvás,

ellebeg angyali-könnyen az utca a hajnali ködben.

Ellebeg angyali-könnyen az utca, a hársfa, platánfa,

lombkoronák örvényként szállnak a tünde magasba,

arcok válnak el arctalanuktól, s lepke-röpetben

szempillák verdesnek szárnyként, föl a magas égbe –

mind-mind elszáll csöndben; szökken az utca a ködben.

S így lebeg el majd létünk is; ma e hajnali álom.

Könnyen tűnünk mind, pihe-könnyen fúj el a szellő,

kellő órában jött szellő; nem vihar az! Mint

hajszálunk, úgy lebeg el az utca a ködben, a csöndben,

s így lebeg el, ha velünk lebeg el, mikor ellebegünk majd.

Napforduló [107.]

Tollas Tibor; Kecskési, *Nagybarca, 1920. dec. 21., †München, 1997. júl. 19.: költő, szerkesztő

                                                                                     KOZMOSZÓRA

Mikor még föld sem ég sem tengerek nem voltanak

s  narancsizzású  gőzölgő  gomolyag  körül

kocsonyás  csillagokra  hullt  szét  a  nap

ásvány szemcséiben vagy a puszta űr

ölén   a   lüktető   teremtésnek

első   napján   az   Úr   keze

formált kövek növények

állatok    láncain    ide

időtlen mindenségből

létét megváltó

ember

ős

i

g

e

hogy

mint lepergő

homokszem az órán

a mindenségbe visszatérj

tengermélyből felvillanó hullám

percnyi  létedet  fölissza  a  sűrű  éj

együtt a földdel éggel léggel tengerekkel

szunnyadsz évbilliókig bölcsőddel megváltott anyag

míg  testvéreid  a  föld  az  ég – víz  magukban  hordanak

Összegyűjtött versei…, (1969) [198.]

Földi János, *Nagyszalonta, 1755. dec. 21., †[Hajdú]Hadház, 1801. ápr. 6.: író, költő, természettud. szakíró

EGY TÉLI VÍG NAPRA

A nap összevevett világit ablakunkba sütteti,

Télidőbe, bár tekintsed, ékesül tekinteti!

Még alig, hogy kezde jőni szép világa felfelé,

Nem tudom, mi furcsa kedv már szíveinket eltelé.

Majd tovább is, hogy mosolygó fénye feljebb lépdegel,

Mind nagyobb-nagyobb serénység szíveinkbe keldegel.

Nem tudom, miféle nap lesz, mely ma hozzánk érkezik.

Látom azt, hogy víg örömmel kezdetén ígérkezik,

Mintha minden órán hívna, hogy ma vigadozni kell;

Titkos indítóerő ez, e napunkba! hinni kell!

A XVIII. század költői [88.]

Gvadányi József, gr., *Rudabánya, 1725. okt. 16., †Szakolca, 1801. dec. 21.: író, költő

FALUSI NÓTÁRIUS (részlet)

NEGYEDIK RÉSZ

A MELLYBEN BUDÁT, PESTET ÉS EZEKNEK VIDÉKÉT IRJA LE

Itten Budán kezdett szerentsém szolgálni;

De útamba akart mindég ellent állni,

Hányszor nem kelletett majd éltemtől válni,

Most nyugszom, itt mindent meg akarok látni.

Ki is mentem más nap a Duna partjára,

Szememet vetettem Pestre, hol Budára,

Nem tudtam, mit nézzek, elől s utóljára,

Azért mostan adom mindennek tudtára:

A természet tette itt remek munkáját,

Mert ha ki tekínti Buda Vára táját,

Nemfog itt mást látni, tsak szépség tsodáját,

És a teremtésnek egy nemes formáját.

Menedékes hegyen van a Vár építve,

Erős kőfalakkal, s bástyákkal kerítve,

Nap fényen ragyogó tornyokkal szépitve,

Útszái kövekkel vannak bé terítve.

Ezeket nagy roppant házak ékesítik:

Sok költséggel épűlt Templomi szépítik,

Piartzán fel szökő kútak diszesítik,

Gyönyörű lakosi nagyon nemesítik.

De főképpen Mátyás Király Palotája

Kevélyen áll benne, ritka is pompája,

Bár mennyi idegen szem tekínt reája,

Királynak való ez, mást nem mondhat szája.

Országunk Oszlopi itten lakást vettek,

Kik Fejedelmünktől ide idéztettek,

Hogy Hazánk Kormányi légyenek kűldettek,

Szegények s gazdagok Bírójává lettek.

Hogy folytathassanak mindent tsendességgel,

Kormányozhassanak kívánt békességgel,

Az all-pereseket Haza Törvenyjével,

Meg nyugosztalhassák igazság tettével.

Ki Hadi Fő Vezér az egész Hazában,

Ide helyheztetett, és áll hatalmában,

Hogy a lármázókat tartsa zabolában,

Légyen a tsendesség ő rendes folytában.

Így Apolló lakást vett Buda Várában,

Már is benne lakik ki vont Sátorában,

Borúlt a Békesség Igazság nyakában,

Részesek mind ketten egymásnak tsókjában.

E Vár alatt még más három Város fekszik,

Egy mért föld a hoszszok, melly is jól ki tetszik,

Ó Buda, Víz-Város, Tabánnak nevezik,

Ezeket tsodálva jövevények nézik.

Néhány meleg Fördők bennek találtatnak,

Minden sorsból valók ezekben mulatnak,

Doktorok, Borbélyok ezek körül laknak,

Azért is betegek itt fel gyógyúlhatnak.

Fedetlen tornyával még egy Török Metset

A Vízi-Városban hogy áll, azért esett:

Hogy ez arról tégyen jelt, s emlékezetet,

Hogy Kara Mustapha itt meg-verettetett.

A Városokon túl feküvő szép megye,

Amphitheattrumot mutat völgye, s hegye,

Akár merre ember szemét vesse, s tegye,

Mást nem lát, tsak melyből szív örömét vegye.

Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve,

Alattok bor házak sorba fel-építve,

Egyik a másiknál tzifrábban szépítve,

Prés, sajtók; és kádak szürethez készítve.

Pomona kosárba almát tseresnyét ráz,

Flora Nympháival virágok közt tzikáz,

Ritkán Diánnának nyila szarvast hibáz,

Madárkákat lépen fog itt sok madarász.

Édes musttal tölti Bachus itt hordóját,

Nyujtja a vevőknek bora kóstolóját,

Veres borral töltött üveges korsóját,

Gyakran Orpheus is meg fujja gordóját.

A völgyek árnyéka hideg kút forrással

Bővelkedik, gyémánt színű víz folyással,

A kövi halatskák itt fitzkándozással

Játszanak, Pisztrángok, mint nyíl, oly uszással.

A Városok között mintegy méltósággal

Szőke Duna vize foly tsendes habzással.

Ágokra nints osztva, van itt egy folyással,

Füleket nem sértő szép lassú zúgással.

Számos terhelt hajók drága portékával,

Meg annyi meg töltve sóval, gabonával,

Bé sózott húsokkal, füstölt szalonnával

Evezdnek le rajta Hazánk sok javával.

Fekete Tengerig egészlen le mennek,

Itt adnak el mindent a sok idegennek,

Ott tserélt portékát ezekre terhelnek,

Lovaktól húzatván nyereséggel jönnek.

Ő ezen Tengerbe foly-bé hét folyással,

Magas kősziklákról tajtékos habzással,

Valamint a Nilus dűl hét ágazással,

Égyiptom Tengerbe kövekről zúgással.

Ollykor Királyunknak szép Hadi hajói,

Kiknek árbotz-fáján lobognak zászlói,

Széltől lebegtetnek ki vont Vitorlái,

Könnyen úsznak, hátán morganak ágyúi.

Valamint kotlós tyuk tsirkéit vezeti,

Úgy tsajkák nagy száma ezeket követi,

Ha a hadi hajó vas-matskáját veti,

Kerületjét ennek soksága bé lepi.

Duna! óh te drága Neptunus magzatja!

Szépséged Európa minden vizét hatja,

Örvényidben magát hány Viza nyugtatja?

Arany fövényednek drága minden latja.

Nem elég hogy Budát te úgy ékesíted,

Még Pest Várossát-is hozzá egygyesíted,

Ezt hajókból kötött híddal tellyesíted,

Nyelv ki nem mondhatja: őket mint szépíted.

Ez öszve kaptsolást ha fontosan nézem,

Jónathás és Dávid barátságát képzem,

Cástor és Polluxnak szerelmeket érzem,

Még is dítséretit eléggé nem végzem.

Ez hídon sok ezren napnak le mentével

Sétálnak, és telnek örömök kedvével.

Sok Pyramus játszik rajta Thysbéjével,

Enyhűlnek fagyossal, s mandola tejével.

Mesterséges tűze gyakran Vulkánusnak

Ég rajta, de többet ég tűze Vénusnak,

Itt sok ártatlan szív tétetik tzinkosnak,

Jól hívják e hídat hát Labyrinthusnak.

Jubál találmánnyát itt sokszor láttatja,

Sok ezer fül lantját, sípjait hallgatja,

Magát sok Gavalér tzifrán fitogtatja:

De soknak erszénnye e szelet jajgatja.

Pest Budánál sokkal még mostan ékesebb,

Több méltóság lakja, azért is nemesebb,

Mulatság tár háza, mellyért is kedvesebb,

Épűletjeiben gazdagabb, s fényesebb.

Bőlts Minerva benne vette a lakását,

A Tudományoknak meg nyitá forrását,

Tanúlók fejére árasztja folyását,

Benne helyheztetvén Universitását.

Minden esztendőbe Bellona tábora

Szép térségen fekszik, sorban áll sátora,

Nem kéméltetik itt ágyúja sem pora,

Fegyver ropogása mint villám szapora.

Illy ékességeket Pest, és Buda körűl

Lehet látni, kiben lélek és szív örűl,

Ha ollykor bánatba mind kettő bé-merűl,

Ezekre tekíntvén vídámsága kerűl.

Egy falusi nótáriusnak…, 1790 [51-57.]

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Békés, meghitt karácsonyt és az ideinél nyugodtabb, szebb, boldogabb új esztendőt kívánok
mindenkinek, mindehhez egészséget, ami talán mindennél fontosabb!

N-Orbán István: Ház a város szélén

Ház a város szélén
dűlt oldalú vályog,
teteje szalma,
előtte szamár, juh,
és sok más, mi mind
Isten barma,
ha arra járok,
imádkozom,
eszembe jut Ő,
szétkiáltok,
kikiáltom,
hogy gyertek csak beljebb,
gyertek mind, mert
itt született a gyermek,
egy gyermek, ki
felnőve egyszer
megváltást hoz,
nincs kezében fegyver,
csak nyugodt szavak,
felemelt kézzel
megáldalak: mondja,
mondja a magáét,
s azt hisszük,
Ő a világ bolondja,
pedig csak a gyermek,
ki értünk születik,
s az egekbe felmegy,
Isten szólítja,
hívja magához,
azért született,
s azért lett áldott,
azért beszélt a hegyen,
s a pusztába azért kiáltott,
hogy a kereszten,
vagy másként váltson meg,
engem, téged, minket,
az egész Világot!

Bartalis János: A nap leszállt

A nap leszállt, eljött a csend,
az emberek aludni tértek –
aludj te is, zajgó lélek.

Kín, kétségek megenyhültek, fáradalmak
messze tűntek,
a nyomor sápadt fénye nem csillog –
aludj te is, halvány kobold.

A földre a jótevő álom leszállt, az életcsatán.
a sok véres szívverés elállt,
kertek fölött
kövéren áll a hold,
sikolyok fölött álom brigádja táboroz –
aludj te is, fáradt harcos.

A vészes föld isten ölében nyugszik,
moccanástalan az ezerarcú szfinksz,
szegény kis véred hiába lobog,
nincs más megenyhülés ott –
aludj te is, fáradt harcos.

Tin Kolumbic: a fény ideje

ledőlt falon
napóra

fényévek
kötöttek ki a parton
s a hajók elsüllyedtek

már csak az árbocok
                 csúcsa
érinti az időt

Dabi István fordítása

Ratkó József: Felnőtt

Úgy néz a Holdra, mint a Holdra;
a Napot látja, mint a Napot.
Mindent fölismer. Felnéz, bólint
a csillagokra: csillagok.

Úgy dolgozik, hogy dolgozik;
Magához ölel, úgy ölel meg.
Csupán álmában álmodik,
nyöszörög, felsír, mint a gyermek.

Aureliu Busuioc: Holdsugarak

A mély mezőkön
a szélben táncoló köleshez hasonlóan
összezárt szempilláid közé
kéredzkednek a holdsugarak.
A szíved a fülét
a szerelem felé fordítja
hogy hallja:
nem a tücsök zenél,

az örökkévalóság.

Dabi István fordítása

Köszönöm, kedves Ferenc, hogy ilyen kitartással válogatsz, ha kevesen is látogatják ezt a topikot.

Hidd el, sokan olvassák! Ez adjon erőt Neked a folytatáshoz!

Ha tévednék az olvasottságát illetően, a feltett versek akkor is értékek maradnak.

Kedves AnnKa!

Örülök, hogy ismét benéztél ide, szép versekkel gazdagítottad a topikot, köszönöm.

:-)

Szép napokat Neked is, kedves Kékbéka!?:-)

Köszönöm, kedves Gyöngyvirág!

Szép estét!

~~~

Iván Bunyin: Táj

Ón-színű téli napra darvad
a felleghajtós szürke ég.
Egy hópólyálta csöppnyi falvat
ringat karján a hegyvidék.

Ez a hó örök birodalma:
pillérei ködoszlopok, -
s a fájdalom selyme takarja.
Alatta meg titok, titok...

Végh György fordítása

Inczédi László; 1888-ig Lukesch István, *Szarvas, 1855. dec. 20., †Bp., 1902. aug. 10.: költő, újságíró

A MAGYAR NYELV

Nincs olyan édes, nincs olyan zengő

Nyelv a világon, mint a magyar,

Egyszer mint a szellő, lágyan csengő,

Máskor meg zúgó, mint zivatar.

Játszi-enyelgő benne a tréfa

S oly komoly-édes a szeretet.

A harag pattog, mint a rakéta

S borús a bánat, mint fellegek.

Mint csatakürt zúg: Előre! Előre!

Fenséggel szól benne az Isten szava.

S mint ringató szellő lehel a bölcsőre

Dalát ha dalolja az édes anya.

Feslő virága hazám kertjének,

Magyar leányok figyeljetek:

Hogy ápoljátok, hogy szeressétek

A haza nyelvét, fő tisztetek!

Az ősöknek ez szent hagyománya

S ezzel maradt csak magyar e nép –

A házi tűzhely legyen oltára,

Amelyen örök áldozatot ég.

Szítsátok e lángot, égjen lobogva

S szentély lesz házi tűzhelyetek,

Melynek a férfi, titeket áldva,

Uj lángolást nyer és uj hitet!

A Petőfi Társaság költő-

inek antológiája [32-33.]

Szegedi Gergely, *Szeged, 1537. márc. 12. k., †Eger, 1566. dec. 20.: ref. énekszerző, prédikátor, hitszónok

AZ ÚR KRISZTUS SZÜLETÉSE INNEPIRE

Szent Izsaiás így ír Krisztusnak

         szent születéséről,

Hogy egy vesszőszál fölnevekedik

         Jesse gyökeréről.

Ennek gyökerén egy virágocska,

         úgymond, nevekedik,

Kin az istennek, ő szent atyjának

         lelke megnyugoszik.

Győzedelmesnek, nagy hatalmasnak,

         irgalmasnak vallja,

Az kegyelemmel és igazsággal

         őt teljesnek mondja.

Ez által lészen az úristennel

         nekünk békességünk,

Mert közbejárónk szent atyja előtt

         ő lészen minékünk.

Drága jószágot és örökséget

         szerez ő minékünk,

Adósságinkat nagy gazdagsággal

         megfüzeti értünk.

Igazságával mindez világot

         ítélnie fogja,

Mert atyaisten az ítéletet

         kezébe bocsátja.

Nagy békességet, lelki örömet

         hoz ő ez világra,

Mert királyságot, nagy birodalmat

         vészen föl vállára.

Ű miá lészen, hogy az bárányok

         az farkassal laknak,

Semmi bántások oroszlánoktól

         nem lészen juhoknak.

Semmi félelmek keresztyéneknek

         ördögtül nem lészen,

Kiknek Krisztusban nagy bizodalmok,

         reménségek lészen.

Nagy sok gyors párdok az bárányokkal

         mind nyugosznak,

Vad oroszlánok szelíd ökrökkel

         együtt esznek, isznak.

Kegyetleneket az szelídekkel

         egyességbe hozza,

Őket előtte az kicsin gyermek

         beszédével hajtja.

Győzedelmének hatalmasságát

         valakik látandják,

Krisztus Jézusnak isteni voltát

         mindenek imádják.

Nagy bátorsággal szegény bűnösök

         akkor könyörögnek,

Krisztus nevében lelki és testi

         ajándékot kérnek.

Az ő zászlóját felemelteti

         ő szent egyházában,

És szent igéjét prédikáltatja

         ez széles világban.

Az pogán népek nagy bátorsággal

         eleibe mennek,

Nagy bátorsággal ők ajándékon

         hitöt tőle kérnek.

Meghal akkoron az király Krisztus

         az mi bűneinkért,

De harmad napon ismég feltámad

         igazulásunkért.

Világosságát az atyaisten

         ímé föltámasztá,

Kit ez világnak régen ígért volt,

         immár elbocsátá.

Kik lakozának örök halálnak

         sötét árnyékában,

Világosságot támaszta nékik

         az ő szent fiában.

Azért örüljünk mint az aratók

         az szép aratásban,

Úgy vigadozzunk, mint az vitézek

         az elnyert prédában.

Mert az pallérnak nehéz igáját

         nyakunkból kivoná,

Az bűnt és halált, az törvény átkát

         az Krisztus elrontá.

Megszabadíta mindnyájan minket

         ördög országából,

Szent országába béhoza minket

         irgalmasságából.

Nagy szabadsággal és nemességvel

         megajándékoza,

Mind tagjaivá és jegyesivé

         ez király választa.

Ez világi had nagy sok zörgéssel,

         csattogással lészen,

És vérben kevert nagy sok öltözet

         ütközetkor lészen.

De ez királynak, Krisztus Jézusnak

         lelki hada lészen,

Ő halálának az ellenségen

         győzedelme lészen.

Ammint Gedeon madiánokat

         űdzé kürtöléssel,

Úgy űdzi Krisztus hitetleneket

         ő szent igéjével.

Fut az Amálek az lámpásoknak

         zörgetése előtt,

Így fut az ördög nagy rettegéssel

         Krisztus Jézus előtt.

A küs gyermekek kezeket nyújtják

         ördög barlangjában,

Az ő országát az földre rontják

         ők nagy bátorságban.

Nagy dicsőségvel immár születet

         ez gyermek minékünk,

Az mi királyunk istenünk fia

         adatott minékünk.

Fejedelemség, nagy hatalmasság

         az ő vállán vagyon,

Mint atyaisten megjelentötte,

         ilyen neve vagyon.

Nagy csodálatos tanácsossa ez

         az atyaistennek,

Nagy erős isten, ő lészen atyja

         jövendő életnek.

Istenvel való békességünknek

         örök fejedelme,

Birodalmának, országlásának

         soha nincsen vége.

Dávid királynak királyi székét

         magának foglalja,

Igazán való ítéletivel,

         igazsággal bírja.

Ezt cselekedi az seregeknek

         ura és istene,

Az úristenek reánk áradott

         buzgó nagy szerelme.

Születéséről Krisztus Jézusnak

         azért emlékezzünk,

Bizodalomval, hálaadással

         rajta örvendezzünk.

Nagy vigasságunk, örvendezésünk

         legyen az gyermeken,

Mert idvösségünk vagyon minékünk

         szent születésében.

Dicséret légyen atyaistennek

         és fiú istennek,

Az vigasztaló, világosító

         szentlélek istennek.

Balassi Bálint és a 16. század

költői. 1., (1563 előtt) [704-709.]

Jaj, de szép!

Jó reggelt Kedveschek!