Most tudtam meg, hogy a magyar nyelv hete van. 2008 decemberében az Anyanyelvàpolòk Szövetsége ùgy döntött, hogy màrcius 23. a magyar nyelv napja. Èljen az elhatàrozàs!
Szerintem zökkenjünk vissza az irodalomba és költészetbe. A magyar nyelv ebben szerintem utánozhatatlan, de mindegy. Erről egy kis versige Nektek.
Ábrányi Emil: Magyar nyelv
Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged Ajkára vőn, többé nem dobhat el! Szentség gyanánt hogy befogadja éked, Örző oltárrá válik a kebel.
Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme, S erős, szilárd, mint hősök jelleme! Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék, S dörögni úgy tudsz mint villámos ég!
Minden, mi fejben vagy szívben fakad, Tőled nyer pompát, színdús szavakat. Nagy eszme, érezés oly ragyogva hord, Mint egy király az ünneplő bíbort!
Bír-e más nyelv úgy epedni, Annyi bájjal, annyi kéjjel? Olvadóbb, mint lant zenéje Holdvilágos, langyos éjjel, Mely virágot s dalt terem, Mikor ébren semmi sincs más, Csak a fák sötét bogán: Hangos, boldog csalogány S boldog, néma szerelem…
Hát a csapongó Gyorsszavú tréfák Játszi szökését, Festi-e más nyelv Oly remekűl? Pattog a víg élc, Ám sebe nem fáj, Mert csak enyelgés, Tarka bohóság Volt az egész!...
Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja Úgy zendül benne, mint egyház harangja Mely messze hinti mély, komor szavát. Búg mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban, S mint súlyos léptek kripta-csarnokban, Úgy döng minden szó a kedélyen át!...
Ciklops pörölye, hogyha csatát fest, Csatakürtök bősz riadása! Halld! Halld! Száguldva, vihogva, kapálva Dölyfös paripák robbannak elő. Százak keze vág, százak keze lő. Nem szárnyal a vér-ködös égre más, Csak ágyúdörej, szitok és zuhanás! Rázkódik a föld, iszonyodva reng, Amerre a kartácsa vad tánca kereng!... Dúl a szilaj kéz, csattog a kard, Sebet osztva süvölti: ne bántsd a magyart!
Hatalmas, szép nyelv, Magyarnak nyelve! Maradj örökké Nagy és virágzó! Kísérjen áldás, Amíg világ áll! S legyen megáldott Az is, ki téged Ajkára vesz majd: Elsőt rebegve Végsőt sóhajtva!
<< Vannak azonban MAG szócsoportunkkal összefüggően még más, igen fontos dolgok is. Ilyen a szarvasnak e szóból származó ágos, más kiejtéssel ágas, ágis vagy águs neve, és mindaz, ami ezzel összefügg. Említém, hogy ez állat az Ég és egyúttal az Égisten, vagy is az ősistenség jelképe is volt. Ugyanezen ősistenség nevei voltak pedig még Ég és Agg is. Szintén említettem már, hogy őt öregnek, azaz aggnak azért képzelték, nevezték, mivel az örökkévalóságot, örök idők óta meglévőséget, öregséggel (örök és öreg szóegyezés) szokták volt jelképezni. A törökben ma is aga = tiszteletre méltó idősebb vagy öreg férfi. Őt tekintették a Mindenség megteremtőjének, azaz helyesebben szólva: minden létezőnek emberi ésszel föl nem fogható, meg nem fejthető Ok-ának. Ezen ok szó mai nyelvünkben ugyan márcsak ezen k-hangos, kunos kiejtéssel él, de meg kellett legyen g-hangosan is, amire utal agg szavunk, másrészt a török aga szó is, sőt a török hagyományban fönnmaradott Oguz-kán vagy Ogur-kán mondai fejedelem, azaz istenség neve is, akit a török mondák is az emberiség első, ősi uralkodójának tartanak. Őseink a Mindenséget, minden létezőt, bölcseletileg egységként is fogták volt föl, ami utóbb az egyistenhívő vallások alapját, kiinduló eszméjét is képezte. Csakhogy az ok vagy og szó az egy szóval csak a magyar nyelvben egyezik. Tudjuk, hogy nyelvünkben ük is őst, ősapát jelent, valamint láttuk hogy ezen ősistenség az Ég költői megszemélyesítése is volt. Ámde ismét csak a magyar nyelvben egyeznek egymással az Ég, egy, agg, ük, ok szavak, úgyhogy ezen egyezés a logika szerint kényszerít azt következtetnünk, hogy úgy az egyisten-vallások alapeszméje, mint az egész ezen szavak által kifejeződő eszmekör is a mi őseinknél kellett keletkezzen. Aminek azonban még más nyomait is megtaláljuk. A finn ősistenség neve is Ukkó, valamint nálunk is megvan az "Ukkon pohará"-ról szóló hagyomány, habár ez utóbbi ősi voltát már kétségbevonták, holott az Ukkon név a finn főistenség említett nevével egyezik. Minden kétséget kizár azonban az ősregénkbeli Ogek vagy Ugek ősfejedelmünk neve, aki alatt azonban bizonyos, hogy szintén ősistenségünket kell értenünk, mert hiszen ismeretes, hogyamondákbeli ilyen ősfejedelmek csak a zsidó-keresztény és mohamedán vallás befolyása miatt lőnek emberi személyekké átalakítva. Fölemlítem még, hogy a germán mythologiában is Odin (vagy v-sítve: Wotan) egyszemünek képzeltetett, amely egy szeme homloka közepén lévőnek mondatott, Odin pedig a germán mythologia főistensége volt. Ha tudjuk hogy a g vagy gy hang mily könnyen váltakozik a d hanggal, akkor elfogadhatjuk, hogy ezen Odin név sem más, mint az ős-Egy-Isten neve, akinek egy voltát az egy szavunk fejezte ki, amelynek, hogy létezett újabb, megtoldott egy en alakja is, bizonyítja egyrészt a szláv odin, ogyin, j-sítve jedan = egy szó, másrészt a mi egyenes, tájszólásban igenes, szavunk is, amelynek, hogy j-sített kiejtése is élt, tanúsítja jegenye-fa szavunk, amely szó tulajdonképpeni értelme egyenes volt. De ide tartoznak még így és igen szavaink is, mert hiszen egy szavunknak a "Halotti Beszéd"-ben ig alakja is van, ami pedig reávezet bennünket a szumer igi = szem szóra, amely tehát éppen a mi mag szócsoportunk szemet jelentő szava volt, amely azonban azon egy szemet jelentette, amelyről már szó volt, amely az őslények harmadik, páratlan szeme volt, és nem volt hosszúkás alakú, hanem kerek, vagyis gömbölyü, és amelyet a hagyomány tehát Odin Istennek is tulajdonított. Ki kell itt emelnem, hogy őseinknél a hosszúkás som-alak nőiségijelkép volt, a gömb-alak viszont hímségi. Bár a régi görögök ezt már nem tudták, mégis, átvett hagyomány szerint, — amint ezt az archaikus (régies) ízlésű vázafestményeiken láthatjuk — a férfi alakok szemét kerekre, a nőalakokét pedig mindig hosszúkásra festették volt, aminek ősoka az, hogy a körnek és gömbnek egy központja van, a hosszúkás som-alaknak vagyis az elipszisnek ellenben kettő. Őseink értelmezése szerint pedig az egység, a magány (ig és mag!) hímségként, a párosság és számosság (szom!) ellenben nőiségként lőn fölfogva; amiről azonban bővebben alább, "Szemere" fejezetemben szólandok.[5] Ezen ig ős-szavunkból származnak egyrészt így, másrészt igaz és egyenes helyes elő szavaink is. Igaz szavunk eredeti értelme is valószínűleg "egy-az" volt. De ugyanezen ig alakú és szem értelmű szavunknak volt még ügy és úgy kiejtése is, amelyből egyrészt ügyes = szemes, másrészt ügyelni = vigyázni, szemmel tartani szavaink is keletkeztek, sőt hiszen ezen vigyáz szavunk is csak az ig = szem szavunk v-sített kiejtése, és tehát "szemez" értelmű volt. De ezen ig szavunkból származhat igéz, igézet szavunk is, és értelme valószínűleg "szemmel megbűvöl" volt, bár némelyek ezt az ige = verbum szóból származtatják. Hogy utóbbi szavunknak volt-e egyúttal a szemet jelentő szavakkal is valamilyen összefüggése, nem tudom. Világos lesz ezek után előttünk az is, hogy az árja nyelvek oculus, occhio, Auge (latin, olasz, német) és oko (szláv) szavai is a mi ige, ügy, úgy, ók, óg = szem és kerek nyílás, és amint alább látandjuk: Csillag, értelmű és mag szócsoportunkbeli ős-szavainkból kellett származzanak. Hogy ezen, az árja nyelvekben meglévő szavak nem árja eredetűek, ezt nem csak a szumer nyelv igi = szem szava bizonyítja, hanem az afrikai kámi oromo nyelv iggia szava is, amely szintén szemet jelent. Az olasz helyesírás szerint e szó ugyan iddzsia-nak volna olvasandó, csakhogy az olasz helyesírás a gy hangot nem tudja leírni, mivel e hang az olaszban nincsen meg. Valószínű azonban hogy e szó az oromoban iggyia-nak hangzik. Régi nyelvünkben ezen ig vagy egy szavunknak azonban tényleg volt még óg és ók alakja is, és ez ók = kerek lyuk értelemmel népünk nyelvében ma is él még, ("Néprajzi Értesítő", folyóirat. Budapest, 1927. Undi Mariska: "A magyar népi hímzés öltéselemei." 90. oldal) amelyből az után akna, eredetileg akona szavunk is keletkezett, amely szintén lyukat jelentett és ezért nőiséget jelentő ona, ana vagy na toldást is kapott. Ebből keletkezett utóbb a szláv okno = ablak szó is. Ma akna szavunk bányák lefelé ásott üregeit, tárna pedig a vízszinteseket jelenti. Óg-nak, ók-nak nevezték magyar és kun törzseink az ősi kunyhók tetején lévő azon kerek nyílást, amelyen át a kunyhó, ha a bejáró nyílás csukva volt, levegőt és világosságot kapott, amely kerek lyuk például a kirgizek félgömb alakú jurt-jain ma is megvan és amely eső ellen zsinórokkal rá és róla húzható vízhatlan posztóval védhető. De lapályon lakó népek, régen, földbe vájt lyukakban is laktak, amelyek nyílását eső ellen vesszőből, gallyból avagy szalmából való kis tetővel védték csupán, és amelyekbe csakis fölülről, azok ógján át lehetett be- és azokból kijárni, éspedig létraként szolgáló, lecsonkított ágú fiatal fatörzs segítségével. Ilyen lakások régen, amint ezt régészeti kutatások és ásatások bebizonyították, szintén voltak és például Szibériában ma is vannak. A kétségtelenül fajunkbeli itáliai őslakóktól örökölt hagyományok szerint épült római Pantheon is az őskunyhóból fejlődött alakú, bár kőből való hatalmas épület de kupolája szintén szabályos félgömb idomú s az egész templom csak a tetején lévő egyetlen kerek, befödetlen lyukon át kap világosságot, míg a behulló esővíz a templom kőpadlójának semmit sem árt, és lefolyáson vezettetik el. Ugyanilyen, bár kisebb, hupolaga van Budán a természetes melegforrásvizű, még a törökök által épített Rudas fürdő melegvízmedencéjének is. E hupolagnak azonban nincsen ógja, hanem ehelyett sok kicsi hatszögletes nyílása, amelyek színes üvegekkel födvék. A világosság csak ezeken át hatol be s színes fénye a bent uralkodó félhomályban gyönyörűen tükröződik, rezegve a medence vízfelületén. Ha ugyanis egy hupolagot hatszögletűre faragott kövekből rakunk, akkor szabályos közökként egyes köveket kihagyhatunk, anélkül, hogy ez a hupolag szilárdságának ártana, sőt ellenkezőleg ez még igen előnyös is, mert a hupolag súlyát lényegesen csökkenti. Kétségtelen, hogy minden hupolag igen alkalmas volt arra, hogy vele belsejében az égbolt jelképeztessen, amiért is hupolagok belsejét szokták is csillagábrázolatokkal díszíteni, úgyhogy szerintem bizonyos is, hogy a hupolagok említett apró, világosságot adó nyílásai is valamikor a Csillagok jelképei voltak, amihez az első eszmét már a kunyhók teteje itt-ott lévő olyan részecskéi adták meg, amelyeken át világosság hatolhatott be. Népmeséink adatai szerint, ha őseink naptemplomai esetleg nagyok és díszesek is lehettek, de azért mégis, miként a római Pantheon, az ősi kunyhó alakját ismételték. Mert habár említik népmeséink a "Nap háza" (azaz temploma) aranyos pitvarát, de azt is tudják e házról, hogy kerek és gömbölyű, mint a kenyérsütő kemence, s hogy ajtaja nyílása is kerek. Őseinknek bár a Mindenség alkata felől csodálatosan helyes fogalmaik voltak, ez azonban egyáltalán nem akadályozta őket abban, hogy úgy a mindenségről mint az égitestekről is szebbnél szebb költői képzeteket alkossanak maguknak, amelyeket azután gyönyörű költeményekbe, regékbe és énekekbe is foglalták, amelyeket csak később, szellemileg alacsonyabb színvonalon lévő népek, átvéve, de meg nem értve, kezdték szó szerint venni és valóságul elhinni. Őseink tehát például az Eget "az Ég boltozatát" is költőileg óriási hupolagnak is képzelték, amelyen a Csillagok, egyik elképzelés szerint kis nyílások, amelyeken át a hupolagon túli fényesség ragyog be, más elképzelés szerint e fények valamilyen világító testek, lámpák avagy ékkövek. Ugyanezen elképzelések szerint, vagy egészen más elképzelés szerint, azonban az Ég boltozata tetején is van egy olyan óg, vagyis egy kerek nyílás, mint az emberek kunyhói vagy templomai hupolaga tetején. E nyíláson át, a rege szerint, a nap szárnyas madár képében minden nyár derekán, a "Delelő ünnepén" fölszáll édesapjához, az égi Nagy Istenhez (népünk elnevezése szerint az Öreg Istenhez), hogy tanácsait kikérje, hogy az emberek földi világa fölött ezek szerint uralkodjon, hogy az embereket a Nagy lsten tanácsai szerint oktassa, tanítsa. Ezen ogról még azt is képzelték, hogy ezen át az Égisten lelát a földi világba, de hogy ugyanígy az emberek lakai ógján át ezekbe is belát, és tehát lát és tud is mindent, ami a földi világban történik. Ugyanezért az ógot, vagy ókot jelképesen, illetve költőileg azonosították az Ég, vagyis az Égisten "mindent látó" egy szemével, más szóval a "mindent látást" vagy isteni "mindent tudást" egy szemmel is szokták volt jelképezni. És íme e jelkép a kereszténységbe is átment, mert ma is szokás a katolikusoknál Istent egy, az Égre rajzolt három-szögbe (a Szentháromság) helyezett szemmel (az itteni rajzon a), a görög-keleti vallásúaknál pedig csak egy egyszerű, az Égre rajzolt szemmel (b) jelképezni. Holott sem a kereszténység, sem a germánok, sem a szlávok már nem ismerték az őseinktől származott : egy, óg, ók — igi, ugy, oculus, oko, Auge, egy szem — Ég Isten, Odin, Ukko — ig, odin, edan, jedan összefüggő eszme kört, mivel ez csak a magyar nyelv és a magyar ős-vallási fölfogás segítségével ismerhető meg. >>
(ennyi elég izelitônek, az egész megtalàlhatò itt: - http://yamaguchy.netfirms.com/magyar_a/smveltsg_index.html - vàrom a càfolatokat, mert bàr Dzsaffar olvtàrs àllitolag olvasta és ô tette föl a netre, mégis elvetette M.A. fejtegetéseit, csak azt nem àrulta el soha, hogy miért?)
<<...Aminthogy magyar nevünk a mag szócsoportunk ezen mag háromhangos alapszavából lett, ugyanúgy van azonban fajunknak egy ma is létező kéthangos neve, és ez az ugor név, amelyből a kezdő m hang hiányozik, lévén e név az ug és or szavak összetétele, azt pedig tudjuk, hogy ősnyelvünkben az or, er, ar szóalak embert, férfit is jelentett. Megvannak azonban különböző nyelvekben ezen ugor, uhor, uher névnek kezdő hehezetes és ng orrhangos változatai is az ungar, unger névben. Mivel pedig a csak két hangból álló szavak (például ug, ag) bizonyára régibbek mint a háromhangúak (például mug, mag), eszerint valószínű leg az ugor név ma is inkább egy az egész fajunkra alkalmazható, összefoglaló névként használtatik. Ami pedig az ng-s kiejtést illeti, fölhozhatom hogy Indiában egy közönségesen termelt gyümölcs neve mango, mangostan, — amihez hozzátehető, hogy a mongol vagy magol nép név sem más mint magyar nevünk egy változata; ugyanis Haradaván Erendzsen mongol ismerősöm, amidőn egyszer tőle kérdeztem, nem gondolja-e hogy a magyar és mongol népnevek között valamilyen összefüggés van, erre azt felelte hogy ő csak annyit tud, miszerint holott a mongolok régen csak különböző törzsi neveik alatt éltek, Dzsingiz-kán parancsolta volt meg, hogy ezentúl magukat mind mongoloknak kell nevezzék, mert ez volt azon regebeli ősnép neve, amelytől ők mindnyájan származnak.
A földművelésnek már legkezdetlegesebb alakja is mindig fáradságos munkával járt, és ilyen volt kétségtelenül az ősi agávali földművelés is. E szavunk ugyan ma k-hangos kiejtésű, de csak azért, mert az egymással rokon k és g hang egymással könnyen fölcserélődik. Munka szavunkkal azonosul a szláv muka = fáradság szó, de amelynek ezen kívül a szerb-horvát nyelvben még kin értelme is van, amely utóbbi értelem-eltolódás bizonyára csak olyan hegylakó és állattenyésztő népnél keletkezhetett, amely földműveléssel nem foglalkozott, avagy azt lehetőleg kerülte, nem szívesen végezte, sőt meg is vetette. (Lássad például amit Tacitus e tekintetben a régi germánokról ír.)
A munka és a kapa, vagyis az aga, egymással természetes összefüggésben vannak, úgyszintén mindkettő a földdel, illetve a földműveléssel is; mondottam pedig, hogy a tulajdonképpeni magyarság ősidők óta földművelő volt, aminthogy ma is jellegzetes földművelő nép. Történelmünkből tudjuk hogy a szláv Szvatopluk király, amidőn Árpád magyarjai jötte hírét vette, megörült mert azt hitte, hogy ezek békés földművelők, akik földjeit művelendik. Akár csak monda is ez, avagy történelmi valóság, de annak emlékét tartja fönn, hogy akkoriban még bárki, ha magyarok akár magyar, akár ugor vagy ungár, uher nevét hallotta, természetesen földművelőkre gondolt. Ugyanígy tehát e szláv fejedelem sem gondolhatott mást, annál inkább, hogy az általa birtokolt Morvaországban és Pannoniában is nagy számmal élt a békés, földművelő magyar őslakosság, amely fölött rómaiak, germánok, majd szlávok is elég könnyen tudtak uralkodni, azt ellenben nem tudta, hogy a most érkezők, bár származásilag magyarok, de Keleten régóta harcias török népek között élvén, a fegyverforgatást és hadviselést is már keményen megtanulták.
És íme, miként ág szavunk összefügg az aga = őskapa szóval, ugyanúgy függenek össze ezek a latin ager, német Acker és az olasz agro szavakkal, amelyek mind földet, művelendő földet jelentenek. Hogy pedig ezen ma árja szavak nem árja eredetűek, világosan bizonyítja a ma ismert legrégibb emberi nyelv, a szumer, amelyben igara szintén földet jelent és amelynek megfelel a magyar ugar szó is, habár mai jelentése: termékenysége visszanyerése céljából pihenni hagyott föld, amelybe egy, esetleg több évig nem vetnek semmit és rajta csak legeltetnek. Innen származik ugarolni igénk is, amelynek jelentése: ilyen pihenni hagyott földet először fölszántani.
Igaz ugyan, hogy a szumer nyelvben agarin meg anyaméhet jelent (uterus), de láttuk hogy ősvallásunkban a föld és az anyaság egymással jelképesen miként hozatott összefüggésbe, vagy is hogy az anyaméh a termőföld jelképe is lehetett. Innen származott tehát az általam Erdélyben hallott, az erkölcstelen életű s ennélfogva meddő nőre vonatkozó azon mondás, hogy „A fehérnép olyan mint a föld: ha nagyon sokat művelik, a végén már nem terem semmit." ("Fehérnép"-nek a nőt szokták nevezni, mert régen főképp fehérben járt.) És íme, az anyaméhet szoktuk egyszerűen méh-nek is nevezni. Minden nyelvész tudja pedig hogy a h és a g vagy gy hang egymással mily könnyen váltakozik, annyira hogy például az ukrajnai szláv nyelvben egyáltalán minden h hangot csakis g-nek ejtenek. Eszerint tehát méh szavunknak bizonyára volt még, mégy kiejtése is. Van pedig egy Homokmégy s egy Halmágy nevű községünk, amely nevek értelme szerintem "homokföld" és "halföld" volt, csak az a kérdés, hogy e "hal" szó valóban halat jelentett-e vagy al, alsó értelmű volt, de hehezetes kiejtésű. Másutt még szó lesz a hal és mélység, érdekes összefüggésbe hozásáról. A föld ezen mégy, mágy magyar törzsünkbeli elnevezéséből származik a megye szavunk, amelyet fölületes nyelvészek tévesen származtatnak a szláv medja = határ szóból, mert ellenkezőleg, utóbbi származott a mi megye szavunkból, amelynek csak idővel keletkezett ugyanúgy "határ" értelme is mint ahogy ezen határ szavunknak is népünk nyelvében még ma is földterület értelme van. Például "vármegye" szavunk értelme sem más, mint: föld amely egy bizonyos várhoz tartozik. Népünk pedig ma is, ha például azt mondja hogy "Kecskemét határa", akkor mindig a Kecskemét városához tartozó földterületet érti, és nem az ezen földterület határvonalát. Összevág ezekkel az olasz maggese szó, amely tökéletesen ugyanazt jelenti, mint a magyar ugar, csakhogy ebből a kezdő m hang, miként a szumer igara és agarin szóból is, még hiányozik. Viszont a finn ma = föld szóból meg a g hang hiányozik. Hogy pedig e szónak a nyelvekben anya értelme is van (mama) azt tudjuk. Nem hagyom itt említéstelen az olasz maremma szót sem, amelynek értelme tengerpart, de olyan, amely a tenger szinével majdnem egyszintű, amiért is posványos, vizenyős területeket képez, és értelme valamikor még tenger-föld lehetett, illetve még az itáliai árja előtti, etruszk vagy szabin őslakosságtól származik. Az osztyákban, vogulban is mag, meg = föld.
Heraklesz, akit a legrégibb görögök és a föníciaiak még széltére Makar és Magar néven is neveztek, és aki a mi Magyar Napistenünkkel azonos, az erőt megszemélyesítő istenség volt; azt pedig tudjuk, hogy a földműves munka, a kapálás, aratás a testi erőt nemcsak megköveteli, de igen fejleszti is, és hogy ennélfogva a földműves ember valóban nemcsak egészséges, de rendesen igen izmos és erős is szokott lenni. Említettem, hogy az ősmagyarok a legrégibb időkben tisztán csak növényi anyagokkal és tejjel táplálkoztak, ismeretes pedig hogy az így táplálkozó emberek többnyire szintén nem csupán egészségesek, hanem rendkívül erősek is, mint a híres "vegetárius" magyar Bicsérdi is. Valamint a görög hitrege szerint is Heraklesz Hera tejétől lett oly csodás erejűvé, ugyanúgy a magyar népmese szerint a Heraklesszel azonosítható Fehérlófia is azért lett oly emberfölötti erejűvé, mert anyja, a Fehérló, háromszor hét esztendeig szoptatta, ami bár természetesen csak mesebeliség, de összevág azzal, hogy az egészséges, fiatal férfi valóban e korában (3x7=21) és még nem sok évvel ezután szokott a legerősebb lenni. E népmesénkbeli Fehérlófia pedig nem más, mint a Napisten, a Fehérló pedig a Tejút egyik költői megszemélyesítése. A görög rege szerint a Tejút Hera Istennő kicsurrant tejéből keletkezett, de a görögök ugyane regéjéből az is kitűnik, hogy ők azt már nem tudták, hogy hiszen Hera maga is a Tejút egyik költői megszemélyesítése. De mi, íme, tudjuk, hogy Hera is csak a mi ősvallásunk égi nagy Anyag-Istennője, vagyis a Nagyboldogasszonyunk, volt: az Istenszülő Nagy Asszony. Valamint a görögöknél, zavaros mythologiájukban, elhomályosult már az is, hogy Heraklesz tulajdonképpen a Napnak mint erőnyforrásnak költői megszemélyesítése. De ugyanígy azt sem tudták már a görögök, hogy a Nap a Tejút egyik Csillaga, hogy így tehát jelképesen a Tejút fiának mondható. Nem tudták már azt sem, hogy a náluk Alkmenenek nevezett királyné sem más, mint a nagy Fehér Szarvastehén (a Fehérló), vagyis: Hera maga a Tejút; csak arra emlékeztek mégis, hogy Heraklesz apja a nagy Égisten: Zeusz, vagy is az őserő: a Csodaszarvas. (A "Fekete Mén", a "Menny".) A görögök ugyanis átvették volt az általuk elfoglalt Félsziget általuk leigázott őslakói regéit, de anélkül, hogy e regéket igazán meg is értették volna.
Miként pedig a Tejút azonos a mi Nagy Boldogasszonyunkkal, úgy Heraklesz is azonos a mi "Boldog Isten"-ünkkel, aki emlékét napjainkig is fönntartotta a régi, még előrímes mondás, hogy „Szegény ember szándékát Boldog Isten bírja", amely mondás azonban láthatólag keresztény fölfogás szerint, ezen Boldog Istent már nem a Napistennel (Fiú-isten: Jézus) hanem a Nagy Istennel azonosítja, de tévesen, mivel a mi Boldog Istenünkkel inkább a Napistenünk, azaz Magor vagy Magyar azonos, vagyis Heraklesz. Ez kitűnik abból is, hogy Heraklesz a Makar, Magar nevet is viselte, holott a görögben makarosz, a szumerben és asszirban pedig magaru = boldog. És valóban: a békés földművelő nép harcot és betegségeket nem ismerve, — miként a görög regék szerint a hyperboreusok — áldott, termékeny munkában és békében, boldogságban él, természetesen csak addig, amíg a Jégkorszak alatt elvadult, húsevő, állattenyésztő, harcias és rabló népek által le nem igázva, kihasznált rabszolgaságba nem kerül...>>
<<..A Csodaszarvasunk két oldalán, azaz szőrén levő Csillagok gondolatát, eszméjét a szarvasok két oldalán levő fehér foltocskák adhatták. Hogy a homlokon levő Hajnalcsillag eszméjét mi adta, láthatjuk a következőkből: a német Stem = Csillag szó teljesen egyezik a német Stim = homlok szóval. Hogy ez nem véletlen hanem ősrégi és tudatos egyeztetés, kitűnik abból, hogy a magyar csillag, tájszólásos csellag meg ugyanígy egyezik a szerb-horvát cselo = homlok szóval; márpedig, hogy az átvevők csakis ezen szlávok lehettek, kétségtelenné teszi az, hogy a magyar csillag szó a csillog igénkből képződött. Hogy pedig ezen csillog igénk mily ősrégi, ezt nem csak az bizonyítja, hogy nyelvünkben hangcserés párhuzama is van a villog igében (amelynek megfelel a finn villku = villog), hanem az is, hogy a kelet-belső-afrikai oromo vagy galla nyelvben csialinku, csalinku = csillog, ragyog, fénylik, villog, az olasz szótárban splendore, risplendere, brillare, lampeggiare szavakkal fordítva. (Ettore Viterbo: "Grammatica e dizionario della lingua oromonica [galla]. 1. kötet [galla-olasz], 27. oldal. Milano, 1892. Manuali Hoepli.) A galla nép ugyanis, saját hagyományai szerint ősrégi időkben, valószínűleg még az ismert egyiptomi műveltség korában, avagy még az előtt vándorolt Ázsiából Afrikába. Ma fajilag erősen el van szerecsenesedve, de nyelve tisztán ragozó voltát és szó kincsét annyira megőrizte, hogy az ma is közelebb áll a magyarhoz, mint a török nyelv. Ma a tudósok a kámutra (vagy hamitra) nyelvek közé sorolják, amelyek tudvalévőleg nem afrikai eredetűek, és utóvető (suffigáló), azaz ragozó szerkezetűek, vagyis tulajdonképpen a turáni nyelvcsaládba tartoznak. A fönti homlok-csillag szóegyezések tehát már nyomravezetnek, de a dolog közelebbi magyarázata, megfejtése az, hogy úgy a szarvasoknak mint a szarvasmarha-féléknek, valamint a lovaknak is, homlokán mindig van egy, csillagra emlékeztető szőrörvény , amely a sötétebb színű állatoknál gyakran még fehér színű is, és amelyet népünk valóban "csillag"-nak nevez, ha e fehér folt nem nagyon nagy, ha ellenben oly nagy hogy csillagnak nem nevezhető, akkor "hold"-nak mondja. Népmeséink pedig szintén tudnak olyan lovakról amelyek homlokán fényes csillag vagy hold van. A német Stem = csillag szóval azonosítanunk kell az angol star, latin-olasz stella és görög aszter = csillag szavakat is. De honnan származnak hát mindezek ? Ha tudjuk, hogy a Csodaszarvas homlokán ragyogó Csillag : a Hajnalcsillag, akkor e kérdésre is könnyen megfelelhetünk : Hiszen tudjuk, hogy a Hajnalcsillag az Ég legfényesebb Csillaga: a Vénusz bolygó, vagyis hogy Vénusz Istennő Csillaga e Hajnalcsillag volt, valamint tudjuk azt is, hogy Vénusz a szerelem és a nőiség Istennőjeként tiszteltetett. Márpedig Vénusz Istennő neve a mi elő-ázsiai ős-rokonnépeinknél Istár, más néven Asztrate volt, vagyis e név adja meg az árja Stem, star, aszter, stella szavak magyarázatát, illetve így látjuk meg, hogy ezek nem árja eredetű szavak; azt pedig hogy Istár Istennő Elő-Ázsiában szintén a nőiség és a szerelem Istennője volt, azt a történelemtudósok és mythologusok amúgy is tudják. Ezek után még csak ez Istennő nevét kell megmagyaráznunk. Az is, ise, asz szavaknak a régi magyarban és a magyarral rokon nyelvekben ős értelmük van, viszont a tár, ter szónak több rokon népünk nyelvében meg nő az értelme. Úgyszintén oroszországi rokon népeink nyelvében ma is tugater és tehter = lány; ami egyúttal a német Tochter = lány és Schwester, angol sister, szerb-horvát sestra = nővér szavak ősnyelvünkből származását is kétségtelenné teszi. (Vessed össze: finn Ilmatár: a Légistennő, Ilpotár: Északistennő, Kalevatár: Kaleva családbeli nő, Szüöjeter: rosszindulatú tündér.) Az elmondottak nagyobb igazolása kedvéért fölhozzuk még, hogy ezen Istár Istennővel szemben áll az Isten szó amely pedig a hím-istenség neve, úgyhogy világosan láthatjuk, miszerint is tár tehát annyi mint ős-nő, éppúgy mint ahogy is-ten annyi mint ős-tevő, ős-alkotó, ős-férfi. Az sem a magyar regösök (énekmondók) önkényes kitalálása, hogy a csillagok, azaz a gyertyák a Csodaszarvas agancsain égnek, mivel szarvasagancspárt régen, vagy nekik állványt készítve és asztalra téve, vagy pedig a mennyezetről aláfüggően gyertyatartóul, népük nyelvén "gyertyaágasul" ősrégi idők óta használtak. Az ilyen ágasokon pedig a gyertyák mindig az egyes agancságak hegyén voltak, amelyekre rézből a gyertyák számára tartók, vagy pedig olajégők számára csészécskék voltak alkalmazva. Múzeumokban, régi kastélyokban ilyen szarvasagancsból való csillárokat ma is akarhányat láthatunk....>>
Most pedig következzék az ôsmagyar nyelvbôl egy kis izelitô:
<<..Magyar őstörzsünk vallási szócsoportja a MAG szócsoport volt, amely alapszóalak azonban, kiejtésbeli különbségekkel (mag, mág, magy, mang, nag, nagy, valamint más magánhangzókkal ejtve is) nem csupán magot hanem növényt és más egyebet is jelentett. Például máglya szavunk mai irodalmi nyelvünkben már csak a szabadban megrakott nagyobb tüzet jelent, holott ez a szónak már csak származékjelentése, mivel népünk nyelvében e szó ma is tulajdonképpen gallyat, rőzsét jelent, sőt jelent rakásba, halomba rakott, de nem is eltüzelésre szánt másféle holmit is. E máglya szavunk régi "növény" értelmének megfelel az oromó nyelv magra = növény és muka = élőfa, gally és gyümölcs szava, míg ugyane nyelvben guma = gyümölcs; gumo = gömb. De tökéletesen megfelel máglya szavunknak, bár kunos k hangos kiejtéssel, az olasz macchia (olvassad: makkia) = bokor és bokrokból képezett erdőszerű sűrűség, amivel összevág az, hogy népünknél is a máglya szó olyan rőzsét, vékony ágat-gallyat jelent, amilyet bokrok adnak. Ezért fölületes és szűkebb látókörű nyelvészek máglya szavunkat azonnal készek is olasz "jövevényszavunk"-nak minősíteni. Holott, ha vannak is jövevényszavaink, ez még távolról sem jelenti, hogy minden olyan szavunk, amely valamely más nyelvben is megvan, azt okvetlen mi vettük volna onnan. Holott a magyar nyelv az árja és sémi nyelvek első keletkezésénél is sokkal régibb lévén, ezért sokkal több ama nyelvekben a mi ősnyelvünkből származó szó. Hogy ez a máglya szavunkat illetőleg is így van, tanúsítják az említett oromo nyelvbeli szavak. Ide sorolandók egyébként még a gyom és gyám szavaink is, amelyek közül az első népünknél mindenféle kisebb és csak fű-, paraj- és burjánszerű növényt, az utóbbi pedig karót jelent, főképpen olyat, amely valamit függélyes helyzetben megmaradni segít, amely értelemből származott azután a mai irodalmi gyám = kiskorú vagy önállóan valamely okból megélni nem képes személy gondviselője. Viszont gyámoltalan szavunk, bár irodalmilag inkább csak emberre vonatkozik, de a nép nyelvében ma is megvan még általános összerogyadozó valami értelme is és vonatkozik különösen olyan vesszőfonadékra amely nincsen karókkal megerősítve. Voltak azonban mag szócsoportunknak olyan szavai is amelyek csak két hangból állottak, vagyis csak egy mássalhangzóból és egy magánhangzóból, illetve amelyekből vagy az egyik, vagy a másik mássalhangzó hiányzott. Bizonyos pedig, hogy éppen ezek a régibbek, mert ezek tulajdonképpen még csak hangadások. Ilyen kéthangos (egy mássalhangzós) szava nyelvünknek az ág szó is, amelyből tehát még hiányozik az m vagy n hang, s amely alakú szó, valamint rokonai is, többnyire hímségi dolgokat jelentenek, holott ezzel szemben azon kéthangos szavak amelyekből meg a g (gy, k vagy h) hang hiányozik és tehát ma, me, na vagy megfordítva am, em, en, on alakúak: nőiségi dolgokat neveznek meg. Említettem már az ősi földművelő szerszámot, az agát vagy ágat, amely tehát eredetileg nem volt más mint egyszerű kampós faág, amely azonban igen könnyen el is törött. Ezért aztán rá kötést alkalmaztak volt, úgy ahogy azt e rajzom tünteti föl. És meglepő tény mindenesetre, hogy így e szerszám, amelynek neve tehát ág, ága, aga volt, alakjával tökéletesen megfelel a magyar rovásírás és a görög és latin írás A betűjének. Meg kell itt említenem a következőket: A ragozó nyelveknek megfelelőleg, eredetileg az ami ma a névelő, még a szó végén, ragként állott és ezt egy magánhangzó képezte. Például ága, házu annyit tett, mint az ág és a ház, de mivel ezen szóvégi kihangzóhoz utóbb még egy z vagy sz hang is hozzátoldódott, eszerint a fönti két szó is ágaz, ágasz, házuz, házusz alakúvá lett. Nálunk ezen szóvégi articulust a szó elejére tenni az avarok kezdték volt, és az avar nyelv befolyása miatt került ez mai nyelvünkben is a szó elé. Ellenben az elővető (nem ragozó) nyelvekben, amilyenek az eredetibb árja nyelvek (például: atya-enyém-tőle azaz: atyámtól, a németben megfordítva: von meinem Vater) az articulus (névelő) mindig a szó előtt áll, kivéve a turáni nyelvek által nagyon befolyásolt nyelveket, amilyenek például az albán, a bolgár és az oláh, amelyeknél a névelő helyett is rag szerepel. Hogy azonban ez menyire nem árja szokás, tanúsítja az oromo nyelv is, amelyben a névelő is még ragként áll a szó végén. Mai magyar az névelőnk sem más, mint az sz avagy z hanggal megtoldott szóvégi kihangzó (nevezhetjük névutónak is), de amely nálunk már a szó elé került. Ellenben a görög és latin -usz, -osz, -isz, -asz szóvégzés sem egyéb, mint a mi ősi, a szó végén állott -az vagy -asz névutónk, de amelynek egykori articulus volta ott már elhomályosult. Hogy egyébként például az oláh és a latin nyelv, bár árja alapon, de mily nagyfokú turáni befolyás alatt alakult ki, bizonyítja az e nyelvekben lévő sok rag. Az árja nyelvérzék utóbb e ragozást mindinkább elővetéssel helyettesítette, úgyhogy a mai olaszban ragozás már alig is van. Mégis tájszólásokban még él olyasmi, hogy ratellino = bátyám, vagy mammata = anyád, ahelyett, hogy mio ratello, vagy tua mamma, sőt van még a németben is olyan mint Fraulein, Hauslein = kisasszony és házacska, ami valamikor Frau-klein és Haus-klein volt...>>
Itt folytatom a "Magyari népek"-ben elkezdett Magyar Adorjàn idézetet:
<<...A magyaron és kúnon kívül többi törzsünknek is megvan a maga vallásos szimbolikája és az illető jelképeknek megfelelő, elnevező szócsoportja, amely szócsoport azután nyelvükben is nagy szerepet játszott. Bár összes őstörzsünk nyelve úgy szavaiban mint ragozó, utóvető szerkezetében azonos volt, mégis minden törzsnél idővel mindinkább kialakult egy kultuszbeli jelképeiknek megfelelő szó csoport is, ami szerint tehát az egyes kultusztárgyaknak, kultuszbeli fogalmaknak és élőlényeknek, istenségeknek elnevezései is egyezően alakultak, amely más-más elnevezések azonban többnyire csak kiejtésben különböztek, avagy régebben mindnyájuk által még jól ismert rendszer szerint alakultak át, úgyhogy azért az illető szavakat és neveket a más törzsbeliek is megértették, habár idővel, a törzsek a világban szétvándorolván, elszéledvén és közöttük az érintkezés is megszűnvén, az ilyen különbségek mind nagyobbak is lettek, ami által azután nyelveik is mindinkább szétágaztak. Az említett nyelvi rendszert az alábbi fejezetekben megismerhetjük sőt ezt táblázatokkal is kimutatandhatom. Mindez természetesen nem volt egyszerű dolog, csakhogy őseinknek, ősműveltségünk letűnt magas virágzása idején a mai átlagember elmebeli képességénél magasabb elmebeli képessége volt, úgy hogy ami nekünk ma nehezen fölfoghatónak tűnik föl, nekik nem volt nehezen fölfogható. Ilyen eredeti különbség volt például a magyar és kún kiejtés között az, hogy míg a magyarok különösen a kultuszuk körébe tartozó dolgok nevét a lágy hangzású g és gy hanggal mondották ki, a kunok ugyane szavakat, valamint különösen a saját kultuszukbelieket, a kemény hangzású k hanggal ejtették. Például a mag szót a magyarok így avagy magy-nak, de a kunok mak- vagy makknak. Más példa : A szarvas neve a magyar őstörzseknél ágos, ágas volt, a kunoknál ellenben ákos, ákas. Viszont ugyancsak a mag szót például a szemerék már masznak ejtették, habár azért a g, k vagy h hang helyett sziszegő sz, s, zs, z hangot ők is inkább csak a saját vallásos kultuszukbeli dolgok nevénél ejtettek. Igy például ha magról volt szó, de különösen akkor ha az ő kultuszukbeli hosszúkás gabonamagról, amelyet ők tehát masz, mesz, avagy megfordítva szam, szem néven neveztek. A magyarok vallási szócsoportja tehát tulajdonképpen az m-g, avagy megfordítva g-m alakú szavakból állott, természetesen mindig valamely közbeékelt magánhangzóval; például mag, meg, megy, mug avagy megfordítva : gom, göm, gyüm stb., stb. Az egytagú szavak megfordíthatása ősnyelvünk egyik alaptörvénye is volt, ami azonban például az árja nyelvekben nincsen meg. Az így megfordított egytagú szavak, avagy többtagú szavak első szótagja (a szótő) azután, bizonyos rendszer szerint, vagy ugyanazon értelmű maradott, vagy rokonértelművé lett, vagy pedig ellenkező értelművé, annyiban hogy az egyik hímségi értelmet kapott a másik pedig nőiségit. E szómegfordítás nyoma még mai nyelvünkben is megvan, például : köp-pök, csap-kod — pas-kol, csav-ar — facs-ar. Fölhozok itt egy kis táblázatot mag szócsoportunkból, azon megjegyzéssel, hogy mai nyelvünkben a magyar lágy kiejtés a kún kemény kiejtéssel már összekeveredett : mag és meggy — mindkettő e szócsoportunk alapszavát képezi magyal — egy gömbölyű bogyófaj magyola — ugyane bogyó másik neve mogyoró — Erdélyben magyarónak nevezik makk mák
Megfordítva : gyümölcs — tájszólásokban: gyümöcs, gümöcs gümő gumó gomba gömb és gomb gömbölyű gomolya — bizonyos sajtféle, amelyet gömbölydedre gyúrnak gomolyag gombolyag, gombolyít gombóc gömbörög = gomolyog Meggy szavunk azért azonos mag szavunkkal mert hiszen ennek csak felhangos változata. (Felhangjaink: e, é, ö, ő, ü, ű; alhangjaink: a, á o, ó, u, ú; semleges: i, í) Ugyanígy magyar nevünknek is volt régebben megyer változata is. Az idegenből átvett szavak a nyelvekben sohasem képeznek ilyen szorosan összefüggő szócsoportot, vagyis: elszigetelten, rokon értelmű szavak nélkül, egyedül állanak az átvevőnyelvben, amelyben a velük rokon értelmű szavak más hangalakúak. Vagyis ha például a szlovákban mak, a hollandiban mahen, mage, a görögben mekon = mák, akkor világosan látjuk, hogy e szavak árja nyelvekbe csak a mi ősnyelvünkből kerültek, mivel e szavaknak az árja nyelvekben szócsoportjuk nincsen, sőt a nyelvekben a magnak is a mi szemere szócsoportunkból származott seme, semen, Same, Samen alakú nevei vannak, de anélkül, hogy a gömbölyű és hosszúkás magvak között különbséget tennének, valamint anélkül hogy ott e szavak a gömböt avagy a hosszúkás gabonaszem-alakot jelentő árja szavakkal valamilyen összefüggésben lennének, vagyis ott ezen mag hangalakú szavak elszigetelten állanak. Továbbá : ha például a szerb-horvát nyelvben a bab és borsó hüvelye neve mahuna, akkor bizonyos hogy e szó eredeti értelme mag-anya volt, vagy is azt nevezte meg ami a magvakat mintegy anyaként, anyaméhként tartalmazza, termi, amelyben a magok annak mintegy magzatai. Magzat szavunknak van gyermek értelme is de jelenti még az anyaméhben lévő ébrényt is (innen származik: "magzatelhajtás"), ami tehát tulajdonképpen nem más, mint gyermek-csira, ami megvilágítja az olasz-latin germoglio, germe-germen szó[2] eredetét is. De jelentett régebbi nyelvünkben egyszerűen mag is gyermeket, fiat, utódot. (Lássad például Károli Gáspár biblia fordításában [1872. évi kiadás] számos helyen.) Eszerint pedig, ha a régi germánban "magu minio" = fiam, (Lássad: "Ethnographia" folyó irat, Budapest, 1904. évfolyamában a 252. oldalon), akkor világos, hogy e szó is valamely ősnépünktől kellett származzon oda. Csakhogy régi nyelvünkben és így a mag szócsoportunkban, a g hang néha ng is lett, néha pedig átalakult d és nd hanggá is, amikor azonban az ilyen hangokkal ejtett szavak már mintegy átmenetet képeztek más szócsoportba. Ugyanígy az m hang is gyakran n hanggá alakult át, annak dacára is, hogy kiejtésileg e kettő egymásnak nem rokona, mivel az m tisztán ajakhang míg az n nyelvhang. Mégis mivel e két hang a hallás számára egymástól alig különbözik, ezért gyakran fölcserélődtek, úgyhogy mag szavunknak alakulhattak mang, mand és nag, nagy, valamint megfordítva gan, gyan alakjai is; a mang, mand alakok azonban megfordíthatók nem voltak, azért mert nyelvünk sohasem tűrt két vagy több mássalhangzóval kezdődő szavakat. Székelyeinknél ma is tapasztalhatjuk például nevet, kan, nesze szavaink mevet, kam, mesze kiejtését. Ugyanígy például a szemere szócsoportunkbeli szem szót régebbi nyelvemlékeinkben szen alakban is megtaláljuk. Az elmondottakkal egyezik még az is, hogy a gömbnek, a gömbölyded alakoknak és a lágy gyümölcsnek valóban lágy kiejtésű g és gy hangot érezzük megfelelőnek, míg a szögletes, sarkas alakoknak és a kemény, hegyes vagy éles éknek meg a kemény kiejtésű k hangot. És íme, mai nyelvünkben is még mindig a lágy szó maga is gy-vel, továbbá a gömb, gomb, gumó, gümő, gyümölcs szavaink is g és gy-vel ejtődnek, míg ezzel szemben kemény szavunk maga is, valamint ék és kő szavaink k-val. Ezeken és hasonlókon, amiről alább még szó lesz, alapszik a hangok, szavak és alakzatok megfelelése, ami azután őseink egyik tudománya, a ható varázsigék és varázsdalok alapját is képezte, ami, ha utóbb, a szellemi hanyatlás beálltával, babonasággá süllyedett is, de eredetileg nem volt az, mivel hangrezgésekkel úgy az élő mint az élettelen anyagra hatni lehet, (Chladni és Tyndall kísérletei) éspedig úgy alkotólag mint rombolólag...>>
Egyetértek ennek a versnek a mondanivalòjàval...akik nem értik, azok is elgondolkozhatnak rajta, hàtha egyszer "leesik"...(sokaknàl csak akkor "esik le" valami, ha ôk maguk nagy bajban vannak, nagy szerencsétlenség vagy szomorusàg érte ôket.)
Azért van síró, hogy vigasztald, és éhező, hogy teríts asztalt. Azért van seb, hogy bekösse kezdd. Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd. Azért van annyi árva, üldözött, hogy oltalmat leljen karod között. Azért roskadnak más vállai, hogy terhüket te segítsd hordani. Az irgalmat kinek fakasztják, s mélység felett van csak magasság. Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, azért van, hogy te megmutathasd: mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább? Enyhült, s szépült-e tőled a világ? Vagy tán kezedtől támadt foltra folt? Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak, menedéknek, oszlopnak, szárnynak. Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled. Csak ott leszel az, aminek rendeltettél. - Másként rideg, céltalan lesz az életed. Mag leszel, mely kőre esett, elkallódott levél leszel, mely a címzetthez nem jut el. Gyógyszer, ami kárba veszett, Mit sose kap meg a beteg. Rúd leszel, de zászlótalan, Kalász leszel, de magtalan, cserép, amiben nincsen virág, s nem veszi hasznod sem az ég, sem a világ.
Kulonben, a MA, mint fold, megvan a finnben is, a MA.DA mar tobb, mint csak "fold". A "DA", az egy helyhatarozo o"s, ami a magyar helysegneveknel szerepel (Szeg(e)-D, Var-DA,stb.).
Valóban a "DA" határozó: ABLATIVUS, ( kérdése: a HONNAN ?) , illetve a LATIVUS (kérdése: a HOVÁ?) ( -TA , -DA , például URU-TA = városból/városba, E2-TA, = házból/házba, AN-TA = égből/égbe ) ritkábban LOCATIVUS (kérdése:a HOL?)
( óvó-DA /óvoda/, bölcső-DE , fonó-DA /fonoda/, író-DA /iroda/ stb..) Tekintettel az értelemszűkülésre , ezekkel a ragokkal ellátott szavaink már egybefüggő, konkrét jelentésű szavak lettek, így az ABLATIVUS és a LATIVIS (stb.) határozókat ehhez kell csatolnunk: fonoda-BA )
SMITHSONIAN INSTITUTION felkérte Bobulát — éppen a SUMERIAN AFFILIATIONS müve alapján (az egyetlen sumér tárgyú munkája), hogy az „Évkönyvében" (1959) — „The Smithsonian Report For 1959" — adjon egy tanulmányt. így jelent meg Bobula értekezése „SUMERIAN TECHNOLOGY : A SURVEY OF EARLY MATERIAL ACHIEVMENTS IN MESOPOTAMIA" címen, ahol 30 oldalas — ábrákkal tarkított — szöveghez 80 sumerológus szerzőtől származó 136 munkát a történő forrásadat hivatkozással, csatoltan 12 mélynyomású kép-táblával.
Bobula, Ida. "Sumerian Technology: A Survey of Early Material Achievements in Mesopotamia." Smithsonian Report, 1959.
ki-en-gi = SUMER kur = "mountain" ( bár jelentései: hegy, nagy, magas földek, másvilág, a kelö nap ) gal = "great" ( jelentése: nagynak lenni ) ma-da = "land" ( jelentése: birtok, föld, ország, ) an = "heaven" (jelentése: magas, ég, ég-isten, az istenek apja, tulvilági isten) ki = "earth" ( jelentése: föld, hely, hol, a nagy föld istennöje, az õsi istenek egyik fontos "harmadik legfontossab" istene.)
"Enki and the world order: c.1.1.3 "Sumer, great mountain, land of heaven and earth, trailing glory, bestowing powers on the people from sunrise to sunset: your powers are superior powers, untouchable, and your heart is complex and inscrutable. Like heaven itself, your just matrix, in which gods too can be born, is beyond reach. Giving birth to kings who put on the good diadem, giving birth to lords who wear the crown on their heads -- your lord, the honoured lord, sits with An the king on An's dais. Your king, the Great Mountain, Father Enlil, the father of all the lands, has blocked you impenetrably (?) like a cedar tree. The Anuna, the great gods, have taken up dwellings in your midst, and consume their food in your giguna shrines among the unique and exceptional trees. Household Sumer, may your sheepfolds be built and your cattle multiply, may your giguna touch the skies. May your good temples reach up to heaven. May the Anuna determine the destinies in your midst."
Mennyivel ma'sabb a szoveg, me'g Kramer szovegetol is.
"illetve az 59-69 oldalakon az angol fordításokban a számhivatkozásokat, amiknél a SUMER olvasatot ( esetünkben a 44 , 45, 46 stb... sorszámúak) a 166 oldaltól érhetjük el."
Ezeknek a sumer nyelvi toredekeknek semmi kozuk a kerdeses szoveghez, mashova tartoznak.
Az általad CSATOLT könyvben érdemes megnézni a 86. oldalt,
illetve az 59-69 oldalakon az angol fordításokban a számhivatkozásokat, amiknél a SUMER olvasatot ( esetünkben a 44 , 45, 46 stb... sorszámúak) a 166 oldaltól érhetjük el.
ORSZÁGOK ORSZÁGA TÖRVÉNYTUDÁS NÉPE, NAPKELET ÉS NYUGAT KÖZT A VILÁGNAK FÉNYE,..."
Szepen, fennkolten hangzik, de hat, nem ez van az angol szovegben, amit, gondolom, Bobula hasznalt. Az "orszagok orszaga" meg valahogy elmenne, mert az angol szoveg azt mondja, hogy "(sumer) nagy, az orszagok (foldek) kozott". A "torvenytudas nepe" sehol, ellenben, "a nep reggeltol estig betartja az isteni torvenyeket. Es ezt a "reggeltol-estig"-rt, Bobula, "napkelet napnyugat kozt"-el helyettesiti, ami ugye, egtajat jelent, nem a mindennapi nap szakaszat. :-)
Es a sumer fold fenyesseges, nem feltetlenul vilagit a vilagnak. :-) Szep verset faragott a holgy, ami az o:ve'es nem a sumerek mondjak ezeket, hanem o".
Bobula NEM az angolból fordította, hanem az erdetileg ránkmaradt töredékekből.
Fordításának értelmét ellenőrizendő adta meg a KRAMER által írt (S. N. Kramer: Sumerian Mythology 59-69. lap, Philadelphia 1944.) angol anyagot:
„O Sumer, great land of the lands of the universe,
Filled with steadfast brightness, the people
from sunrise to sunset obedient to the divine decrees,
Thy decrees are exalted decrees, unreachable,
Thy heart is profund, unfathomable,
Thy ..................... is like heaven, untouchable.. .
O city, well supplied, washed by much water... Shrine of abundance
... green like the „mountain”
Hashur-forest, wide shade ... heroic
Thy perfected decrees he has directed
The great mountain Enlil
in the universe has uttered thy exalted name ;
O thou city whose fates have been
decreed by Enki,
O thou shrine UR, neck to heaven mayest thou rise.”
Ahhoz, hogy BÁRKI eldönthesse, mit is tartalmazott -- mármint mi volt az egész szöveg komplex értelme -- voltaképpen az eredeti SUMER szöveghez kell mindig visszatérni, és nem többszörösen közvetett fordításokhoz.
Amikor meg masodkezbol (angol) fordit, akkor megjobban eltunik az igazi ertelem.
Bobula verse, az o:ve'.
Mar az angol forditas is tobbet tartalmaz, mint a sumer eredeti, mert ahogy a sumerek beszeltek, a szoveg utan itelve, azt nehezen lehet megerteni a ma emberenek.
