Zsonát 2010.12.23
0 32234
DEVECSERY LÁSZLÓ: KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS
Az angyalok is földre szálltak.
...és valóban bölcsek voltak a
bölcsek.
Ravasz
Heródes, ám jósol az álom.
...és valóban bölcsek voltak a
bölcsek.
Pásztorok félelme dallá zengett.
Arany,
tömjén,
mirha,
bárány,
s csöppnyi tej; hogy kortyolhasson
szomját oltó, gyermekét szoptató
Anyánk.
*
Add, Uram, hogy karácsony éjszakáján
kinyíljon minden lélek a csöndes, áldott
éjnek, s zsolozsmás ajkunk Téged dicsérjen,
s áldottak legyenek a pásztorok, hírt hozó
angyali szókkal, s a távol-útjukon
megfáradt bölcsek, s ne legyen közöttünk
emberarcú félelem, s karácsonyi öröm
ragyogjon rajtunk mindörökké,
s adj örök nyugodalmat áldott
halottainknak, s életet a szerelemnek!
Ámen...
1998
Zsonát 2010.12.23
0 32233
CSANÁD BÉLA: KARÁCSONYI ORATÓRIUM (részlet)
Augusztus császár
uralkodásának 1973. évében
rendelet méne ki az egész
földkerekségre,
hogy számlálják össze az
embereket.
Írják össze, mennyien vannak,
és ki mit ér tulajdonképpen.
Mindenkit abban a városban,
ahonnét családja származik.
Gyerünk barátaim, hisz
magunk se tudjuk, kik vagyunk,
és mennyit érünk. Rég
elhagytuk őseinket.
Jó visszatérni az ősi földre,
ha rendelet miatt is,
jó látni múltunk tájait,
s igazi önmagunkat.
Pásztorok, vígadjatok,
nincsen semmi gondotok.
Birka, bárány jól megél,
csak ne volna soha tél.
József is útra kél eljegyzett
feleségével, Máriával,
aki áldott állapotban volt,
Isten Fiát hordozván szíve alatt.
Betlehembe mentek, mert
Dávid király családjából származtak.
Szállást kerestek a városban,
de már sehol se találtak.
A határban egy kis barlangban
húzódtak meg éjszakára.
De barátaim, mért gondoljátok,
hogy kiutasították őket?
Csak nem vette észre őket
senki, egyszerűek voltak és szegények.
Nem hordták Dávid koronáját,
legalábbis nem láthatóan.
S mért volna baj, ha minket
is az egyszerűek és szegények
közé sorolnak, mint az Isten
Egyszülött Fiát?
Dávid boldog városa,
mi is menjünk el oda,
minden ember otthona,
istálló a palota.
Ott született a világ
Megváltója, Jézus Krisztus.
A pásztorok tanyája a
földkerekség leghíresebb helye lett.
Barmok közt feküdt, didergő
testét ócska széna melengette,
pólyába takarták, ez volt a
jel, a szabadulás történelmi zászlaja,
a Gyermek, végtelen
kiszolgáltatottság a csöndes éjszakában.
Gondoljátok meg, feleim,
van-e okunk a szomorúságra?
Mindnyájan az Ajándékozás
Gyermekei vagyunk,
testvérei a Reménynek és a Szeretetnek!
Velünk az Isten, hűsége nem
hagyhat el már soha többé,
bennünk és általa akarja
szentté tenni a világot!
Örvendezzünk, vigadjunk,
Betlehem már mi vagyunk,
Megváltó jelentetik,
szívünkben megszületik.
Katolikus költők antológiája [430-433.]
Zsonát 2010.12.23
0 32232
BAYER BÉLA: KARÁCSONY KÉSZÜL
Betoppant. Itt a december.
Zúzmara ül a fákra.
Dacos barázda emlékezik
a kalászloboncú nyárra.
Szotyog a hó. Alkonyul.
Feslik az égi dunna.
Rögök ölében mag pihen,
mintha aludna.
Karácsony készül
angyalruhásan,
a havon csillag-virág,
elindul lassan
a három királlyal
kezében olajág.
Áttűnések, 1993 [70.]
Zsonát 2010.12.23
0 32231
ADY EMDRE: KIS, KARÁCSONYI ÉNEK
Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.
Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.
Isten-dicséretre
Mégiscsak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.
Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.
Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.
(Így dúdolgattam én
Gyermek-hittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)
Ady Endre költemé-
nyei, 1912 [385-386.]
Zsonát 2010.12.23
0 32230
ADY ENDRE: KARÁCSONY
I
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszu sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermekszívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
És a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomoru útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…
Ady Endre költemé-
nyei, 1899 [772-773.]
Zsonát 2010.12.23
0 32229
VÁCI MIHÁLY: KARÁCSONYI UTAZÁS
1.
Az út, mint nyálas csiga, csúszik,
kettős templomtorony a szarva.
A gyöngyházfényű ködgomolyt
a szél csigaházzá csavarja.
A fák sirató asszonyok,
repedtes fekete kezük;
ujjaikon csordul a sírás:
– Irgalmas tavasz légy velünk!
Robogásunkra felfűződnek
a széthullajtott lenge tájak,
mint a parkőr szegesbotjára
szedegeti a papírkákat.
Hiszen ezen a kis országon
gyorsan, mint egy győzelem híre,
átnyilallunk, vagy amíg egy
gyászhír elér az anyaszívbe.
Aki keleti határáról
indul hajnalban útra,
átvág földjén, mire a Nap
derült egét félig befutja.
Torony, eresz, dűlő, barázda
olyan egyforma minden és
mily egyszerű – mint parolára
feléd nyújtott baráti kéz.
2.
Esteledik, s kétségbeesve
rohan velünk, jönne a táj,
ablakok könnye megeredve
felfénylik a vonat után.
Faluk kis őrző angyalkái,
a lámpák, követnek, – hiszen
ahol nekik kell szálldogálni
hűvös még a menny.
A karácsony most sárbocskorban
jön, nem hóesésben – gyalog.
Kezében égő végű bot van,
játékos villanyoszlopok.
A lombos éj szép karácsonyfa,
alatta jászolok,
körül, sóhajtnak csillagokra
parasztok, pásztorok.
Összegyűjtött művei,
(1970) [498-499.]
Zsonát 2010.12.23
0 32228
VÁCI MIHÁLY: PÁSZTOR-ÉNEK
Te vagy, – Üdvösségem Anyja! –
kinek nevét se hallotta
az ily ütött magamfajta.
Szempillámon maradt álom!
Első lélegzet a számon!
Szám neveddel hímzett bársony!
Télen majorannás széna!
Juhoknak meleg karéja!
Akol enyhe eszterhéja!
Első fű a juhok ínyén!
Selyem muhar puszta szikjén!
Bársony zsálya patak víznél!
Ártatlan vagy, mint a bárány,
mely még alig áll a lábán,
s édes, mint a tej a száján.
Ajkad szél-nem-érte mályva,
mézeket szivárgó málna;
édes illat némasága.
Hangod a tej csobogása,
telt sajtárok dalolása!
Áld tőgyek harangozása.
A fejésre kulcsolt ujjak
mind Tehozzád imádkoznak.
Kék szelektől szalagos vagy.
A kiszáradt kutak Téged
szomjaznak. Szikkadnak Érted
vályukon a repedések.
Lapuleveleknek alján
hunyva sok jánosbogárkám:
vakon nézlek – ragyogj már rám!
Eső-illatú határ vagy!
Karjaid Végtelent tárnak!
Érted elhagyom a nyájat!
Pásztornak már úgysem kellek!
Szemem felhőket terelget,
mióta Téged ismerlek.
Széledt csókjaim mezője
légy s vágyaim legelője.
Verjen fel szívem csengője.
Mint fűzvesszőt a nyíresben,
tűzz le engem a szívedben.
Ha tudsz – szeressél meg engem!
Összegyűjtött művei, (1959) [92-93.]
Zsonát 2010.12.23
0 32227
VÁCI MIHÁLY: AVE MÁRIA
Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
mint neoncsövek, felderengnek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
betlehemi nevednek.
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
álmodhatnak az égről,
s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
a jégalatti mélyből.
Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
a behegedt barázdák,
susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
a hízelgő rozstáblák;
ahogy a leásott oszlopokban zokognak
a legallyazott lombok;
– zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
suhogva kibontod!
Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
a tipró körmenetben.
Ki érezné meg itt
azt a bölcső-meleg mennyet,
amelynek enyhe üde neved imádkozva
engemet elmelenget.
Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
tartanak bennem ébren.
Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
ez a pacsirta-sírás?
Recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
neved – e virágnyílás?
Ki értené nevednek dallamát,
s dallamtalan zenéjét,
örök-zsongását, kagyló-búgását,
harangkehely-remegését,
gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
ezüst-röptű nevednek,
orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
Szerelem, kereslek!
Mária! – jászlak meleg aljára vetett
kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
mint messiásra – várnak.
Mária! – esték gyapjas nyája tolong
a térdeimnél;
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
arcomon könnyű tömjén.
Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
– nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
ó, vigyél innen engem!
Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
fényszárnyú örök karácsony!
Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
e szóra s otthagyják a nyájat,
torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
kalaplevéve csodát várnak.
Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
már bennem dudoltál!
Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
szemet homályosító búról.
Mária! – verdesnek arcom körül
e hangok, mint a lepkék,
s ha hallgatok, akkor is szárnyuk
hímpora lep még.
Ha hallgatok is, – én örökké neved
susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
szenteli arannyal arcom.
Összegyűjtött művei, (1959) [88-90.]
Zsonát 2010.12.23
0 32226
UNGVÁRI LÁSZLÓ ZSOLT: ZENÉSZ, HUNYT SZEMMEL
I
Ahogy az esős járdasor tovafut,
az álom küszöbén virraszt a hársfa,
szerelmünk homokórája vízbe hull.
Bújj hozzám, fejünk alatt forró párna,
ha jön a tél, lebegvén angyalokkal,
a csillagtalan éggel betakarlak,
ezüsttopánkát adok, fehér hóval
erősítlek, hogy megmaradj szabadnak.
Dúdold nekem, hogy rejtőzve értem élsz,
hogy nem markol beléd soha már a félsz.
Súlytalan áradsz bennem, mint fény a habban.
Ki ölelt egyszer, örökre társra lel,
tisztaságunk él, s az éjből suhan el,
mint felhők a csillámló, kék magasban.
II
Mint felhők a csillámló, kék magasban,
úgy sejlik föl sok törékeny évem,
a friss élet, mi rezgett öntudatlan,
világolt benn a forró anyaméhben.
A hó hozott az érett napvilágra,
az első sírást hosszú csönd követte,
a fagyban takart anyám karcsú álma,
a tél csillaga hullott tenyerembe.
Látod, kedves, most mindezt elmesélem,
hisz átsüt hangod az evilági léten,
engem keres, tükrök közt, messze, túl
sebzett valón, a gyermekkorba térve.
Kicsiny vonattal szállunk fel az égbe,
s a zöldkarikás bohóc eszembe jut.
III
A zöldkarikás bohóc eszembe jut,
a cirkusz apró sípja szól kezemben,
mienk a város, röptet az esti út,
a szem mögött a hó függönye lebben.
Ez, lám, az első kéksipkás karácsony,
téli szeráfra várok ágyba bújtan,
a szegen szunnyad barna kiskabátom.
Az éji hóval ablakodra hulltam:
az ébredés, hidd, együtt mindig szebb lesz,
lényed él bennem, szól felnőtt szívemhez,
játssz nékem újra most, köt a húr, a dallam.
A világ bent kitárul, eljön majd az ünnep,
gyermekeink nagy körhintára ülnek,
pörögvén fehér, adventi havakban.
IV
Pörögvén fehér, adventi havakban,
hiányod súlyom, a lélek félreüt,
nem kellek már. Miért hagytál magamra,
mint a hangolatlan, törött hegedűt?
Miért a sziszegő, forró fájdalom,
a magány kulcsa a hűlt szobazárban,
s hogy a versemben csak veled alhatom,
ha éj jön s a valóság logikátlan?
Ki érti meg, hogy nélküled nem élhet
soha hangom, hisz tört ütembe téved,
s mi bent dönget, a semmi szétzilálja?
Mi volt? Mi volt, mi engem hozzád fűzött?
Test kottája, mi istenekhez űzött?
A felnőttkor szép álmunk szerterázza.
V
A felnőttkor szép álmunk szerterázza,
de hidd el kedves, mindig érted éltem,
ha öleltelek fájva, félve, fázva,
s fülem a szívedet hallgatta szépen,
több volt az anyám ölénél is talán.
Simogattál, mint bohó gyermek tetted,
ha teltek lázban percek, s órák után
rám néztél, kisebb lett köre szemednek
a forróságtól. Kezed elbújt kezemben,
verset hallgattunk, élt a fény szívedben,
világított arcod, s hittem, te vagy én.
Miért kellett ez örökre véget érjen,
miért maradtam tehetetlen, tétlen?
Villanó hab leszünk az isten tenyerén.
VI
Villanó hab leszünk az isten tenyerén,
e kettős magányban egymásba forrtan,
ágyam a tél, felejti tested melegét,
a való metszett csontként összeroppan.
A csönd fagyott üveggömbjébe zártan
nem hallom többé dallamát hangodnak,
mélységet mér rám a különített távlat,
rejtélytelen lesz a múlt és a holnap.
Emlékszik még rád föl-fölizzva testem,
tudja, nem vagy, elérhetetlen lettem,
de mondd, sötét nappalaim ki látja?
Ki számol le a sűrű hallgatással?
Érezlek most, hívnálak vallomással,
mint zenész, hunyt szemmel, húrját vigyázva.
VII
Mint zenész, hunyt szemmel, húrját vigyázva
úgy gondolok most arra, mi enyém volt,
szádra, szép melled domborulatára,
én, ki benned egyetlen nőt hitt s csókolt.
Talán majd egyszer emlékszel s megérted,
hogy tévedtünk bár, de összeköt a múlt,
s míg futnak bennem társtalan az évek,
a halálunk golyója homokba hull.
Oda érj, hol nincsen magány, betegség,
csak tiszta ég, barokk kotta hangjegyét
húzza vonód s tudod majd, a zene él.
Én az maradok, aki mindig voltam,
s bár elmentél, lásd, rád lelek a szóban,
melenget egy hosszú, téli költemény.
VIII
Melenget egy hosszú, téli költemény.
Mit nem adnék, ha most velem lehetnél,
hallgatnánk szobámban vékony énekét
a kék begyű cinkének, mely fagyban él,
akár én most magamban, nélküled.
A nappal üres és mindig tárgytalan,
rám hullatják beteg, fehér fényüket
az éjek, s mi a magányban megmarad,
kihunyt csók, lehalkított vágy zenéje,
őzszemed barna, kisebbedő fénye.
Nem bírhatlak már sajgó akarattal,
elmos az eső és a bánat megver,
tele van testem érintéshegekkel,
perc csak, és meztelenül ér a hajnal.
IX
Perc csak, és meztelenül ér a hajnal,
s aki elmegy, tárgyakon hagyja kéznyomát,
idegen lesz a ház, nincstelen az udvar,
bolyong a fényben a bolyhos hársfaág.
Ki visszatér a függönyözött múltból,
tűhegyen jár, mint a bántó gondolat,
rózsát őriz, mely egykor ölbe hullott,
mint feledésre apró gyémántlakat.
Megyek hát, feledem lépted ütemét,
viszi a folyó szerelmünk kék egét,
nincs semmi már, mi e földön vigasztal,
esős utcád emlékeztet rád ma még,
míg idézlek szeptember e reggelén,
s égre száll a fasor, szaglász a nappal.
X
S égre száll a fasor, szaglász a nappal,
de ma másnak virrad fehéren az ég,
tán mást csókolsz az őszi alkonyattal,
kertedben mókus lakik, tücsök zenél.
Más vigyázza kedved, szellős mosolyod,
másnak melegítsz friss, gőzölgő teát,
míg én a súlyos, borongó napokon
szólítlak válasz nélkül órákon át.
Elrejt az idő. Úgy fognám kezed,
mint aki erősödik, gyógyul veled,
hogy életünk ne maradjon lombtatan.
Mesélnék neked hóról, téli lázról,
de halkulok, s a rejtett angyal rám szól:
az időből kihull mind, ki szótalan.
XI
Az időből kihull mind, ki szótalan,
hát ne hallgass, és mondd el, hogy mi bánt,
mi fáj, meghaltam-e benned nyomtalan,
s mit érek így, hogy egyedüllétre szánsz?
Rossz-e most neked? Még él benned a láz?
Állhatok ellen magam szomorítván
annak, mi volt és ma visszahangzó magány,
de hallgat majd, mint sötét, nagy kincstár?
Fenyít még az utolsó találkozás.
Kimondatlan végszó, mit nem hallhat más,
csak én, ki valód poharát kiitta.
Mintha kéz nélkül élnék, metsz hiányod,
de vers dobban, sírva űrbe kiáltok,
s lendül a karod most, akár az inga.
XII
S lendül a karod most, akár az inga,
mintha láng lett volna, mit szétbont a múlt,
tested mértana, íveid nagy titka,
a lényed, mely mindig szeretni tanult.
Sújt a szó, veszejt, hisz nem lehetsz enyém,
zálog volt tested, a lelked sarkköre,
sodorna csillag, ezüst áram feléd,
az élet, a vers, hogy fogadj örökbe.
A lebegést oldja az emlékezet,
lelkünk nagy útja kék örvénybe vezet,
kagyló zúg ezüsttel, lám, egyre hívna...
Percbe gyűjthető az idő egésze,
míg fölnézel a kettőnk lakta égre,
s ritmus lüktet szívedhez igazítva.
XIII
S ritmus lüktet szívedhez igazítva,
tegnapokban alszol, mindig útrakélsz,
a szerelem ezer szobája nyitva
áll neked, suhansz fehérben, mint a tél.
Most állsz előttem kábultan, szomorún,
visszanyelt szavakkal, súlyban, nesztelen,
mondd, hogy vegyek erőt a vak, beteg bún,
tudván, hogy örökre elveszítelek?
Lehull a lomb, bujdos benn a fanyar ősz.
Mért, hogy hunyt sorsoddal bennem egyre nősz?
Mészként szivárog belém, mi alaktalan,
mint fagyott hóban, meztelen reszketek,
a zilált ütemben orvul csönd rezeg.
Szeress, ne vesszek el végleg, hangtalan.
XIV
Szeress, ne vesszek el végleg, hangtalan,
hisz rajtad kívül nincsen senkim, semmim,
s a kötés, mi elszakadt valótlan,
miénk lehet újra egy hosszú percig.
Ne hagyd, hogy űzzön árnyék és felejtés,
őrizz meg engem, mint színt a lepkeszárny,
s ha rám gondolsz egy szótlan téli estén,
veled leszek, a versem megtalál.
Ha el is hagysz, én soha nem feledlek,
örök, mi kettő, nincs élte az egynek,
egyedül nem szólhat, téveteg a húr.
Most messze leng a sétány, kell a csók,
úsznak az égen ragyogó, kék hajók,
ahogy az esős járdasor tovafut.
XV
Mesterszonett
Ahogy az esős járdasor tovafut,
mint felhők a csillámló, kék magasban,
a zöldkarikás bohóc eszembe jut,
pörögvén fehér, adventi havakban.
A felnőttkor szép álmunk szerterázza.
Villanó hab leszünk az isten tenyerén.
Mint zenész, hunyt szemmel, húrját vigyázva,
melenget egy hosszú, téli költemény.
Perc csak, és meztelenül ér a hajnal.
Égre száll a fasor, szaglász a nappal,
s az időből kihull mind, ki szótalan.
Lendül a karod most akár az inga,
ritmus lüktet szívedhez igazítva.
Szeress, ne vesszek el végleg, hangtalan.
(Helikon. Irodalmi folyóirat. Kolozsvár. XVII. évfolyam, 1. [447.] szám. 2006. január 10.)
Zsonát 2010.12.23
0 32225
UDUD ISTVÁN: KARÁCSONYESTÉK
ó szép karácsonyesték
gyermekkorom csodái
ti messze-messze tűntek
ajtó mögött halk nesz
fojtott beszédek ingó
árnyak s a láthatatlan
Jézuska mindig akkor
jött míg mi ezzel-azzal
szomszédba átfutottunk
kedves-kegyes csalások
kétely s a hit csatái
csillag vezette boldog
három királyok angyal
keltette pásztorok s a
szalmán a drága kisded
gyermekkorom csodái
ti szép karácsonyesték
de messze-messze vagytok
megjő a víg rokonság
s a pitvar félhomályán
énekbe kezd apám is
közéjük áll az illem
diktálja így anyám bent
sürög-forog bejönnek
szíves szavak zsibongás
hogy vannak Guszti bátyám
hogy van Mariska néném
tréfák csiholta jókedv
közben egy-egy pohár bor
foszlós finom kalácsok
de messze-messze vagytok
gyermekkorom csodái
ti szép karácsonyesték
Kelet felől [94.]
Zsonát 2010.12.23
0 32224
Tamási Miklós , *Kárászmegyer, 1936. dec. 24 ., †Vancouver (Kanada), 1994. márc. 28.: költő, szerkesztő
NYITOGATÓ
Nyiss ki engem, Istenem,
oly bizalommal nyissál,
mint könyvet nyit ki a gyermek,
szerelmet a fiatal lány.
Mint méhét nyitja az asszony,
mint karját tárja a férj,
mint hajnalból készül a nappal,
s az alkonyatból az éj.
Nyiss ki, mint késő virágot,
nem tavasz, nyár remekét,
nyisd ki bennem a világod
s e világ szeretetét.
Nyiss ki, mert e zárt kehely
még mit sem kapott mástól,
jaj csak újra légy velem
a sziromcsukódáskor.
Zsonát 2010.12.23
0 32223
Béri Géza , *Bp., 1933. febr. 3., †Bp., 1979. dec. 24 .: költő, novellista, drámaíró, műfordító
PÁSZTORSÍP
G. A.: Így bocskorosan
Szénaillatú a jászol,
Furulyát fú ott egy pásztor,
Fújja, fújja, lassan halkul,
A szénára fehér dal hull.
Alszanak a szelíd barmok,
Szétterül a dal ma rajtuk,
Alszik mind, s hogy csendet intsen,
Még a széna, az se zizzen.
S ő csak fújja, egyre fújja,
Imásan jár táncot ujja,
Ilyen szépen csak az fújja,
Aki a szívével fújja.
Válogatott versei
és novellái [53.]
Zsonát 2010.12.23
0 32222
Jászay-Horváth Elemér , *Orosháza, 1888. dec. 24 ., †Bp., 1933. máj. 10.: költő, újságíró
SONETT
Dalok, mik éjszakáknak bús méhében fakadtak,
Szavak, miket a lélek tűzzel vet ki magából,
Mint hév izlandi krater, csillogva tél havától:
Ez az, mit lelkem adhat.
Húsz éves, büszke szivem, mely tiszta és szerelmes,
Szememnek szürke tükre, melyet szépséged edzett,
Kezem tíz fürge ujja, mit kéj még sohse sebzett:
Szolgáid ők, te kedves.
Hozom neked hajókon kék tenger tiszta gyöngyét,
Szűzlányok-szőtte selymet, simogatót és gyöngét,
Gyémántos thék-fa lantot, melylyel szépséged zengem;
Hozom múlt századoknak minden nagy álmát néked,
Dús tálczának ezüstjén hozom szivem elébed:
Vedd el! – S felejts el engem.
Nyugat, 1910. 6. szám
Zsonát 2010.12.23
0 32221
Kállay Miklós , *Eger, 1885. okt. 7., †Balatonfüred, 1955. dec. 24 .: író, kritikus
ÓDA A HUNYÓ NAPHOZ
Nap, bíbor hajnalok életgyujtó csodája,
Felforrósult egek lávázó krátere,
Csirát bontó erő, fény zengő harsonája,
Világszinpad tüzes, szikrázó háttere,
Dél lángoló szíve, az izzó horizonton,
Köszönthet ujongó dallal pogány papod,
Én alkonyálmaim sötét zászlóit bontom
Fogadni hódolón a haldokló napot.
Nem szállok csillogó zónák ezüst mezőin,
Mint zúgó gépmadár a kelő nap felé.
Nem berreg riadó szívem feszült erőin
Szívem szavát e kor már úgysem értené.
Az én pályám a föld, az én időm az este,
Midőn az éji sír szájához tántorog
A napba fáradt fény halottra sápadt teste
S az árny hantja alatt vágy már nem háborog.
Lelkem már nem lohol vad percek iramában,
Már megszédítenek a csikorgó sínek,
Nincs bömbölő kohóm, se mérföldnyelő lábam.
Napig feszítenem érclajtorjám minek?
Megáll a szív e bősz, ziháló zürzavarban
Mely rajta zord robot, gerincgyötrő nyereg.
Az estet várom én, melynek sokszor kavartam
Mesés gyémántporát, mint játékos gyerek.
Édes játékszerem a nap rozsdás korongja,
Amint az ég arany lejtőin legurul,
S a felleg, vérszínű parázsán átborongva
Úgy száll fölötte, mint roppant tüzes turul.
Éj kapujába vert, óriás rubinlabda,
Amely az alkonyszárny hálóján fenakadt,
Vérbélű, bronz narancs, a nappalt váró csapda,
A gomolygó sötét száján aranylakat.
Már bujkál búcsúzón s az arca pírba lobban
Az ősi park ölén a rezgő lomb között.
Míg titkon szit tüzet a hunyt avarhalomban,
Galyakra csókja már csillámot ötvözött.
Kéklő ködök tükrén kiröppen lánguszálya
S a lankadt vizeken tündérhiddá terül.
Bágyadt tekintetét még kinzón átkuszálja
Egy végső fénytusa. Aztán alámerül.
Haló nap, bűvölő pompád tőrébe estem.
Tünő fényed igéz a komor éjtszakán.
Hisz a halál hideg, zord fogadója testem
S bús lázlámpája ég szememnek ablakán,
Vagy pisla fénye csak hunyó szikrád szilánkja,
Felrévedő lidérc, bolyongó, átkozott,
S örök homályba hal heved festette lángja,
Ha lelke, éltető csodád leáldozott?
A Petőfi Társaság költőinek antológiája [218-220.]
Zsonát 2010.12.22
0 32220
Mezei András , *Bp., 1930. dec. 23 ., †Bp., 2008. jún. 1.: költő, író
JÖJJ JÓZAN, KEGYETLEN TISZTASÁG…
Térből a síkra hullt le a lomb.
Puszta vázak
a formák forradalma,
életünk egyszerűbb alakja: ősz,
mutatja kopasz fejét a domb.
Esőben csillogó faágak
körmén manikűröz a szél.
Merevek, törnek
ha hozzájuk ér,
mint halálba-dermedt csirkelábak,
görcsösen úgy meredeznek a fák.
Felhőket döf át
a dárdás juhar.
Vonít a távíróhuzal,
szelek szárnyába vág.
S amerre szem lát, rozsdát-virágzik
erdő és ócskavas-telep.
Csípős kis fagyok
hozzák a telet,
fogafehérje kilátszik.
Mutasd meg ősz, hogy milyenek vagyunk
mennyi maradt a lobbanó nyárból?
Az eleven gyökér
s a törzs, ami számol.
Jöjj, kemény férfi korunk:
Jöjj, józan, kegyetlen tisztaság: tél.
Torlódó idő, (1961) [16-17.]
Zsonát 2010.12.22
0 32219
Csíky Ágnes Mária , *Bp., 1918. dec. 23., †?, 2004.: költő, író, újságíró, műfordító
BUDAPEST AZ ENYÉM MARADT
A járdaszélre írom a szavakat
és a sínek feszűlő fényébe
és írom ásító kapuk alatt
a vágyamat Budapest szívébe,
Budapest az enyém maradt.
Enyém a pályaudvar kormos fénye,
a vonaton, a levelekben én megyek,
én vagyok Budapest sarki szegénye,
az én szívem fölé nőttek a budai hegyek.
Bennem virraszt a templomok homálya,
a lámpások az én szememben égnek,
homlokomon a füstös, esti pára,
amit Budapest üzen az égnek.
Az én fülemben zúgnak a gyárak,
a véremben a város irama
és reám hullat fulladt, fáradt
esőcseppet a pesti éjszaka.
A keresztutak rajtam találkoznak,
az órák bennem ütnek szűntelen
és ismerem, amikor halált hoznak
s az élet-órát, azt is ismerem.
Budapest az enyém maradt,
én állok ott a járdaszélen,
az ásító kapuk alatt
a város kitárult szivében.
Fél évszázad magyar
költői. 1. [219-220.]
Zsonát 2010.12.22
0 32218
Farcádi Sándor ; Sándor Áron, *Farcád, 1889. dec. 23 ., †Bp., 1952. nov. 16.: költő
HUN HEGYEK FÖLÖTT
Ott álltam fenn a Hargitán,
Kis népem mondás szent hegyén:
Alulról apró gyémánt gyöngyszemek:
Székely falucskák csillogtak felém.
Közöttük, mintha gyöngyfüzérré
Fűzné fel őket, négy ezüst szalag,
Négy ősi szent folyónk: az Olt, Maros,
S a gyors Küküllő-pár szaladt.
Vetésidő volt épp: tavasz suhant
Végig a mély völgyek felett,
S hol elhaladt, virágmezők
Tarkázták lenn a zöld gyepet.
Moccant a bérc is: jól látszott, amint
Itt-ott a barna oldalak
Hupás hátán barázdáló tinók:
Fehér pontocskák mozganak.
És bércet, völgyet, magvetőt
S mindent, mi lenn van, él, örül,
– Mintha a szellőtől is óvták volna –
hegyóriások láncoltak körül.
Kéktestű vén hegyóriások,
Melyeknek dárdás, hófehér fején
A napsugaras délverőben
Ragyogva szikrázott a fény.
Lelkem megfogta ennyi szépség,
Szívem föltelt gyönyörrel, és
Hitem magasba ívelt, mint egy
Örömtől ittas szárnyverés.
S már nem féltettem kis hazámat
– Megtorpan itt minden vihar! –
S e rögszegő népem, ki ím
A sziklából is életet csikar.
S míg csordult lelkem áldva szállott
Népem s csodás szép földjén szerteszét:
Magamban megcsókoltam érte, hogy
Én is székely vagyok – a Jóisten kezét!
Hazahív a hűség. 306-307.
Zsonát 2010.12.21
0 32217
Popa Péter , *Nagyvárad, 1971. dec. 22 .: kat. pap, költő
EGY HANG…
Letekintesz ránk,
kis, ügyetlen pontokra.
Pontok a porban. Porból vett
és
porba visszatérő pontok.
És fontosak vagyunk,
és
ez mind felfoghatatlan,
bármit is gondolna az a pontszerű
értelmünk.
Legyen ez a hangfoszlány a Pont hallgatása a
KÖR előtt;
Kereszt és há-
rom pont [15.]
…ÉS MÉG EGY
Szükség van a csendre , hogy rábukkanjunk a hangok
gazdagságára, szépségére,
tisztaságára.
Hogy megértsük:
csak hallgatva és távolodva
mondhatunk ki mindent
és
kerülhetünk közel egymáshoz.
Hogy csak így szerethetünk
és
csak így hallgathatjuk
Isten szegény szeretetének szimfóniáját
melynek mi magunk is
Zenészei vagyunk!
Kereszt és három pont [103.]
Zsonát 2010.12.21
0 32216
Petri György , *Bp., 1943. dec. 22 ., †Bp., 2000. júl. 16.: költő, műfordító, újságíró
REGGELI KÁVÉZÁS
Szeretem az őszi hideg szobákat,
ülni kora reggel összehúzott köntösben
a kitárt ablaknál, vagy a tetőn,
párolog a völgy meg a csésze kávé
– ez hűl, amaz melegszik.
Sokasodik a piros meg a sárga,
fogyatkozik a zöld, pereg a sárba
a sok levél – halomban
a nyár devalvált pénze:
oly sok! oly semmitérő!
Lassúdan kékbe vált
az ég hamvasszürkéje, enyészőben
az enyhe borzongás. Közelednek
a nappal-dagály
türelmes, óriás tolóhullámai.
Kezdhetek folytatódni. Megadom magam
egy személytelen felszólító módnak.
Zsonát 2010.12.21
0 32215
Sipos Domokos , *Dicsőszentmárton, 1892. aug. 4., †Dicsőszentmárton, 1927. dec. 22 .: író, költő
ÉN ÉS ISTEN
Az éjszaka hűvös tenyerében
Elmerülök s behunyom a szemem.
Eltűnik alólam a rozoga föld
S a semmibe repül minden,
A nap, a bolygók és az állócsillagok.
A végtelen s utána száz és száz végtelen
Összezsugorodik, míg az egészet elnyelem.
Nem marad semmi a világból!
Rongy testem is lefoszlik rólam
És szemtől szemben állunk:
Én és Isten.
Most szemtől szemben állunk,
Kik egyszer kínban szétszakadtunk
S én boldogan lépek be örök hazámba.
Világok végtelenjén túl kezdődik az igazi végtelen,
Hol nincs többé izzó nap, sár és arany,
Nincs vér, virág, nincs felhő, nincs könny és félelem.
Túl mindenen
Örökkön áll az Isten.
Én, bolygó porszem,
Egy porszem leheletétől összeroskadok
S borzadva süllyedek a sárba.
Akkor Isten lenyújtja karját
S keblére ölel, mint apa a fiát.
Isten kezében [125.]
Zsonát 2010.12.21
0 32214
Amade László , br., várkonyi, *Bős, 1704. júl. 26., †Felbár, 1764. dec. 22 .: költő
SZIVEM CSÖNGETŐJE...
Szivem csöngetője,
Lelkem pengetője
Kinomat megszánja
Drága Mazolánnya,
Éltemnek födője,
Ágyom lepedője,
Karmazsin csizmája,
Kedves bodzafája,
Pengő sarkantyuja
Tüzecskémet fujja,
Kesztyüben öt ujja,
Alle-, Alleluja!
Gyöngyöm szép pártája,
Piros pántlikája,
Arany hosszu haja,
Édes hazám’ fája,
Mézem’ édes lépe,
Minden szépség’ képe,
Mindeneknek szépe,
Ezrek között épe;
Szemei ragyognak,
Mint arany agyagnak,
Ajaka mint kláris,
Haja mint vér már is,
Csücsös két almája,
Kegyes mellye tája,
Katonás lépése,
Gyöngyös egy pár késse,
Dereka szép merő,
Kalapács az verő,
Tánczos, könnyü, deli,
Boldog, ki ezt leli!
Ránczos a szoknyája,
De nem zubbonkája,
Gyöngyös, csinos nyaka,
Csókoló ajaka;
Minden tekéntete
Egy ember élete;
Hajnal mosolygássa,
Ha nevet nyilása,
Személye elpirúl,
Hó az vérrel újúl,
Ha hallgat, úgy felel,
Apró falatot nyel. –
Dinom azért dánom,
Szeretlek, nem bánom,
Jó kövér szalonnám,
Illyen szép Illonám!
Amade László … versei [84.]
Zsonát 2010.12.20
0 32213
Kedves dolna!
Köszönöm biztató szavaidat. Ha már olyan verset sikerült feltennem, amely még nem került internetre, akkor már örülhetek, mert ha valaki keresi és itt megtalálja, már nem kell neki digitalizálnia, innen le tudja tölteni.
További szép napot!
Előzmény: dolna (32201)
Zsonát 2010.12.20
0 32212
Varga Ibolya , *Putnok, 1958. dec. 21 .: költő
SZERELEM
A földkerekség legszebb virágát hozom.
A legédesebb gyümölccsel etetlek.
A Mennyei zenére altatlak el.
A legpuhább ágyat vetem meg.
A legszebb szerelmes ódát zengem,
s a legbársonyosabb tenyéren ajándékozom
a legnemesebb szívet neked
– s akárcsak egykoron Jézus –
leteszem ide a földre eléd.
És te tudod, mert elfogadtad:
hogy a nyárutónak e hervadó virágával
a Gyönyörűség birtokosa vagy;
hogy amikor a lomb közt rejtőző, ottfeledett
Cseresznye-fülbevalón osztozunk,
lehet férges is, de az a legédesebb;
hogy az én „jó éjszakát drágám” sóhajommal,
a Zene csókolja álomra pillád,
és ölelő karomban a Mindenség ringat el;
az én fejem alatt együtt-gyűrt párnán
jut neked a legpuhább hitvesi fekhely;
hogy a világ legszebb szerelmes verse az,
ha egyszerűen csak kimondom, szeretlek.
S a szívemre, itt örök-előtted a földön,
úgy vigyázol, mint legértékesebb kincsedre.
Munkában érdessé vált kezünket, szavunkat
sosem elrejtve, sosem szégyellve,
melléteszed a Te szívedet is.
És odahelyezed holnap is.
S még akkor is, amikor az enyémnek fáradt,
kihagyó már a lüktetése.
Nem lépsz rá.
És nem hagylak el én se’.
S az örökkének a legeslegvégén majd,
a maroknyi semmiben,
együtt porladnak el.
2005
Zsonát 2010.12.20
0 32211
Fábri Péter , *Bp., 1953. dec. 21 .: író, költő, műfordító, dalszövegíró
EOS
Ellebeg angyali-könnyen az utca, no nézd, s vele tűnik
gépkocsi, járda, sofőr, gyalogos, kirakat, kukabúvár,
flaszter, nagymama, táska, szatyor, kapu és kapuoszlop,
műmárvány, gipsz, tégla, panel, szerelem, pofon, alvás,
ellebeg angyali-könnyen az utca a hajnali ködben.
Ellebeg angyali-könnyen az utca, a hársfa, platánfa,
lombkoronák örvényként szállnak a tünde magasba,
arcok válnak el arctalanuktól, s lepke-röpetben
szempillák verdesnek szárnyként, föl a magas égbe –
mind-mind elszáll csöndben; szökken az utca a ködben.
S így lebeg el majd létünk is; ma e hajnali álom.
Könnyen tűnünk mind, pihe-könnyen fúj el a szellő,
kellő órában jött szellő; nem vihar az! Mint
hajszálunk, úgy lebeg el az utca a ködben, a csöndben,
s így lebeg el, ha velünk lebeg el, mikor ellebegünk majd.
Napforduló [107.]
Zsonát 2010.12.20
0 32210
Tollas Tibor ; Kecskési, *Nagybarca, 1920. dec. 21 ., †München, 1997. júl. 19.: költő, szerkesztő
KOZMOSZÓRA
Mikor még föld sem ég sem tengerek nem voltanak
s narancsizzású gőzölgő gomolyag körül
kocsonyás csillagokra hullt szét a nap
ásvány szemcséiben vagy a puszta űr
ölén a lüktető teremtésnek
első napján az Úr keze
formált kövek növények
állatok láncain ide
időtlen mindenségből
létét megváltó
ember
ős
i
g
e
hogy
mint lepergő
homokszem az órán
a mindenségbe visszatérj
tengermélyből felvillanó hullám
percnyi létedet fölissza a sűrű éj
együtt a földdel éggel léggel tengerekkel
szunnyadsz évbilliókig bölcsőddel megváltott anyag
míg testvéreid a föld az ég – víz magukban hordanak
Összegyűjtött versei…, (1969) [198.]
Zsonát 2010.12.20
0 32209
Földi János , *Nagyszalonta, 1755. dec. 21 ., †[Hajdú]Hadház, 1801. ápr. 6.: író, költő, természettud. szakíró
EGY TÉLI VÍG NAPRA
A nap összevevett világit ablakunkba sütteti,
Télidőbe, bár tekintsed, ékesül tekinteti!
Még alig, hogy kezde jőni szép világa felfelé,
Nem tudom, mi furcsa kedv már szíveinket eltelé.
Majd tovább is, hogy mosolygó fénye feljebb lépdegel,
Mind nagyobb-nagyobb serénység szíveinkbe keldegel.
Nem tudom, miféle nap lesz, mely ma hozzánk érkezik.
Látom azt, hogy víg örömmel kezdetén ígérkezik,
Mintha minden órán hívna, hogy ma vigadozni kell;
Titkos indítóerő ez, e napunkba! hinni kell!
A XVIII. század költői [88.]
Zsonát 2010.12.20
0 32208
Gvadányi József , gr., *Rudabánya, 1725. okt. 16., †Szakolca, 1801. dec. 21 .: író, költő
FALUSI NÓTÁRIUS (részlet)
NEGYEDIK RÉSZ
A MELLYBEN BUDÁT, PESTET ÉS EZEKNEK VIDÉKÉT IRJA LE
Itten Budán kezdett szerentsém szolgálni;
De útamba akart mindég ellent állni,
Hányszor nem kelletett majd éltemtől válni,
Most nyugszom, itt mindent meg akarok látni.
Ki is mentem más nap a Duna partjára,
Szememet vetettem Pestre, hol Budára,
Nem tudtam, mit nézzek, elől s utóljára,
Azért mostan adom mindennek tudtára:
A természet tette itt remek munkáját,
Mert ha ki tekínti Buda Vára táját,
Nemfog itt mást látni, tsak szépség tsodáját,
És a teremtésnek egy nemes formáját.
Menedékes hegyen van a Vár építve,
Erős kőfalakkal, s bástyákkal kerítve,
Nap fényen ragyogó tornyokkal szépitve,
Útszái kövekkel vannak bé terítve.
Ezeket nagy roppant házak ékesítik:
Sok költséggel épűlt Templomi szépítik,
Piartzán fel szökő kútak diszesítik,
Gyönyörű lakosi nagyon nemesítik.
De főképpen Mátyás Király Palotája
Kevélyen áll benne, ritka is pompája,
Bár mennyi idegen szem tekínt reája,
Királynak való ez, mást nem mondhat szája.
Országunk Oszlopi itten lakást vettek,
Kik Fejedelmünktől ide idéztettek,
Hogy Hazánk Kormányi légyenek kűldettek,
Szegények s gazdagok Bírójává lettek.
Hogy folytathassanak mindent tsendességgel,
Kormányozhassanak kívánt békességgel,
Az all-pereseket Haza Törvenyjével,
Meg nyugosztalhassák igazság tettével.
Ki Hadi Fő Vezér az egész Hazában,
Ide helyheztetett, és áll hatalmában,
Hogy a lármázókat tartsa zabolában,
Légyen a tsendesség ő rendes folytában.
Így Apolló lakást vett Buda Várában,
Már is benne lakik ki vont Sátorában,
Borúlt a Békesség Igazság nyakában,
Részesek mind ketten egymásnak tsókjában.
E Vár alatt még más három Város fekszik,
Egy mért föld a hoszszok, melly is jól ki tetszik,
Ó Buda, Víz-Város, Tabánnak nevezik,
Ezeket tsodálva jövevények nézik.
Néhány meleg Fördők bennek találtatnak,
Minden sorsból valók ezekben mulatnak,
Doktorok, Borbélyok ezek körül laknak,
Azért is betegek itt fel gyógyúlhatnak.
Fedetlen tornyával még egy Török Metset
A Vízi-Városban hogy áll, azért esett:
Hogy ez arról tégyen jelt, s emlékezetet,
Hogy Kara Mustapha itt meg-verettetett.
A Városokon túl feküvő szép megye,
Amphitheattrumot mutat völgye, s hegye,
Akár merre ember szemét vesse, s tegye,
Mást nem lát, tsak melyből szív örömét vegye.
Hegyei bé vannak szőlőkkel terítve,
Alattok bor házak sorba fel-építve,
Egyik a másiknál tzifrábban szépítve,
Prés, sajtók; és kádak szürethez készítve.
Pomona kosárba almát tseresnyét ráz,
Flora Nympháival virágok közt tzikáz,
Ritkán Diánnának nyila szarvast hibáz,
Madárkákat lépen fog itt sok madarász.
Édes musttal tölti Bachus itt hordóját,
Nyujtja a vevőknek bora kóstolóját,
Veres borral töltött üveges korsóját,
Gyakran Orpheus is meg fujja gordóját.
A völgyek árnyéka hideg kút forrással
Bővelkedik, gyémánt színű víz folyással,
A kövi halatskák itt fitzkándozással
Játszanak, Pisztrángok, mint nyíl, oly uszással.
A Városok között mintegy méltósággal
Szőke Duna vize foly tsendes habzással.
Ágokra nints osztva, van itt egy folyással,
Füleket nem sértő szép lassú zúgással.
Számos terhelt hajók drága portékával,
Meg annyi meg töltve sóval, gabonával,
Bé sózott húsokkal, füstölt szalonnával
Evezdnek le rajta Hazánk sok javával.
Fekete Tengerig egészlen le mennek,
Itt adnak el mindent a sok idegennek,
Ott tserélt portékát ezekre terhelnek,
Lovaktól húzatván nyereséggel jönnek.
Ő ezen Tengerbe foly-bé hét folyással,
Magas kősziklákról tajtékos habzással,
Valamint a Nilus dűl hét ágazással,
Égyiptom Tengerbe kövekről zúgással.
Ollykor Királyunknak szép Hadi hajói,
Kiknek árbotz-fáján lobognak zászlói,
Széltől lebegtetnek ki vont Vitorlái,
Könnyen úsznak, hátán morganak ágyúi.
Valamint kotlós tyuk tsirkéit vezeti,
Úgy tsajkák nagy száma ezeket követi,
Ha a hadi hajó vas-matskáját veti,
Kerületjét ennek soksága bé lepi.
Duna! óh te drága Neptunus magzatja!
Szépséged Európa minden vizét hatja,
Örvényidben magát hány Viza nyugtatja?
Arany fövényednek drága minden latja.
Nem elég hogy Budát te úgy ékesíted,
Még Pest Várossát-is hozzá egygyesíted,
Ezt hajókból kötött híddal tellyesíted,
Nyelv ki nem mondhatja: őket mint szépíted.
Ez öszve kaptsolást ha fontosan nézem,
Jónathás és Dávid barátságát képzem,
Cástor és Polluxnak szerelmeket érzem,
Még is dítséretit eléggé nem végzem.
Ez hídon sok ezren napnak le mentével
Sétálnak, és telnek örömök kedvével.
Sok Pyramus játszik rajta Thysbéjével,
Enyhűlnek fagyossal, s mandola tejével.
Mesterséges tűze gyakran Vulkánusnak
Ég rajta, de többet ég tűze Vénusnak,
Itt sok ártatlan szív tétetik tzinkosnak,
Jól hívják e hídat hát Labyrinthusnak.
Jubál találmánnyát itt sokszor láttatja,
Sok ezer fül lantját, sípjait hallgatja,
Magát sok Gavalér tzifrán fitogtatja:
De soknak erszénnye e szelet jajgatja.
Pest Budánál sokkal még mostan ékesebb,
Több méltóság lakja, azért is nemesebb,
Mulatság tár háza, mellyért is kedvesebb,
Épűletjeiben gazdagabb, s fényesebb.
Bőlts Minerva benne vette a lakását,
A Tudományoknak meg nyitá forrását,
Tanúlók fejére árasztja folyását,
Benne helyheztetvén Universitását.
Minden esztendőbe Bellona tábora
Szép térségen fekszik, sorban áll sátora,
Nem kéméltetik itt ágyúja sem pora,
Fegyver ropogása mint villám szapora.
Illy ékességeket Pest, és Buda körűl
Lehet látni, kiben lélek és szív örűl,
Ha ollykor bánatba mind kettő bé-merűl,
Ezekre tekíntvén vídámsága kerűl.
Egy falusi nótáriusnak…, 1790 [51-57.]
dolna 2010.12.19
0 32207
József Attila: Tél
Békés, meghitt karácsonyt és az ideinél nyugodtabb, szebb, boldogabb új esztendőt kívánok mindenkinek, mindehhez egészséget, ami talán mindennél fontosabb!
dolna 2010.12.19
0 32206
N-Orbán István: Ház a város szélén
dolna 2010.12.19
0 32205
Bartalis János: A nap leszállt
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
