Amikor vinni kellett még egy embert, akkor csak szimplán aggódtam értük. Most féltem.
Örülök annak, hogy csak ennyien hallgattak a hívó szóra és nem ment több tízezer ember az utcára.
Elég a cirkuszból, elég az ügynökösdiből, elég a bukott politikusokból. Azzal akarok foglalkozni, hogy mi lesz holnap, a jövő héten és három év múlva.
Félek a pofátlan emberektől és ezt talán most először vallottam be magamnak. Végiggondoltam, mi is ezzel a probléma, hiszen az ilyen alakok potenciális veszélyt korábban csak alig jelentettek, mostanra viszont semmilyet.
Anno néhány beosztottam, illetve üzlettársam a kapcsolatunk első szakszában nekiállt próbálkozni. Tette ezt személyiségéből fakadóan, meg talán azért, mert mindig egyszerűbbnek éreztem az életet, ha egy kicsit játszom a naivat, teszem a hülyét és úgy csinálok, mintha ezt vagy azt nem vennék észre. A vezetési stílusom egyik alapvető eleme volt a beosztottak bizonytalanságban tartása: ne tudják hogy mit tudok és mit nem, mikor viccelek és mikor nem.
Talán ezt próbáltál meg néhány kipuhatolni.
Most egy konkrét ügyben elkövetett reakcióim kapcsán megfigyeltem magamat. Azonnal kiiktattam az illetőt, hogy mégegyszer ne fordulhasson elő egy ilyen kísérletezés. Vagyis egy beszélgetés során bekattant: ilyen emberrel nem dolgozom együtt, mert az eredményre szeretnék koncentrálni, nem pozíciókra és belső harcokra.
Rájöttem hogy mitől félek. A saját hozzáállásomtól, egy pofátlan alakkal való tárgyalás során a nyugalmam és az önkontrollom átmeneti elveszítésétől.
Volt már néhány hasonló példa és olyankjor nagyon utáltam magamat.
ezt most elolvastam, és a mai napom ismeretében nem annyira volt jó ez a hôség, június. cseresznyeszedés, nagy része kukacos vagy megrohadt az esôben, meggyszedés - az finom - aztán borsószedés, ezek alapjában mind jó dolgok, ha nem süt hétágra a nap. de sütött. és én azt hittem, agyvérzéstz kapok. aztán gyorsan be is kellett fôzni a gyümölcsöket. úgyhogy most lettem vele készen. hgalálomon vagyok, lett 5 üveggel, meg 4 üveg rumosmeggy. a környéken viszint én vagyok az egyetlen, akinek a fáját nem pusztította le a tűzelhalás - lehet, azért, mert soha nem permreteztem még...
Nagyon jó hogy június van. Szeretem a feketerigók énekét, a virágokat, azt a kevés meggyet, ami idén termett, a hosszú nappalokat és örülök, hogy a kertem minden zugában látszik a kezem négyéves munkája. Hogy mi volt itt előtte, szemétkupacok, sitthalmok, hasig érő gaz, most meg már arra is figyelek, hogy az utcán, a kerítésen kívül is virág legyen és rendezettség. A nyálam csorog, amikor átmegyek egy osztrák vagy egy német falun - itthon némelyik sváb településen! - rend és tisztaság mindenütt, portákon, útszélen, köztereken. Itt meg jobb nem is körülnézni. Ezért igyexem legalább a szűk környezetemet széppé tenni és nagy öröm, hogy a szomszédaim partnerek ebben.
Tegnap az utcán gazoltam, amikoris odajött a szomszédasszony, aki szeret 10-15 perces monológokat hallgatni, no persze a saját hangján, de közben legalább csinálta ő is! Hozott egy kézikapát, nyomta a sódert és szedte a gazt. Két vagy három éve volt, amikor egy nyárom hozattam zúzott követ az útra. A teherautók leborították én meg nekiálltam szétteríteni. 10 perc múlva ott volt mindenki kapával, gereblyével és csináltam az ÉN utamat. Némelyik nem is jár arra, de mégis ott krampácsolt. Ilyenkor aztán az ember hoz egy üveg bort a pincéből, poharakat, aztán a munka végeztével leöblítjük a port és kitárgyaljuk az aktuális kérdéseket. A politikát persze kerüli mindenki, mint kényes témát.
No ez az, amit egy nagyvárosi ember nem nagyon él meg.
köszönöm a választ, értrelek is, de igazán nem értek egyet. nagy lászló könnyen mondta az utókornak, hogy csókoltatja ôket, ha lesz arcuk - igen, nagyon jó mondás - de akkor ô már megcsinálta, amit meg kellett csinálnia.
az engem baromira nem tud lelombozni, hoggy a mai középiskolások egy része még olvasni sem nagyon tud, nemhogy szöveget értelmezni.
én úgy gondolom, hogy a pénz eszköz. nem végcél. ha valami idôtálló lehet, az a kultúra. ez az a terület, ami csak akkor lesz olyan, amit szeretnénk, ha teszünk érte. ha nem, akkor a magyar ugar uralkodik.
voltam egy bulin tegnap. jó emberek között, sok plnz volt az életükben ez látszott, minden anyagi javadalom megvolt nekik.
és akor az asszony egyszercsak úgy érezte, hogy a kultúrára kell terelnie a beszélgetést és elmondta, hogy neki józsef attila a kedvenc költôje és a kései sirató. és elôvette a könyvet és olvasta a verset. hallatszott, hogy nem iagzán érti, csak valami szentimentálisat érez. neki ez a kultúra. közölte, hogy azt nem tudja, kicsoda pilinszky. és a lakásban jó, ha 5 szépirodalmi könyv volt. a falakon pedig nem fontos festmények.
ilyen helyzetben persze az ember nem lehet misszionárius, mert ez egy vacsorameghívás volt. és én meg nem éreztem magam hair-beli szereplônek. de mégis azt mondom: ha azokat, akik pénzüknél és ezáltal stílusformáló erejüknél fogva meghatározó figurák, nem formáljuk arra, hogy igenis az összes anyagi javuk veszendôbe mehet egy nap alatt, míg ha a kultúrába fektetnek be, akkor az milliónyi módon térülhet meg és hordozhatja a nevüket... akkor ne is várjuk el, hogy az ugarból kert lesz.
más: elgondolkodtat az, hogy mi sarkall egy embert arra, hogy szemetet dobáljon el az utcán. akár csikket, akár csokipapírt, miegymást. nap mint nap szedegetem össze a ház elôtti füves részrôl és járdáról a szemetet, fél doboznyi eldobált csikket. pedig ez kertvárosi rész, nincs forgalom igazán. megdöbbent ez.
ilyenek vagyunk? ez ma magyarország? ez a szint?
Ott voltam a temetésen, meg nem is. Elmentem, de menet közben félrehúzódtam. Nem akartam találkozni senkivel a hozzátartozók közül. Még a sajátjaimmal sem. Irtózatos a légköre egy ilyen összejövetelnek. Nem a szeretett ember elvesztése az ami fáj, hanem a többi ember összeadódott fájdalma, ami benne van a levegőben. Muszáj volt férehúzódnom, mert úgy éreztem, mindjárt összeesek.
Fantasztikus nyugalom van bennem, ha Rá gondolok. Több mint 80 évet élt. Én nem volt benne annyi szürkeállomány, hogy értékelni tudja azt az utat, amit befutott, amilyen mélyről indult és ahoiva eljutott, önerőből, hangyaszorgalommal.
Nagyon sok szeretetet kapott tőlünk és kaptunk tőle. Többször mondta, hogy mi - az én nagyobb családom - többet jelentünk neki, mint a sajátja.
Naponta beszélünk róla.
És nincs gombóc a torkomban.
Öregember tervez, a kora végez.
Tegnap írtam ide és utána azonnal bezuhantam az ágyba. Még félálomban végiggondoltam, hogy mit csinálok ma meg a kertben, aztán ennek megfelelően nyolc után fel is ébredtem. Két egész órán keresztül teáztam, közben elolvastam a héten kihagyott újságokat, aztán bekapcsoltam a tévét és még mindig egy szál fürdőköpenyben néztem a japán-orosz meccset, pedig nem vagyok oda a fociért. Nem is kötött le, de jó ürügy volt az üldögélésre.
Déltájban megreggeliztem a családdal, betettem az arcomba egy csomó egészségtelen dolgot, aztán ültem tovább a tévé előtt, amíg el nem álmosodtam. Először a kanapén dőltem el, aztán felmentem a hálóba, elővettem egy kockás pokrócot és fél hétig egyfolytában szunytam.
Most is álmos vagyok...
Iago, megint neked. Nagy ívben teszek arra, hogy mi marad utánam. Nem szeretnék síremléket, de még egy nyamvadt táblát sem. Szeretteim tudják, hol kell szétszórni a hamvaimat. Az Országos Széchényi Könyvtár katalógusában szerepel a nevem, az bőven elég. Az utókornak meg meglesznek a saját problémái, ezért nincs üzenetem a számukra. Ma 100 emberből 98 nem tudja, ki volt Deák Ferenc. Tízezerből egy tudja, ki volt az a Nagy László, aki nem sokkal a halála előtt azt üzente az utókornak, hogy csókoltatja őket, ha lesz arcuk. A gyerekek többsége nem tudja elsorolni a dédszülei nevét és nagyon nem érdekli őket, kik voltak és hol vannak eltemetve. A legenda szerint Mozartot is csak a kutyája kísérte el a temetőbe. Neki már teljesen mindegy, hogy kik csinálnak vagyonokat az ő műveiből és hogy a föld lakosságának túlnyomó része soha nem hallotta a nevét, vagy hallotta, de nem tudja, ki volt. Talán valami csokoládégolyógyáros.
Anyagi oldalról közelítetted a kérdést, ezért én is így fejezem be. A saját öregkorom biztosítva van, ha csak nem lesz valami nagy krach. A gazdaságban vagy az egészségemmel. A lemenőimé is, de az övék úgy, hogy kisebb részben van egy jó anyagi alap, nagyobb részben a tudatosan alakított képesség. Az utóbbi értékesebb.
Iago, persze, kérdezz, ha muszáj, de ne vedd rossznéven, ha esetleg hetekkel később válaszolok. Vagy ha van olyan kérdés, amire egyáltalán nem fogok válaszolni.
Egy darabig válaszolgattam a mailekre is, de ezekben nem volt semmi fontos és hosszú ideje már a freemailes jelszómra sem emléxem, ezért ezúton kérek elnézést mindenkitől, akik választ várnak tőlem.
Ezt a naplót magamnak írom, ha érdekel valaki mást is rajtam kívül, az olvasgasson nyugodtan, kérdezzen, kommentáljon bátran, de ennyi és nem több.
Egy zen mester azt mondta: nem kell, mert nincs rá szükség
Déry Tibor egy vonatból nézett egy magányos házikót a hegyoldalban, és azt mondta: a boldogság az ilyen kunyhókban rejtőzik. Persze meglehet, hogy a kunyhóból nézve az alant elcsattogó vonat viszi a boldogságot.
Én azt mondtam, hogy a boldogság nem állapot, hanem irány. És nem tévesztendő össze a pillanatnyi pozitív élményekkel, kisebb-nagyobb örömökkel.
Az olyanokkal, mint amit ma koraeste éltem át. Délelőtt esett az eső, aminek örültem, mert a kertnek jót tesz az ilyen permetező égi áldás - viszont dalolva támadnak a gazok is utána - és dolgozgattam házon belül. Volt mit tennem, az íróasztalomon már akkora trehány rendetlenség alakult ki, amit képtelenség volt kontroll alatt tartani. Az asztal lapjáig ugyan nem jutottam el, de a nagyját sikerült feldolgozni.
Mindjárt ezután átvittem az autómat a szomszédhoz, aki egy univerzális ember és mindent meg tud csinálni. Egy apró autóvillamossági munkát csinált meg, amit egy közeli szervizben 6000 kemény forintért már elvégeztek, és nem egészen négy hónapig tartott. A szomszéd mutatta meg lépésről lépésre azt a dúlást, amit a szakszerviz művelt és állította helyre az eredeti állapotot. Hat doboz sört kért.
Nekiálltam füvet nyírni, ami mindig előhoz egy csomó egyéb feladatot, mert ilyenkor járom végig a birodalmamat és találok igazítani valót. Közben jött a szomszéd és segítséget kért: egy nézeteltérés rendezésébe kellett bekapcsolódnom. Aztán meg építési anyagokat hurcoltunk innen oda. Aztán a lemenő napsütésben a teraszon boroztunk - isteni hatéves tokaji furmintot kóstolgattunk - amibe bekapcsolódott a másik szomszéd is.
Itt volt az a pillanat, amikor azt mondtam: ennél nem kell több. Egy olyan környezet, amiben jól érzem magam, olyan emberek, akikkel lehet együtt élni, egy olyan pillanat, amikor fizikailag is fáradt vagyok a munkától és látványos az eredmény.
A másik szomszéd egy érdekes eset. Nemrég költöztek ide, bentről, azaz Budapestről jöttek és érdeklődnek-barátkoznak, ami az agglomerációba menekülő fővárosiakra nagyon nem jellemző. Mióta ők vannak itt, azóta az a kutya, amelyiknek százszor elterveztem a kinyírását, sokkal nyugodtabb. Mert az elődeik elmentek innen, de ezt a dögöt itt hagyták. Nyilván nekik is az idegeikre ment.
Van baj persze most is vele, de annak vége, amikor a kölök a haverjaival az utcán beszélgetett este tíztől hajnali háromig, a kutya meg eszelősen ugatta őket.
Egyszer amikor a plafonon voltam az ugatástól, készítettem egy búcsúvacsorát a dögnek. Fél kiló darálthúsba belesütöttem két doboz altatót. Na ettől egy kicsit lehiggadtam, aztán a fagyasztóban tároltam a kaját, végül elástam a kertben, nehogy valami szerencsétlen kóbor állat kiegye a kukából, vagy megtalálja a szeméttelepen. Képtelen voltam átvágni a kerítésen, pedig voltak olyan pillanatok, amikor azt mérlegeltem, hogy egy ember vagy egy állat élete és lelki épsége ér-e többet.
Imádtam ezt a napot, úgy ellógtam, mint utoljára 1991 áprilisában.
Akkor iszonyú hajtásban éltem és élveztem minden mozzanatát. Olyan érzés volt, mint amikor egy kalitkában tartott ragadozó madarat kiengednek és az örömében össze-vissza röpköd és kinyír három tonna rágcsálót.
A vállalkozási szabadságról volt szó és azokról a projectekről, amiket megszállottként hajtottam. Aztán jött egy nő az életemben, aki megérintett. Mindenhogyan, még az életvitelemben is. Nem akartam vele szexuális kapcsolatot, de az lett belőle. Nevetséges dolog, együtt voltunk valahol, egy szobában laktunk, olykor ebéd után egy ágyban aludtunk egy keveset, már nem emléxem, talán február volt és a belső klíma miatt egy szál alsóneműben. Összebújva. Egy kicsit összeizzadva. Imádtam az illatát! Nem amit magára kent - talán nem is használt parfümöt - hanem ami lett rajta. Egyszer félálomban elkezdett simogatni. Kóstolgatott, hogy mit szólok hozzá, ha ide is, meg oda is. Csak ágaskodással reagáltam, amire benyúlt a gatyómba. Még akkor sem akartam a magamévá tenni. Simogattam. Aztán muszáj volt benyúlnom a bugyi alá, mert nedves volt. Olyan csiklót sem előtte, sem azóta nem éreztem. Forró volt, gömbölyű és sikamlós, még finomabb, mint egy márkás nótbúk beépített egérgombja.
Így kezdődött...
A nő odafigyelt rám és nem akart belezavarni a családi életembe. Tőle kaptam életem legrosszabb regényét, ami egy olyan pasiról szól, aki mexállottan dolgozik, nem tudja élvezni az élet apró örömeit, mi több, észre sem veszi ezeket. Aztán orra bukik, de még mielőtt belehal az infarktusba, át is éli, hogy mit hagyott ki. Azt hiszem, a könyv címe: a siker ára.
Komoly intésnek vettem. És 91 áprilisában engedtem magamnak két napot, amikor elvonultam mindenkitől, Baján a szigeten kibéreltem egy közepesen lepusztult szobát és nem csináltam semmit, csak VOLTAM.
Sétáltam a szigeten a rügyező fák között, lementem a Duna-partra, élveztem a föld lélegzetét, a napsütést, énekeltem és örültem a létnek. Meg a lehetőségeknek. Meg annak, hogy vannak emberek, akik szeretnek és akiket szeretek, akiknek fontos vagyok és akik fontosak nekem. Meg azt, hogy most távol vagyok tőlük.
Meghatározó napja lett ez az életemnek, ráadásul azóta lazább a figura is.
Na kábé ilyen volt a mai lógós napom. Hölgytársaságban voltam, de az illető nőszemélynek nem mondtam el, miben partnerem ő ma nekem. Lógott ő is, szabadságot vett ki, mert lusta volt bemenni dolgozni és együtt élveztük a napot. Aztán az esőt.
Eredetileg Délegyházára akartunk menni, de gyűltek a felhők, amiket egy medencéből néztünk egy hatalmas üvegfalon keresztül.
A hátunk mögött egy tévén a focivébé ment diszkréten lehalkítva így abba is bekukkantottunk, bár egyikünk sem rajong a futballért.
Kellenek az ilyen napok. Még most sem érdekel, mit hagytam ki.
ez a befektetés dolog látom visszatérô.
persze, naná, pénz pénzt fial. ilyen befektetés is van - de olvasva írásaid, én másféle befektetéseket vcsinálok, és nem csak én.
röviden: van egy alapítvány, ami/aki kiad egy művészeti díjat. egy magánember alapítványa és a magánpénzét osztja, ráadásul nem pártízezret, hanem jóval többet.
mi a befektetés?: az, ha a pénz fial, vagy az, ha marad valami nyom utánunk?
én ez utóbbiban jobban hiszek.
na, csak megfordult az agyam picit, sorry.
mekkora kert és merrefelé?
nekem 380 négyszögöl van. mindenféle földi jóval.
de... közben megint rájöttem, hogy egyelôre ez egy napló, amibe csak úgy belepofázni nem ildomos, nem illik.
szóval majd ha írsz esetleg, akkor jelezd, hogy itt látod szívesen a reakciókat, vagy esetleg másutt?
szia éxíj,
beleolvasgattam. miközben olvasgatom andrassew naplóját is.
és eközben arra jöttem rá, olyan ez, mint egy kamera. belelátni az életekbe.
és a leghülyébb dolog, hogy ilyenkor persze elôjön sok magánjellegű kérdés, amit már majdnem feltesz az ember, amikor rájön, lassan a testtel! itt ez nem errôl szól.
Egy kicsit ma is megérintett és megint azt gondoltam: de jó ebből az egészből kimaradni.
1993-ban megkeresett egy fejvadász cég két munkatársa: vállalnék-e képviselő-jelöltséget a 94-es választásokon. Hát persze.
Az első "pártgyűlésen" csak néztem. A másodikon már egy kicsit fészkelődtem, mert nagyon untam. Aztán felálltam és bedobtam egy témát, amiből parázs vita lett. Még kétszer szóltam hozzá és mindkétszer ugyanazt: emlékeztetnem kellett a társaságot, hogy miről is beszélünk, mert nagyon parttalan volt az egész. A harmadik után bejelentettem: mindent kösz, nekem ennyi elég volt, nekem erre nincs időm.
Azt már nem tettem hozzá, hogy ezekkel az emberekkel nem időzöm szívesen együtt.
Egy évvel később belépőm volt a Parlamentbe és be-bementem. Nem tudtam, hogy nevessek, vagy öklendezzek attól, hogy egyrészt a volt "pártom" hány tagja, illetve tagjelöltje lebzselt ott nap mint nap és kereste a nyalható hátsó fertályokat, másrészt az állandó "szervuszkérlek" olyan emberektől, akiket a büdös életben nem láttam, de "ezt a pofát már láttam valahol" alapon rámrontottak és kellemkedni volt szüjséges velük.
Az elmúlt hónapokban nem egyszer és nem is kétszer kértek fel hol önkormányzati képviselőjelöltnek, hol ilyenolyan társadalmi kör elnökének, meg ki tudja még minek.
Kell ez nekem?
Nem kell.
Ki is mondta azt, hogy "Aki a jelleménél fogva alkalmas lenne politikusnak, az épp a jelleménél fogva nem vállalja." ?
Részt vettem szóbeli és írásbeli politikai vitákban, különböző fórumokon és nlhány sajtóorgánumban. Mértékkel, de talán még így is többször, mint kellett volna.
Most álljak neki győzködni egy polgármestert arról, hogy ÉN mit mondtam és hogy ez nem ugyanaz, mint amit a politikai ellenfelei naponta a fejéhez vágnak? Meg hogy már igencsak ráférne a pihenés, mert a politika ideget és embert próbáló foglalatosság és az meg is látszik rajta? Meg hogy bizonyos kérdésekben nem értek vele egyet, az nem jelenti mindjár azt, hogy én a másik oldalon állok?
Nincs hozzá türelmem.
Dale Carnegie azt mondta: minden vitát megnyersz, amit el sem kezdesz.
Nyertem!!!!
Elment.
Várható volt, hiszen látványosan és nagyon gyorsan romlott le az utóbbi időkben. Két hete volt a születésnapja és indultam hozzá, de mondták hogy kórházban van. Oké, majd ha kijön. Kijött, de nem volt olyan állapotban. Na majd ha jobban lesz.
Aztán ELFELEJTETTEM.
Egész egyszerűen nem volt felírva és én csütörtökön gondoltam arra, hogy már hétfőn is mehettem volna.
Megkérdeztem a fiát, hogy van. Nincs jól. Néha nem vesz tudomást arról, ami körülötte van. És most már nincs körülötte semmi, mert ő sincs.
Koporsóban fogják temetni, mert félt a hamvasztástól. Mindig azt mondta, hogy mi lesz azokkal a feltámadáskor, akiket elégetnek. És valószínűleg nem leszek ott a temetésén, mert a temetés a számomra egyre elviselhetetlenebb megpróbáltatás.
Néhány órája tudom, de még valahogy nem szoktam meg. A legnehezebb pillanat az volt, amikor közöltem a hírt a szeretteimmel.
Nem tudom, fog-e nekem hiányozni valaha ez a kimaradt születésnapi köszöntés. Harmonikus volt a kapcsolatunk, ragaszkodtunk egymáshoz és úgy érzem, nincs adósságunk egymás felé.
Végiggondolva a napot, egy órával a halála után gazoltam ki azokat a lángvirágokat, amiket tőle kaptam 3 éve. Akkor még nem tudtam.
Most már tudom.
Majd megszokom, hogy nincs.
Szerettem.
rali: drót
Adept: nem mindig, csak amikor igen, akkor általában bejövök ide.
Most meg ezért jöttem, mert hétfő óta viaskodom két félórás feladattal, amit nagyon nincs kedvem megcsinálni. Az egyik határideje szerda este volt, a másik tegnap este. Most van másfél órám és csinálni kéne.
Várják.
Hogy a franc essen bele.
Barátom jött tegnap: menjünk ma kerékpározni. Nagyon nem volt kedvem, de igent mondtam. Ma egész délelőtt magammal viaskodtam, még aludtam is déltájban egy órát, és kerestem a kifogásokat, hogy miért ne. (Nehéz éjszakám volt, már épp elaludtam, amikor vihar jött és a kutyám megugatja a villámokat meg a dörgést is.)
De ha az ipse ennyit fárad és eljön értem, és nekem is felszerel egy kerékpártartót az autójára, akkor nem hajthatom el.
Úgy volt, ahogy szokott: evés közben jött meg az étvágy. Baromi jólesett.
A menetrend a régi: letesszük a verdát valahol, aztán szótlanul hajtunk vagy 20 kilométert, néha sokkal többet, aztán lelassaítunk és beszélgetünk, végül beülünk valahova pótolni a folyadékot. Sör vagy ásványvíz, hozzá pisztácia, tökmag vagy mogyoró. Diétás.
Kertügyben nagyot fordult a hozzáállásom. Idén már több olyan húzásom volt, ami feláldozta a látványt a praktikusság kedvéért. Nagyon fontos, hogy élvezettel, szeretettel csináljam, ne pedig úgy, mint valami rossz kötelességet. Be kellett lássam: ez így egy embernek sok. Még kettőnek is. És kevesebb több lesz. Nekiálltam átpakolni növényeket azért, hogy a fűnyíróval könnyebben tudjak mozogni.
És fájdalom: ősszel kinyírom a szőlőt. Túl sok munka, túl sok helyet foglal, sokba is kerül és az eredmény nem éri meg. Egyszerre leszedünk egy rakás szőlőt, aminek a felét elajándékozzuk, a másik felének egy jó része meg ránk romlik, mert ki a fene tud annyit megenni egyszerre. És ez a szőlő nem áll el.
Az viszont már most feldob, ahogy elterveztem: milyen sövényt teszek a helyére. Nagyobb része saját szaporítás, tarka lesz és majdnem mindig virágzik majd benne valami.
Azt kellene valahogy megoldani, hogy a szomszéd, akivel amúgy nagyon jó viszonyban vagyunk, épített egy teraszt 3 centire a kerítésünktől. Csak egy kicsit van feljebb, mint a kerítés. Ők nem zavarnak, de azt nagyon utálom, amikor vendégeik vannak és azok belebámulnak a képembe, meg nekiállnak sugdolózni, mintha attól tartanának, hogy hallgatózás céljából, "véletlenül" járok arra.
Szerencsére a területem kicsi része látható onnan, de épp elég ahhoz, hogy zavarjon.
