Meg kellett élnem ennyi évet úgy ahogy. Nem teszek számadást másnak és magamnak sem: éltem, hogy ezt a szerelmet megéljem, viszonzatlanul fájdalmában is oly vigaszadót, élet igenlő távoli, messze sugárzó fénye a titkok mélyén rejtőzködő ős kegyes-kegyetlen akaratából a kiválasztott megtartásának.
Fénycsepp sugarú Színes glória alázat, kegyes áhítat béke: úgy makulátlan életmegváltó szerelemőrző fény koszorúja; bűn televényből virág nyílása, hajnal jöttének vigasztalása; áldozatkehely megbékélésre, buja gyönyörök megtisztulása;
A kezed, a te kezed A szemed, a te szemed A szíved, a te szíved Hasonlítani máshoz: Szépet a széphez felesleges. Számomra így tökéletes.
Így él bennem, és vetíti Lehunyt szemem selymére így: A kezed, mint a kezed, A szemed, mint a szemed, Szíved, mint a te szíved, Éltetőn ő lüktet véremben.
A kezed, a te kezed A szemed, a te szemed A szíved, a te szíved Hasonlítani máshoz: Szépet a széphez felesleges.
Számomra így tökéletes.
Így él bennem, és vetíti Lehunyt szemem selymére így: A kezed, mint a kezed, A szemed, mint a szemed, Szíved, mint a te szíved, Éltetőn ő lüktet véremben.
Hogy mit szeretek én kikeletkor, barátom? A rózsát, szegfüvet, ha szirmát bontja épp, meg verset írni és kora reggel a rét víg madaraival versenyt dicsérni párom.
Hűs völgyben szeretem, ha tikkaszt tüze, nyáron csókolni ajkait, megfogni kis csecsét, és hozzá fűszerül - mert nincs vágyam egyéb - nem hús, csak tejszines szamóca kell a tálon.
Ha közeleg az ősz s vele a hidegek, édes borokat és gesztenyét szeretek, meg lakmározva a kályhánál melegedni.
Házamba zár a tél, s szobám el nem hagyom, csak este, maszkosan; és ilyenkor nagyon szeretek szeretőm karjaiban heverni.
A szerelem olykor jóságosan leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe. Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen az ember tartozik annyival érzelmeinek, mint egy cipõfûzõnek, amely kitartott akkor is, midõn a cipõtalp felmondta a szolgálatot.
Most kellene elmondani mennyit jártam utánad, most, amikor ismerős már a visszeres lábak tétovasága a lépcsők előtt, ismerős a megromlott hétköznapok szaga vasárnap reggelenként, ismerős a pénztelenség az éttermek pörköltszagú bejáratánál, ismerős a gyávák hazudozása, a sarokbaszorítottak megalázkodása, és ismerős az álmodozás, hogy egy sohase-összeizzadt ágyon tiszta ingben várakozik rám valaki – Most kellene elmondani: szeretlek, most kellene mindent elmondani rólad, amikor ismerős a penge a csuklón, s a keserű orvosság-íz az összefogdosott poharakban, ismerős, ahogy szorongástól vibrálnak az erek lehangolt gitárhúrjai, ismerős a rossz fogak íze a szájban, mely virágillatot dadogna eszelősen, ismerős a lassított csoszogás vigasza a végső nekifutás alatt – Most kellene elmondani: egyetlen szerelem vagy, mert az összes magányt ismerem általad.
Nehéz veled boldognak lenni, de boldogság veled a fájdalom, a nyíl tud csak így sebezni: ha mélyebbre engedi az izom, nem fáj olyan nagyon. S ha kitépik talán halált okoz.
Miért cserdült reményeidre ilyen váratlanul májusi jég? Ájulást érzek a térdeimben, ha vigasz szóval hajolok Feléd, s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot, kézlegyintésed elég.
Nem akarlak elhagyni Mosolyom úgy a testedhez tapadt Mint az alga csókja a kövekhez Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él De csak te tudod kicsalogatni házából Mint kedves hangok a csigabigát
A fű közül Virágok üde keze tárul felém De nekem csak a te hangod a kedves Mint kedves kezeid mint a megfoghatatlan este mint a pihenés
Ha majd eljössz onnét veled indulok el de ott tovább is tűz a nappal és éjszaka egy madár énekel Ahogy itt ha a szelek lehajolnak eltűnik a hegy fehér éle megolvad újra a homokon fekszel mögötted a sziklapad aztán semmi Felhő halad az ablakból kiáltás száll korlátot vonnak a ciprusok Sós a szél még nedves a hajad Ha majd elmegyünk onnét valaki ottmarad visszavár minket figyeli lépteinket egyetlen barát az ott felejtett árnyék mely a fa alatt únja magát.
Zimonyi Zita Szétpattant öröm
Szétpattant az öröm szivárvány burokja, épp hogy könnyen ráleheltem, érintettem, észrevettem, óvatlanul hinni kezdtem. A fénynek nem maradt csak ujjamon nyoma.
Naptalan napommal ürességbe zárva, nem tart meg, ami tegnap vett tenyerére, nem vidít fel a színes öröm emléke: magam festek tájat üres ablakomra.
Hevült önáltatás tűzrakása fölött arcot pirító megvilágosodásban, keresve valóságot a hűlt hamuban, mosolyt tanulok arcomon, korom között.
Fájdalomlépről pergetem le bánatom, jót teszek a visszanéző változásnak, nem engedek többé utat ámításnak: keserű az édes, ha íze ártalom.
Zimonyi Zita megalkuvás
nem az a fontos, hogy szeress, hanem, hogy szeretni tudjalak, érzékeim útjain a színes égők csodát csillogva villogjanak, fényárba boruljon fakó hitem, a hétköznapi örömünnepek átröpítsenek a kátyúk felett
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy bolyongásodban mégis-mégis hozzámhajoltál. Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen, Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében. - Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál. Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként, S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként. - Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok, Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben, Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok, S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan, Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.
Első álmom rólad volt, Első álmom elröpült, Még az esti szél nyögött, Még az égen csillag ült. Lábaimban lakik egy Szellem; az rejtélyesen Húzott, hozott, vezetett Ablakodhoz, édesem!
Csitt! A fekete folyón Illat és szél úgy alél, Mintha mákos álmokat Tépegetne ott az éj. Apadoz a zokogás A csalogány csöpp szívén, Mint ahogy a tieden Kell hogy elapadjak én.
Jaj, bűvölj föl fűből! Halok! Hullok! Ájulok! Szórja csókkal szám-szemem Szerelmed mint záporok! Arcom fagyos és fehér, Szívem dobzörgése vad: Szorítsad szíved fölé, Talán ott majd megszakad.
Lehetsz nagyon messze, akármilyen távol, közelemben jársz Te, ha én úgy kívánom. Szememben hordozlak, örök tükör vagyok, belerajzoltak már a sugárzó napok. Gyémánttű reggelek véstek a szemembe, hogy az éjszakáim veled teljenek be. S lehetsz nagyon távol, akármilyen messze, csak bezárom szemem, s itt maradsz örökre. Ki tudna elvenni tôlem, ha nem adlak! Itt vagy te, a legszebb, így csak én mutatlak. Igazítsd meg hajad két szemem tükrében, úgyis ritkán látod magad ilyen fényben.
Örömöd fusson le a fák gyökeréig, őzek szemetükrén díszítsd fel mosolyod szerelemre; széllel fütyölj! és tájékpirítónak kelj égre a nappal! szeretlek! melleiden aludni készülő csillaggá pislan a bimbó!
A szemeid olyanok mint az anyámé Ha homlokomon megpihennek A szádat is a szádat is Ilyennek álmodtam ilyennek Miattad éltem millió évig Mint moszat a tenger alatt Gyíkok és polipok másztak át rajtam Megérte megtaláltalak Miattad ébredek minden reggel Miattad nézek a tükörbe Miattad szeretem a madarakat Miattad szeretem önmagamat Miattad veszek lélegzetet És gyermeket ölbe Miattad éltem millió évig Mint moszat a tenger alatt Hogy öled gejzíres katlanában Megöljön egy pillanat