Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43691

Kulcsár Ferenc

 

 

ÉDESANYÁM

 

1

Milyen nagy, Istenem,

milyen csúf a világ!

Angyal voltál, édesanyám,

kisleány és virág.

Milyen szép, Istenem,

milyen nagy a világ!

 

2

Anyu, olyan észveszejtő minden:

áldott kezed nyoma a kilincsen;

e négy égtájra felfeszített bolygó.

Meghalni, élni jó!

 

3

(Minden oly egyszerű, kisfiam.

A fű, az ég nő boldogan,

és szárnyalón, mert Ura van.

Halhatatlan minden, kisfiam.)

 

4

Édesanyám, halhatatlan kislány,

játszol a rettentő ég alatt;

vadgerle búg az akácon,

angyal fésüli lenhajad.

 

5

Anyu, most sziszeg, tornyosul,

süvít a szél, tutul:

Isten a kozmoszt – cirógat.

– Mit is mondhatnék rólad?

 

(Anyu, most édes az élet,

muskátlit, bánatot éleszt.

Örök útját rója a nap.

– Fésülgetem kislány-hajad.)

 

Anyu, most elragad, árad,

dühöng a szél, támad.

Dörömböl, suttog, karmol.

– Drágagyöngyök közt alszol.

 

6

Letört az Isten legszebb ága,

viola vérző virága.

Édesanyám. Édesanyám.

Egyetlenegy édes hazám.

 

Édesanyám, drága,

teremtés legszebb lánya,

könnyeim közt hová legyek –

porrá lett két áldó kezed.

 

Nincsen, aki óvjon, áldjon

e védtelen, végtelen világon.

Édesanyám. Édes.

Egyetlenegy fényes.

 

Édesanyám, árva,

világnak leghűbb virága,

egekbe szállt fényességed.

Isten áldjon! Isten véled!

 

 

Zsé arca [64-66.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43690

Kulcsár Ferenc

 

 

ÉDESANYA-SZÓK

 

                          Gyermekeimnek

 

Mikor én az anya-szókkal játszom,

pipacstenger lángjai közt látszom:

nyárfavirág-könnyű vagyok,

mint a páva, sétálgatok.

 

Mikor én az édes-szókkal játszom,

zöld fűtenger habjai közt látszom:

fényes tollú tűzmadárra várok,

kerek világ szép szívében állok.

 

 

A mi nyelvünk, (1991) [289.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43689

Kulcsár Ferenc

 

 

ÓRIÁS ARANY-ORGONA (részletek)

 

Ó, anyanyelv! Cserben minket soha nem hagyó,

halottaink szemüregéből is fény felé kúszó,

ünnepnapon, gyászban is legvégső haza,

megvallatunk: értünk vérző, ismeretlen katona.

 

…………………………………………………

 

Anyanyelv, jámbor Jézus-fia vagy,

keresztre van téve mindenegy szavad,

s mi, akik az átkok oldását keressük,

a vérző szókat a keresztről levesszük…

 

…………………………………………………

 

…Az édes szókat a keresztről levesszük,

fájdalmas igéink kebelünkbe tesszük,

melengetjük őket, s világ csudájára,

ráhelyezzük gyöngén gyermekünk ajkára.

 

…………………………………………………

 

 

Anyanyelv, te törékeny, mégis kemény lélek!

Végtelen célom és öncélom, akár az élet!

Emlékek emléke, jelenek jelene, jövők jövője,

hallgatásom, álmom, nevetésem és sírásom zenéje,

 

élő s éltető levegő, lélek lélegzése,

mit is kérdezzek tőled! Félsz-e…?

Féltesz-e engem…? Halálod zúg bennem egyre…

nélküled a halálom értelmetlen és sivár lenne.

 

Sebzetten verdes anyanyelv-madarunk:

pontosan és gyönyörűn, jaj, már nem fogunk

szólni a Házról, amelyet elhagytunk örökre.

Nem lesz hites szavunk a hívogató rögre,

 

az udvarokra, szép arcú, ráncos öregekre,

a kapufélfán matató, tanácstalan kezekre…

Nem lesz már egy dalunk sem a szépen szóló szőlőről,

a szoknyáját a földig leeresztő, titokzatos anya-jövendőről.

 

Ó, eltorzult szavaink szakadékában totyogók,

ti kabátotok ujjába ijedten motyogók,

szívetekben didereg az anyanyelv-madár!

Engedjétek a fényre, szabad röptére vár:

 

…………………………………………………

 

 

A mi nyelvünk, 1984 [287-288.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43688

Kulcsár Ferenc

 

 

FORRÁS

 

Aki nem kezdődött és nem múlik el,

aki nem hallgat, és jaj, nem felel,

ki változatlan s érzékelhetetlen,

és azzá lesz, aki lesz és lehetetlen,

aki előtt név és névtelenség semmi,

ki nem távozik s nem bír megjelenni,

ölelkezések súlytalan, izzó láza,

ezer évek áradó, parázna hiánya,

befogadó s kiáradó, akadozó titok,

aki nincs, de léte végtelenné nyitott,

ki magasabb az égnél s tengernél szélesebb,

aki felé utam égő porban vezet,

tűhegy, melyen minden élő forog,

s övéi a gyilkosok s mind a boldogok,

ki elevenben s holtban önmagát figyeli,

s létével minden zug csordultig van teli,

az Első fény, akinek van Neve,

s elgondolhatatlan a szelleme,

ki szótlanul szól és némán árad,

sodorva hitvány göncét a szolgaságnak,

aki által hozzám az egész világ beszél,

a villám, a fű, a szivárvány s a szél,

körökön túl izzó, mérhetetlen nulla,

fenségesen s folyton megvalósuló s újra,

szándékaim, szavaim, perceim ünnepe,

musica mundana, széttengerző zene,

ő, tulajdonságok nélküli semmi –

 

mindenem, kit nem tudok megnevezni.

 

 

Förtelmes kaszálógép avagy köszöntés Hiccingából [197.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43687

Kulcsár Ferenc

 

 

IV. ETŰD

 

Az égből ma hozzánk lejön a madár énekelni.

Ó, arcodat várni s keringni annyira jó.

Zeng a gyümölcs a nap alatt,

s a dombon ma állatsereglet legelész.

Ó, a táj szétesik, a nap összeéget.

Segíts, hogy ma elszakadjak

egy lélegzetvételre tőled.

 

E házban a lángok egyre kitörnek.

E szó egészen lassú és egyszerű.

E meztelenség, ó, mennyire fényes.

S köztem és közted ez az őrület!

Ó, legyen az Időben könnyebb ma neked.

 

Az égből ma hozzánk lejön a madár énekelni.

Ó, arcodat várni s keringni annyira jó.

Zeng a gyümölcs a nap alatt,

s a dombon ma állatsereglet legelész.

Ó, a táj szétesik, a nap összeéget.

Segíts, hogy ma elszakadjak

egy lélegzetvételre tőled.

 

 

Tűzpalota [90.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43686

Kulcsár Ferenc

 

 

I. ETŰD

 

Az arcod csukott virág.

Fellengsz messze, te fényes ág.

Ringasd el megtört életem.

Titkával a lélek,

csukódj össze velem.

 

Gyöngykagyló

és ütés meg ütés,

lassú dobpergés vagy,

lassú dobpergés vagy,

itt dobogsz mellemen,

bűvölő-bájoló,

tartsd élve szellemem,

igézd, fennmaradjon

világűző heve,

hullj alá, hullj alá,

gyümölcsízű mese.

 

A tenger is zárt virág.

Fellengsz messze, te fényes ág.

Ringasd el megtört életem.

Titkával a lélek,

csukódj össze velem.

 

 

Tűzpalota [57.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43685

Kulcsár Ferenc

 

 

MÁSODIK LEVÉL

 

Hosszú, vörös haja a napnak ma arcomba lógott.

Szívem levele ma zöldebb, mint e táj.

E fa édes törzsénél ma sírok.

Várlak ma is, szép királyleány.

 

Kristály időkben arcodnál csoda várt rám,

de hulló titkaival elfut ma tőlem az élet.

Mint kit kőbe véstek, márványba, sárga fémbe:

sosem hitt énekét hallom a növénynek.

 

Átfog ma engem a múlt és eljövendő.

Két kezem közt arcom föltámad, sír, nevet.

Küldj nekem halk angyalt minden éjszakára,

mondókát, ősi bájt, lassú bűvöletet.

 

Küldd ki kérges kezem ma is, királyleány,

harangozó, sok boldog gyümölcsöt hogy szedjen.

Küldj ki a madárhoz, fekete röghöz,

hol ember voltam, csillag, barbár sok daltól esetlen.

 

Harangok nyomán úszok ma, mint a fény.

Jobb így, ó, sokkal jobb járni a fehér időt.

Csavargó arcomra hull a por, a szél.

Ó, királylány, ma sejtem, sejtem a jövőt.

 

 

Tűzpalota [22.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43684

Kuczka Péter

 

 

PESTI LEVEGŐ

 

A fenyőerdők levegője jobb,

gyanta illata s oxigén pezseg.

S a völgy, amelyben kis patak locsog,

egy sikátornál tán százszorta szebb.

 

Itt vegyigyárak savas füstje száll,

s üzemek felett szürkül a korom,

mégis, mikor az éj óráinál

szobámban ülök, nyitva ablakom,

 

s egy kicsi szellő lopva lesuhan,

frissnek érzem, mint széna illatát,

felpillantok és nézem boldogan

az égi s földi csillagok raját,

 

és elmerengek: jön a kikelet, –

városom kedves levegője mos,

– s az utcán cirpel, mint egész sereg

tücsök, a legutolsó villamos.

 

 

Verses Budapest, (1955) [394-395.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43683

Kuczka Péter

 

 

ÉBREDÉS A NEVEDDEL

 

Felébredtem. Úgy bujtam át az álom

meleg húmuszán, akár a füvek,

amikor tavasz suttog a határban,

s kidugják a föld alól fejüket,

mert régóta mocorogtak a mélyben,

valami öntudatlan akarat

hajtotta őket, szinte észrevétlen

működő erők; eső és a nap.

Mi űzött engem álmomból az éber,

fönti világba, – kutatni minek?

Az első szó, mit idefönt találtam

a neved volt, békességes neved.

Úgy hajolt rám, mint lombok csendes árnya,

mint patakocskán átivel a híd,

ahogy az anya hajlik kisfiára

s adja tápláló, szelid melleit.

Még nem akartam szememet kinyitni,

de ébredő emlékeimen át

jött, zuhogott és áradt milliónyi

hanggal, fénnyel és színnel a világ,

hogy neved igaz tartalommal töltse,

mert hisz nevedben minden benne van,

a dér, a hold és az ősz haj ezüstje,

a nap, a búza, lámpafény, arany,

víz csobogása, szelek suhanása,

tenger moraja, pusztán messzi tűz,

megszabott pályán csillagok futása,

erő, mely szétvet, növel, s egybefűz.

Igy teltem csurig véled a szivemben,

ezen a decemberi reggelen,

kinn szürkeség volt, nem tudott lehullni

a hó, csak csüggött a hideg egen,

a bérház is felébredt körülöttem,

sustorgó vízcsap, rádió, zene,

a falakon át beszéd brummogása, –

az élet jó és szokott üteme.

S e barátságos hömpölygésben én is

végleg kibújtam az álom alól,

mig nagy útjának mai ütemén is

a reggelbe fordult a földgolyó.

Keltem. Öltöztem. Rágyújtottam. Ettem.

De a neveddel teli volt szivem,

és zsongva zsongott minden tetteimben

a szomorú és édes szerelem.

 

 

Virágom, virágom, (1955) [218-219.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43682

Kuczka Péter

 

 

MAJD…

 

Ahogy az őszök futnak,

ahogy a föld kering,

egyszer eszedbe jutnak

szerelmes éveink,

 

s ámulva nézed őket

csukott pillák mögül,

mint karcsú szálfenyőket

völgyecske mélyibül,

 

vagy havak olvadását,

mikor tavasz rohan,

vagy csillag lefutását,

ha zuhanvást zuhan,

 

és úgy jutok eszedbe

azon a délután,

hogy daltól részegedve

boldog voltam s vidám.

 

 

Virágom, virágom, (1955) [217.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43681

Kuczka Péter

 

 

HOL EMBER NINCS MÁR…

 

Hol ember nincs már, a tenger vizéből

kimered egy hatalmas sziklaszál,

ezer évenként rárepül az égből

csőrét köszörülni egy kis madár.

 

Úgy mondják, ha az apró koptatástól

a gránithegyből semmi sem marad,

az időből, a végtelen múlásból

kopott el egyetlenegy pillanat.

 

Nem tudom, milyen hosszú lesz az élet,

de tudom, szerelmünkhöz visszajár,

mint emlékező, hűséges cseléded,

gondolatom, e kéklábú madár.

 

S vetődnek arra véletlen hajósok,

járván az ember-nem-látta vizet,

nézik a szirtet, mit a tenger csókol,

és elmesélik majd mindenkinek.

 

 

Jónapot!, (1955) [DIA]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43680

Kuczka Péter

 

 

FELHŐN KÜLDÖTT ÜZENET

 

Valóban szép vagy? – így gondolkozom, –

kik nem szeretnek, milyennek is látnak,

dolgozó, szürke gépnek,

                                       vagy virágnak,

ködnek, asszonynak, fehér napsugárnak?

 

Akkor, az erdő szélén, nyári napban,

olyannak láttalak, mint bárki mást,

most messze vagy s én háborgok magamban,

s úgy látlak, mint eleven ragyogást.

 

Fanyar levelek füstje száll szobámban,

künn esik szárazok s vizek felett.

A gondom az: merre jársz, mit csinálhatsz,

te is nézed a nagy fellegeket?

 

Egyiket köztük nevemmel jelölném,

cikk-cakkot írnék reá, tüzes ábrát.

Lásd, ha egy percre felnéznél az égre

a többi közt ezt biztos megtalálnád.

 

 

Jónapot!, (1955) [DIA]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43679

Krüzselyi Erzsébet

 

 

AZ ŐSI NAGY KERTBEN

 

Az ősi nagy kertnek fái között járok,

   Vén gyertyánfa-lugas integet felém.

Bemegyek, s alatta merengve megállok,

   S átnézek a csöndes temetőbe én.

Közepén a templom bádogfejü tornya

   Vigyázó őrszemként messzeségbe néz,

Szerte korhadt fejfák, – sírok beomolva,

   Közöttük egy tarka tehén legelész…

 

A gyertyánfa-ágak fölémbe hajolnak,

   Besüt a hunyó nap piros sugara;

A földön lombárnyak tarkállva mozognak,

   Ha átszáll a fák közt a szél sóhaja.

Csak nézek, csak nézek át a cinterembe,

   Amott pár kicsinyke új sír domborul;

A rajtok fakuló apró kék keresztre

   A közelgő alkony bús árnya borul.

 

Odébb egy magasló barna fakereszten

   A Megváltó képe ott szomorkodik;

Rászáll egy madárka, aztán tovarebben

   A közelben hajló rózsabokorig.

Omladozó kőfal köríti e helyet,

   Fedett kapujánál pár lombos fa áll.

Oh, itten bizonnyal lel nyugalmas enyhet

   Ki szívére máshol gyógyírt nem talál!...

 

A magasló templom íves ablakában

   Megtörik az alkony piros sugara

S fájó ellentétül e csöndes világban

   Rózsaszínű, vidám fényben ég fala.

Ragyogva csillámló bádogfejü tornya

   Vigyázó őrszemként messzeségbe néz,

Szerte korhadt fejfák… sírok beomolva…

   Közöttük egy tarka tehén legelész…

 

 

Magyar nőköltők [325-326.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43678

Krüzselyi Erzsébet

 

 

ŐSZI ESTÉN

 

Ráterült az éj a hervadó vidékre,

    Hallgat a fa lombja, hallgat a madár.

Fent ragyog a holdnak sápadt, méla fénye,

    Ezüstösbe játszik tőle a határ.

Távolabb a bércek feketén terülnek,

    Ezüstös szalagként ott fut a Tisza,

A hold sugarai beléje merülnek,

    És ott ringatóznak hűs habjaiba.

 

Kint ülök sokáig, s mélázok a tájon,

    Oly jól esik itten csöndben, hallgatag,

Általrezeg rajtam egy bús érzés fájón,

    Amint széjjelsütnek a holdsugarak.

Nem tudom leírni, mi szorítja lelkem,

    Reszkető pillámon könny miért rezeg.

Talán az én fájón eltitkolt szerelmem

    Jutott az eszembe, s az illette meg.

 

Vagy tán a sok hulló, sárguló levélke

    S szirmait hervadtan hullató virág;

Beleszáll a lelkem a közelgő télbe,

    És érzi és látja, mily bús a világ.

Ma még süt a napfény, s nyit virág a réten,

    Ma még víg a szívünk, boldog, és szeret;

Holnap talán már a kipusztult vidéken

    A hó-szemfedőn a téli fény remeg.

 

Csak ülök az éjben, csak nézem a tájat,

    És kezemre hajtom mélán fejemet.

Mozdulnak a lombok, hűvös szellő támad,

    S intenek a fákon a kis levelek.

Intenek a fákon, búcsúznak a tájtól.

    Ki tudja, lesz-é még kék nekik az ég.

Búcsúznak a nyári, napfényes világtól,

    Ki tudja, hogy holnap fent lesznek-e még?

 

Kint ülök sokáig, s mélázok a tájon,

    Oly jól esik itten csöndben, hallgatag.

Általrezeg rajtam egy bús érzés fájón,

    Amint széjjelsütnek a holdsugarak.

Nem tudom leírni, mi szorítja lelkem,

    Reszkető pillámon könny miért rezeg.

Fel-felsajog fájón eltitkolt szerelmem,

    Szegény szívemet tán az vérezte meg!

 

 

Magyar nőköltők [314-315.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43677

Krüzselyi Erzsébet

 

 

EZÜST ERDŐBEN

 

Gyönyörű, holdas téli tájon

Hideg, dermesztő éjszakában

Gyors, könnyen futó, karcsú szánon

Vad bércek között jártam.

 

Mintha fénylő, ezüst erdőben,

Álomországban mentem volna,

Gyémántos lomb ingott fölöttem,

S virág hullott le róla.

 

Kicsiny, habzó patak morajlott

Fagyott szélű, csipkés medrében,

Hókoronával rája hajlott

Egy-egy öreg fűz mélyen.

 

Álltak, mint groteszk, néma árnyak,

A cserjék hótól elborítva,

S ingó, hajlongó táncot jártak,

Ha szállt a szél sivítva.

 

Szűk, rejtett völgyben, tél fagyában

Futott a könnyű szánka vélem,

Csudás fehér-ezüst világban

Repült a néma éjben.

 

Valami bús sovárgás járt át,

A fehérségbe hogy ledőljek,

S szórja az ég hulló virágát

Énrám is szemfedőnek.

 

Akkor a fagyos, puha ágyban

Aludhatnék örökre mélyen,

S hosszú, édes álmodásban

Nem lenne ébredés sem.

 

Nem érne soha, soha véget

Az álomország csoda útja,

S járnám az ezüst erdőséget

Örökké vágyva, futva!

 

 

Magyar nőköltők [318-319.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43676

Krulik Zoltán

 

 

KÚT VIZE

 

Kút vize tompán csillan,

Rezdül a szín.

 

Százmillió éves kő csobban,

Enyhül a kín.

 

Zöld fagerendán csipke,

Perceg a szú.

 

Barna dió földben korhad már,

Néma tanú.

 

Mályva a szád hajnalban,

Mandula íz.

 

Éj-feketén roskad rám tükre,

Hallgat a víz.

 

Újra szivárog a méreg,

Balga idő!

 

Nincs ma igazság,

Lándzsás szíved mossa eső.

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43675

Krulik Zoltán

 

 

ŐSZ

 

Alma, körte a tenyeremben,

Ringva hulló falevél.

Mézét pergetik ma a nyárnak,

Nem lesz üres a kenyér.

 

Tükre-fátyola a Tavasznak,

Szórja gyöngyeit az Idő,

Köd világol a vizeinken,

Porba csepeg az eső.

 

Őszi éjben a bizonyosság,

Sárga szőnyege falevél.

Könnye csordogál a fenyőnek,

Zsákban kuporog a Tél.

 

Kétkedők hava a december,

Boldogok hava január,

Ördögök sara a szekéren,

Jólesik a suba már.

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43674

Krulik Zoltán

 

 

VÁNDORÉNEK

 

Mikor Csíkból elindultam,

Csillagokkal takaróztam,

Zaboláztam a villámot,

Abból fontam a korbácsot.

 

Napot fényes homlokomra,

Görbe holdat kalapomra!

Se szamaram, se kenyerem,

Göncöl csillag a szekerem.

 

Csengettyűim mind felfűzve,

Kösöntyűim ágra tűzve.

A gongjaim libasorban.

Dobot verek haragomban.

 

Út porából köpönyegem,

Bú és bánat a süvegem,

Könnyeim dolmányom gombja,

Fájdalommal van felvarrva.

 

Bujdosónak örök baja,

Se szekere, se szamara,

Kerek világ a hazája,

Keserűség a babája.

 

Elvándorlók, útonlévők,

Lelketekben tarka felhők,

Kössetek ki még időben,

Égi- földi kikötőben!

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43673

Krulik Zoltán

 

 

HOLLÓ-FEKETE ÁLOM

 

Holló-fekete álom,

Fújtat, szuszog a vasló.

Éjjel kereke sincsen,

Csillog, arany a patkó.

 

Kormos fekete szénnel

Gyomra telibe tömve.

Hatvan karika fordul,

Gördül Badacsonyőrsre.

 

Hatvan kicsike ablak,

Csillag szalad az éghez,

Szikrát kavar a Napnak,

Szürkét kever a kékhez.

 

Ködben fekete erdő,

Elrejt, csoda, ha láttat.

Bújtat fura bolondot,

Megvet puha faágyat!

 

Áron, kicsike párom,

Vessző, venyige, tüske.

Fussunk hamar a házba,

Bújj már be a cipőbe!

 

Nyergelj, topog a pejló,

Prüszköl a csatasorban,

Hatvan lovasa vágtat,

Felhőt kavar a porban!

 

Harkály kopog az ágon,

Reccsen, ropog a gallya,

Mókus szalad a fára,

Kúszik föl a magasba.

 

Éjjel zörög az asztag,

halkan susog a kéve.

Jó lesz tavalyi nádból,

Dobjuk föl a tetőre!

 

Zabszem-kicsike házunk,

Döngölt agyag a padló.

Magvak olaja csordul:

Körbe forog a vak ló.

 

Alma kicsi kosárban,

Földön mazsola, körte.

Ősz van, arany a sárban,

Nézz csak be a tükörbe!

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43672

Krulik Zoltán

 

 

FELHŐS

 

India úszik az égen.

Kuba holdbeli táj.

Ha a szél foga csattog,

Hova futhat a nyáj?

 

Égi mezőkön a bárány,

Szelek farkasa űz.

Kavarog a köd a pusztán,

Duruzsolgat a tűz.

 

Jaj, takaróm tova foszlik,

Becsapós ma az ég.

Hova úsznak a kazlak,

Hova tűnik a kép?

 

Mandula ízű az ajkad,

Keserű ma a szám.

Szemed kék-kova-csillag.

Lila füst a ruhád.

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43671

Krulik Zoltán

 

 

SÁRGA A REPCE VIRÁGA

 

Sárga a repce virága,

Zöldell a fű körülötte,

Ő a király a határba’,

Szél uradalma fölötte.

 

Hajnika duzzog a réten,

Csókokat oszt a Királynak,

Zöldül a béka kezében,

Ugrana már a Világnak.

 

Este bogárka világít,

Látsz millió pici szentet,

Kéreg alá fut a cincér,

Mind oda vész, aki törtet.

 

Úszik a csillag az égen,

Lángol a csóva mögötte,

Üstökösök hada fénylik,

Bú s nevetés a szülötte.

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43670

Krulik Zoltán

 

 

SZÉL

 

Szél, hova tűntél?

Hegyeken túl rohanó víz sodrán fut a fény.

 

Hó, tovaomló.

Ha tavasz jő, beborít már mindent a fekete takaró.

 

Ég, csoda emlék.

A szivárvány havasán túl már minden csupa-csupa kék.

 

Nyár, tele kaptár.

Ma a réten szerelemtől zúg-döng a bogár.

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43669

Krulik Zoltán

 

 

ANZIX

 

Puha ködsuba, fut a tétova szekerem.

Idehallik a kopogása a köveken.

Kucorognak a kicsi lányok a kocsimon.

Monoton dalom neked írom a homokon.

 

Hova fut ma a sima vízen a vízipók?

Csicseregnek a kicsi ágakon a rigók.

Keseregnek a pocsolyában a verebek.

Pityeregnek a kamarában az egerek.

 

Dideregnek a kicsi széken a nagyanyók.

Hunyorognak a pipafüstben a nagyivók.

Riogathat a fatoronyban a denevér.

Libasültemet elemelte az Elemér,

 

Kavarognak a puha szélben a levelek.

Tekeregnek a falu szélen a gyerekek.

Toporognak a tereken fura fogatok.

Dudorásznak a Vakegérben a kocsisok.

 

 

2002

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43668

Krulik Zoltán

 

 

ESTE

 

Jó tavaszi szélben távoli legelő,

kinn a sötétben illatos a fenyő,

lemegyek a tóra, bár már hűvös van,

kelepel a gólya fenn a magasban.

 

Túl a hegyeken gurul a Nap már,

súgja a szellő is, mindenki rám vár,

bedobok egy kavicsot a sima vízbe,

ugranak a békák a gólya örömére.

 

Készül a vacsora, már mindenki éhes,

lessük a láboskát, van-e benne rétes,

jó békacomb jut a gólyafiaknak,

fenntről a csillagok ránk hunyorognak.

 

Lehúnyom a szemeim, vár a mennyország,

kulcsolom a kezeim, imádkozom hozzád,

ki ott fenn valahol a hetedik égbe’,

nekünk a Kánaánt már rég megígérte.

 

És ha holnap is eljön a hajnal,

lemegyek a tóra, elviszlek magammal,

kicsi-kicsi szemeid most húnyd be, nagyon kérlek,

ha eljő az álom, itt maradok véled.

 

Kicsi-kicsi szemeid húnyd be, nagyon kérlek,

ha nem jő az álom, mesét mondok néked.

 

 

2002

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43667

Krulik Zoltán

 

 

FONÓ

 

(moldvai népdal alapján)

 

A román kolinda az a szép dalocska,

ha a vén karácsony hava hull hajadra.

 

Polyáknak a polka, ruszinnak borocska,

muszkának a kedve, ha elég a vodka.

 

A svábnak a valcer, soha ne felejtsd el,

a rácnak a kóló, bolgárul a hóró.

 

Hetedik a tangó, nem elég a bankó,

jön a szép Milonga, ne legyél fajankó!

 

Ha a tót keringő mindent elfelejtő,

a sokác mihaszna, ki párját ríkatja.

 

Ha zsidó a hóra, szombaton a Tóra,

fogyogat purimkor a szatmári szilva.

 

A csángók a táncot, járják a viháncot,

ha volna ma kedved, kerekítsd a láncot!

 

A cigány úgy húzta, elszakadt a húrja,

ördöngös a kedve, csillag a szemébe.

 

Ez volt a Fonóban, az Utolsó óra,

égi áldás szálljon minden muzsikusra!

 

 

2002

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43666

Krulik Zoltán

 

 

SZINDBÁD

 

Túl a jávai tengeren,

túl az Óperencián,

túl a kínai Nagy Falon,

túl a sok szögű Bermudán.

 

Nem tudom még, merre vagy,

hol lakik az a furcsa lány.

Elmegyek, megkérdezem,

itt bújik, aki tudja tán?

 

Vár az Ég és vár a Nap,

tárva sokszínű ablakok,

tejbe’-vajba’ az ördögök,

lángost sütnek az angyalok.

 

Messze-messze a Végeken,

vár a tíz kicsi indián,

fára mászna a mókusom,

fánkot sütne a nagymamám.

 

Vár a szél és vár a hó,

„szája tátva” az emberek,

mindig csukva a nagykapuk,

pára-ködben a tengerek.

 

Árva Szindbád a tengerész,

hol bolyong, vajon merre jár,

túl a zsolnai dombokon,

Berhidán vagy Bonchidán?

 

Nem tudom még, merre vagy,

hol talál ma a holdvilág.

Égbe szálltak az angyalok,

s földre hulltak a trombiták.

 

 

2002

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43665

Krulik Zoltán

 

 

HAJDA SZÉLBEN

 

Hajda szélben, hajda havak alatt

nem tudom még merre vagy,

fenn az égben, napsütésben,

engem mikor simogatsz?

Nem tudom még merre fut a kocsi,

merre siklik a szán?

Nem tudom még, szólj, ha közeledik,

menten eléd futok már.

 

Kósza emlék; hullik a vakolat,

mállik minden rozsda már,

benn a házban, jó nagy ágyban

fekszem anyám oldalán,

épp mesét mond, merre fut a kocsi,

merre siklik a szán,

jó meleg van, tűzfa recseg-ropog

gőzölög a tea már.

 

Messze-messze szállnak a madarak,

kint a kert is télre vált.

Kis szobában, körbe’ hárman,

halkan kályha muzsikál.

Mindenünk van, bár már ütött-kopott,

este zsíroskenyér.

Ágnes mindig zongorázni akar,

kéményen süvít a szél.

 

És betoppan Nagykarácsony hava,

ég a gyertya is fenn a fán.

Benn a házban, jó lakásban

végre együtt a család.

Jó anyám még mindig sürög-forog,

mennyi meglepetés.

Én apával lenn az asztal alatt,

ó de jó a nevetés.

 

 

2001

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43664

Krulik Zoltán

 

 

FÖLDBŐL LETTÜNK

 

Földből lettünk, földdé válunk,

földből élünk, föld az ágyunk.

El kell mennünk, nincs mit tegyünk,

halál mérgét be kell vennünk.

 

Föld a kenyér, föld a ház is,

föld a csupor, föld a máz is,

földből támad száz forrásvíz,

belőle hajt a zöld ág is.

 

Küldte az Úr Szűz Máriát,

véle küldte ő szent fiát,

küldte Júda nagy földjére,

a megszentelt Betlehembe.

 

Küldte nékünk, hogy ne féljünk,

a haláltól ne rettegjünk,

bűnbánatra hogyha térünk,

megbocsátja minden vétkünk.

 

Bűneinket megbocsátja,

halál mérgét köddé váltja,

bús szívünket vigasztalja,

árva lelkünk gyógyítgatja.

 

A föld szent föld, ahol termett,

Megváltónk még kicsiny gyermek,

értünk jött el a nagy földre,

határokat eltörölte.

 

 

2001

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43663

Krulik Zoltán

 

 

Ő JÖN A SZÁNON

 

Ő jön a szánon, Ő jön a szánon, a szívem adom,

Néked ajánlom, Néked a távoli kereveten,

Égbeli tájon, nincs soha, nincs soha eledeled,

Ülsz a világon, mennyei trónodon, szekereden.

 

Nincs e világon, gondod a búra, a bajra, ha

Száll az igaz füst, száll az igazra, gonoszra, de

Kérlek a vártán, légy velem Ég Ura még most,

(Gyenge a szívem, nem zabolázta a város,)

Szűz lovaim még, nem feledik ma a táltost!

 

Hold ül a tájon, napnak ezüstje az égen, az

Úr keze int most,  kincseit szórja a szélben.

Vad haragunkat, Ő viszi, űzi a háztól,

Dúlt hadainkért száll az imánk a parázsból.

 

 

2001

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43662

Krulik Zoltán

 

 

MENNYEI SZÉP HAJNAL

 

Mennyei szép hajnal, termő ékes águnk,

földre szállt Fiadat réges régtől vártuk.

 

Puha zöld mohával, néki megágyaztunk.

Illatos szénával szépen takargatni vágytunk.

 

Véltük, nem szüléd őt márvány palotában.

Szülted vala nékünk apró istállóban.

 

Született, született, barmok melengették,

Rongyos jászolában féltőn ketten őrizgették.

 

Várták hű pásztorok, tejjel, borral, mézzel,

Jó háromkirályok mirhával, tömjénnel.

 

Üzente volt nékünk Gábriel arkangyal,

Betlehemi csillag most jő el a hajnal.

 

Most jő el a hajnal Betlehemnek földjén.

Nyugszik jászolában, nékünk Ő az igaz törvény.

 

 

2001

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!