Keresés

Lakatos István

 

 

KEVÉS VAGYOK

 

harmatcseppként várom a megszűnést

lágyan ringatózom egy fűszál végén

Elpárolgok vagy Zuhanok?

széljárta reggeleken

választani nem lehet

halkan dúdolok...

Lakatos István

 

 

LÉTEZEM

 

Létezem egy szóban,

Egy dalban, egy sorban,

Egy képen, egy hangban,

A ködös homályban,

Egy elfelejtett mosolyban.

Vagyok az őszi avaron,

A fekete földben,

Lent a mélyben

És fent az üdvösségben.

Valahol biztos, hogy vagyok

És tudom leszek,

Mert nem felejtheted emlékem.

Ha eltűnök örökre,

Ha nyoma se lesz életemnek,

Soraim őrzik majd lelkem,

Mert valahol a verseimben

Örökké ott leszek, Létezem.

Lakatos István

 

 

KÉK PILLE

 

A nyári égbolt fölénk feszülő

   kék ejtőernyője alatt

– sugarai kötélzetén –

   mozdulatlanul függ a nap.

 

A küszöbünkön őrt fekvő kutya

   nedves orrát fölemeli.

A lég esőgyöngyözte fák

   illatával teli.

 

Kék minden. Kék a pille a padon,

   kékek a dáliák.

A gyepre kék árny árja csap:

   ibolyakék tengervilág.

 

Ősz jelenléte még nem látható.

   Lobog a körtefa.

Ezt vártam, ezt a júliust –

   asztalomon sötét tea.

 

Így volt akkor is... Állt némán a nap

   a kéklő kert felett.

Hány éve múlt! És minden év

   azóta is veled.

 

Lüktetések megkövülései,

   mozdulatlan fényzuhatag!

Arcom fölé dermedt az ég,

   hallok elsüllyedt szavakat.

 

A nyári égen ugyanaz a nap

   tündöklik rezzenetlenül.

Örök jelenidőben a padon

   ugyanaz a kék lepke ül.

 

Egyetlen ágon egyetlen levél,

   egyetlen szín se változott.

Elvirulni a dália

   azóta sem tudott.

 

Mert van virág, amely egyszer nyitott,

   mégis örökre nyit;

édesség, mely mindig édes marad,

   akárhogy mérgezik.

 

S minden, mi egyszer szép bírt lenni csak

   – lényeg, látszat – örökre szép.

A történet írja tovább

   saját történetét.

 

S minden, ami tündöklött valaha,

   valamiben továbbragyog;

őrzik a felhők fényei, rigók

   énekei s a nappalok – – –

 

Néma rigó ül a napon, felé

   kék kígyó kúszik nesztelen.

Arcnélküli belső dalok

   sziszegnek szívemen.

 

 

A sötétség virágai. [351-352.]

Lakatos István

 

 

ATRIUM MORTIS

 

         Az emberélet útjának felén

az a vadon mögöttem tövig égett –

         Láttam vetülni árnyát feketén

a könyörtelen beteljesülésnek.

         Valahová vezettek lábnyomok;

egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –

         Ez adatott,

e múlás nélküli idő, e csorba

         látóhatár, e könnytelen homok.

Micsoda szerelem fúlt itt a porba!

         – – – Mentem tovább,

         sikoltó pusztaságon át,

hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,

         s nem vár a vándor többé változást.

Ekkor, ahol újabb kör tűzterében

         a táj fényt kap s az üldözött egész

         megélt sorsával ismét szembenéz,

sötét kapu magasodott elébem:

         „Ki itt belépsz…”

               Beléptem.

 

 

Paradicsomkert [7.]

Lakatos István

 

 

PSALMUS HUNGARICUS

 

Amott a pusztán kerekedni látok

hollósötét szárnyon viharvilágot;

hazám, imádott hazám, te áldott,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok.

 

Sötétből néha felriadva érzem,

belőled, általad, érted kell élnem,

érted kell lennem kínokra készen,

egyaránt örömem, tűrnöm szenvedésem.

 

Széles e világon nincs hely számomra,

nincs otthon más földön boldogságomra,

sem haza más tájon nagy bánatomra,

életemet ki meggyújtád, te légy, ki eloltja.

 

Csapkodnak szörnyű szerelmi lángok,

lángzivatarban derékig állok,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

reggel, délben, este szavadra várok.

 

Mert nem tudok szebbet, mint magyarnak lenni,

gyötrelmesebbet, mint téged szeretni,

gyönyörűbbet, iszonyúbbat, mint számot vetni,

hogy kívüled, nélküled nincs számomra semmi.

 

Szeretlek, ahogy csak ember bírja szívvel,

meghalnék érted, munkám mellől hívj el,

próbálj ki engem, könyvedbe írj fel,

hogy essem, ha zuhan sorsod, szálljak, ha ível.

 

Tanyák, falvak, városok, melyeket szerettem,

bizonyítsátok ezt az én szerelmem,

visszhangozzatok minden szivekben,

őrizzetek meg, valljatok mellettem.

 

És fellegestől tanuim, ti bércek,

és emberekkel boldogságos rétek,

és boldogságot hajtó százszorszépek,

nézzetek rám, letérdelek hálát adni néktek.

 

Köszönöm, hogy engedtetek születnem magyarnak,

neveltetek, sújtottatok, hogy az is maradjak,

hogy végül is megmondtátok mindig, merre tartsak?

s megőriztetek, amivé válnom kellett, annak.

 

Mert, óh, hazám, folyóid, kik mint vérerek kéken

végigcsörgedeznek holdfényes vidéken,

s erdőid, kik mintegy futni látszanak a szélben,

s kövér holdad, csillagaid a tündöklő égen:

 

Szeretem, szeretem! s a föld kerekségén

nincs tehozzád tartozó, mit ne szeretnék én,

ez táplál, ez éltet, ez öl meg a végén,

de öljön csak, azután is szépséged dicsérném.

 

Lecsapott rám e szerelem – feldúlt

e saját magára éhes fájdalom – rám hullt

ez az életnél-halálnál nehezebb kín – felgyúlt

minden érzelem szivemben, talpra állt, megindult,

 

úgy, hogy már sokszor inkább kérve-kérem,

na hagyj engemet hamura elégnem,

megemésztődnöm szerelmed tüzében,

összezsugorodnom lángodtól egészen.

 

De oltalmazz, védelmezz, hogy veled lévén,

bátrabb, izmosabb legyek szerelmed révén,

hogy magányom fellegormán fogvacogva, félvén,

ne álljak mindig magam szurdokok éjén.

 

Taníts meg hozzád úgy hűséges lennem,

igazat szóljon mindig a nyelvem,

jó és rossz bennem egymásnak ellen:

káprázatok, örvény ne szédítsen engem.

 

Nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

hazám, ne fogjon balvégzet, átok,

szörnyű viszályok ne kapjanak tápot:

földedben a szabadság hajtson virágot.

 

Kívánok békét, nem béketűrést,

a becsületnek több megbecsűlést,

hogy ne fájdalommal járjon a hűség

– szülőföldem, drágám –, legyen gyönyörűség.

 

Sok ellenségemnek, azoknak pediglen

add vissza az eszét, mely nekik nincsen,

nekem meg adj még több erőt, hogy el ne veszítsem,

az ő ostobaságuktól tisztán megőrizzem.

 

Hej, mert sokan vannak, nyomomban loholnak,

ajkamon csak vendég a mosoly maholnap,

űznek, kénytetnének, hogy meghajoljak,

nem szerelmed súlyától: múló divatoknak.

 

Üss szét köztük, ne légy kegyelmes irántok,

nagy szerelmemben hozzád kiáltok,

felindulásomban fújok, zihálok,

mázsás terhemmel fel-alá járok.

 

De kivallom így is, nálad, előttem, nincs szebb,

őrizlek a szívemben, legfeltettebb kincset,

visellek halálomig, hozzám nőtt bilincset,

méltatlan gyermekedet hát szelíden tekintsed.

 

Hogy hulltam, halódtam? bitangul kallódtam?

a rám bízott talentomnak rossz gazdája voltam?

Azonban rólad rosszat sose szóltam,

Irántad való hűségben nem fogyatkoztam.

 

Emelj hát szívedre engem elzuhantat,

oldd meg a nyelvem, amely most hallgat,

szemem, fülem nyisd meg, hogy lássak, halljak,

lökj meg, ne gubbasszak, mint fán a varjak:

 

hanem teljek lelkig örömmel, hittel,

együtt növekedjem reményeiddel,

hogy úgy álljak itten, megtettem, amit kell,

hazám, hozzád folyamodom, te ítélj felettem.

 

 

A magyarokhoz, 1954 [264-267.]

Lakatos István

 

 

FÉLELMETES TÁJÉK

 

Szél csúszkál a fák közt, didereg a varjú,

szél a fák közt lomhán penészes avart fú.

Mint egy szürkeszőrű, óriási macska,

félelmesen az ég hátát puposítja.

   Fent, jeges rémület tengerében (zordon

hadihajók) úsznak a felhők, komorlón;

némán gubbaszt a táj, fenyegető csend és

béna béke őrzi, vak tehetetlenség.

 

A fecskék már régen emigráltak délre,

veszélytelenebb táj várta őket télre.

Elszállt a gólya is, csőrében a nyárral,

hegedül az ősz a kukoricaszárral.

   A karcsú ágak friss hajlása, füvekről

a zöld szín odavan; elaszott, üres bőr

fonnyad a gyümölcsök helyén, fagyott körték

csüggedt kékségétől bánatos a tört ég.

 

Minden levelük elsírják a fák búsan,

göcsörtös ujjaik nyújtván szomorúan,

csak a patak, ez az anarchista, csörtet

– kettészelve a tájt – jéghideg félkörben.

   Itt-ott fanyar kérget rágcsál vén, ösztövér

nyúl, kiáll bordája, mint fogak gereblyén;

mint szakadt, rossz gúnya leng, ahogy megfújja

a szél a ködöt a bokron újra s újra.

 

Magány, ridegség és vigasztalatlanul

szüremlő fény bágyad a torz dombokon túl.

Magukba zárt kövek. Oldalukon moha.

A legmélyebb bánat a kövek bánata.

   Az igazi bánat, mely a földből árad,

melyet zárt egysége sugároz a tájnak,

melyet a part mentén, vádló ágát tárván,

tragikus pátosszal a fa kiált árván –

 

Légy olyan, mint az a folyópart menti fa,

aki nem alkuszik, annak van igaza.

Érezz minden vihart, rezdülj minden szélre,

tép az orkán, szaggat a tél? Hajolj félre.

   Türelem, türelem... Kőben, fűben, fában,

növények gémberült várakozásában

ott alszik a tavasz. Ha ránk vakít fénye,

beleszédülünk majd tüzes örvényébe.

 

 

Írás a porban, 1948. november 6. [17-18.]

Lakatos István

 

 

SZERELEM, ALKONYATKOR

 

I

 

Ezt soha el nem feledem.

– Bíborra, kékre festett nyár volt,

s elektromos ívfénnyel lángolt

a szívemben a szerelem.

Kéz a kézben sétáltunk ketten,

még soha-soha nem szerettem,

még senkit eddig oly nagyon;

azóta sem, pedig de régen,

de rég jártunk azon a réten,

két napja már, óh, istenem...

 

II

 

Múzsa, segíts, vezesd te tollam,

hogy amit láttunk, elsoroljam,

kedveltem mindig stílusod.

A halastóval kezdd. Tehát:

pontyok, csukák.

Hogy forr a mély a víz nyugodt

színe alatt, nem ismert

mélye hogy forr a szívnek!

De kint még csend; álmatagon

borzong a zöld nád a tavon,

míg föl nem vonja görbe

íján a mennynek fénysugár

nyilát az Ámor délután,

hogy szívünkbe röpítse:

az a nap már mellünkben ég,

két szíven seb, vörös pecsét,

s két egymást kereső ajak

ívén megáll a pillanat.

 

III

 

A fényes, izgatott akácfák

levelüket arcunkba hintik.

Morgensternt idézek s Karinthyt.

Ő meg Chopint dúdolva lassan,

érzéssel (bár sántít a dallam),

a járt útról letér velem.

Bújunk, bolyongunk végtelen

földeken át és réteken,

bozóttal buja tereken,

hol

szívünk majdhogynem hallhatóan

dobolja, zúgja: szerelem.

S: Óh, jaj, leszünk-e boldogok?

Bár fáradtságtól is dobog.

    Határtalan, szabad határ,

nálunk nélkül milyen sivár

volnál!

           De fenn sereg madár

– kacsák-e? fecskék? nem tudom –

húz a nádas felé. Mi lent

botladozunk, egymásba veszve;

előbb ő dőlt karomra, karján

most én vergődök át a lankán,

majd föl kétméteres hegyekre,

szitakötőt, lepkéket hajtván,

faggatva százszor is: ,,Szeretsz-e?”

Így nem jutunk túl messzire.

Fáradtan csukladoz a térdem,

neki pedig, ijedten érzem,

száznegyvenet ver a szive.

Tehát megállunk sebtibe’

a csonka jegenye alatt

(mely száraz ágát égre tárván,

tán száz év óta áll ott árván),

s szemlélődünk, míg elszalad

az Ismeretlen Cél felé

négy-öt vonat.

,,Oly érthetetlen minden érzelem –

kezdem később, de aztán prózaibb

hangon, halkan megkérdezem –

Mondd, édesem,

otthon biztos nem sejtik ezt

a nagy szerelmet, mely szived

szívemhez fűzi?” ,,Nem, nem!” –

nyugtat meg ünnepélyesen.

    Hat óra negyven.

 

IV

 

Emlékszem néhány csókra még,

s utánuk a következőkre:

két virággal hímes mezőre,

s hogy narancsszínű lett az ég.

Aztán dűlők szürkés porára,

aztán villanypóznák sorára.

Aztán egy völgyre s egy patakra,

a vízben békákra, halakra.

Majd avartűzre, mely lobogva

égett és négy konzervdobozra.

Majd – mint rablót, kit kaptak tetten –

láttunk nyulakat futni ketten.

Verebeket is eleget

s az úton egy holt egeret.

Odább néhány varjú kerengve

ránk károgott: Múlik a nyár!

    De legszebb volt a naplemente.

 

V

 

A naplemente épp olyan volt,

mint egy nagyon jól sikerült

giccs, melyről később kiderült,

inkább Monet-utánzat.

Így:

Képzelj el egy halvány hegyet.

Akvarell, sok vízzel kevert

kékkel festve. Feléje kék út

vezet,

húzódva hosszan, délnyugatra,

amelyre rézsút

harmincöt fok szögben vetíti

haldokló sugarát a nap.

(Óh, illanó, szent pillanat!)

A kékben alvó hegy fölött,

mint csipkefodrú függönyök,

a felhők épp úgy függenek.

Széleik lent aranyszinűek,

úgy, hogy nagyon valószinűnek

tartom: mi akkor, ott

magából a mennyországból

láttunk meg egy nagy darabot.

Szemem már ennyi fényre tompa.

Ő – elmelankólikusodva –

csak ül. Imádja a napot.

Mellette én, imádva őt is,

ölelve derekát szorosan:

közben a színek bíborosan

váltják egymást arcán a naptól.

(Bár, sejtem, nemcsak attól.)

    Ilyen körülbelül e kép.

 

VI

 

Dicső természetrajz! De szép,

de szép is néha, estelente,

a naplemente.

De nagyszerű is

elábrándozni halk szinekkel,

így, összedobbanó szivekkel,

így üldögélni hallgatag,

út mentén, parton, fák alatt,

s érezni, amint átitat,

valami imaféle, szent,

nagy, csendes-boldog áhitat.

 

VII

 

Két napja már, óh, istenem!

De rég jártunk azon a réten.

Azóta sem.

                  Pedig de régen,

pedig még senkit oly nagyon,

még soha-soha nem szerettem.

    Kéz a kézben sétáltunk ketten.

A szívemben a szerelem

elektromos ívfénnyel lángolt.

Bíborra, kékre festett nyár volt.

 

 

Egy szenvedély képei, 1944. szept. [168-172.]

Lakatos Demeter

 

 

SZÉP A FALUM

 

Szebb falu földön nem lehet,

amit elhattam én hon,

fűzfák alatt foly a Szeret

a virágos tájakon.

    Gyönyörűszép télen-nyáron

    falum, ahol születtem,

    nem felejtem minden áron,

    épp ha onnan elmentem.

Falumnak halhatatlan képe

mindig az eszembe áll,

úgy, mint Csángó ország népe,

vízmalom is pataknál.

    Nyáron a szép tábla búzák,

    mikor hintázza a szél,

    banyhán a rikatusz lúzák,

    hol a madár csiripel.

Szüreteket nem felejtem

ott nálunk a faluba,

téli östéket dét mentem

leányozni a fonóba.

    Máma járom az országot,

    elbúcsúztam tőle rég,

    ha feljárnám a világot,

    nem felejtem halálig.

Szebb falu földön nem lehet,

amit elhattam én hon,

hul foly Moldva és Szeret

a virágos tájakon.

 

 

banyhán = nádasban

rikatusz lúzák = rikoltó füzesek

dét = amint

 

Hazahív a hűség [270.]

Lajtai Gábor

 

 

FÉNYTÖLTE

 

Mikor vad káprázat édes ténnyé olvad

Mikor felhőmúltad nem fedi a holdat

Mikor sorsod karma egyenessé forgat

Akkor kész a lélek, akkor vár a holnap

 

Mikor gátak nélkül érzed a világot

Mikor vágyó léted hitből merít álmot

Mikor a kereszten saját magad látod

Akkor kérsz kegyelmet, utad onnan járod

 

Mikor szíved fénye szeretetbe réved

Mikor boldogságod más szívébe kéred

Mikor minden perced tanítványként éled

Akkor taníts csupán, akkor szórd a fényed

 

Akkor birtokod lesz erény és igazság

Akkor a kegyelem angyalburka száll rád

Akkor minden szívvel összefűz a jóság

Akkor lesz fénytölte, akkor kész a bárkád

Lajtai Gábor

 

 

KEVÉS

 

Kevés az út

                  de járni kell

Kevés a fény

                  de látni kell

Kevés a hang

                  de szólni kell

Kevés a perc

                  de várni kell

Kevés a szent

                        de hinni kell

Kevés a könny

                  de sírni kell

Kevés a cél

                  de menni kell

Kevés a sok

                  de ennyi kell.

Lajtai Gábor

 

 

SZÓRA NINCS IDŐ

 

Ma szép a lét

A tél felé kacsintó nyár is rekkenő

Ha kérdenéd

Ma válaszomba szőve lenne némi hő

A holnapérlelő

 

Ma más varázs

Kalácsa édesít és sóra nincs idő

Ha áradás

Apasztja bánatom ez enyhén meglepő

De mégis érthető

 

Ma dús a rét

Derűje rőt erőbe hintve tüntető

Ha múzsa véd

Az égi szóra megbocsát a büszke nő

A lelkeröppenő

Lajtai Gábor

 

 

ÚJ TAVASZ ÉBRED

 

A múlt kimúlt és rügy fakadt a fákra,

Ledobtad végre téli gondruhád,

A régi álmot új való kívánja,

A dünnyögés ma holnapért kiált.

 

Ne tétovázz, ha létbe vágy merülhet –

Ha tűz a nap, ne hívd az éjszakát!

Csak állj elé, s ha lénye megbizserget:

Derűt kínál a réttelen nomád...

Lajtai Gábor

 

 

TÉLI TÖRTÉNET

 

Riadtan, fázva ült a járdaszélen,

Fagyott markában fillérnyi öröm,

Gyermeki arcán csillogott a télben

Sós könny és közöny, hópihék között.

 

Felett jártak felsőbbrendű lények,

Megcsörrent néha pénzük a kövön,

Szemükben gyúltak nagyvárosi fények,

Kegyes szívükbe béke költözött.

 

És ő csak ült, csak ült a járdaszélen,

Mosoly oszlatta arcán a ködöt,

Kicsiny tavasz lett körötte a téren,

Hitte a fényt a fellegek fölött.

 

Szeretett volna átlátni az égen,

Köszönni reményt, kérni szebb jövőt,

Érezte Istent túl a messzeségen,

Koldusként ült az emberek között.

Lajos Krisztina

 

 

ÉJJEL

 

Csipetnyi csöndet csöpögtetnek

Parányi csillagok a kertbe.

A virágok kortyolgatják, és

Belesüppednek a sötétbe.

 

Minden elhallgat lassan, s a hold,

A néma őr, az égre tör daccal.

A kertben valaki hangtalan gagyog.

Az álomvilágba esti imámmal

beleolvadok.

 

 

Jégszonáta [46.]

Lajos Krisztina

 

 

MAGÁN ETŰD

 

Ahogy az éjszakában remeg a félelem,

a kövekben nyugszik a csend,

az alvásban a béke és az álom,

úgy rezdülsz végig te is bennem

mint rejtett hang egy hegedűhúron…

 

 

Jégszonáta [38.]

Lajosi Krisztina

 

 

REGGELI IMA

 

Ömlik a hegyről a nap mint a láva,

pipacsokban lángol a búzatábla

s ragyogva szemembe néz egy rózsa.

Kibúvik lombok közül a reggel,

játszik az ökörnyál a fénnyel…

érdemes volt élnem az éjjel.

 

 

Jégszonáta [34.]

Lajosi Krisztina

 

 

JÉGSZONÁTA

 

Egy felhőbe rejtett mosoly

Lelkünk mélyén a veremben

Törött jégvirág szirmok

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, kipp-kopp.

Apró jégszilánk csöngettyű

Milliónyi jég billentyű

Záródik, nyitódik egyre,

Vízcsepp kering a jégveremben

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, kipp-kopp.

Mindenhol zúzmarás bokrok.

Az üveges jégvilágban

Gyémánthangú kis csöngettyű

Zeng valahol egymagában

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, kipp-kopp.

A köd oszlik; kicsi csengő

Előjön a mosoly felhő

Visszhangzik a hideg erdő

Kicsi csengő, üveg csengő

Szétfoszlik a mosoly felhő

Ezer s ezer kis darabra

A nagy márvány sivatagban

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, itt-ott…

 

 

Jégszonáta [8-9.]

Lajosi Krisztina

 

 

SZELLŐJÁTÉK

 

A nádas táncra perdül

Az avar keringőzik

A galamb vitorlázik

A juhar fuvolázik.

 

A szellő elkapja sálamat

Összeköti vele az erdőt,

a nádast, avart, galambokat

és szétszórt önmagamat.

 

(Lebegek. Alattam: falevelek.

Felettem: szélrágta papírok. Leszállok.)

 

Visszatérek, haza tartok,

végigsöpröm szoknyámmal az utat

lassan, félve megyek vissza

magamhoz.

 

 

Jégszonáta [5.]

Ladányi Mihály

 

 

HELYSZÍN

 

Itt a tanyán

verseket olvasok fel a fáknak,

s a fák ettől rügyet bontanak.

 

Itt a tanyán

őszinte dalt súgok a szélnek,

s néhány másodperc múlva a szomszédban elmeséli.

 

Itt a tanyán

jelzőimtől borzonganak a füvek az árokparton,

s nekem tapsol a jegenye.

 

Itt a tanyán

leveti fűzös városi lábbelijét

és a dülőúton mezítláb jár az ének.

Ladányi Mihály

 

 

ESTI DAL

 

Alattam szalma zizegett,

        de nem lehet jobb puha ágyban.

Bennem metszették az utak

        folyók egymást. Az alkonyat

mindegy, hol ért: olyan nagyon

        testvérük voltam én a fáknak,

        mint most ágrólszakadt.

 

A természet erős tenyér,

        a völgy olyan, akár a vers:

fények szállnak belőle szét,

        hogy aki vándor, arra térjen.

A falu estetájt olyan

        mint egy meleg Arany-idézet.

Tejszag és ételszag között

        pók sző, szunyog sír, mész pereg.

 

Ki a világra éhesen,

        hegyek, folyók testét haraptam,

most ácsorgok, teszek-veszek

        a férfikor rácsai közt.

Már mindig ugyanaz az utca,

        a kilincs ugyanúgy csikordul

az izzadt és feltört tenyérben,

        mely én vagyok.

 

 

Mint a madarak [69.]

Ladányi Mihály

 

 

ABLAKNÁL

 

A szappan éneke kihallatszik a házból, meg a víz éneke.

A telep lefekvéshez készülődik.

Az ajtók közel vannak egymáshoz, most sorra becsapódnak,

reteszek mondanak jó éjszakát.

A konyhaajtók fénye még beszélget egy kicsit

mielőtt magukra húznák az éjszakát a házak.

 

Hány városban

álltam így, ablak mögött,

hallgattam az esti fürdővizek énekét,

a rekedt csapokat,

a testek boldog verdesését

a víz ujjai közt,

egy ablak mögött figyeltem az ablakokat, amint sorra elbúcsúztak,

és intettem a magános ablakoknak,

a késő éjszakáig villogóknak,

hogy itt vagyok,

hogy látjuk egymást…

 

A szappan éneke kihallatszik a házból, mondván:

figyelj! –

becsapódó ajtó kiált,

egy ablak függönyével integet.

Itt kell énekelnem,ezek között a házak között.

E foghíjas lépcsőkön indulnak el felém

a tárgyak izgatottan,

s e korhadt ajtófélfához támaszkodik valaki,

akire szemem rácsukódik.

 

 

Mint a madarak [66-67.]

Ladányi Mihály

 

 

ESTI SÉTA

 

Az este ráborul

a gőzölgő telepre, átkarolja

a nyirkos, összezsúfolt házakat,

hol disznóólak, konyhák közt ődöng

az ember s a csatornaszag.

 

Széntől feketén

térül a férfi, fejszéjét a falhoz

támasztja, megmosakszik,

aztán küszöbre ül

s szalonnát szel széntől fekete ujja.

 

Itt élek hetek óta.

Nem közeledik hozzám senki, és

nincs kedvem senkit megszólítani.

 

Lakásomban munkaidő után

olvasmányhoz készítek jegyzetet,

és kert húzódik ablakom alatt.

Disznóól-szag csak akkor árad erre,

ha házaik felől indul a szél.

 

Nem tudom, mért ődöngök mégis itt…

Talán mert jóllakom vacsoráik szagával

s megtelek szavaikkal,

mint sárral kevert szénnel

a csilla…

 

Romantikus, boldog, derűs koromban

úgy képzeltem a verejtékben-ázót

akár az őszt:

bölcs és nehéz.

 

Apám volt az első, aki ivott.

Itt iszik az egész bányásztelep.

Nem beszélnek jövőről, csak jelenről,

és nem gondolnak azzal, hogy jövőt

csinálnak nemcsak gyereket.

 

Csak a nehéz

tapad a földhöz elmozdíthatatlan.

Ezért tapad

az életük szívemhez, és ezért

keresem bennük izgatottan a

világba-áradó fluidumot

oly korban, amikor

a megosztott ütemben

ver a költők pulzusa is,

s a lelkes mozdulat kimért, akár a

húszéve házastársaké

a nemi élvezet előtt.

 

Én

nemcsak tudni: érteni akarom,

hogy miért lelkesedem.

És este, ha

a krumplipaprikás szaga

a gőzölgő telepet átkarolja,

ezért visz arrafelé ösztönöm,

ahol valaki egyszer majd megszólít,

vagy én szólítom őt,

hogy megbeszéljük végre a világot,

mert egyre sürgetőbb.

 

 

Szén és ember, (1963) [41-42.]

Ladányi Mihály

 

 

SIKÁTOR

 

Szeretek éjszaka sikátorokba járni,

keskeny utcák során, sötét grundokon át,

ahol bodzák között könnyű zajok követnek,

szél hordja a boldog testek meleg szagát,

 

szeretek éjszaka megállani a házak

között és elgondolni, mi van túl a falon,

hogyan mozdul egy kar, egy száj hallgatagon

hogy izzítja a lázat…

 

Fényekkel megrakott, nagy álom-üzemek

a házak. Valahol rádió szól szelíden.

Komor éjjeliőr, viszem köztük a szívem.

 

Térjetek nyugovóra – mondom – s örüljetek,

hogy holnap új nap jön örömre, szerelemre,

s majd újra éj borul szivárgó sebetekre.

 

 

Kortárs. 1961. február [244.]

Ladányi Mihály

 

 

MA ESTE

 

Este lett. S ma a lomha pára

mintha az én szivemből szállna

a tornyos, zengő pesti tájra.

Magános, hallgatag vagyok.

 

Emlékszem, oly egyszerű voltál,

akár anyók száján a zsoltár

vasárnap délután… De hol már

a te tiszta kis mosolyod?!

 

Elszálltam tőled, mint a sápadt

levél, ha őszi szelek járnak

s összeütődő kicsi ágak

sejtelmes dallama zokog.

 

Úgy kellenél… Ma úgy hiányzol!

Nincs tavasz, melyben nem virágzol,

csillagos-holdas esti ég, hol

nem a te láng-szemed lobog.

 

 

Az út kezdete [16.]

Ladányi Mihály

 

 

ÖREG ANYÓKÁK

 

Öreg anyókák ülnek este lenn

a kapunál, ha már elballagott a csorda

s a por mögötte lassanként leszáll.

Fogatlan szájuk ujjukra nyalint

és orsójukon gyűlik a fonál.

Felettük a felhőkócos égen

némán szikráznak fel a csillagok.

 

Néhány tücsök cirrog,

s a nyártól részegült

békák dalolnak harsány

nótát a tóban.

A földön minden jól van.

A tehén kinn az ólban

térdre ereszkedik

s hunyt szemmel tülökszarvu

bikáról álmodik.

A pléh fejőedény

hasán a tiszta holdfény

elringatózik némán

s a szénapadlás-létrán

néhány szál fű remeg,

hogy elballag a szél.

 

Ők bóbiskolnak és beszélgetnek közben,

hogy fáradt kis testüknek jobb volna már a földben.

Mint kaptárba a méhek a virágok porát,

úgy hordják ők ide a falu száz baját,

a hajlott hátú kis parasztanyókák… Ülnek

s a mások életében, gondjában elmerülnek.

Hisz nekik úgy lehet – nem is virrad már holnap.

 

Öreg anyókák ülnek körben, összehajolnak

a kapunál, ha már elballagott a csorda.

Ragyog rájuk az éj templomtornyának gombja,

a teljes, sárga hold.

 

 

Az út kezdete [11-12.]

Ladányi Mihály

 

 

LEVÉLHALÁL

 

Egy falevél az őszbe ájult,

nem is sikoltott, csak aláhullt,

olyan szépen és egyszerűen,

hogy megdobbant tőle a szívem.

 

Ki megtette, mit sorsa rendelt,

nem perdül könnye sem,ha elmegy,

nincs bánata, s ha van, felejti,

testét a csend karjába ejti.

 

 

Az út kezdete [10.]

Ladányi Mihály

 

 

KOROMTALAN TÜZEK

 

Otthon most a tengeriszárak

surrognak, ha a szél feltámad,

s a Malom-tóban, sűrű nád közt

éhes szunyogok sírdogálnak.

Otthon most csorda után baktat

s nagyokat pattintgat a hajcsár,

s pataverte széles utaknak

mélyéről hajlós füstként por száll.

Látod, annak az útnak őrzi

töviseit ma is a talpam,

azé a fényes, nagy mezőé

a forróság, a szavaimban,

hol Tóth Márton holt nagyapámnak

mutatóujja minden kútgém.

Ha eljönnél, virágzó hársak

jóillatát mind eléd vinném.

Szülőföldemmel lobogsz bennem

álomban, hitben, szerelemben,

huszonegy év fanyar ízéhez

képzelem ízét csókjaidnak

s szoknyád szelétől idegemben

koromtalan tüzek lobognak.

 

 

Az út kezdete [9.]

Ladányi András

 

 

ZSONGÁS-BONGÁS

 

Zengnek bongnak,

bennem zsongnak.

Zsongnak zengnek,

bongnak bennem.

 

Megborzongok,

rád gondolok.

 

Vérem dobog,

véled lobog.

Lobog vérem,

dobog véled.

 

Ajkam dúdol,

neved súgom.

 

Bongón fakaszt,

dongón tavaszt.

Tavaszi bongón,

fakaszt dongón.

 

Lágyan húzva,

hozzád bújva.

 

Szellő lebben,

felhő libben.

Lebben felhő,

libben szellő.

 

Könnyed látom,

szivárványon.

 

 

Arcok és énekek,

Budapest, 2009,

június 8. [179.]

Laczkó Géza

 

 

INTERIEUR

 

Havannaszín szoba, szürke ajtók, tölgyfa bútorok,

Két hatalmas bőrszék, elegáns és rongyos könyv a polcokon,

Fényes függőlámpa, érdes kékszín posztós íróasztalon

Barátságos, komoly, jólismert szerek,

Avult-türkiz szőnyeg, széles kerevet,

Vasárnapi csönd és tisztaság, két ívelt széles ablakszem,

Homályos derű és óraketyegés.

 

Nyitottszemű, félős, fázós gondolat,

Szerelemben fürdött szendergő kívánság,

Valami szép-várás, előretudás,

Ütemesen rengő érzelemgomoly.

A csöndesen alvó Akarat felett,

Verssorok zengése, lüktető folyása,

Párjavesztett rímek, hangtalan zene.

 

Szembe velem naptár, páros piros számmal,

Február utólja.

 

Párás hegyeken túl, hajnali álomban

Mozdult a Tavasz.

 

 

Mai magyar múzsa,

1909 [83-84.]

Lackfi János

 

 

VÉLETLEN

 

csomizom a ruciba

a habtestem

tinibugyi gumija

bemélyedten

 

kukisali parival

az étrendem

szoli mozi tekila

az én trendem

 

koviubi pörivel

a kedvencem

lekipali csokival

jaj vétettem

 

fusizik a fatim is

a műhelyben

vegyigyümi üviben

a sparhelten

 

depizik a szaniban

a mutterchen

dobi cigi dugiba

a farzsebben

 

könyi szivi nehari

ha tévedtem

lityi-lötyi pasival

azt végleg nem

 

vidikazi zacsiban

a vikendem

csörizi a telimet

a véletlen

 

 

Vidító [101-

102.]