Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
A szem, amelyről oly forrón daloltam, a kar, a kéz, a lába, arca, keble, melyeknek láttán magam is feledve az emberek közt elmagányosodtam,
a színarany haj, száz fényes bodorban, angyal-mosolyt villantó játszi kedve s mi még földünk menyországgá tehette: most ott hever mind egy maroknyi porban.
S én mégis élek! Búban és haragban, mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem, s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!
A szerelem dalát így abbahagytam: az ér kiszáradt bennem, és rekedten csap át kifáradt lantom is sirásba.
Dolgozz, de ne nagyon sokat. Annyit éppen, amennyi kell ahhoz, hogy úgy élhess, ahogy kedvedre van. Es még valamivel többet: hogy magadba is gyűjtsél. Szépet, jót, örömet. Tiszta és megelégedett érzéseket, nyugalmat, békét, tiszteletet. Önmagad iránti tiszteletet főként.
Elég, ha fél órával üldögélsz tovább a padon, mint amennyit előre szántál magadnak. Mert szépen süt a nap és a szellőnek kellemes, meleg virágszaga van. Elég, ha minden hetedik napon nem dolgozol semmit, csak örvendesz annak, hogy élsz és hogy szép a világ, amiben élsz. Mindez így éppen elég ahhoz, hogy megőrizd magadban az egyensúlyt és ember maradj.
Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt.
Minden emberben a remetét tiszteld. A magányosat, a tartózkodót, a szemérmeset. Minden egyéniség mélyén ez lappang valahol. Néha nagyon mélyen elrejtőzve a felületességek alá. De ott van. S akiben a remetét megbántod: ellenségeddé válik.
Tanulj tapintatot. A tapintat az együttélés diplomáciája.
Tanuld meg, hogy tapintatos ember mindég őszinte.
Abban, amit mond és főleg abban, amiről hallgat.
Légy jól nevelt. Igyekezz hozzánevelni magadat az emberek közelségéhez. Csak a neveletlen emberről lehet tudni, hogy mikor van rossz kedve. Fegyelmezd magad. Senkit sem érdekel, hogy milyen hangulattal ébredtél föl reggel
Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.
Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta. A fejlődés nagy láncolata összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc vége Isten kezében van.Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a láncról, de csak annyi történik, hogy letérsz a nyílegyenes útról,eltévedsz, hátramaradsz. De ha meglátod és megérted a láncszemek törvényét, akkor megérted azt is, hogy soha sem vagy egyedül. Legkevésbé pedig olyankor,amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy.
Amikor az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy forrásra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogod a zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízből. Ha pedig jó füled van, és érted az erdő nyelvét, akkor meghallhatod azokat a csodaszép meséket, amiket a forrás, a csermely, a patak tündére elmond ilyenkor a fáknak.
Ez több mint szerelem: Ez gondolat... Hajnali séta juharfák alatt... Galambszárny rebben Párák... permetek... Hullnak a sápadt őszi levelek.
Aztán a munka... és már odabenn. A szkenneren fehér cicád pihen... Megsimogatnám... mégse... nem lehet: Megérezné a simító kezet: Felébred, s akkor én is ébredek...
Már reggel van, kinyithatom szemem. Elmúlt az álom és a gondolat... A gondolat, mely több mint szerelem...
Mondod: a bánatod magános, Az örömöd ó, még magánosabb, Sötétség vagy, ha éjszakába jársz, De árnyék vagy, ha reád tűz a nap. És minden árnyék külön libegés És minden árnyék néma, külön élet, A bánat őket összesöpri-mossa, A fény mutatja meg a különbséget. Mondod: a bánatod magános, De volt-e már mély, zengő örömöd? Ölelni vágytad a széles világot S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött. Vágytál röpülni, önmagadon túlra, Nem messze, csak egy rokonszellemig, - Az örvendezőt hűvös mosolyok Önnön szívébe visszakergetik. Mint kehely szélén zengő aranycsöppek: Az örömital benned muzsikál, Túláradna, de nincs merre-hova, Leperegne, de csak habozva áll. Raksz vértet, páncélt a szíved fölé, De ver a szíved vért, páncél alatt - Ujjongva szólnál: most boldog vagyok! - És összeszorítod a fogadat!
