Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43699

Kulcsár Tibor

 

 

BIZAKODÓ ÉNEK A REGGELEKRŐL

 

Szeretem a tavaszi reggeleket,

amikor a hajnali égen

ébredező, szelíd bárányfelhők legelésznek,

s tiszta, sugárzó fényküllők özönével

felkarikázik a kéklő mennyei útra

minden idők leghírnevesebb atlétája:

a felkelő nap,

oda,

ahonnan épp az imént takarították el

a nagy bajuszú utcaseprők

a csillagok ezüst gyöngyporát

s rakéták, meteorok hullt töredékét.

Pajkos kedvű, féktelen szélkölykök

fogócskáznak vidáman körülöttem,

belekapnak borzas hajamba,

ficánkolásukra fölrezzennek

a szendergő útszéli bokrok

s a fák is,

amikor üde zöld reménnyel

kinyújtják zsibongó ágaikat

a tündöklő hajnali fénybe.

Szeretem a tavaszi reggeleket,

mikor a madarak eszeveszett, víg kurrogása

idehallik a térről,

s hallgatom, ahogy lelkesen kivágják

az érces, csengő fortisszimókat,

s talán

e harsány, harsogó zene,

e hangverseny sodró lendülete

indítja el azt az új napot,

ezt gondolom,

míg ajtómon kilépek,

s a csillogó szemű ablakok

sorra szélesre tárják szárnyaikat,

megtelnek az utcák, a terek,

s e sürgő, kavargó áradatban

csak a megfontolt, bölcs toronyórák

mérik talán nyugodtan az időt,

de a munkába sietők

úgy érzik,

még ezek is versenyeznek

s gyorsítják az új nap ütemét,

amikor itt később, ott előbb

csendül fel

az öt,

a hat,

a hét

(ez persze relatív,

s az egész naív okoskodás csak),

de tény,

hogy minden indul, minden éled

a reggellel

újrakezdődik az élet

(tudom, persze, ez is csak látszat:

a fényben alig venni észre,

hogy ők, akik egész éjjel égtek,

most már pislogva le-lezárják

fáradt

szemüket:

aludni vágynak

a neonlámpák,

erre gondolok,

míg a büfében

a sietve reggelizők

éhes, türelmetlen seregében,

jó étvágyú falatozók közt

ropogtatom

a frissen sült kiflivéget,

s arra,

hogy talán

lerázva kezükről a lisztet

s az éjszakát,

a tiszta fehéret,

most indulhatnak épp haza

a pékek).

S mikor újra

elragad a sürgölődő, zajongó utca,

susogó, suhanó kabátok közt

magam is

gyorsabban, fürgébben lépek,

tekintetem

megáll

egy-egy percre

a tűsarkakon ringó lányok

felvillanó, karcsú bokáján,

fehér fogak,

üdvözlő, biztató mosolyok

villannak rám,

szemek emlékét viszem magammal,

mindegyikben

valami kimondatlan

vágy

vagy remény,

vagy elhatározás:

hogy estig

ma biztosan felhúzzák az épülő falat,

megérkezik a megrendelt áru,

s a részeg szomszéd ma józanul kibírja egész nap,

s nem szidja a feleségét meg az istent, meg a rendszert,

hogy biztosan megjön, akit várnak,

s hogy ma végre találkoznak már

az egymást vágyó ajkak és az ujjak,

s ki tudja,

ezen kívül

még mennyi-mennyi más

vágy

és remény

és elhatározás

lobog kimondatlan is a szemekben

(hozzáteszem

a magamét is:

hogy e kusza,

elszórt

szavakból

vers lesz mégis),

az ember

úgy érzi

ilyenkor reggel:

szinte újjászületik a világ,

s levetkezve tegnapi önmagát

úgy indul az új napba, a mába,

mint e kifésült, frissen vasalt ruhájú

csöppnyi kislány az iskolába:

tanulni csak a szépet és a jót,

az igazat,

elnézem őt:

szemében

ez a nagy-nagy tisztaság

olyan,

mint fenn a sugárzó hajnali égen

a legelésző, szelíd bárányfelhők,

mint az éjjeli műszakról hazatérő pékek álma,

mint a szerelmesek első csókja,

mint ez az új napba induló világ,

e nagy-nagy tisztaság,

amire vágyok,

amit tibennetek is keresek,

társaim,

fiatal fiúk, lányok,

amiért szüntelenül kiáltok:

őrizzétek meg szívetekben

s életünkben

a tisztaságot!

 

 

Pogány imád-

ság [91-96.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43698

Kulcsár Tibor

 

 

SZERELMES VERS

 

Így még nem szerethetett soha más

Tünemény vagy isteni látomás

nem

több vagy annál

csak te vagy te magad

akit vártam

akit megálmodtalak

bűvös képzelet

megtestesült anyag

s minden vagy nekem

 

Így még nem szerethetett soha más

 

Szeretem szemed tiszta sugarát

vonzó mélyét nézésed melegét

szeretem íves szép szemöldököd

mely úgy szunnyad el a szemed fölött

mint alkonyatkor tóparton a sás

szeretem ha vállamra hajtod a fejed

hogy ujjaim mint félénk kisnyulak

hajad éjsűrűjében elrejtőzzenek

és szeretem csókolni a szád

mely kegyetlen és konok ha dacolsz

mint februári zúzmarás fagyok

szeretem csacska vidám kacajod

mely úgy csilingel ajkadon

mint rendületlen zord sziklák alatt

sebes folyású friss hegyi patak

szeretem büszke melleid

e két forrongó tűzhányó hegyet

szeretem karcsú nádszálderekad

formás bokádat

pávaléptedet

szeretem a zajló zsibongó várost

ahol élsz

ahol megszerettelek

szeretem az utcát a teret

amerre jársz

ahol veled megyek

a hajunk borzoló kósza szellőt

lábunk alatt a szürke járdát

a kigyulladó neonfényeket

szeretem a forró nyáréjszakát

ha ránk szakad a csillagrengeteg

úgy őrizlek

mint vén országút

tovatűnt vándor fáradt lábnyomát

s fájva engedlek el

hogyha válsz

mint ősszel

hulló levelét az ág

s ha visszatérsz

fogva tartalak

mint hullámzó kék vizét

a part

vagy mint szálló szelíd felhőnyáját

az ég

A széles világ

így teljes csak

veled

mint galaktikák

s csillagrendszerek

róják körötted végtelen útjukat

s rólad szóló kusza verssorok

mert tünemény vagy

isteni látomás

bűvös képzelet

megtestesült anyag

nem

több vagy annál

csak te vagy

te magad

a minden vagy nekem

s mint hatvan perc az óra idejét

betöltöd életem

 

 

Pogány imádság [76-78.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43697

Kulcsár Tibor

 

 

MÉG EL SEM MENTÉL

 

Még el sem mentél

még itt vagy látod

s én máris máris

érzem hiányod

mint a gyümölcsöt

fáról ha tépik

fájva szakad le

de válik mégis

te is elmégy s tán

nem jössz már vissza

mint nyári záport

a föld beissza

szívem is úgy zár

magába téged

kecsesen ringó

őzikelépted

tiszta szemednek

tükrét a mélyet

a pillantásod

a büszkeséged

mert elmégy elmégy

eltűnsz a nyárral

mint a zengeni

megszűnt madárdal

mint hideg télben

befagyott csermely

s hogy mégse menj el

úgy mint vásznára

festi a mester

a drága arcot

szénnel ecsettel

s hosszú időkig

élhet a vázlat

most én is én is

e versbe zárlak

megőrizlek mint

keret a képet

kecsesen ringó

őzikelépted

tiszta szemednek

tükrét a mélyet

a pillantásod

a büszkeséged

mert akarom hogy

megmaradj végleg

visszavárlak mint

fecskét a fészek

s mint egykor régen

szoborba vésték

ókori görögök

istennők képét

mert akarom hogy

megmaradj végleg

örökre téged

e versbe véslek

 

 

Pogány imád-

ság [55-57.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43696

Kulcsár Tibor

 

 

A SZEMED

 

Mint az éj, barna s biztató,

        mint nyári nappal, oly meleg.

        Oly tiszta tükrű, mint a tó,

        és oly mély, mint a tengerek.

 

Szempillád éjfélt font körém,

        mikor először láttalak.

        Szemeden, mint tó tükörén

        az árny, merengtem álmatag.

 

Néztem a szemed, mint ahogy

        nyári esteken a tavat

        nézi vágyva a telihold:

        megláttam benne magamat.

 

Elszédített a tiszta mély,

        elmerült szemem, s ott pihen,

        mint súlyos kő a tó ölén:

        éjszemed tengermélyiben.

 

 

Pogány imádság [16.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43695

Kulcsár Tibor

 

 

KETTEN

 

Mint sima szőrű, álmos, lusta nyáj,

aludni tért, elpihent a falu.

Szikkadni kezd az árokparti sár,

s a levelek susogva, halk szavú

nesszel összesimulnak a fán.

 

Ha festő lennék, szénnel festeném

e sok elmázolt, szürke vonalat.

Ketten vagyunk csak ébren: te meg én,

s ni, csöpp fények, mint jánosbogarak:

még szántanak a Láci Feketén.

 

A faluban nem mozdul semmi sem.

Csöndes az ereszalja és az ólak:

a kék sajtár már üresen pihen,

kérődző, csillaghomlokú borjak

rágják a csöndet lustán, szelíden.

 

A fűben tücsökbanda ébredez.

A csillagok – az égbolt szinte reszket –

dúsan csüngő fürtökben fénylenek.

Letörnék néked egy gerezdet,

de az egekig föl nem érhetek.

 

Csak kószálunk az estben hallgatag,

árnyékunk simulva olvad össze,

s míg egymásra talál a két ajak,

hogy vágyainkat csókban megfürössze,

s a lombos ágak reánk hajlanak,

 

elfelejtem, hogy néha féltelek,

s lehull rólam gond, kétely és titok,

s csak azt tudom, hogy oly jó itt veled.

Feltartanám a tűnő perceket,

ha csókolsz, s tiszta szemed rám nyitod.

 

 

Pogány imádság [17-18.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43694

Kulcsár Tibor

 

 

ÉJJELI UTAZÁS

 

Nézem a vonat ablakából

a távolodó esti várost.

Rám gondolnak már otthon, távol:

szilaj csikóként visz a vágy most.

 

Kökényszemű anyja ölében

útitársam egy szöszke gyermek.

Vasutasok ülnek be négyen,

tán éjjeli műszakra mennek.

 

Nő a jókedv, a derű, s nyomba’

előkerül az elnyűtt kártya.

Rá-rákacsint egyikük lopva

a sarokban egy szőke lányra.

 

Ablakomon szunnyad a pára.

Fények libegnek messze-messze,

mint száz csöpp szentjánosbogárka,

a tó felszínén tavaszeste.

 

Mint őszi felhők, tovaszállnak

a lágy-puha, kormos füstbolyhok.

Virrasztanak a bakterházak,

odábbáll a sok sürgönyoszlop.

 

Ezüstös csendben, dérütötten

alszanak már a barna földek.

Egy-egy szikra a földre röppen

és csókot ad a dermedt rögnek.

 

Az éjbe futnak már a percek,

lent a sínen a kerék kattog.

Társaim is elszenderednek,

megenyhülnek a fáradt arcok.

 

A gyermeknek édes az álma.

Már csak a szőke lány van ébren.

Belemereng az éjszakába,

és csillag gyúl ki a szemében.

 

 

Pogány imádság [10-11.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43693

Kulcsár Tibor

 

 

ŐSZI STRÓFÁK

 

Szeretem, hogyha hűvösebb a szellő,

s úsznak az égen szürke fellegek,

hogyha a várva várt öreg ősz eljő,

s peregnek, hullnak a falevelek.

 

Szeretem, hogyha hűs őszi délután

megnyílnak a bús, fekete egek,

s mint ifjú leány a hű kedves után,

hullajtanak sűrű könnycseppeket.

 

Szeretem, ha falum szántott mezején

lomhán pihennek a barna rögök,

a távozó pacsirták az ősz bús egén

búcsúdalt zengnek a földek fölött.

 

Szeretem az őszt. Már felém integet,

zörög az avar a lábam alatt,

míg emlékeim, mint a falevelek,

zizegve, halkan reám hullanak.

 

 

Pogány imádság [9.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43692

Kulcsár János

 

 

LEGYŐZHETETLEN MOSOLYOD

 

Legyőzhetetlen mosolyod

a könnyön át is fényre buggyan,

nem kutatod, mi lenne jobb

a jelennél, tebenned úgy van

 

elosztva béke, napsugár,

hogy minden percre jut belőle,

s ilyen maradsz örökre már:

sorsod árán a sorsom őre,

 

ki vár, vigyáz, szeretve félt,

ki mellett bízva jár a férfi;

segítesz minden tiszta célt

rendeltetés szerint elérni,

 

s ha szárnyalásom szélütött

bukással néha földre dobban,

ismét erősre szépülök

legyőzhetetlen mosolyodban.

 

 

Vasi Szemle. Helyismereti folyóirat. Vas megye Tanácsának tudományos és kulturális folyóirata. 18. évfolyam 1. szám. [szerk. Horváth Ferenc]. [Szombathely], Vas megye Tanácsa, 1964. 138.

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43691

Kulcsár Ferenc

 

 

ÉDESANYÁM

 

1

Milyen nagy, Istenem,

milyen csúf a világ!

Angyal voltál, édesanyám,

kisleány és virág.

Milyen szép, Istenem,

milyen nagy a világ!

 

2

Anyu, olyan észveszejtő minden:

áldott kezed nyoma a kilincsen;

e négy égtájra felfeszített bolygó.

Meghalni, élni jó!

 

3

(Minden oly egyszerű, kisfiam.

A fű, az ég nő boldogan,

és szárnyalón, mert Ura van.

Halhatatlan minden, kisfiam.)

 

4

Édesanyám, halhatatlan kislány,

játszol a rettentő ég alatt;

vadgerle búg az akácon,

angyal fésüli lenhajad.

 

5

Anyu, most sziszeg, tornyosul,

süvít a szél, tutul:

Isten a kozmoszt – cirógat.

– Mit is mondhatnék rólad?

 

(Anyu, most édes az élet,

muskátlit, bánatot éleszt.

Örök útját rója a nap.

– Fésülgetem kislány-hajad.)

 

Anyu, most elragad, árad,

dühöng a szél, támad.

Dörömböl, suttog, karmol.

– Drágagyöngyök közt alszol.

 

6

Letört az Isten legszebb ága,

viola vérző virága.

Édesanyám. Édesanyám.

Egyetlenegy édes hazám.

 

Édesanyám, drága,

teremtés legszebb lánya,

könnyeim közt hová legyek –

porrá lett két áldó kezed.

 

Nincsen, aki óvjon, áldjon

e védtelen, végtelen világon.

Édesanyám. Édes.

Egyetlenegy fényes.

 

Édesanyám, árva,

világnak leghűbb virága,

egekbe szállt fényességed.

Isten áldjon! Isten véled!

 

 

Zsé arca [64-66.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43690

Kulcsár Ferenc

 

 

ÉDESANYA-SZÓK

 

                          Gyermekeimnek

 

Mikor én az anya-szókkal játszom,

pipacstenger lángjai közt látszom:

nyárfavirág-könnyű vagyok,

mint a páva, sétálgatok.

 

Mikor én az édes-szókkal játszom,

zöld fűtenger habjai közt látszom:

fényes tollú tűzmadárra várok,

kerek világ szép szívében állok.

 

 

A mi nyelvünk, (1991) [289.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43689

Kulcsár Ferenc

 

 

ÓRIÁS ARANY-ORGONA (részletek)

 

Ó, anyanyelv! Cserben minket soha nem hagyó,

halottaink szemüregéből is fény felé kúszó,

ünnepnapon, gyászban is legvégső haza,

megvallatunk: értünk vérző, ismeretlen katona.

 

…………………………………………………

 

Anyanyelv, jámbor Jézus-fia vagy,

keresztre van téve mindenegy szavad,

s mi, akik az átkok oldását keressük,

a vérző szókat a keresztről levesszük…

 

…………………………………………………

 

…Az édes szókat a keresztről levesszük,

fájdalmas igéink kebelünkbe tesszük,

melengetjük őket, s világ csudájára,

ráhelyezzük gyöngén gyermekünk ajkára.

 

…………………………………………………

 

 

Anyanyelv, te törékeny, mégis kemény lélek!

Végtelen célom és öncélom, akár az élet!

Emlékek emléke, jelenek jelene, jövők jövője,

hallgatásom, álmom, nevetésem és sírásom zenéje,

 

élő s éltető levegő, lélek lélegzése,

mit is kérdezzek tőled! Félsz-e…?

Féltesz-e engem…? Halálod zúg bennem egyre…

nélküled a halálom értelmetlen és sivár lenne.

 

Sebzetten verdes anyanyelv-madarunk:

pontosan és gyönyörűn, jaj, már nem fogunk

szólni a Házról, amelyet elhagytunk örökre.

Nem lesz hites szavunk a hívogató rögre,

 

az udvarokra, szép arcú, ráncos öregekre,

a kapufélfán matató, tanácstalan kezekre…

Nem lesz már egy dalunk sem a szépen szóló szőlőről,

a szoknyáját a földig leeresztő, titokzatos anya-jövendőről.

 

Ó, eltorzult szavaink szakadékában totyogók,

ti kabátotok ujjába ijedten motyogók,

szívetekben didereg az anyanyelv-madár!

Engedjétek a fényre, szabad röptére vár:

 

…………………………………………………

 

 

A mi nyelvünk, 1984 [287-288.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43688

Kulcsár Ferenc

 

 

FORRÁS

 

Aki nem kezdődött és nem múlik el,

aki nem hallgat, és jaj, nem felel,

ki változatlan s érzékelhetetlen,

és azzá lesz, aki lesz és lehetetlen,

aki előtt név és névtelenség semmi,

ki nem távozik s nem bír megjelenni,

ölelkezések súlytalan, izzó láza,

ezer évek áradó, parázna hiánya,

befogadó s kiáradó, akadozó titok,

aki nincs, de léte végtelenné nyitott,

ki magasabb az égnél s tengernél szélesebb,

aki felé utam égő porban vezet,

tűhegy, melyen minden élő forog,

s övéi a gyilkosok s mind a boldogok,

ki elevenben s holtban önmagát figyeli,

s létével minden zug csordultig van teli,

az Első fény, akinek van Neve,

s elgondolhatatlan a szelleme,

ki szótlanul szól és némán árad,

sodorva hitvány göncét a szolgaságnak,

aki által hozzám az egész világ beszél,

a villám, a fű, a szivárvány s a szél,

körökön túl izzó, mérhetetlen nulla,

fenségesen s folyton megvalósuló s újra,

szándékaim, szavaim, perceim ünnepe,

musica mundana, széttengerző zene,

ő, tulajdonságok nélküli semmi –

 

mindenem, kit nem tudok megnevezni.

 

 

Förtelmes kaszálógép avagy köszöntés Hiccingából [197.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43687

Kulcsár Ferenc

 

 

IV. ETŰD

 

Az égből ma hozzánk lejön a madár énekelni.

Ó, arcodat várni s keringni annyira jó.

Zeng a gyümölcs a nap alatt,

s a dombon ma állatsereglet legelész.

Ó, a táj szétesik, a nap összeéget.

Segíts, hogy ma elszakadjak

egy lélegzetvételre tőled.

 

E házban a lángok egyre kitörnek.

E szó egészen lassú és egyszerű.

E meztelenség, ó, mennyire fényes.

S köztem és közted ez az őrület!

Ó, legyen az Időben könnyebb ma neked.

 

Az égből ma hozzánk lejön a madár énekelni.

Ó, arcodat várni s keringni annyira jó.

Zeng a gyümölcs a nap alatt,

s a dombon ma állatsereglet legelész.

Ó, a táj szétesik, a nap összeéget.

Segíts, hogy ma elszakadjak

egy lélegzetvételre tőled.

 

 

Tűzpalota [90.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43686

Kulcsár Ferenc

 

 

I. ETŰD

 

Az arcod csukott virág.

Fellengsz messze, te fényes ág.

Ringasd el megtört életem.

Titkával a lélek,

csukódj össze velem.

 

Gyöngykagyló

és ütés meg ütés,

lassú dobpergés vagy,

lassú dobpergés vagy,

itt dobogsz mellemen,

bűvölő-bájoló,

tartsd élve szellemem,

igézd, fennmaradjon

világűző heve,

hullj alá, hullj alá,

gyümölcsízű mese.

 

A tenger is zárt virág.

Fellengsz messze, te fényes ág.

Ringasd el megtört életem.

Titkával a lélek,

csukódj össze velem.

 

 

Tűzpalota [57.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43685

Kulcsár Ferenc

 

 

MÁSODIK LEVÉL

 

Hosszú, vörös haja a napnak ma arcomba lógott.

Szívem levele ma zöldebb, mint e táj.

E fa édes törzsénél ma sírok.

Várlak ma is, szép királyleány.

 

Kristály időkben arcodnál csoda várt rám,

de hulló titkaival elfut ma tőlem az élet.

Mint kit kőbe véstek, márványba, sárga fémbe:

sosem hitt énekét hallom a növénynek.

 

Átfog ma engem a múlt és eljövendő.

Két kezem közt arcom föltámad, sír, nevet.

Küldj nekem halk angyalt minden éjszakára,

mondókát, ősi bájt, lassú bűvöletet.

 

Küldd ki kérges kezem ma is, királyleány,

harangozó, sok boldog gyümölcsöt hogy szedjen.

Küldj ki a madárhoz, fekete röghöz,

hol ember voltam, csillag, barbár sok daltól esetlen.

 

Harangok nyomán úszok ma, mint a fény.

Jobb így, ó, sokkal jobb járni a fehér időt.

Csavargó arcomra hull a por, a szél.

Ó, királylány, ma sejtem, sejtem a jövőt.

 

 

Tűzpalota [22.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43684

Kuczka Péter

 

 

PESTI LEVEGŐ

 

A fenyőerdők levegője jobb,

gyanta illata s oxigén pezseg.

S a völgy, amelyben kis patak locsog,

egy sikátornál tán százszorta szebb.

 

Itt vegyigyárak savas füstje száll,

s üzemek felett szürkül a korom,

mégis, mikor az éj óráinál

szobámban ülök, nyitva ablakom,

 

s egy kicsi szellő lopva lesuhan,

frissnek érzem, mint széna illatát,

felpillantok és nézem boldogan

az égi s földi csillagok raját,

 

és elmerengek: jön a kikelet, –

városom kedves levegője mos,

– s az utcán cirpel, mint egész sereg

tücsök, a legutolsó villamos.

 

 

Verses Budapest, (1955) [394-395.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43683

Kuczka Péter

 

 

ÉBREDÉS A NEVEDDEL

 

Felébredtem. Úgy bujtam át az álom

meleg húmuszán, akár a füvek,

amikor tavasz suttog a határban,

s kidugják a föld alól fejüket,

mert régóta mocorogtak a mélyben,

valami öntudatlan akarat

hajtotta őket, szinte észrevétlen

működő erők; eső és a nap.

Mi űzött engem álmomból az éber,

fönti világba, – kutatni minek?

Az első szó, mit idefönt találtam

a neved volt, békességes neved.

Úgy hajolt rám, mint lombok csendes árnya,

mint patakocskán átivel a híd,

ahogy az anya hajlik kisfiára

s adja tápláló, szelid melleit.

Még nem akartam szememet kinyitni,

de ébredő emlékeimen át

jött, zuhogott és áradt milliónyi

hanggal, fénnyel és színnel a világ,

hogy neved igaz tartalommal töltse,

mert hisz nevedben minden benne van,

a dér, a hold és az ősz haj ezüstje,

a nap, a búza, lámpafény, arany,

víz csobogása, szelek suhanása,

tenger moraja, pusztán messzi tűz,

megszabott pályán csillagok futása,

erő, mely szétvet, növel, s egybefűz.

Igy teltem csurig véled a szivemben,

ezen a decemberi reggelen,

kinn szürkeség volt, nem tudott lehullni

a hó, csak csüggött a hideg egen,

a bérház is felébredt körülöttem,

sustorgó vízcsap, rádió, zene,

a falakon át beszéd brummogása, –

az élet jó és szokott üteme.

S e barátságos hömpölygésben én is

végleg kibújtam az álom alól,

mig nagy útjának mai ütemén is

a reggelbe fordult a földgolyó.

Keltem. Öltöztem. Rágyújtottam. Ettem.

De a neveddel teli volt szivem,

és zsongva zsongott minden tetteimben

a szomorú és édes szerelem.

 

 

Virágom, virágom, (1955) [218-219.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43682

Kuczka Péter

 

 

MAJD…

 

Ahogy az őszök futnak,

ahogy a föld kering,

egyszer eszedbe jutnak

szerelmes éveink,

 

s ámulva nézed őket

csukott pillák mögül,

mint karcsú szálfenyőket

völgyecske mélyibül,

 

vagy havak olvadását,

mikor tavasz rohan,

vagy csillag lefutását,

ha zuhanvást zuhan,

 

és úgy jutok eszedbe

azon a délután,

hogy daltól részegedve

boldog voltam s vidám.

 

 

Virágom, virágom, (1955) [217.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43681

Kuczka Péter

 

 

HOL EMBER NINCS MÁR…

 

Hol ember nincs már, a tenger vizéből

kimered egy hatalmas sziklaszál,

ezer évenként rárepül az égből

csőrét köszörülni egy kis madár.

 

Úgy mondják, ha az apró koptatástól

a gránithegyből semmi sem marad,

az időből, a végtelen múlásból

kopott el egyetlenegy pillanat.

 

Nem tudom, milyen hosszú lesz az élet,

de tudom, szerelmünkhöz visszajár,

mint emlékező, hűséges cseléded,

gondolatom, e kéklábú madár.

 

S vetődnek arra véletlen hajósok,

járván az ember-nem-látta vizet,

nézik a szirtet, mit a tenger csókol,

és elmesélik majd mindenkinek.

 

 

Jónapot!, (1955) [DIA]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43680

Kuczka Péter

 

 

FELHŐN KÜLDÖTT ÜZENET

 

Valóban szép vagy? – így gondolkozom, –

kik nem szeretnek, milyennek is látnak,

dolgozó, szürke gépnek,

                                       vagy virágnak,

ködnek, asszonynak, fehér napsugárnak?

 

Akkor, az erdő szélén, nyári napban,

olyannak láttalak, mint bárki mást,

most messze vagy s én háborgok magamban,

s úgy látlak, mint eleven ragyogást.

 

Fanyar levelek füstje száll szobámban,

künn esik szárazok s vizek felett.

A gondom az: merre jársz, mit csinálhatsz,

te is nézed a nagy fellegeket?

 

Egyiket köztük nevemmel jelölném,

cikk-cakkot írnék reá, tüzes ábrát.

Lásd, ha egy percre felnéznél az égre

a többi közt ezt biztos megtalálnád.

 

 

Jónapot!, (1955) [DIA]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43679

Krüzselyi Erzsébet

 

 

AZ ŐSI NAGY KERTBEN

 

Az ősi nagy kertnek fái között járok,

   Vén gyertyánfa-lugas integet felém.

Bemegyek, s alatta merengve megállok,

   S átnézek a csöndes temetőbe én.

Közepén a templom bádogfejü tornya

   Vigyázó őrszemként messzeségbe néz,

Szerte korhadt fejfák, – sírok beomolva,

   Közöttük egy tarka tehén legelész…

 

A gyertyánfa-ágak fölémbe hajolnak,

   Besüt a hunyó nap piros sugara;

A földön lombárnyak tarkállva mozognak,

   Ha átszáll a fák közt a szél sóhaja.

Csak nézek, csak nézek át a cinterembe,

   Amott pár kicsinyke új sír domborul;

A rajtok fakuló apró kék keresztre

   A közelgő alkony bús árnya borul.

 

Odébb egy magasló barna fakereszten

   A Megváltó képe ott szomorkodik;

Rászáll egy madárka, aztán tovarebben

   A közelben hajló rózsabokorig.

Omladozó kőfal köríti e helyet,

   Fedett kapujánál pár lombos fa áll.

Oh, itten bizonnyal lel nyugalmas enyhet

   Ki szívére máshol gyógyírt nem talál!...

 

A magasló templom íves ablakában

   Megtörik az alkony piros sugara

S fájó ellentétül e csöndes világban

   Rózsaszínű, vidám fényben ég fala.

Ragyogva csillámló bádogfejü tornya

   Vigyázó őrszemként messzeségbe néz,

Szerte korhadt fejfák… sírok beomolva…

   Közöttük egy tarka tehén legelész…

 

 

Magyar nőköltők [325-326.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43678

Krüzselyi Erzsébet

 

 

ŐSZI ESTÉN

 

Ráterült az éj a hervadó vidékre,

    Hallgat a fa lombja, hallgat a madár.

Fent ragyog a holdnak sápadt, méla fénye,

    Ezüstösbe játszik tőle a határ.

Távolabb a bércek feketén terülnek,

    Ezüstös szalagként ott fut a Tisza,

A hold sugarai beléje merülnek,

    És ott ringatóznak hűs habjaiba.

 

Kint ülök sokáig, s mélázok a tájon,

    Oly jól esik itten csöndben, hallgatag,

Általrezeg rajtam egy bús érzés fájón,

    Amint széjjelsütnek a holdsugarak.

Nem tudom leírni, mi szorítja lelkem,

    Reszkető pillámon könny miért rezeg.

Talán az én fájón eltitkolt szerelmem

    Jutott az eszembe, s az illette meg.

 

Vagy tán a sok hulló, sárguló levélke

    S szirmait hervadtan hullató virág;

Beleszáll a lelkem a közelgő télbe,

    És érzi és látja, mily bús a világ.

Ma még süt a napfény, s nyit virág a réten,

    Ma még víg a szívünk, boldog, és szeret;

Holnap talán már a kipusztult vidéken

    A hó-szemfedőn a téli fény remeg.

 

Csak ülök az éjben, csak nézem a tájat,

    És kezemre hajtom mélán fejemet.

Mozdulnak a lombok, hűvös szellő támad,

    S intenek a fákon a kis levelek.

Intenek a fákon, búcsúznak a tájtól.

    Ki tudja, lesz-é még kék nekik az ég.

Búcsúznak a nyári, napfényes világtól,

    Ki tudja, hogy holnap fent lesznek-e még?

 

Kint ülök sokáig, s mélázok a tájon,

    Oly jól esik itten csöndben, hallgatag.

Általrezeg rajtam egy bús érzés fájón,

    Amint széjjelsütnek a holdsugarak.

Nem tudom leírni, mi szorítja lelkem,

    Reszkető pillámon könny miért rezeg.

Fel-felsajog fájón eltitkolt szerelmem,

    Szegény szívemet tán az vérezte meg!

 

 

Magyar nőköltők [314-315.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43677

Krüzselyi Erzsébet

 

 

EZÜST ERDŐBEN

 

Gyönyörű, holdas téli tájon

Hideg, dermesztő éjszakában

Gyors, könnyen futó, karcsú szánon

Vad bércek között jártam.

 

Mintha fénylő, ezüst erdőben,

Álomországban mentem volna,

Gyémántos lomb ingott fölöttem,

S virág hullott le róla.

 

Kicsiny, habzó patak morajlott

Fagyott szélű, csipkés medrében,

Hókoronával rája hajlott

Egy-egy öreg fűz mélyen.

 

Álltak, mint groteszk, néma árnyak,

A cserjék hótól elborítva,

S ingó, hajlongó táncot jártak,

Ha szállt a szél sivítva.

 

Szűk, rejtett völgyben, tél fagyában

Futott a könnyű szánka vélem,

Csudás fehér-ezüst világban

Repült a néma éjben.

 

Valami bús sovárgás járt át,

A fehérségbe hogy ledőljek,

S szórja az ég hulló virágát

Énrám is szemfedőnek.

 

Akkor a fagyos, puha ágyban

Aludhatnék örökre mélyen,

S hosszú, édes álmodásban

Nem lenne ébredés sem.

 

Nem érne soha, soha véget

Az álomország csoda útja,

S járnám az ezüst erdőséget

Örökké vágyva, futva!

 

 

Magyar nőköltők [318-319.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43676

Krulik Zoltán

 

 

KÚT VIZE

 

Kút vize tompán csillan,

Rezdül a szín.

 

Százmillió éves kő csobban,

Enyhül a kín.

 

Zöld fagerendán csipke,

Perceg a szú.

 

Barna dió földben korhad már,

Néma tanú.

 

Mályva a szád hajnalban,

Mandula íz.

 

Éj-feketén roskad rám tükre,

Hallgat a víz.

 

Újra szivárog a méreg,

Balga idő!

 

Nincs ma igazság,

Lándzsás szíved mossa eső.

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43675

Krulik Zoltán

 

 

ŐSZ

 

Alma, körte a tenyeremben,

Ringva hulló falevél.

Mézét pergetik ma a nyárnak,

Nem lesz üres a kenyér.

 

Tükre-fátyola a Tavasznak,

Szórja gyöngyeit az Idő,

Köd világol a vizeinken,

Porba csepeg az eső.

 

Őszi éjben a bizonyosság,

Sárga szőnyege falevél.

Könnye csordogál a fenyőnek,

Zsákban kuporog a Tél.

 

Kétkedők hava a december,

Boldogok hava január,

Ördögök sara a szekéren,

Jólesik a suba már.

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43674

Krulik Zoltán

 

 

VÁNDORÉNEK

 

Mikor Csíkból elindultam,

Csillagokkal takaróztam,

Zaboláztam a villámot,

Abból fontam a korbácsot.

 

Napot fényes homlokomra,

Görbe holdat kalapomra!

Se szamaram, se kenyerem,

Göncöl csillag a szekerem.

 

Csengettyűim mind felfűzve,

Kösöntyűim ágra tűzve.

A gongjaim libasorban.

Dobot verek haragomban.

 

Út porából köpönyegem,

Bú és bánat a süvegem,

Könnyeim dolmányom gombja,

Fájdalommal van felvarrva.

 

Bujdosónak örök baja,

Se szekere, se szamara,

Kerek világ a hazája,

Keserűség a babája.

 

Elvándorlók, útonlévők,

Lelketekben tarka felhők,

Kössetek ki még időben,

Égi- földi kikötőben!

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43673

Krulik Zoltán

 

 

HOLLÓ-FEKETE ÁLOM

 

Holló-fekete álom,

Fújtat, szuszog a vasló.

Éjjel kereke sincsen,

Csillog, arany a patkó.

 

Kormos fekete szénnel

Gyomra telibe tömve.

Hatvan karika fordul,

Gördül Badacsonyőrsre.

 

Hatvan kicsike ablak,

Csillag szalad az éghez,

Szikrát kavar a Napnak,

Szürkét kever a kékhez.

 

Ködben fekete erdő,

Elrejt, csoda, ha láttat.

Bújtat fura bolondot,

Megvet puha faágyat!

 

Áron, kicsike párom,

Vessző, venyige, tüske.

Fussunk hamar a házba,

Bújj már be a cipőbe!

 

Nyergelj, topog a pejló,

Prüszköl a csatasorban,

Hatvan lovasa vágtat,

Felhőt kavar a porban!

 

Harkály kopog az ágon,

Reccsen, ropog a gallya,

Mókus szalad a fára,

Kúszik föl a magasba.

 

Éjjel zörög az asztag,

halkan susog a kéve.

Jó lesz tavalyi nádból,

Dobjuk föl a tetőre!

 

Zabszem-kicsike házunk,

Döngölt agyag a padló.

Magvak olaja csordul:

Körbe forog a vak ló.

 

Alma kicsi kosárban,

Földön mazsola, körte.

Ősz van, arany a sárban,

Nézz csak be a tükörbe!

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43672

Krulik Zoltán

 

 

FELHŐS

 

India úszik az égen.

Kuba holdbeli táj.

Ha a szél foga csattog,

Hova futhat a nyáj?

 

Égi mezőkön a bárány,

Szelek farkasa űz.

Kavarog a köd a pusztán,

Duruzsolgat a tűz.

 

Jaj, takaróm tova foszlik,

Becsapós ma az ég.

Hova úsznak a kazlak,

Hova tűnik a kép?

 

Mandula ízű az ajkad,

Keserű ma a szám.

Szemed kék-kova-csillag.

Lila füst a ruhád.

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43671

Krulik Zoltán

 

 

SÁRGA A REPCE VIRÁGA

 

Sárga a repce virága,

Zöldell a fű körülötte,

Ő a király a határba’,

Szél uradalma fölötte.

 

Hajnika duzzog a réten,

Csókokat oszt a Királynak,

Zöldül a béka kezében,

Ugrana már a Világnak.

 

Este bogárka világít,

Látsz millió pici szentet,

Kéreg alá fut a cincér,

Mind oda vész, aki törtet.

 

Úszik a csillag az égen,

Lángol a csóva mögötte,

Üstökösök hada fénylik,

Bú s nevetés a szülötte.

 

 

2004

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43670

Krulik Zoltán

 

 

SZÉL

 

Szél, hova tűntél?

Hegyeken túl rohanó víz sodrán fut a fény.

 

Hó, tovaomló.

Ha tavasz jő, beborít már mindent a fekete takaró.

 

Ég, csoda emlék.

A szivárvány havasán túl már minden csupa-csupa kék.

 

Nyár, tele kaptár.

Ma a réten szerelemtől zúg-döng a bogár.

 

 

2004

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!