Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Kegyelmet kérek a meg nem értetteknek azoknak akik képtelenek áthidalni az anyától fiától a mindennapi egyszerű feladatoktól elválasztó parányi árkokat; azoknak akik idegenek maradnak az ölelő karokban, az éltető napsugarakban, az ingekként viselt sötét szobákban.
Azoknak akik lelkük börtönőrei, akik örömük megmérgezői, akik sírás helyett jajveszékelnek, mikor gyengédséget észlelnek önmaguk után settenkednek, a lőrésekkel teli szívűeknek, minden zárt és gyanakvó léleknek.
Kegyelmezzetek azoknak akiknek nincs erejük a gonosznak szemébe mondani gonosz sem a rossznak hogy rossz, annak aki sajnálja igazsággal sújtani az embert; az irgalomból hazug embereknek. Az embernek aki megalázkodik a helyett hogy megalázzon valakit, annak aki ha fel is ismeri valaki arcán az álarcot nincs szíve onnan letépni, az embereknek akik képtelenek megsérteni a más elveket valló embereket, azoknak akik sosem tudnának mások felett ítélkezni, akiknek minden bíró szigorú, minden irgalomból kimondott hazugságért és a hozzá hasonló gyengeségekért.
Ki osztályozza a villámokat, a füvet, patakot? Ki játszik az ajándékfuvolán, amit meg se kapott, oly dallamot, hogy maga is dallammá változik, átszellemül s körötte verdes, csattog, az, amit eddig belül hordozott híven: enlelke. Ki az, ki saját útját veled együtt rója utat, kertösvényt, és havasokat s körül- és átsétálja önmagát? Verseid olvasója.
Ha most a tölgyet figyeled e késő, csendes estén amint fölé a Hold lebeg, a végtelen szelíd atomja s a fény, akár nemes fém a tájat gyöngéden bevonja, hogy megcsillan levélen a harmat könnyű nedve s az enyhe nyáridőnek szellői közt zizegve mint felködlő virágok emlékeink időznek — érzed-e: közelget foszfora az ősznek.
Ha most a tölgyet figyeled: föléd is lassú Hold lebeg — s a nappalok már fogynak, az árnyak egyre nőnek s a bolygók míg forognak, galaxisok pörögnek: az időnek ütődnek — lásd, holdunk is maholnap a nyárból őszbe görnyed.
Ne jöjjön őszöd, kedves. Maradj meg nyári égnek. Már gyors iramban húznak fölöttünk át az évek.
Talán csak hiszem Hogy jól csinálom Amit éppen csinálok Legyen az sajtreszelés Vagy más Mondjuk villanyszerelés Mert biztos nem vagyok benne
Öregszem az például egészen biztos Bár néha elgondolkodom az örökléten Vasárnaponként szunyókálva macskáimmal Akkor egészen nyilvánvaló Hogy nem halok meg soha
Tudsz róla, hogy ha elkezdted volna építeni a Parthenont... a születésed napján, még egy év, és kész is lennél az egésszel? Na jó, egyedül nem ment volna. De semmi baj: Hogy önmagad vagy, az éppen elég. Pont azért szeretünk, mert az vagy, aki. De tudtad, hogy a te korodban Judy Garland százötvenezer dollárt szakított egyetlen filmért, Jeanne d’Arc győzelemre vezette a francia hadsereget, és Blaise Pascal kitakarította a szobáját? Akarom mondani, feltalálta a számológépet.
Persze minderre később is ráérsz az életedben, miután kijössz a szobádból, és virágba borulsz, vagy legalább szépen összeszeded a zoknijaidat.
Valamiért nem megy ki a fejemből, hogy Lady Jane Grey már tizenöt éves korában Anglia királynője volt. Bár később lefejezték, úgyhogy ő véletlenül se legyen a példaképed.
Néhány évszázaddal később Franz Schubert, amikor annyi idős volt, mint te, főzött a családjára, ami mégsem tartotta vissza attól, hogy négy szimfóniát, két operát, és két teljes misét komponáljon, még kamasz korában. De persze ez Ausztriában történt, a romantikus érzelmesség csúcspontján, nem itt, Cleveland-külsőn.
De tényleg, kit izgat, hogy Anna Oakley tizenöt évesen mesterlövész volt, vagy hogy Maria Callas tizenhét évesen debütált Tosca szerepében? Szerintünk te úgy vagy különleges, ahogy vagy, akár az étellel játszol, akár a semmibe bámulsz.
Egyébként amikor azt mondtam, hogy Schubert főzött, hazudtam. Bár ez nem jelenti azt, hogy minden házimunkából kihúzta volna magát.
Volt egy ember, ki megtudta naponta a rádióból és a hírlapokból milyen boldog lesz itt az utókor kolbászból lesz a lépcsőházi karfa és ó, egek egész hegyek, egész hegyek lesznek szaloncukorból.
S szólt az ember: ezt mind most akarom, máskülönben nincs igazság a földön, már az időm nem naplopással töltöm a nap helyett ezentúl mást lopok és ó, egek a szót a tett, a szót a tett követi itt a földön.
És híre ment, hogy ezt lehet. S épp ettől valósult meg a kollektivizálás mert nem volt olyan hivatal vagy állás hol nem loptak naponta számtalanszor és ó, egek egész hegyek, egész hegyek kerültek zsebbe akkor.
De jött a baj, hogy kicsik a zsebek a problémát a lapok is megírták nagyobb zsebeket követelt az ország és jött a zsebszabályzási rendelet és ó, egek megnőtt a zseb, megnőtt a zseb és eltűnt benne az ország.
Olvas. Magyar szerzőtől. Valami életregény. Én egyre kevesebbet olvasok, amikor igen, többnyire tekintetekből. Csak az övéből nem, folyton lesüti. Surrognak a lapok, gyorsan halad. Igazi fogyasztó, én meg haszonélvező, mert amit elolvas, elmeséli. Kiönti a szereplők lelkét, személyiségeket vesz föl, tobzódik a stílusban, megéli. Már halkan szuszog, háromszáz oldallal mellkasán. Leveszem a szemüvegét, óvatosan kiveszem a könyvet az ujjai közül, lekapcsolom a kis villanyt. A hunyt szemek körül apró ráncok, idáig észre sem vettem. Így a legszebb. Most sem hallja, hogy szólok: a szemhéjak mögött talán épp minket olvas tovább.
Téged hoz az új nap. Embertől emberig várakozom ünnepélyes komolysággal. Neked ajándékozom ezt az időt, önmagamból, amíg várlak, s a percek elsietnek mellettünk.
Az átmenet megállt. A padló nem recseg, a szárnyas ajtót nem vágja be senki. Az ajtófélfán árokká mélyültek a repedések. Nincs kinek elmagyarázni, ezek határok.
(Akkor púposodott a vetemedett fa. Apa sokat késett. Hátán, ahogy előredőlt, feszült a zakó. Az inge dohos. Hússzínű – mondta, ha velünk vacsorázott.)
A konyhaküszöbön billegek, az ajtóra rajzoltam: ez apu, ez pedig anyu, a kék vonalnál ötéves vagyok.
Katóka kilencévesen kitűnő bizonyítványt vitt haza, édesanyja örült neki. Fénykép is készült róluk, ahogy örülnek. Mit tudták ők, minek örülnek ezerkilencszáznegyvenhárom júniusában? Mit tudott anya és lánya másfél évvel később a téglagyárban a sorból kilépve? „Mi most akkor elmegyünk innen”, súgta, és megszorította Kató kezét. Mit tudta a kislány, hogy a gettóba visszamenve a háború végét se apja, se anyja nem éri meg? Nem tudta ötvennégy tavaszán, hogy egy évvel később kicsi fiának fog örülni. Hogy tizenegy évvel később öngyilkos férjét fogja temetni. Hogy negyvenegy évvel később fiát fogja gyászolni. Tudta, hogy egy öregotthonban végzi? Hogy elhull a virág, eliramlik az élet? Katóka kilencévesen kitűnő bizonyítványt vitt haza, édesanyja örült neki. Fénykép is készült róluk, ahogy örülnek. Mit tudták ők, minek örülnek ezerkilencszáznegyvenhárom júniusában?
Nagyon meggondolandó kivel fekszel egy ágyba milyen az ottelója milyen a muskotálya milyen legyen a padló milyen legyen a szék mire az ember lánya leteszi mindenét a jersey blúzt a szoknyát a bugyit kombinét nagyon meggondolandó milyen legyen a szája a mosolya a bokája a pihéje a bája milyen legyen az utca ami hozzá vezet milyen legyen a város a kert a kerület lesz-e szemében őrült lángolás amitől fölgyullad a világ is ha a lány nekidől Nagyon meggondolandó mert aztán ott a lány magában a szobában meztelenül csak áll szedegeti a cuccát gyönyörű rongyait meztelen köldökével világokat vakít kapkodja visszavenni a szoknyát a tüdőt szapora lélegzését milyen volt azelőtt nagyon meggondolandó kit hogy lehet szeretni milyen legyen az arca milyen legyen a szék mire az ember lánya leteszi mindenét milyen az íze szája emléke muskotálya a poharában a bólé az üvegében a sörlé az asztalán a sercli mert van ahonnan többé már nem lehet magunkat sohasem visszavenni.
Nem azért zaboláz fegyelmem, mert a szenvedély elhagy engem, nem azért csöndes bennem a harag, mert vágyaim is lustán nyugszanak; nem azért áll őrt éberen az ész, mert az indulat szunnyad s elenyész,- de azért hajt a fegyelem korlátokon át s tereken, de azért lobban szenvedélyem, hogy ki élni segít éljen; hogy ne pólyálja puha paplan a nyugalomtól nyughatatlant; hogy a tagadó tétovázzon, szégyen-könnyétől bőrig ázzon; hogy ki szeret engem-szeressen hűséggel próbált szerelemben…
Aztán majd úgyis elmegyek. Tettem mit tennem lehetett. Függök a felhők lepke-szárnyán. Villám hasít szét, nem szivárvány.
Nekem egy halott ne mondja meg, hogy mit csináljak, nekiláttam a lakásnak, csak úgy bűzlött a jelenlététől, a legapróbb tárgy is maszatos volt az ujjlenyomatától, a kamra tele volt majd-valamire-jó-lesz-még dolgokkal, soha semmire nem voltak jók, és most már nem is lesznek, tizenkét szemeteszsákra való cuccot ganajoztam ki, és vittem le a kukákhoz, ott végezte a szemüveggyűjteménye, melynek minden retkes darabjához más szempár szükségeltetik, a működésképtelen tranzisztoros rádiók garmadája, a kábelek és elromlott lámpák, a nyeletlen kések és a pengétlen késnyelek, a kép nélküli keretek és a keretezetlen képek (nincs kettő, amelyik passzolna egymáshoz), a kiszáradt töltőtollak, melyekbe nem lehet tintát kapni, az üres öngyújtók, melyeket sehol nem töltenek újra, a kilyukadt zoknik, amelyeknek stoppolásával semmi értelme rontani a szemet, mikor öt pár kínai zoknit kapsz egy ezresért, és ha már itt tartunk, az alma, körte, gomba, rumbatök formájú stoppolófák arzenálja, melyeken csak azért sem foltozok soha kínai zoknit, egy csomó olyan kütyü és szerkentyű és vízicsoda, amelyeknek létezéséről nem is tudtam, de nem is akartam tudni, amelyek hasznáról fogalmam sincs, de nem is akarok fogalmat alkotni, válogatás nélkül szórtam a zacskókba az egész hóbelevancot, egy hörcsögmódra leélt élet kellékeit, és komolyan, úgy, de úgy megkönnyebbültem, mikor mindentől megszabadultam, csak arra eszméltem fel, hogy a házmester rázogatja a vállamat, mit bőgök itt a kukára borulva.
A tücsök zengte dalát Egész nyáron át, Kaszinókban és mulatókban, S mire fúdogálni kezdett az őszi szellő, Gyűlt kis vagyona, elegendő. Játszott ő jobbra, játszott balra valóban Sok műintézményt bejárt. Most már csak biztosítani kellett tőkéje hozamát.
Így hát a rókához sietett, Kinek mestersége az uzsorakölcsön, S aki meglátva, hogy az agyonpúderezett, Művész mily nyafka, gyermeteg, Vérszemet kapott, markát dörzsölte rögtön. – Drága Hölgyem – ömlengett –, Öné és a művészeké Minden hódolatom! A pénz, hogy úgy mondjam, a lét Alantas velejárója, fájdalom. Nélküle meg nem lehetünk, Az emberi sors ily zordon! Vele vesződni kell nekünk! Ám ez legyen az én gondom. Sajna, nem vagyok lírai alkat, Mint ön, ki oly emelkedett, A pénzgondot nekem, méltatlannak Adja csak át, művészetét így nem fakítja meg! Géniuszát fel ne aprózza, A korlátlan felhatalmazást ha most Aláfirkantja hamarost, A többi pusztán ócska próza. Higgye el, hölgyem – szólt nyájas mosollyal – szívem szerint A múzsák oltárán áldoznék magam is szünetlen.
Nyújtotta a papírt. – Na ne röhögtessen! – A tücsök rá fagyosan tekint. A mézes-mázos róka úr Látja a festett szempárt villogni pengemód vadul. – Ha ajtaján bekopogtam ma, Hát csak mert tudom, uzsorakamattal dolgozik, És szeretném, ha a pénzem fialna, Ismerem pontosan a százalékait. Nekem is megvan a magamé. Majd egy kicsit Rátesz, hogy önnek is megérje. Nekem fontos a vagyonom növekedése. Holnap felkeresi ügyvédem, a vipera, A szerződéskötést vele kell majd megtárgyalnia. Merengve ellenőrizte sminkjét legott, Elegánsan vállára vetve Rókairha villogott, (A róka úgy tett, mint ki észre se vette), S mielőtt távozott, a művésznő így rebegett: – Csak szegényeknek adja ki pénzemet (A róka ekkor újra bizakodni kezdett!) – Ugyanis – összegezte a tücsök bájmosollyal szájszegletén –, Mint hallom, fizetésképtelenség esetén, Ha árvereznek, Az ő ingóságaikon lehet túladni könnyedén.
Róka mester magát nagy cinikusnak tartotta, Ám most fejet hajtott. Zenét tanul azóta.
ebből a tájból csak a szél az alkonyi szél ismerős ahogy az útmentén eregél s nekihasal a vizenyős sáncmartoknak de már a sás vagy sáté-féle valami ahogy a szélben dudorász nem olyan mint az otthoni füvek fák nevét nem tudom s az ismeretlen csillagok tekintetével magamon úgy állok itt e délbarokk éjszakában mint akinek már halottai sincsenek
2
megítélsz-e majd istenem kételkedőn is arra vágyom hogy valaki ne földi szem elébe kelljen egyszer állnom ne ügynökök ne vámosok mondják persona non vagy grata s vannak miket nem bízhatok se testvérre se jóbarátra itt volna most az alkalom innen szinte egedbe látni tőled volna jó hallanom miként volt s lészen ezutáni életem mert félő hogy holtan észre se veszed majd hogy voltam
3
ki annyi poklot járt a földön hihet-e másvilágiban szörnyű kínok közt nyűgölődöm s az igazi még hátra van nem a halálban még előtte amelyben részeltetsz uram a fölbújtott káinok ökle mikor majd arcomba zuhan isten báránya hiába vetted magadra világ vétkeit hiába ha a szeretetnek rózsája hervad s nem virít hiába minden áldozat ha kiszemeltél a kárhozatra
4
s nemcsak engem a nyelvet is mely ezerévig áldva zengett de ha vétkezett volna is tekintse érdemét kegyelmed ne rostálják ki mint a konkolyt a szemenszedettek közül adj rá reményt mint a lecsonkolt testrész szemétre nem kerül én látom itt mi minden sorvadt el néhány évszázad alatt bélyegét az elkárhozóknak süsd rám semmint a hódolat igájában mint nyelve-volt indián legyek hódolód
5
fehér pillangók függönye öleli körül a tüzet vízesés morajlik ide mint egy mennyei ütközet halni készülő öregek arcáról ismert nyugalom simítja végig a vizet s megérinti a homlokom elülről kéne kezdenünk de semmit sem felejteni abból mi megtörtént velünk s élni élni az édeni bűntetlenségű elemek társaként örök életet
6
(itthoni változat)
fehér pillangók függönye öleli körül a tüzet hó hull el kellett jönnie a se veled se nélküled olyan közömbös mint a hold vagyok ki voltam valaha nem érdekel már hogy mi volt ne lenni többé ne soha káromkodáshoz nincs erőm imádkozáshoz nincs imám fekszem patyolat lepedőn mint édesanyám oldalán valahol mintha valami nyílna virága csönd álom a szirma
Akkor délután ruhát teregettünk az áprilisi drótokra, mint két málna, olyanok voltunk apám kis balkonján. Figyelmesen adogattad a ruhákat egyenként, simítottad a ráncokat, ráztad a csipkét, pászítottad egyik zoknit a másikhoz, magadat hozzám. Csipeszt tettél a hajamba és törölközőbe göngyöltél. A magányosak tavasszal is egyedül várják, hogy lejárjon a mosógép hosszú programja, olyankor mint a vízkő rakódik bennük a csend. De te szeretsz, két csíkos zokni közt mondod, kompótot lopsz és virágot, és vársz amennyit kell velem. A szavaid, mint egy teknőnyi mosott ruha, remélem vannak olyan nehezek.
Én nem tudom a választ -illetve magamtól nem tudom-, de egy kedves -értő- ismerősöm szerint mindkét változat az írótól származik, csak időrendi eltolódás van közöttük.
Két változatot találtam ebből a versből. Ő írta át vajh?
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Móra Ferenc: Apám
Kis temetőnkben tudok egy zugot: Az öreg remekes szűcs nyugszik ott. Híres, amit varrt, ködmön és suba, Neve sokáig él a faluba. Magam is sokat elemlegetem, Számon mosollyal, könnyel lelkemen, S ilyenkor ifjú bimbóm, gyermekem Szivemre melegebben ölelem.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut A szeles éj, amelyen elaludt S valahányszor hörögve sír a szél, Mindig azt gondolom, hogy ő beszél. Az öreg műhelyt sírja vissza tán, Fáj a sötétség néki s a magány, A hideg ellen hallat tán panaszt – Mi fáj a holtnak, isten tudja azt.
Ám megjött a tél tegnap délelőtt, Beszitálta hóval a temetőt, S az öreg szűcs már nem panaszkodik, Az öreg szűcs már szépet álmodik. A hó fehér, selymes, sürű, puha, Ugy takarja be, mint meleg suba S a télizöld, mely hegyig belevész, Az rajta zöld irhábul a szegés.
Móra Ferenc: Apám
Kis temetőnkben tudok egy zugot: az öreg remekes szűcs nyugszik ott. Híres, amit varrt, ködmön és suba, neve sokáig él a faluba.
Magam is sokat emlegetem, számon mosollyal, könnyel lelkemen, s deres fejemmel sok-sok hajnalon ölében alszom a műhelypadon.
Sírhatnékom van, ha eszembe jut a borongós nap, melyen elaludt, s amikor halkan sírdogál a szél, mindíg azt gondolom, hogy ő beszél.
Az öreg műhelyt sírja vissza tán, fáj a sötétség néki s a magány; a hideg ellen hallat tán panaszt mi fáj a holtnak, Isten tudja azt.
Ám megjött a tél tegnap délelőtt, beszitálta hóval a temetőt, s az öreg szűcs már nem panaszkodik, az öreg szűcs már szépet álmodik.
A hó fehér, selymes, sűrű, puha, úgy takarja be, mint meleg suba, s a téli zöld, mely hegyig belevész, az rajta zöld irhábul a szegés.
Akkora értelmiségi nem lehetsz, hogy el ne mosogass, és olyan nagy macsó sem, hogy a gyereked szaros pelenkái felett fintorogj és öklendezz, gondold csak meg, felelősséggel tartozol azért, aki belőled származik, és őbelőle származik a pelenkatartalom, amelyért ilyenformán ugyanígy felelős vagy, nincs mese, takaríts, takaríts magad után, utódod után. Felejtsd el, nem zümmög nyomodban robotporszívó, asszony nevezetű sem, szedd össze magadat, szedd össze szemeteidet, amit elhullatsz, ami belőled kihullik, az te vagy, rendezd kidobható csomagokká, és szabadulj meg tőlük, hajítsd ki a házon kívüli, váron túli űrbe űrszemétnek. És igen, poros az ablakpárkány, már megint poros, sőt, porosabb, mint tegnap volt, ráadásul még egy kövér légy is odadöglött, direkt a te kedvedért és mulattatásodra, és én, ebédfőzés, leckében segítés, mosás, rendrakás, vásárlás Bermuda-sokszögében ma sem, bizony, ma sem jutottam hozzá az ablakpárkány-törölgetéshez, nincs más, mint fogni a kis férfikacsóddal a cseppet sem nőnemű porrongyot, és két mozdulattal letörölni, utána kirázni az ablakon, ugye, hogy nem fáj? Ha egyszer neked ennyire fontos a párkánytisztasági kérdéskör, rajta, galambom, dobd be magad, rövidebb idő alatt megvan, mint ha öt percig morogsz magadban és csapdosol, öt percig meg koslatsz utánam a lakásban, mint egy hisztis kölök, és jó eséllyel összekapunk, és így lesz legalább indokod berúgni vagy elcsavarogni, a párkány meg koszos marad. Ahogy a szemetet is elég szerintem összesöpörni a konyha sarkába, és két-három naponta lapátra tenni, mit vacakoljak vele, engem nem bánt, s ha téged igen, hát rajta, bogaram, lelki nyugalmad megér egy lehajlást, erős férfinak meg se kottyan! A szemétnek nincs neme, a háztartási tevékenységeknek nincs neme, nincsen nőnemű fakanál és hímnemű csőkulcs, női merőkanál, férfi cipőkanál, szedd össze magad, szórd szét magad, vesd elénk magad apró darabokban, épülj be a falakba, Kőműves Kelemen, nem leszel egyedül, nőd már ott figyel a két tégla közötti résben. Az érzéseknek viszont lehet neme, lehet a fájdalomnak, lehet a haragnak, az undornak, az elkeseredettségnek, az örömnek, kérdés, átélhet-e nő férfiörömöt, férfi nőharagot, s ha már kérdés, hát miért ne. Most mit bámulsz, egy nő neked ne legyen okos?
Most, hogy megszűnt a két világrendszer csatája, ledőltek a falak, kinyíltak a kapuk, s tapsolhatunk, hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk, nekünk legalábbis nem, nem igaz, hogy lehet másképp is, velünk legalábbis aligha, most, hogy felszabadultunk ez alól az egész alól, a keresztünk alól, a diktatúránk alól, a fél életünk alól, két kutya rohan egymás felé a mezőn, farkuk győzelmi zászló, orrlikaikban eksztázis és rémület vegyüléke, vajon mit találnak majd egymás hátuljában? akármit, most már nem halogathatom tovább, most már igazán meg kell tanulnom élni, hát nem? Végül is tudok evezni, úszni, fára mászni, megtanultam autót vezetni, tudom használni a lemezjátszót, a telefonkártyát, elboldogulok a mosógéppel, egyszer szorult helyzetben egy kódrendszerű csomagmegőrzőben hagytam a csomagomat, és ebből se származott semmi bonyodalom, ha felvisznek egy akármilyen magas hegyre, lesíelek onnan egész jól, nem mint a Zurbriggen, de egész jól, szívós vagyok, ha szorgalmas nem is, egyetlen hatalmas elszánással meg tudom tisztítani mindkét szobában az ablakokat, valamikor le tudtam vezetni a gömb térfogatát is, épp élni ne tudnék megtanulni? A kis dolgokkal fogom kezdeni, fokozatosan haladok a kis dolgoktól a nagy dolgok felé, annyit iszom, amennyi jólesik, nem többet, nem izgulok, nem idegeskedem, nem vigyorgok fölöslegesen, nem esem depresszióba, nem, mert nem javít a közérzetemen, és megtalálom a helyes arányt aktivitás és passzivitás között, de előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni, ha rám mosolyog egy nő, nem kötöm vele össze rögtön az életemet, ha szeretem, összekötöm, mi történhet? de ha szoros, meglazítom, ha laza, megszorítom, de ha nem érzem jól magam, nem esem kétségbe, tudatosan törekedni fogok néhány dologra, hogy jól érezzem magam, ne túl jól, de elég jól, reggel kelek, este fekszem, de nem túl korán, olyasformán, mint most, csak tudatosabban, éjfél előtt sose alszom el, ezen nem fogok változtatni, kerülni fogom a fölösleges szabályokat, nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta, mindazonáltal nem fogom szándékosan gyilkolni magam, szokásaim lesznek – vannak, de ügyelni fogok rá, hogy ne legyek a rabjuk, lehet, hogy veszek egy kutyát, de lehet, hogy nem, videót biztos nem, az embereket szeretni fogom, de csak módjával, de hogy fogom szeretni őket? hogy kell szeretni őket? előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni, és ha észreveszem, hogy fütyörészek, hát istenem! ha nem, hát nem! készséges leszek, de ha kell, undok, az nem lehet, hogy ne tudjak elég undok lenni! persze mindent a kellő helyen, erre nagyon oda kell figyelnem, oda fogok figyelni, hogy ne legyek se túl szórakozott, se túl pedáns, se túl őrült, se túl normális, se arany középutas ne, az se! a kis dolgokkal fogom kezdeni, nem leszek maximalista, megőrzöm a hidegvéremet, a humorérzékemet, de csak egy bizonyos határig, az embernek legyenek határai! lesznek – vannak, Kelet-Európában nyugat-európai, Nyugat-Európában kelet-európai, ettől nem esem kétségbe, nem bújok ki a bőrömből, nem robbantom fel a világot, én nem, sajnálom, tudom, hogy ez opportunizmus, de csak fokozatosan haladok, előbb megtanulok élni, és ha már megtanultam, akkor is kerülni fogom a nagy szavakat, lehet, hogy fellőnek a világűrbe, ha nem muszáj, inkább ne, de ha muszáj, ha fellőnek, és nem öntözhetem tovább a Yukka pálmámat, akkor is azt fogom majd mondani a kedvesemnek, hogy öntözze tovább a Yukka pálmámat, ha már mindenképpen fellőnek, ha már megtanultam élni.
Hát eljött a szerda, és megint hiányzol, pedig olyan szépen megterveztem mindent: kötök egy sálat, fodrászhoz megyek, vagy megint átjön hozzánk a szomszéd gyerek, a lényeg, hogy nem leszek egyedül. A gondolat cikázik, menekül, de utánakapok és hosszan csodálom, bár meg sosem értem. Hogy lehet, hogy a tegnapi álmom is rólad szólt, meg a maiban is benne leszel, hogy folyton ott vagy, egyre szívósabban, és akaratosabban, kérlelhetetlenül és ezer alakban? Azt hiszem, nem is léteznék nélküled. Vagy ez csak egy buta, oldhatatlan révület, mindenesetre tenni nem lehet ellene. Nem is akarok. Végre mocorog bennem az élet, virágok nyílnak a tüdőm falán, és apró rügyekként bomlik ki, pattan mind a harminchárom csigolyám. Együtt lélegzem a mindenséggel. Még a hiányod is különös élvezet. Mert tudom, van valamim, ami hiányzik, és azt is, hogy újra az enyém lehet.
Ha találkoznánk, nem kérhetne számon semmit. Nekem mégis volna pár tanácsom: csinálja máshogy. Tanuljon meg időben vezetni és úszni, korán kelni és kiadást vezetni. Tanulja meg használni a testét, egyáltalán: tanulja meg, hogy a teste ő. Tanuljon meg hibázni. És ne írjon naplót. Ne húzza el a kezét. Üljön fel a buszra. Ne hordjon kéket barnával, vagy legalább figyeljen az árnyalatokra. Legyen óvatos a neon színekkel. Veszítse el a szüzességét korán, legyen szerelmes később. És ne csináljon mindent feladatszerűen! Ha elrontja, az árát én fogom fizetni.
Lakik nálam egy macska egy ideje. Sosem voltunk jó barátságban, persze én se erőltettem. Tegnap mégis dorombolni kezdett. Vagy most hazudik, vagy eddig.
