Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44601

Mécs László

 

 

A MINDENSÉG BALLADÁJA

 

Ébred, moc-can a tojásban a sejt:

„Is-ten, Is-ten,” huszonötnapi ritmus.

Titkon dob-ban az anyaméhben a lét:

„Is-ten, Is-ten,” kilenc havi ritmus.

Ó jaj, ha kihagyna! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Dobogón zakatol, kacagón-zokogón zakatolgat a szív:

„Is-ten, Is-ten,” jó nyolcvan a pulzusi ritmus.

Ó jaj, ha kihagyna! A vérpatakokba

belefagyna a lét-zene s pirosan párázna magasba

lelkünk, ha kihagyna a ritmus! De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Csobogón menetel a patak, a folyó, a folyam:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! A hegytül a tengeri tájig

belehalna halak sokasága, hajók sora, sajkák,

malmok raja rína! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Lobogón jön a Nap, megy a Hold, megy a Nap, jön a Hold:

„Is-ten, Is-ten, nap-pal, éj-jel” háromszázhatvanötször!

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! Nem volna szivárvány,

nem volna virág, nem volna világ, csak futna a Föld,

a gigászi koporsó! – De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten, Is-ten!”

 

Ragyogón menetelnek a csillagok és naprendszerek egyre:

„Is-ten, Is-ten, fény-év, fény-század, fény-ezred.”

Ó jaj, ha kihagyna a ritmus! De él az ERŐ, de él az ÜTEM:

dobog és csobog és lobog és erjed az Idő a Tojásban.

A Tojásnak a héja: az Örökkévalóság,

mely áll a Tenyéren, áll, tartja az ISTEN.

 

 

Szines ablak, 1937 [58-59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44600

Mécs László

 

 

A FÉNY EGY FURCSA KOZMIKUS TITOK

 

A fény egy furcsa kozmikus titok,

a Napnak vére:

más törvényű világból érkezik

s brutálisan hull az ember szemére.

 

            S a virágplánták elnyelik, lúgozzák,

            belőle minden ártó részt kimosnak:

            és láthatod a fényt szelidke kéknek,

            lilának, bársony-barnának, pirosnak.

 

A fény egy furcsa kozmikus titok,

a Napnak vére:

élvezhetetlen mint a gyöngy, arany,

idegenül hat az ember inyére.

 

            S a szőllők, búzák, fák a fényt befogják:

            a végtelent izlelhetővé szűrik

            s ha kóstolod bor-, birs-, kenyér-alakban,

            sejtéseid felszökhetnek az Ürig.

 

A szeretet nagy, kozmikus titok,

az Isten vére:

más törvényű világból érkezik,

sok szív remeg meg mártiros hirére!

 

            S a tiszta szívű költők és a szentek

            átszűrik, szenvedik, könnyel lugozzák:

            s jóság-, szelidség-, békesség-alakban

            izlelheted, milyen az Isten-ország!

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1933 [511-512.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44599

Mécs László

 

 

SZÍVEK KÖZT JÓ A SZÍVNEK

 

A távolság nem oly nagy, vonat is volna innen,

s autót küldtek értem, hogy vendégségbe vinne.

Piros rózsákat tűztek minden zege-zugába:

hogy a vas feketéje, a kerekek zúgása,

a benzinszag ne fájjon s ne menjek egyedül.

 

Mert tengerben a könnynek, a füttynek füttyös szélben,

pipacsnak pipacsok közt, méhnek méhrajban délben,

varjúnak varjúvárban, hársak között a hársnak,

szívek közt jó a szívnek! Becsatlakozni társnak

egyhez, ezerhez, népes nemzethez: ez a jó!

 

Csak menni, együtt lenni, együtt virulni jóban

és hervadozni bajban, aranyhalas folyóban

arany uszonnyal úszni, onnét folyam-mederbe,

onnét a mérhetetlen titokzatos tengerbe

s becsatlakozni végleg Istenhez: ez a jó!

 

Addig pedig bevonni a vasnak feketéjét

virággal vagy holdfénnyel a bánat barna éjét,

szivárvánnyá szeretni a könnyek keserűjét,

sebekre rácsókolni stigmák piros derűjét

és menni, együtt lenni, szeretni: ez a jó!

 

 

Üzenet, 1933 [265.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44598

Mécs László

 

 

AQUARIUM

 

Az életem kristály-üveg. Ragyog.

Csiszolt. Átlátszó. S olyan szimpla-tiszta,

hogy megmondhatja minden óvodista,

hogy ki vagyok.

 

Ó, nem dicsekszem többé már hiún!

Az Oimposzt titán-harcban bevenni

nem fogjuk! Ez vagyok: törékeny semmi.

Aquarium.

 

Élővizet (időt) töltött belém

egy Kéz, eddig harminchét évnyit,

bútól borong, örömtől fénylik

felső felén.

 

Volt itt hínár, iszap s más emberi

lim-lom: medúzák, szörnyek és a kagyló,

melyből kikelt Vénusz, a szép, aranyló

titokteli;

 

s ha holdas éjjel jött s vizet kavart

az ördög bennem, megmerítve markát:

sok bajt csinált, sok piszkos kis viharkát,

sok zűrzavart.

 

Vannak már nagy kegyelmű csöndjeim,

itt úszkál szívem pírjában a vérnek,

s körötte kis imakagylókban érnek

jó gyöngyeim.

 

Vizem letisztult. Az élet szemete

eltűnt. De néha az aranyhal felsír

az Óceán után, mert az emberszív

mind remete!

 

Sok mindent sejt szívünk az ég alatt!

Átúszná álmok, eszmék minden árját,

s aquariumban szűk börtönbe zárják

a lét-falak!

 

Ha tisztulásunk ideje letűnt:

Valaki átönt minket tengernyi

örökkévalóságba! Ó, csak ennyi

az életünk!

 

 

Üzenet, 1933

[164-165.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44597

Mécs László

 

 

MÖGÖTTEM MINDÉG OTT A HEGY!

 

Mögöttem mindég ott a Hegy.

A versem csak marék aranypor,

mit bányásznom az égi kegy

a titkok méhéből parancsol.

Mögöttem mindég ott a Hegy.

 

Mögöttem mindég ott a Rét.

Könyvem virágok tiszta csokra,

A vers, virág: Isten-pecsét,

mit ráüt boldog, bús napokra.

Mögöttem mindég ott a Rét.

 

Fölöttem mindég ott az Ég.

Ha csillagot csillogtat ujjam:

sok lelken csillag-kotta ég,

amelyből égi dallam ujjong.

Fölöttem mindég ott az Ég.

 

Mögöttem mindég ott a Tenger.

Gyűjts gyöngyöt! Gyöngyhalász vagyok,

s mert megtiport a hullám-henger:

vers-kagylóm nagy titkot gagyog.

Mögöttem mindég ott az Isten!

 

 

Üzenet, 1933 [31.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44596

Mécs László

 

 

GYÖNYÖRKÖDTEM

 

Gyönyörködtem a ritmusomban, midőn a szöllőhegyre mentem

pajkos dalocskát dudorászva és nem is véve észre menten,

hogy lépre mentem én is, én is! Zsinóron tartott egy Varázslat.

Nem vettem észre azt a lasszót, mit fürjnek, fának és darázsnak

nyakába pöndörít a május: ficánkoltam s a lépteimben,

az izmaimban gyönyörködtem, mintha kegyemből élne minden!

 

Gyönyörködtem a víg tücsökben, mely holdkórosként lépre ment, és

a május minden méze, kéje, mikkel tobzódik a teremtés,

hidegen hagyta! Csak zenélt, bár a kosztja télen túl hiányos.

Öröm-országról lódított, mint egy hegedülő Hári János!

Gyönyörködtem a méhikében, mely lépre ment s a közös munka

vallását vallva, csók-böjtök közt, tömeg-robotját meg nem unta!

 

Gyönyörködtem a vén hegyekben, az ezredéves gíbicekben,

kik szépségversenyt kritizáltak: hogy mely barackfa nyílt ki szebben!

Gyönyörködtem a barackfákban, melyek gyanutlan lépre mentek:

ezer bambinós bimbó-szájat szoptattak rózsaszín csöppentett

nektárral! Apró szirmok szárnyán szerelmük mintha szállna, szállna!

(Hogy nyögnek majd, ha dús gyümölcsök terhévé érik ágak álma!)

 

Gyönyörködtem a mátkapárban. Kar-karba fűzve! Lépre csalta

ám őket is a nagy Varázslat! S mintha nem volna halál-balta,

úgy nyilt a lelkük! Szirmok szárnyán szerelmük mintha szállna, szállna.

Mily könnyű igy a szerelem, csók! De elpereg az ágak álma

s a kósza szellő messze fújja! (Hogy nyög majd bölcső, beteg mellett!)

Mily gyönyörű, hogy lépre mentek! Örültem és nevetnem kellett.

 

Gyönyörködtem a maszlag-termő virágban! ó kis ártatlanka!

Halak halálos titkát főzte a lila lángú méz-katlanka!

Gyönyörködtem egy ifju nőben, ki lépre csalt egy kis kakaskát:

fák közt bujkált s a női hűség gyermekláncfüvét eltaposták.

(Botránynak, bűnnek lenni kell itt, de jaj a botránkoztatónak!

Ha könnyéből tenger lesz egyszer, megmenti tán egy tiszta csónak.)

 

Gyönyörködtem a földmunkásban. Az édenkertben mint a szentek

szerették egymást Ádám s Éva. S egy holdas éjjel lépre mentek.

Éden megszünt. Az Isten átka kemény volt. A Föld egyre szörnyebb.

Az ember küzd s pillényi, percnyi boldogságért is földig görnyed!

A történelme: visszavívni a paradicsom teritékét!

A szöllőhegy csak úgy ad mámort, ha issza ember verítékét.

 

Gyönyörködtem a gyöngyvirágban, a gyöngyöző gyermekkacajban,

meddőn fehérlő fellegekben, a színes, léha lepkerajban,

hogy lépre mentem sok tavaszló öröm között s hogy mennyem kékül!

Gyönyörködtem minden gyönyörben, csak úgy potyára, jelkép nélkül.

Ifjonti lázban fára másztam, a szirmát ráztam részegülten

s fecsegő füttyü csalogányként a titkaimat szétfütyültem!

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1933 [469-470.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44595

Mécs László

 

 

A KÖLTŐ ÉS AZ EMBEREK

 

Meghívták. Elment a szerény családhoz,

amely csodát várt, izgult, remegett,

milyen lesz a paradicsom-madár majd,

ha nézik ők, a szürke verebek.

 

Először színes szavakat kerestek,

azt hitték, rendes társalgást nem ért,

akár a gyermek, szent, vagy a lidércek.

Ő egyre szürkült köztük s enni kért.

 

Verébnél szürkébb szürkeségbe bújva

egyszerű volt, mint egy falat cipó,

csak nagy szemében égett egy lidérc-láng,

nyugtalanító, titkokat nyitó.

 

A két szem úgy állt, mint két mély varázskút,

melyben Boszorkány, ifjú Babona

átlátszó kék köntösben citerázik,

de ő csak ember, tiszta gabona.

 

Beszélt anyjáról méz- és tej-szavakkal:

a szavakon csók-hímpor remegett,

beszélt arról, hogy a halálfélelmek

bújkálnak bimbós álom-fák megett.

 

Nem hányt tüzet és nem szórt szó-rakétát,

az életüket mondta csendesen.

Csalódtak benne. Néha összenéztek

s hogy elment, jót nevettek mindezen.

 

De elhullatta lelke tarka tollát,

egyik szobában szemük ráakadt:

lakásuk kacsalábon forgó vár lett,

s felpattant bennük sok rozsdás lakat.

 

Felpattant bennük sok tavaszi forrás,

sok emberség, sok rügy, sok-sok titok.

A tarka tollat képrámába tűzték,

és néha éjjel is világított.

 

 

Aranygyapjú, 1933 [214.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44594

Mécs László

 

 

ARANYOS KICSIKÉM!

 

Hiszek a véletlenben, mely megett

Isten nevet,

mint én az ablaküvegek megett,

ha maggal tartom télen a cinkéket,

vagy ha az utcán lopakodva lépek,

hol játszanak proletár gyermekek – népek,

és sunyi módon ezüst pénzmagot

veszítek el, s magamban kacagok.

Hát így, véletlenül

a pesti pályaudvar tetejéről,

rejtett helyéről

este kilenckor egy szürke veréb leesett.

Nem nagy eset,

de fontos, mert a költő észrevette,

az Út, az Igazság s az Élet

című újság riportere

(mit Isten szerkeszt),

és így az égben nagy tere-fere

leszen, az angyalok sokat beszélnek,

vitatkoznak s nevetnek majd felette.

Lehet, a többiek kimarták,

mert mérgesek a verebek,

akár az emberek,

ebek, rókák, hiénák, szarkák.

Az is lehet,

hogy nem bírta a nagy telet,

vagy nem evett,

vagy véknyacskán és vacsorája meg se kottyant,

s a félkezű vak újságárus táskájába pottyant,

a világhírek kellős közepébe:

a hét főbűnbe, méregbe, epébe,

égbekiáltó bűnök mocsarába,

a franciák gőgjébe,

a magyarok öt szent Krisztus-sebébe,

a németek fertőző nyomorába,

a genfi cirkusz tűzijátékába

esett a kis veréb,

s a vak rikkancs megborzongott elébb,

aztán megtapogatta

és csókolgatta, simogatta

s százszor, ezerszer mondogatta:

„Aranyos kicsikém, aranyos kicsikém,

pihegő szivikém,

mesélő forrásból, kristályos vizikén

tartalak mézezett gyémántbúzán, lencsén,

ébredj fel kicsikém, örömöm, szerencsém.”

És betette a pénz közé zsebébe,

s kalaplevéve

valami imát rebegett.

Egy hirdető oszlop megett

álltam, néztem, a szívem remegett,

és lelkemből az ámulat kirobbant:

„Te rezes orrú rongy, te hadirokkant,

vak ágyrajáró, szegényszagú lim-lom,

te verébnél is szürkébb szürkeség,

aranyos kicsikém,

hol rejtőzött és színesült meséd?

Szemétdombodból hogy nőtt ki e liljom?

Aranyos kicsikém,

hol rejtegetted ezt az aranyat,

melyet nemcsak lovas huszár felett

teríthetnél szét aranyfüst helyett,

de a világtelet

bevonhatnád e mázsás arany pénzzel,

szétkalapálva a megmentett kézzel,

s varázsolnál aranynál aranylóbb nyarat!

Aranyos kicsikém,

míg vakszemeddel az Istenre nézel,

engem elhagyott vonatom,

de annyi baj legyen! az apostoli fogaton

végigszáguldtam Budapesten,

és nem töprengtem, nem kerestem

semmit, csak mint ki szerelembe esten

gügyög, gügyögtem láb, fütty ritmusával:

aranyos kicsikém, aranyos kicsikém!”

Szeretném tudniillik én,

ha egyszer haláltusával

lehullunk, mint a kis veréb,

az Úr lelkünk ütőerét

simítsa s mondja: „Aranyos kicsikém!”

 

 

A csodaszarvas nyomában, 1933 [591-592.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44593

Mécs László

 

 

KÖD

 

Köd van, halálos, fojtó és gonosz,

a lélek sírva kiutat nyomoz,

egy kéz elvágta mind az utakat,

szívek felé sorompó, fagy-lakat.

 

Kint és lelkünkben lomha, bús ködök,

a szív ver, küzd, s hiába hősködök,

felszökkentem a vér-szökőkutat,

de meg nem nyílnak tőle az utak!

 

Embert keres az én egész valóm:

meleg markom van s mondanivalóm,

szép szó-ekékkel szántnám lelküket,

– de mostan minden égi táj süket.

 

Kiállnék tán mint lázadó titán,

és megfújnám harsány fény-trombitám,

a föld virágos volna és vidám,

köddel, búval nem volna több vitám.

 

De megfagy most a kulcs: testvéri csók!

A szomorúság, mint nagy barna pók,

fonállal fon be, föl, le fut s haránt:

gúzsba bogozza a tavasz-titánt,

 

Prometheusként! Égből csent tüzem

adnám: induljon száz jóság-üzem.

A félelem, mint éhes keselyű

a májam tépi. Torkom keserű.

 

A pók fut rajtam, egyre fon, befon,

a lélek vészjelt csenget, telefon

és rádió szól, titkomat tudó.

Ki érti? Fekszem, béna bú-gubó

 

és béna báb és ájult téli rög.

Mint temetési tömjén ring a köd.

Ily percben átélünk száz elmulást,

és köd foszoltán száz feltámadást.

 

 

Aranygyapjú, 1933 [202.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44592

Mécs László

 

 

VILÁGNYELVEKET TANULTAM

 

Virág voltam a tengeren,

és felfaltak a kis habok,

a semmitmondó kis habok.

Szivárvány voltam dúlt egen,

és fölszívtak a fellegek,

a szürke, dolgos fellegek.

Arany hold voltam, szép csoda,

és szétloptak a csillagok,

egyforma, pisla csillagok.

 

A batyumat úgy készítették,

bunkós botom ki úgy faragták,

hogy Gulliverek, Góliátok

és a Gigászok útját járjam.

 

S rájöttem, hogy egy szörnyű bűn van:

a külön-szín, a külön-álom,

a külön-út, s a legnagyobb bűn:

a keveseknek tolvaj-nyelve.

 

S tanulni kezdtem nyelveket.

(Nem volapük s nem szanszkrit nyelvet.)

A szürkék, a lelki szegények

nagy világnyelvét megtanultam.

A nyárspolgárok, egyszerűek

nagy világnyelvét megtanultam.

A kaptafa, barázda, bánya

nagy világnyelvét megtanultam.

A szegények s a szenvedők

nagy világnyelvét megtanultam.

 

A semmiségen örülők

nagy világnyelvét megtanultam.

Szivárvány voltam, s megtanultam

a munkás felhők szürke nyelvét.

Az anyanyelvem megtanultam.

 

 

Üzenet, 1930 [30.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44591

Mécs László

 

 

ANGYALAINAK PARANCSOLT FELŐLED!

 

A céltalanság fái közt bolyongtam,

lelkemre rázták barna harmatuk.

A feneketlen kútba néztem holdként

s torz ember-arcot tükrözött a kút.

 

A síró estben didergett a lelkem

s szóltam magamhoz: szégyeld már magad!

angyalainak parancsolt felőled,

hogy meg ne üssed kőbe lábadat.

 

Emlékezz vissza: csoda ment az úton,

halálos portól fuldokolt a Kor,

rászállt szívekre, fákra, csillagokra,

– amerre mentél, kettévált a por.

 

Nagy szárazságban lelkek hervadoztak,

téged kirendelt angyal öntözött;

esőben jóság sátorában ültél,

hogy meg ne rontsd királyfi köntösöd.

 

A hegedűdre égi húrt szereltek:

vidáman jártál vulkánok felett,

kövek követtek, fák, hiéna-falkák

s a viperáknak galambszíve lett.

 

A holdtalannak holdat énekeltél,

bölcsőtlen szívnek boldogság-anyát,

istentelennek édes Isten-arcot,

a vándoroknak bort, meleg tanyát.

 

Szenvedsz te is, de mások százszor annyit,

a méhesükben méh van és darázs,

borukban üröm, kertjükben keverve

kuszáltan tövis és virág-varázs.

 

Szenvedsz te is, de kertedben külön van

a tövis, ami néha szíven vert:

angyal-kezek sövényre hordták, védjen

s te csak ragyogj, virulj, légy minta-kert.

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1930 [414-415.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44590

Mécs László

 

 

PIRÓK

 

A szilvafámra szállt egy vén pirók

és megvérezte csendemet,

a csend haván vércsepp remeg.

 

Idestova húsz éve láttam őt,

fehérek voltak a hegyek,

a táj s egy szőke, kis gyerek,

 

vadrózsabokron vérlett a bogyó,

(méhes mellől siklott a szán)

ő gubbasztott a rózsafán.

 

Piros bogyót evett s füttyentgetett,

vércseppként hullt a hulladék.

A tavaszt csak ő tudta még.

 

Ki tudta, mennyi színes életet,

álmot, piszkot, szív-kínzató

vágyat takar a tiszta hó?

 

Ő tudta. Hullt a piros hulladék,

havat olvasztott, mint parázs,

s Tavasszá izzott a varázs...

 

Kinyílt, lezajlott ifjúság, tavasz,

mint égő piros zivatar.

Ma minden utat hó takar.

 

A hó sok minden fájást eltakar.

A sorsom e lapályra vert:

hívtak hegyek – s maradt e kert.

 

Gyermekkoromból jött e vén pirók:

a régi boldogság üzent,

s bennem vérezni kezd a csend...

 

 

Aranygyapjú, 1930 [182.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44589

Mécs László

 

 

ESTI IMÁDSÁG

 

Én lefekszem ágyacskámba,

mindennapi koporsómba.

Felébredtem kora reggel

a fecske- s a csíz-sereggel.

Piros hajnal piroslott rám,

piros csókot hullatott rám.

Én jó voltam! Szót fogadtam,

fűnek, fának csókot adtam.

Mosakodtam! A szememet

a kék tóból, a fejemet

arany tóból, a testemet

ezüst tóból, a szívemet

jóság-tóból a szeretet

szappanával szappanoztam,

ne maradjak semmi rosszban.

Fújtam szappanbuborékot,

három kakas kukorékolt.

Felszóltam a Napnak, ácsi,

ne rohanj oly gyorsan, bácsi,

mondtam a pataknak, Pista,

megfürdöm, ha vized tiszta,

fütyültem a szélnek, Jancsi,

virágok közt tanci, tanci,

leizent a kék ég-sátor:

,,mikor tiszta, milyen bátor

az az ici-pici ember

a nagy-nagy Tengerrel szemben!”

A Tengerrel beszélgettem,

így beszéltem; ,,most mi ketten!”

Az Istennel beszélgettem,

nevetett egy jót felettem.

Tenger partján lyukat ástam

a homokban, furcsa lázban:

hogy a tengert oda-töltsem,

s ő mosolygott csoda-bölcsen.

Házat, várat építettem,

mese-boltban ezt-azt vettem,

s a világot szépítettem.

Aki játszik, az úgy látszik,

Istent játszik. – Nénik, bácsik

fent a dombon hosszú sorban

menetelnek sárban, porban,

gyönyör-kereszt egyik vállon,

kenyér-kereszt másik vállon,

szenvedéstől szívük márvány,

mint nagy fekete szivárvány.

Néztem őket hosszan, fájón,

átlépett a Nap a tájon,

bezárom a játék-boltot:

rémek járnak és koboldok.

Isten, áldd meg öcsikémet,

ne zaklassák éji rémek,

áldd meg öreg anyukámat,

ne gyötörje gond és bánat,

nénéimet, a hazámat,

galambjaim s furulyámat.

Most lefekszem ágyacskámba,

mindennapi koporsómba,

koporsómba, csónakomba,

s át az éjen: bús barlangon,

melyben víz zúg bagoly hangon,

így evezek hajnal-honba,

piros lelkű hajnalomba.

 

 

Üzenet, 1930 [162-163.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44588

Mécs László

 

 

A GYERMEK JÁTSZANI AKART

 

A vonat futott. A kupé-dobozok

szűkek voltak. A gyermek unatkozott.

Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.

A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

 

A gyermek szeme tükröt keresett:

anyjára mosolygott s várt egy keveset,

az anya arca nem tükrözte vissza,

szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

 

A gyermek szeme tükröt keresett:

a bankárra mosolygott s várt egy keveset,

a bankár arca nem tükrözte vissza,

börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

 

A gyermek szeme tükröt keresett:

egymást tükrözték a szerelmesek,

a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza.

Vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.

 

A gyermek szeme tükröt keresett:

a kalauz orcái veresek,

a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,

nem tükrözhette vissza. Dolga volt.

 

A gyermek szeme tükröt keresett:

a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset

tükröztem mint kék tó a teli holdat

s ringattam. Valahol angyalok daloltak.

 

Ó én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.

Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,

sem a kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom:

a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.

 

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,

én azért élek, hogy visszamosolyogjak

virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,

farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,

 

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,

szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,

rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,

visszamosolyogjak az Istenre.

 

 

Üzenet, 1930 [28-29.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44587

Mécs László

 

 

LEGENDA

 

Megtehetném, amit a méh: ha meglepi egy bősz vihar,

a napraforgón ott marad, mely védi nagy szirmaival,

használja méz-tartályait, a szél a száron hegedül

s ha elvonul éj, fergeteg: harmatosan hazarepül.

 

Megtehetném. Egy dombtetőn kivirulna az életem,

vannak még méz-tartályaim: van szívem, hírem énnekem.

Arany szirom-eresz alatt hallgatnám, hogyan orgonál

az éj, vihar. S ha elvonul, lelkem szárnyat bont s égbe száll.

 

De nem lehet. Az én fülem kemény süketséggel tömött:

nem hallom, hogy mit mondanak kis nyárspolgári örömök.

Csak a mennydörgést hallom én, a nyári fergeteg szavát,

a Teremtő Isten szavát, mely a lelkem húsába vág.

 

Turista-hegyláz tört reám: húznak az óriás hegyek,

húznak az Isten-víziók s küszködve, izzadva megyek,

bár nincs fenyő se, sem virág, se zuzmó, havasi gyopár

és peng a talp alatt az út, a gyémánt szikla oly kopár.

 

S bár sokszor bőrig áztatott túristák réme: könny-eső

s csontig roncsolta testemet bűnök bunkója: jégeső

s habár viharral lesepert magáról a hegy-óriás

– egyszer csak én is fent leszek, ha fel tudott hatolni más!

 

A szivárvány, mondják, varázs-kezektől vert diadalív,

alatta senki sem tudott átbújni, bár kacagva hív,

– de aki átmegy: fiúvá lesz a leány tetszés szerint,

a fiú lánnyá, ha akar s a csillagok felett kering.

 

Én egyszer, érzem, átbújok alatta meztelen, gyalog,

nem leszek sem lány, sem fiú, de leszek mint az angyalok,

a szivárványhíd átível a látomás-pilléreken,

ott fogok járni fényesen s legenda lesz az életem.

 

 

Összes versei, 1920-1940. 2. kiad., 1930 [376-377.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44586

Mécs László

 

 

VERNI KEZDEM AZ ARANY-HIDAT

 

Megkérdeztem a fecskéket, fülemiléket:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a vágyakat, virágokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a folyókat, viharokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a kacagó tavaszokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a jégpáncélos teleket:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a Napot, Holdat, csillagrendszereket:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a bölcseleteket, eszméket, vallásokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a rózsaszínű bölcső-csónakokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem a fekete koporsó-csónakokat:

miért?

– Azért jöttünk, hogy tovatünjünk.

 

Megkérdeztem végül az Istent.

– Én nem jöttem és nem megyek,

én nem voltam és nem leszek:

én VAGYOK.

 

Mi vár itt én reám?

Bölcső-csónakon jöttem, koporsó-csónak vár rám.

Eszmék emlőin nőttem, ereimbe csempészték az elmúlást.

Tavaszok voltak pajtásaim, viharokkal cimboráltam.

Nem akarok elmúlni a cimboráimmal.

Kapaszkodnám a fecskék szárnyába,

de a fecskék tovatünnek.

Megnyergelném fiúk nyihogó tombolását,

de a fiúk tovatünnek.

Lányok bimbózó bájain tutajoznék,

de a lányok tovatünnek.

Mi vár itt én reám?

 

Arany-hidat verek hitből, reményből, szeretetből.

Az elmúlás erecskéi, csermelyei, folyói felett,

tavaszok, eszmék, filozófiák felett,

emberek, Nap, Hold, csillagrendszerek felett,

az elmúlás tengere felett,

arany-hidat verek ahhoz, aki nem jött és nem megy, aki nem volt

és nem lesz, aki VAN.

 

 

Szines ablak, 1930 [40-41.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44585

Mécs László

 

 

IMÁDSÁG SZENT TÉBOLYÉRT

 

Nap-álmú költöző madár vagyok,

s itt gubbasztok az őszi mélabún,

mint barna, zörgő napraforgószáron.

 

Minden tollammal tudtam: mi a fény.

Karácsonyfákon fészket raktam én.

Fiúk szemében fészket leltem én,

lányok szemében megfészkeltem én.

Az elmúlás fekete, vad vizén,

mint óriás fény-szirmú lótuszok,

úgy ringtak a tündéri tavaszok:

lótusz-kelyhekben is fészkeltem én.

 

Voltak fiaim, voltak lányaim:

voltak kínjaim, voltak vágyaim,

örömeim, szomorúságaim,

– megtollasodtak s itt hagytak örökre.

Halál-szorongás ült a fény-körökre.

Valaki ízetlenné tette már itt

és őszivé a föld minden határit.

 

Repülni kezdek: havas vihar támad,

forrásból iszom, azt bugyogja: bánat,

rózsára nézek, azt sóhajtja: ősz,

a holdra nézek: baljós arca bősz,

és minden kertből rámpuskáz a csősz,

a halálszájú, dérszakállú Bánat.

Ez a sorsa a költöző madárnak.

 

Engem valahol Fény-országban várnak,

s itt gubbasztok az őszi mélabún,

mint barna, zörgő napraforgószáron.

Szárnyam véresre nógatom, hogy szálljon.

És elindulni sehogy sem tudok.

És itten élni sehogy sem tudok.

 

Ha bennem van a fényes titkos törvény:

Isten, szent Mágnes, véghetetlen Örvény,

ragadj magadhoz, mint a messzi Dél

ragadja, húzza a kis csalogányt,

ne lepje itt a gyilkos, durva dér.

 

És odaér két bekötött szemével,

havas vihart olvaszt meg kis szívével.

Nekem erő kell, fény kell, szeretet kell,

nem telelek varjakkal, verebekkel.

A szentek tébolyával lepj meg engem,

s téboly-szárnyon ragadj magadhoz engem!

 

 

Üzenet, 1930 [158-159.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44584

Mécs László

 

 

AZ ISTENNEK NINCS ÁRNYÉKA

 

                               (Sík Sándornak)

 

A Sátánnak nagy az árnyéka:

fél-földgolyónyi néha-néha,

oly tarka mint a páva farka,

oly babonázó mint a bűn,

hosszú mint a történelem,

és édes mint a szerelem,

és hűvös mint a pénzek érce,

és hűvös mint a vágy lidérce,

oly gyönyörű mint a gyönyör,

cél-bomlasztó mint a csömör,

itt nem kell folyton hősnek lenni,

lehet pihenni, inni, enni.

 

Én voltam ott, aludtam ott,

de hallottam a szólamot,

s a trombitától megütötten

az Isten oldalára szöktem.

 

Az Isten jár a földtekén,

körötte fény, fölötte fény,

szeretet, jóság, szent erény:

mind tiszta, tiszta, tiszta fény:

brutális és bőr-fájdító,

kínzókamra, test-szárító,

járok a puszta közepén,

ezerszer átnyilaz a fény,

s a puszta fáj és fáj a táj,

és fáj a szem és fáj a száj,

a test miatt, a rest miatt,

a tisztátalan test miatt.

Fáj mindenem, csapzott a tincsem,

s az Istennek árnyéka nincsen!

 

Itt nem lehet pihenni, enni,

itt nem lehet csak hősnek lenni:

izzadni, aszni, tűrni, menni.

(Vagy a Sátán szép árnyékába

szökdösni mint ezernyi kába,

az angyal trombitál utánuk,

de mindörökre mindhiába...)

Itt nem lehet csak hősnek lenni,

a hernyó-sorsot végigenni,

a gond gubóját átnyiszálni,

s mint fény-pillangó égbe szállni.

 

 

Üzenet, 1930 [156-157.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44583

Mécs László

 

 

HINNI!

 

Hinni a tavaszban, hinni a telekben, hinni a derekben,

 

hinni a hegyekben, hinni a völgyekben, esőben, szelekben,

 

hinni a hernyókban, hinni a lepkékben, hinni madarakban,

 

hinni józanészben, hinni a jószívben, hangya-akaratban,

 

hinni a tegnapban, hinni a jelenben, hinni a jövőben,

 

hinni szerelemben, hinni koporsóban, hinni a bölcsőben,

 

hinni éjszakában, amely hajnalokat vajudik világra,

 

hinni a nappalban, mely napfényt szór emberre, fára, virágra,

 

hinni a gyárakban, hinni a várakban, hinni a tanyákban,

 

hinni a mátkákban, hinni az anyákban, hinni nagyanyákban,

 

hinni a munkában, hinni az imában, hinni a szenderben,

 

hinni a szegényben, hinni a gazdagban: hinni az emberben,

 

hinni a pihében, hinni vasban, fában, puhában, tömörben,

 

hinni a gyönyörben s mely Istenhez vezet: sivatag csömörben,

 

hinni a családban, mely bút és örömet: embert hoz földünkre,

 

hinni szűzességben, mely liliomokat plántál a földünkre,

 

hinni a haragban, mely kígyókból ostort fon a kufárokra,

 

hinni a Bűnben, mely bűnbánathoz vezet, könnytengerben fereszt,

 

hinni bűnbeesésben, melyből karácsony lesz: Krisztus és kereszt,

 

hinni az erényben, hinni hallgatásban, nótázó mámorban,

 

hinni a kenyérben, hinni a jó borban, nyilazó Ámorban,

 

hinni a forradalomban, mely tengerbe futtat mocsarakat,

 

hinni a Jóságban, mely fájdalmak ágyában tengerbe szalad,

 

hinni a nagy Célban, mely magához húz, mágnesez mindeneket:

 

bűnt, erényt, bánatot, örömet, éjt, napot, folyót, embereket,

 

millió hajszálgyökérrel élni a mérhetetlen Mindenben,

 

millió köldökzsinórral élni a nagy teremtő Istenben:

 

hinni!!

 

 

Összes ver-

sei, 1920-

1940. 2.

kiad., 1930

[354-355.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44582

Mécs László

 

 

A FÉNY FELÉ

 

A múltam. Sok szó kell, hogy jellemezzem:

sok volt a szín, sok volt a vágy körültem,

azt hittem, énem kibogozhatatlan,

azt hittem, létünk végejárhatatlan,

apró kis földi fények bámultattak:

csiszolt köröm, kacérkodó tekintet,

azért csak mentem, bárha csigalépttel

a Fény felé, s a hegyek rám-mutattak:

ott vándorol egy ifjú földi ember.

 

A jelenem. Kevés szó is kimondja…

Mint érni kezdő körtéből fanyarság,

a földnehézkesség törvénye tűnik

testemből: egyre gyorsabb léptű lábam,

a szívem egyre-egyre jobban szárnyal,

mint őszi tájról menekülő fecske,

a Fény felé és minden egyszerűbb lett,

s a hegyek egymást kérdezik titokban:

ki ez? mi ez? hová megy oly sietve?

 

Jövőm talán csak tiszta lendület lesz,

Mérföldes léptű férfit fogtok látni,

ki meztelen megáll a horizonton,

kitárt karokkal, fényesség körülte,

a Fény átszúr a testén röntgenezve,

és nem lesz benne semmi földi szépség,

a hegyek térdre hullnak mint előtte,

míg fénybe foszlik, mint a nyári pára…

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1930 [85.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44581

Mécs László

 

 

AZ EMBER ÉS AZ ÁRNYÉKA

 

Egy fényességes hajnalom a földből nőtt egy ember.

Valaki beoltotta őt két fény-imádó szemmel.

 

Meglátta a kelő Napot és ment feléje folyvást,

valami tárgy vonszolta, mint tenger felé a forrást.

 

Az élet jött-ment, színesült, pergett a film körülte,

szemébe hullt a mult, jelen: öklével kitörülte.

 

Nem döbbentette semmi meg, a cél-érzése tiszta.

Csak ment, csak ment a Nap felé. Nem nézett volna vissza.

 

A Nap meg megtréfálta őt: az égzenitre pattant,

akkor sejtett meg egy gyanút, rejtélyt, megoldhatatlant.

 

Most merre menjen? Fölfelé? Ha szárnya volna, bordó!

Itt pusztuljon mint egy-nyaras, szegény kis napraforgó?

 

A Nap megindult lefelé. Az ember meg utána.

A Nap vért hullatott, bukott. Tán eltörött a szárnya?

 

Ha mostan végleg eltűnik: mi jő? miféle végzet?

Az ember ősz lett hirtelen, megrémült, hátra nézett.

 

Most látta meg kitárt-karú árnyékát szívbe-fájón,

amint keresztként feketűlt s elnyult a messzi tájon.

 

Vállára vette szomorún a mérföldes keresztet.

A Nap lehullt, a föld kihült és alkonyodni kezdett.

 

Az éj sűrű volt, mint a sár, az ember lába gyúrta,

nem tudta azt se, merre jár s rálépett a tejútra.

 

Vállán vonszolta a sötét, a mérföldes keresztet,

hogy odaért, a nagy kereszt ragyogni, égni kezdett.

 

Lépdelt csillagtól csillagig, tán ezer évig is ment,

beoltott fény-szomjas szeme kereste Őt, az Istent...

 

 

Összes versei, 1920-1940, 1930 [340.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44580

Mécs László

 

 

EMBER VAGYOK: A FÖLD SZEME, FÜLE, SZÍVE

 

Hátborzongató buta kozmikus őrület ez,

ez a vak forgás. Hova fut, hova vágtat a vén Föld?

Titáni kezű hatalom pörgette meg egyszer

s azóta kering ez a nagy búgócsiga-játék.

Nincsen szeme, vak, vágtat, s mindegy neki merre.

Én, én vagyok itten a Szem: a földfia Ember,

én nézek a Föld szemeként pár tízezer éve.

Mit láttam a Föld szemeként pár tízezer éve?

Ugyanazt a Napot, Holdat, Tejutat, meg a Göncölt,

az üstökösök siető, sistergve menő robogását,

ugyanazt a Tavaszt, ugyanazt a ravaszt, a Varázslót,

ugyanazt a varázslatot űzi nehány ezer éve:

szerelem, születés, csók és lakodalmi üvöltés,

kék álmodozás, rügyezés, pacsirta, lombosodás,

– aztán jön a Tél, a csontkoponyájú sírásó

s elássa a csókot, a lombot, az álmot, a bölcsőt.

A Forradalom véres forgószele jött, ment.

És láttam a Háborút is mindig azon-arccal,

vért kért lakomáihoz és szűzeken taposott.

És láttam a vallások lobogó születését,

és láttam a vallások zokogó zuhanását.

Mindig ugyanazt, de a lényegeset sohasem,

újat, örököt sohasem, soha azt a Kezet,

amelynek a Föld, meg a Nap: pörgő kicsi játék,

nem láttam az Istent!

 

A Föld süket is, füle nincs, füle én vagyok, én,

hallottam a legzengőbb madarak dalait,

hallottam az éjjeli jajt, pitymallati gerlekacajt,

hallgattam a tengereket, a vihart, citerás szeleket,

mind, mind dadogott, dadogtak a bölcseletek,

dadogtak a próféták, verítékezvén a Titoktól,

dadogott a Biblia is, bár isteni Szó volt,

mert emberi agy kicsiny villanydrótjai hozták

az isteni agy rettentő áram-erőit;

másképp olvasta a Szót Péter s az Utódja,

s másképp Luther, és másképp követői megint.

Hiszem őt, Jézust, Isten fia, vallom,

hallgattam a Hegy tetején – de szája a szájunk:

mit bír el az emberi száj? Mit bír el a fűzfa

csöpp sípja, ha Ciklon is az, ami fújja a füttyét?

De nem hallottam a Szót, a fergetegest,

a rettenetest, mely hangtalanul és szájtalanul

mondotta: legyen!

és jöttek a Nap, meg a Hold, meg a csillag-nyáj a Nihilből,

mint jönnek: a kos, meg a bak, meg a nyájak az éji karámból.

 

Nemcsak vak a Föld, nemcsak süket, ó, szíve sincs.

Szül, szül billió méhű őrült anyaként

madarat, májust, rétet, szivárványos színű álmot

– s folyton temet is ugyanúgy őrült anyaként

madarat, májust, rétet, szivárványos színű álmot.

Nem érzi a kéjt, nem érzi a kínt. Szíve nincs.

Én, én vagyok itten a Szív. Én érzem a kéjt, meg a kínt.

Rajtam gyöngyöznek a Föld örömös rügyei.

Rólam veri földre a szirmot a jég, meg a kín.

Én meghalok egyszer. Lélek leszek egyszer.

Meglátom a lényegeset, meglátom az Istent.

Meghallom a lényegeset, meghallom az Istent.

Kivirul rajtam Isten örökös öröme.

De a Föld vakon és süketen, suta-szívtelenül

csak vágtat a semmibe, és mindegy neki, merre.

 

 

Aranygyapjú, 1930 [167-168.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44579

Mécs László

 

 

CSÉPLÉS

 

A gyümölcsterhes szilvafák alól

a cséplőgép búgását hallgatom.

A gyümölcsterhes szilvafák alól

az égre néz hálával telt szemem.

Az ég: az Úr adománylevele.

A Magna Chartán vígan olvasom:

mindenkinek joga van a kenyérhez,

a mézhez, húshoz, sóhoz és a borhoz.

A Magna Chartán Isten arany pecsétje:

a Nap.

 

Isten csodás arany pecsétje fénylik,

csurog a fény, csurog a méz

a mezők, kertek virágaiba,

virágokból a méhek torkába,

méhek torkából a kaptárakba,

kaptárakból a családok asztalára,

asztalokról menyasszonyba, gyerekbe, aggba

csurog a fény, csurog a méz.

 

Isten csodás arany pecsétje fénylik,

csurog a fény, csurog a mámor

a Napból a venyigékbe,

venyigékből a fürtökbe,

fürtökből a kádakba,

kádakból a pincékbe,

pincékből a családok asztalára,

asztalokról vőlegénybe, cimborákba, öregekbe

csurog a fény, csurog a mámor.

 

Isten csodás arany pecsétje fénylik,

csurog a fény, csurog a vér

a Napból a legelőkbe,

füvekből a bocikákba,

bocikból a mészárszékbe,

mészárszékből a családok asztalára,

családok asztaláról gyerekbe, ifjúba, vénbe

csurog a fény, csurog a vér.

 

Isten csodás arany pecsétje fénylik,

csurog a fény, csurog az élet,

a Napból a barázdába,

barázdából a vetésbe,

vetésből a cséplőgépbe,

cséplőgépből a malomba,

malomból a kemencébe,

kemencéből a kenyérbe,

kenyérbe, vagy a kalácsba

a családok asztalára,

asztalról a gyermekekbe, felnőttekbe, öregekbe

csurog a fény, csurog az élet.

 

Leszállt az éj. Alusznak a parasztok.

A cséplőgép megállt, de valahol

egy misztikus cséplőgép zakatol,

csak olyan halkan, mint a szúnyogdongás.

A gyümölcsterhes szilvafák alól

az égre nézek és a csillagokra.

Az ég az Úr adománylevele:

„mindenkinek joga van álmodozni

jóságról, igazságról, szépségről, szeretetről!”

A Magna Chartán Isten bűvös pecsétje:

a Hold.

 

Isten bűvös arany pecsétje fénylik,

csurog a fény, csurog a vágy

Holdból a szerelmesek szívére,

szerelmesek szívéből a bölcsőkbe,

bölcsőkből a jövő vetéseire

csurog a fény, csurog a vágy.

 

Isten bűvös arany pecsétje fénylik,

ragyog a Hold,

csurog a fény, csurog az álom

szépségről, jóságról, igazságról

Holdból a költők szívébe,

költők szívéből a nemzetekbe,

nemzetekből az emberiségbe

csurog a fény, csurog az álom.

 

Alszik a föld. Alusznak a parasztok.

Alszik a szegény magyar nemzet.

Alszik a világ embersége.

Egy misztikus cséplőgép zakatol

a föld felett, a nagy hegyek felett

s rózsát dobál és álmot a parasztra,

a szegény, szegény magyarokra,

a föld minden meggyötört emberfiára

s ragyog az ég: az Úr Magna Chartája

és fényt csurgat bűvös pecsétje:

a Hold.

 

 

Összes

versei,

1920-1940,

1930 [226-

337.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44578

Mécs László

 

 

ÖRÖK BANALITÁS

 

Tulajdonképpen nem történt semmi. Kitavaszodott.

Megjött a fecske, megjött a gólya, megjött a gébics.

Megjött az ibolya, megjött a gyöngyvirág, megjött a tulipán.

Tavaly is így volt, tavaly előtt is. Évezredek óta.

 

A fák magukat részegre szívták valami borból,

földből gyökérrel, fényből rügy-szájjal lerészegedtek.

A lelkem magát színesre szívta valami örömből:

ezer gyökere emberben, földben, égen, Istenben.

 

Mintha most látnék először tavaszt! Ki játszik velem?

Nincs semmi dolgom ezen a dűlőn. Mit kószálok itt?

Babonázottan kódorgok Isten kék ablaka alatt,

mint a szerelmes kószál kedvese ablaka alatt.

 

Nincs mit beszélnem, mégis beszélni, dalolni,

mégis fütyülni késztet Valaki, mint a rigókat.

Nincs mit sietnem, mégis sietni kerget Valaki

dűlőről dűlőre, hegyre föl, hegyről le, nyírfától nyírfáig.

 

Nincs, kinek virágot vinnék titokban. Mégis virágos

botom, kalapom, s egy nagy virág lüktet szívem helyén.

Nincs mit örülnöm, s hej, haj mégis részeg pacsirtákat

szeretnék csempészni gondvert emberek szíve helyére.

 

Valaki néz rám: harmat-szemekkel, nefelejts-szemekkel,

pipacs-szemekkel, napraforgó-szemmel Valaki néz rám.

Valaki beszél: fűzizegéssel, lombsusogással,

szél-citerákkal, vágy-hegedűkkel Valaki beszél.

 

Valami ritmus lüktet az űrben, mint a folyóvíz,

most hallhatóan fény-esők zuhannak, felhők suhannak,

tojások fogannak, tervek fogannak, emberek rohannak,

célok rohannak. Valami ritmus lüktet az űrben.

 

Tulajdonképpen nem történt semmi. Banalitások.

S mégis csak meg kell kicsit bomolni! A végtelenbe

ablakot vágni: a kék örömet tüdőre szívni,

élni a ritmusban, hinni, remélni s szeretni, szeretni!

 

 

Üzenet, 1930 [164.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44577

Mécs László

 

 

VÉLETLENÜL

 

Véletlenül: vagyis az Úr

utána nem nyomozható,

hajszál estét is kutató

tervéből sűrűn hullt a hó.

 

Véletlenül ép este volt.

Nem járt az úton senki sem.

Bánat-verővel vert harang:

sötéten kongott bent szivem.

 

Véletlenül egy ház előtt

mentem, hol egy család lakott,

egy elbocsátott bús család.

Rám bámultak az ablakok.

 

Véletlenül azt is tudom,

hogy kamrájuk kenyértelen,

tavaszuk kulcsa elveszett,

kertjük meddő, reménytelen.

 

Véletlenül sziven ütött

bentről egy gyermek-kacagás,

mint karácsonyi csengettyű,

kihívó kín-, könny-tagadás.

 

Véletlenül eszembe jött,

hogy számunkra már nem maradt

itt semmi örülni való:

könny-árvíz mindent learat.

 

S véletlenül van még, kinek

örülni valója maradt:

távoli Tavasz küldte őt

hírnöknek, mint egy madarat.

 

Véletlenül tán távoli

feltámadás csengője ő.

Most még csak ő cseng csend-űzőn,

halál-csend szétverője ő.

 

Véletlenül majd tűzbe jő

a sok berozsdált nagy harang,

könnytől berozsdált szív-harang

s hegyen-völgyön giling-galang.

 

Véletlenül: vagyis az Úr

utána nem nyomozható

végzéséből tavasz jöhet.

A tél-halál kivárható.

 

 

Fagyöngy, 1930 [71-74.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44576

Mécs László

 

 

SÁROS, SZERETLEK!

 

Szél döngeti házam: üzentek felülről.

Fent zúgnak a hegyek, fent zúgnak az erdők,

hej, hova lettetek gyerekkori napjaim,

hej, hova lettetek ifjúkori éveim?

Hej, fűzfának álltatok valahol a faluvégen,

sípot csinál belőletek valami legényke.

Hej, hársfának álltatok valahol az erdőszélen,

méheket legeltet rajtatok valami öreg méhész.

Hej, gyöngyvirágnak álltatok valami tölgyes mélyén,

Kassára visz eladni valami szegény nénike.

Hej, fű, fa-virág, madár lett belőletek,

ott rejtőztök a földben, felhőkben, ifjúkori éveim.

Hej, könyvek káposztáján átettem magamat. Vénülök.

De ma is szeretlek, elindulásom földje,

fiatal anyácskám, dajkaföldem, Sáros,

szeretlek!

Ködtelen, hótalan, világos fejű hegyek,

szeretlek!

Derűs lelkű dombok, nap-csókolta lankák,

szeretlek!

Gyöngyvirág-álmú tölgyesek, borovnyicás bükkösök,

szeretlek!

Elvarázsolt szüzecskék, szélfinom nyírecskék,

szeretlek!

Eperillatos vágások, hegyháti málnások,

szeretlek!

Erdei sötétben rejtőző rejtelmek, félelmek,

szeretlek!

Erdei utakon átfutó erecskék,

pisztrángos patakok, gyerekszájú csobogások,

szeretlek!

Gyerek-fürdető, fényes vizű folyamok,

szeretlek!

Mézfüves, kakukkfüves eredőszéli tehénlegelők,

hol mezítlábas gyerekek tüzet, lombkalyibát csinálnak,

szeretlek!

Gyerekkori társalkodónőim: cinkék, csízek, rigók,

stiglicek, pacsirták, pirókok, pintyőkék, sármányok,

szeretlek!

Tehén-jámbor, evangéliumi-jámbor parasztok,

szeretlek!

Branyiszkó, Sáros, Kapi vára, romantika,

szeretlek!

Fiatalnak maradt anyácskám, dajkaföldem, Sáros,

szeretlek!

A Nagyalföldhöz nem volt semmi közöm!

Csak a folyóink mentek dél felé,

mint a vérerek mentek a szív felé...

(Hej, jég van a folyókon, beteg a lüktetés!)

Csak a madaraink mentek dél felé,

mint zenésítetlen őszi elégiák,

és visszatértek, mint zengő tavaszi himnuszok...

(Hej, kísértet-némán járnak vissza a madarak.)

Csak a szélkamaszok bukfenceztek dél felé fagyosan

és visszatértek forrón ibolyát csókolni a dombokra,

pipacsot csókolni a vetésbe, fecskét parittyázni az égre...

(Hej, fagyosan, jégcsaposan járnak vissza a szélúrfiak!)

Dajkaföldem, Sáros, szeretem a mondásodat,

„a szivárvány vizet iszik a földből”.

Aki Szivárvány akar lenni, szívnia kell a szülőföld vérét.

Én belőled szívtam a szivárvány színeit.

Így lettem magyar szivárvány. S addig maradok,

míg le nem hullok rólad, mint a csecsszopó a csecsről...

 

 

Aranygyapjú, 1930 [162-163.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44575

Mécs László

 

 

A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA

 

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

messiás-mutató különös csillagok,

csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

 

A többiek láttak egy síró porontyot,

de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,

mintha babusgatná a szép napkorongot.

 

Maga adta nékem édessége teljét,

úgy ajándékozta anyasága tejét,

hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

 

Isten tudja honnan, palástot kerített,

aranyos palástot vállamra terített,

fejem fölé égszín mosolygást derített.

 

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,

ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,

mint királyi ember királyi urának.

 

Amerre én jártam, kövek énekeltek,

mert az édes anyám izent a köveknek,

szíve ment előttem előre követnek.

 

Amíg ő van, vígan élném a világom,

nem hiányzik nekem semmi a világon,

három bánat teszi boldogtalanságom.

 

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni

egymást a sok ember, a sok-sok királyfi

úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

 

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan

fekszik a föld alatt virággá foszoltan,

senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

 

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,

minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:

kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

 

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna

s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,

az én köszönetem így is kevés volna.

 

Hogyha a föld minden színmézét átadom,

az ő édességét meg nem hálálhatom,

ez az én bánatom, harmadik bánatom.

 

 

Aranygyapjú, 1930 [160-161.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44574

Mécs László

 

 

KETTEN A CSODAFÁVAL

 

Sokat jártam, mendegéltem,

egyszer egy nagy fához értem,

lehetett pár ezer éves,

sok-sok odva: egész méhes,

egész lelke méztől édes.

Sok-sok lombja: egész erdő,

titok-rejtő, fészek-rejtő,

Sok madara: kész dalárda.

Sok szépséges szép virága.

 

Megállottam bíz én ottan,

s fél-hangosan gondolkodtam.

Én Istenem, de jó volna,

ha e vén fa megbomolna,

megbomolna, elindulna,

elindulna gyökér-lábon,

s ezer lábon a világon

vándorolna, velem járna

egész világ csudájára.

 

Hát a vén fa meghallotta,

kacagását kibontotta,

minden ága rengett bele,

hullt virágja és levele,

rám esőzött nevetése,

nem maradtam adós én se,

vele együtt jót kacagtam,

hát az ajka szóra pattan:

emberem vagy, amint látom,

veled megyek, kis barátom.

És elindult ezer lábon,

s így vándorlunk a világon.

 

Járunk, járunk, járdogálunk,

jégesőnek aláállunk,

fény-esőnek aláállunk,

semmi fontost nem csinálunk,

csillagokkal cimborálunk,

itt megállunk, ott megállunk.

 

Néhol nyomor-házak állnak:

odaállunk kenyér-fának.

Néha vidám szelek jönnek,

viharai jobb jövőnek:

mint a zászló leng a lombunk,

szívből adjonistent mondunk.

Néha délibábot játszunk,

és tótágast állni látszunk.

Könny-tavakba mézet öntünk,

s kinek minden álma eltűnt:

kicseréljük minden éjjel

bús szívét fülemilével.

Találkozunk siratókkal,

országos nagy koporsóval:

odaállunk remény-fának,

föltámadás példájának,

madaraink dalba fognak,

s költögetjük a halottat.

 

Járunk, járunk, járdogálunk,

semmi fontost nem csinálunk,

itt megállunk, ott megállunk,

csillagokkal cimborálunk.

 

 

Üzenet, 1930 [245-246.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44573

Mécs László

 

 

ÖREG FÁK

 

Az Ősz, a szőrös szívű végrehajtó,

beszedte már a bús adót a földtől:

rezgő nyárfákról ezüst pénzt szedett,

fehér nyírfákról arany pénzt szedett,

nagyságos tallért napraforgó szárról,

a szőlődombon színes szőlőgyöngyöt.

A pezsgő mustból áldomást ivott,

duhaj máglyát rakott a krumpliszárból,

aztán leült egy kertben a sövényre.

 

Öreg házaspár reszketeg kezekkel

fűrészelte a vénhedt körtefát.

A fa kidőlt. A többi fák felsírtak,

mint emberek, ha egyikük kidőlött.

Halálos csend lett, csak egy szomszédkertben

harkály kopácsolt, odút vájt a fába,

mint lelkünkben a csákány-csőrű gondok.

A két öreg leült a fára mélán,

a verítékük hullt és hullt a könnyük.

A férfi szólt: apám ültette még

szegényt, épp akkor, mikor egybekeltünk.

Jól szolgált, Volt virágja és gyümölcse,

de napról napra múlott, mint az ember,

és véle múlt virágja és gyümölcse.

Az asszony szólt: olyan, mint mink vagyunk,

nézd mennyi odva, görcse, forradása,

és olyan, mint az öreg ember lelke,

mit szúk és búk és harkály-csőrű gondok

odvasra vájtak, s bagoly kuvikol

az odvakból az úton elmenőre.

 

Ne sírj öreg, fájánál még melegszünk

e télen, aztán elmegyünk utána.

Az Ősz kacagni kezdett, mint a vércse,

aztán elindult, varjúraj kísérte,

a szomszéd-kertben harkály kopogott,

mint lelkünkön a csákány-csőrű gondok...

 

 

Üzenet, 1930 [244.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44572

Mécs László

 

 

CSAK ENNYI AZ EGÉSZ

 

Igen, lehettem volna én is boldog,

az én utam is éppen arra vitt.

A kert elébe értem, mely reám várt.

Szerelem. Rózsák édes mámora.

Gyümölcsfák. Csend. Családi tűzhely.

Szántás-vetés humuszban, szerelemben.

Irtás-oltás fákban, gyerek-szívekben.

A nagyvilág villámait fogó,

vihar-szordínós villámhárítók.

A nagyvilág lármáját átszűrő,

dallammá szűrő zűrzavar-szűrők.

Leány-hajszálon függött az aranykulcs.

 

De megfordultam, nem tudom miért.

Én nem vagyok hős, nem vagyok erős.

Nem tudtam, hogy mit rejt a másik út,

hogy mi a cél és mi a harc a célért,

hogy mit keressek itt a másik úton.

Csak megfordultam. Ennyi az egész.

 

Csak annyit tudtam, Valaki szeret.

Valaki nagyobb minden boldogságnál,

minden csendnél és minden szerelemnél,

nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél.

Tudtam, szeret. És ennyi az egész.

 

Hagytam magam szeretni, mint a gyermek,

a Jézus Krisztus ember-ideálja.

Hagytam magam vezetni, mint a gyermek.

A gyermekben nincs cél, nincs hősiesség,

csak megy, ha küldik, s nem tudja miért.

És küldtek. Mentem. Ennyi az egész.

 

És jártam mint a többi vándorok.

Fecskét kérdeztem és fülemiléket.

,,Mi nem szövünk, mi nem fonunk,

mi nem szántunk, mi nem vetünk,

mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:

mi hozzuk a tavaszt s a dalt.”

És vándoroltam. Ennyi az egész.

 

Van úgy, hogy játéklovacskát kapok,

s játék-ekécskét nyomnak a kezembe.

Gyerünk, gyerünk játéklovacskák,

gyerünk, gyerünk játék-ekécske,

nem kis családi kertben, sem megyében,

de országos határban megy a szántás.

S játék-köténykét is kötnek elémbe

és teleszórják furcsa új magokkal,

hogy vetegessek hetedhét határon,

s én játszadozom. Ennyi az egész.

 

Arany puskát, arany kardot kapok,

a világosság játék-fegyverét.

Harcolnom kell a hétfejű sárkánnyal,

sötét-magammal s a sötét világgal,

sötét Sátánnal és sötét pokollal.

És néha mintha varázs volna rajtam,

nem fog golyó, tűz, nincs Achilles-sarkam,

s majdnem olyannak látszom, mint a hősök.

S néha sebezhet még a csillag-fény is,

és vért csapol egy érzelem-tövis.

Én nem vagyok hős, s hőst kell végigjátszanom,

s én játszadozom. Ennyi az egész.

 

Néha futok és félek, hogy megállok.

És néha állok s félek, elbukom.

És néha fekszem s félek, hogy elalszom

és eltapos örökre a Sötétség.

És néha sírok reggel, hogy énekeljek este,

s kisírom magma este, hogy kacaghassak reggel.

Így játszom én a könnyel és kacajjal.

Én nem vagyok hős. Ennyi az egész.

 

Nem tudtam, hogy ez így lesz, nem kívántam.

De nem siratom vissza azt a kertet!

Valaki engem végtelen szeret,

nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,

hagyom magam szeretni, mint a gyermek:

s csak ennyi, ennyi, ennyi az egész.

 

 

Vadócba rózsát oltok, 1930 [73-74.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!