Keresés

Vaád Ferenc, *Bp., 1908. febr. 3., †Bp., 1984. febr. 15.: író, költő, újságíró

PROLETÁRLÁNY DALA

                    ahogy egykor hallottam tőle…

Ha én egyszer gazdag lennék,

csak hét órakor kelnék fel reggel,

virág lenne a szobámban,

és mosolyognék kinyílt szememmel.

Meleg vízben mosakodnék,

a hajamat is szépen befonnám,

s tarka, komisz rongyok helyett

finom vászonból lenne a szoknyám.

Kávét innék reggelire,

egész nap derűs, jókedvű lennék,

és este, a poros úton

ifjú kedvesem elé sietnék.

Izmosan jönne a gyárból

s járnánk együtt a csillagok alatt –

álmodva, hogy a gyermekünk

fölött majd megvirrad egyszer a nap!

Megtartó varázslat, 1940-1941 [63.]

Tóth Kálmán, *Baja, 1831. márc. 30., †Bp., 1881. febr. 3.: költő, író

SZÜLŐFÖLDEM TÁJA

Ott érzi magát a madár legjobban,

A hol a fészke van, csak azon a lombon…

Én is vele tartok: ha mindenütt jó is,

Hej de legjobb otthon!

Édes szülőföldem! kedves szülőföldem!

Be nagyon, be nagyon szeretlek én téged!...

Miként a bús gyermek vidám anyja arczát,

Nézem szép vidéked!

Egy kis dombon fekszik az én szülőföldem,

Fákkal vagyon a domb oldala berakva,

Fölötte a város, ezüstszínű folyam

Dombjának alatta.

Túl a folyam partján sötét, kerek erdő,

Csalogánydaltól zúg, minden lombja bokra…

…Mintha az a sötét, szomorú erdőség

Költő lelke volna!

Lenn a folyam partján egy-két halászlegény,

Meg a vontatóknak összeázott serge,

Nagyokat ugrálva, ostort pattogtatva,

Vigan énekelve.

Fejök fölött egy-egy vándor daru-csapat,

Vadgalamb, keselyü, büszke fehér kócsag,

Mellettök a vízben árboczos nagy hajók,

Itt-ott egy kis csónak.

Jobbra a folyamtól, a hol erdő nincsen,

Áradástól, vagy mi… egy tó szakadt, támadt;

Rajta a halászok kivetett hálóval

Hetykélkedve járnak.

Gyönyörü egy tó ez! úgy szeretem nézni,

Mikoron nem bántják, tiszta, csöndes este

Egy-egy hal ugrál föl, a kék vizre fehér

Csillagokat festve.

A tó mellé nem egy kis leányka járkál –

Hosszú fű nő ottan, a víz ki-kiönti,

Az erdőben szedett nefelejcset ezzel

Szokták összekötni.

Nefelejcs nő amott a dalos erdőben,

Mert, hogyha már olyan, mint a költő lelke,

A szerelem ezen szép virága nélkül

Ugyan hogy is lenne.

…Lealkonyúlt a nap, már csak alig látszik,

A sötét erdőség egyre feketébb lesz –

De pásztortűz támad, – kell ez a vontatók

Esti ebédéhez!

Egy pásztortűz után tudja isten hány jő!

Telesteli lesz már a sötét part végre…

Esthajnali csillag után a többiek

Igy jőnek az égre.

A folyam tetején a tűz-sugaraktól

Egymás mellett sok, sok tüzes oszlop támad…

Ugy látszik, hogy a víz nem sok hasznát veszi

A hold sugarának.

Fényes tükrén itt-ott egy csónak megy lassan,

Ha a víz nem folyna, még lassan se menne…

Aki kormányozta, jól kifáradhatott,

Elszenderült benne.

Balról az alföldi véghetetlen rónák,

Jobbról a felföldi ide látszó hegyek,

Úgy néznek ők erre, miként ide vágyó

Sötét kísértetek. –

De, mert nem jöhetnek, elég nekik, hogyha

Lelkök gyanánt egy-egy hegyi madárt küldnek,

Vagy a távolságtól alig kivehető

Hangjait a kürtnek.

Most, mint zengő felhők, csapatostul jőnek

A nádas rónáknak vízi madarai:

Szállnak a folyamra, a víz csattanását

Meg lehet hallani.

Bukdácsolnak, játsznak, most egy-kettő fölszáll

S a többi utána – de megjőnek újra…

Egy-egy emlék után így jő több szivünkbe –

Ez az élet útja!

És a kép eloszlik, mint az idő halad,

De mint az idő jön, jőnek új, szebb képek –

Talán itt akarja magát ragyogtatni

A gazdag természet?

Szép vagy szülőföldem, nekem is oly szép vagy!

S elgondolom, mikor tájaidat nézem:

Hát még minő lehetsz, mily gyönyörű lehetsz

Egy boldog szemében!

A Duna költői, 1860 [136-138.]

Maróti Dezső, *Tázlár, 1947. febr. 2.: költő

ÉBRED A RÉT

Nádpihe lebben a szélben,

Új csodákra éred a rét.

Tündéri lepkék szárnyán,

Oly lágyan játszik a fény.

A tó vize újra népes,

Vadruca múltról regél.

Az égen vadludak húznak,

Hangjukat hozza a szél.

Selyemrét népéhez,

Pacsirta himnusza szól,

Bíbic búvik a fűben,

Puha kis felhő fölé hajol.

Oh, tarka virágok, színek,

Melytől úgy izzik a rét,

Istenem, de szépek,

Ettől boldog a lét.

Kulimár János, *Nyíregyháza, 1942. febr. 2.: költő

TITOK

Hamvadó szikrákat

szórt a nyárvég,

hegedűk húrjain titkokat

mormolt a tenger.

Drága arcod a szőke

felhőkből rám néz

és jövőmre zuhan

egy kedves árnyék.

Bűbájos mesékből

jöttél nekem,

vigyázok Rád veszendő

értékek fölött.

És e bűnös föld romlatlan

ízét ízlelgetem,

titkos kertünk fái között,

ha fogod a kezem.

Hol nincsenek sziklák,

a sast elűzi onnan vágya,

szabadsága belevész

hullámok altatódalába.

Nekem Te vagy a bérc,

a fenség óceánja,

és titkokat szórok jövőnk

tajtékzó tavába.

Ám ha majd sok-sok év múltán

árnyékok ülnek mindenütt

és hajadban sincs kék virág,

szerelmed gyöngyházfénye

tűnt éveimre hullván,

őrzi egyetlen kincsemet,

mint éj nyugalmát a mécsvilág.

Nadányi Zoltán, körösnadányi, *Feketegyőrös, 1892. okt. 9., †Bp., 1955. febr. 2.: költő, író, műfordító

ÉJSZAKA A KERT ALATT

Kert alatt, a domb alatt

üldögéltünk este,

egy-egy vonat lomha teste

vánszorogva elhaladt;

vörös szemét ránk meresztve

elhaladt a domb alatt.

Arcunkat hűs harmat este,

hallgattuk a szél szavát,

a szél szavát.

Felhaladt a Hold, a cingár,

végtelenbe nyúlt a sínpár,

és tudtuk, hogy nincsen immár

semmink, csak az éj s a vágy.

Kert alatt, a domb alatt

sűrűdött az este,

bő uszályát eleresztve

sok kis csillag leszaladt;

feketült a méla mezsgye

domb alatt, a lomb alatt.

Szemünket sötéthez edzve

hallgattuk a szél szavát,

a szél szavát.

Ő megölelt, szólni nem mert –

s két szomorú, szerelemvert,

ölelkező, árva embert

megölelt az éj s a vágy.

Magyar Szó, Tavasz,

1919-1920. [141.]

Komjáthy Jenő, komjáti, *Szécsény, 1858. febr. 2., †Bp., 1895. jan. 23.: költő

A HOMÁLYBÓL

Ki fény vagyok, homályban éltem,

Világ elől elrejtezém;

Nagy, ismeretlen messzeségben

Magányosan lobogtam én.

Míg más napok ragyogtak egyre

S imádta őket mind a nép;

Addig szivem nem látta egy se,

Nem érzé tiszta, nagy hevét.

Sugaramat nem verte vissza,

Magamban égő láng valék;

Világomat gyönyörrel itta

Csupán a könnyü, tiszta lég.

Csupán a boldog csillagokra

Néztem föl a nagy éjszakán,

Velük keringve és lobogva

Epedtem fensőbb lét után.

De mostan szívem szerteárad,

Gátját szakítva szétömöl,

Keresve földi, égi társat,

Kire borulni szent gyönyör.

Melege, fénye széjjelomlik

Elűzve a sűrű homályt,

És millió sugárra foszlik,

Hogy minden szívet járjon át.

Rohanj a lelkek tengerébe

Lelkem, te büszke nagy folyam!

Szakadj a boldog összeségbe,

Hova minden világ rohan!

Halj át az élet-óceánba

És mindenekbe halva élj!

A szellemek rokon világa

Szavadra rég figyel: beszélj!

Ölelni vágyom a világot

És sírni milliók szivén!

Beoltani e tiszta lángot

Vágyom milljók szivébe én.

Óh jöjjetek velem repülni,

Velem zokogni, zengeni,

Egy érzelemviharba dűlni,

Egy indulatba rengeni!

Szivembe hordom én a lángot,

Szivembe hordom a napot;

Óh gyújtsatok rokon világot!

Én látok; ti is lássatok!

Komjáthy Jenő összes költeményei,

Szenic, 1894. július 19. [201-203.]

Répássy János, *Hernádnémeti, 1844. febr. 2., †Bp., 1926. jan. 19.: pedagógus, r. k. pap, költő

EGRI EMLÉK

Régmúlt idők emlékein merengek…

Te tűnsz elém palóc tündér, Eger;

Tüzes szemed miként igéz, melenget!

S ajkad minő piciny piros eper!

Miként a domb jeges páncéla enged,

Ha nap süti s legyinti langy lebel:

Képedtül úgy enyhül szívem hidegje,

Hímes tavaszt lát két szemem idegje.

Ott látom én ma is magam alakját

Utcáidon s a régi várfokon;

Térségiden űzöm, verem a labdát,

Míg völgyeden a pillangót fogom.

Eszem szegény polgárcsalád falatját,

Míg a betűk tej-cucliját szopom;

Gyönyörködém rubin borod tüzében,

Pisztráng valék fürdőd selymes vizében.

Dobó fészkét is olykor látogattam,

S előttem állt sok egri amazon;

Látám őket harcolni, míg alattam

Török hullák feküdtek halmazon;

Hazám sorsán könnyekre is fakadtam,

Lőn honfibúm folyója Amazon…

De látva ott kálváriát s keresztet,

Szívemben ez hitet, reményt kelesztett.

És e hitet, reményt a papnevelde

Edzette meg, mint ércet a kohó;

Szilaj, merész az ifjú szíve, lelke:

Falnak repülne könnyen a bohó.

Áldás a fék, mely rózsaláncra verte,

S lemondani szoktatta „ab ovo”.

Lemondani! – mily szó egy ifjú szívnek,

De megteszi, ha mást így üdvözíthet!

És mennyi emlék int a férfi-korbul!

Benned töltém el életem javát.

Toll és a szó emelt ki földi porbul;

Könyvek, lapok erdőjét bújtam át.

Szó- és tanszék! – de csákány is kicsorbul,

Ha szüntelen kemény sziklába vág.

„Elég fiú!” – súgá zihálva testem:

Pihenni hát új munkatért kerestem.

Most itt vagyok, kisded nyáj lelki őre;

S csak messziről gondolva rád, Eger!

Vezérlem azt az égi legelőre;

Édes igám, s oly könnyű a teher!

Panaszkodjék a léha vagy a dőre;

Én nem: nincs baj, mely engemet lever.

Hisz úr vagyok; „fő úr” – így tituláznak:

M e r t  ú r  c s a k  a z,  k i  k é s z  s z o l g á l n i  m á s n a k.

Végeknek tüköri [213-214.]

Eötvös József, br., vásárosnaményi, *Buda, 1813. szept. 13., †Pest, 1871. febr. 2.: író, költő, miniszter

BÚCSÚ

Isten veled, hazám, bátrak hazája,

Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!

Gyermek-reményim s bánatim tanyája.

Isten veled, én messze elmegyek;

Ha visszatérek, boldogulva, hon,

Hadd lássam népemet virányidon!

Nem mint Helvécia hótakart tetői,

Nem nyúlnak oly magasra bérceid,

S tán szebbek a Provence daltelt mezői,

Mint zöld kalászt hullámzó téreid:

Virág mit ér, mit ér a bérc nekem?

Hazát kiván, hazáért ver szivem.

Az ég egy kincset ád minden hazának,

S a nemzet híven őrzi birtokát:

Császárról szól a francia fiának,

Büszkén mutatja Róma ó falát,

Hellásznak kincse egy elomló rom:

Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.

Hallgatva áll Rákosnak szent határa,

Ah, régen hallgat immár a magyar!

S az ősök elenyészett nyomdokára

Az esti szellő új fövényt takar:

Hallgatva áll a tér, szivünk szorul,

S egy köny beszél hazánk nagyságirul.

S egy köny Budáról, mely magas tetőjén

Sötéten áll, egy bús emlékezet,

Nagy sírköve hazámnak temetőjén,

S ráírva mind, mi véle elveszett;

Régen szétdönté az idő falát,

Kövén meglátni a csaták nyomát.

S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek

Az új barázdán s régi hősökön

Kalászai, erőt ad a mezőnek,

Bár rég lefolyt, a férfivér-özön.

Nincs kő határán, nincsen kúnhalom,

De áll a tér, s nem vész a fájdalom.

S nem veszhet el, míg az ezüst Dunának

Nagy tűkörén egy honfiszem pihen,

S magyar lakik a parton, s a hazának

Csak egy romlatlan gyermeke leszen;

Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó,

Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?

S oh, én szeretlek néma bánatodban,

Hazám, szeretlek könyeid között,

Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban,

Nehéz keserved melybe öltözött;

Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény,

Él még a sír felett is egy remény.

És most isten veled, talán sokára,

Örökre tán, hazám, isten veled!

Rég eltűnt ismert bércid kék határa,

S továbbsiet vándorló gyermeked;

Ha visszatérek, boldogúlva, hon,

Hadd lássam népemet virányidon!

Magyar költők 19. század. 1., 1836 [232-234.]

Barcsay Ábrahám, *Piski, 1742. febr. 2., †Csóra, 1806. márc. 3.: költő

A TÉLNEK KÖZELGETÉSE

Éjtszaki szeleknek süvöltő zúgása,

Halovány erdőknek levele hullása

Jelentik, hogy nincs már ősznek maradása,

És hogy télre hajlik esztendő forgása.

Hideg ködök ülnek bércek tetejére,

Hó-harmatok szállnak rétek zöldségére,

Pán siet telelő barlang fenekére

S sziklás tanyájának nyugovó helyére.

Nyögő Driádesek bújdosva lézengnek,

Tiszta patakokat mindenütt keresnek,

De múlató helyet sohol sem lelhetnek,

Ők is majd menedék-helyekben rejteznek.

Az ősz búcsút vévén szőlő-hegyeinkről,

Utolsó koszorút von még kertjeinkről,

S nem lévén mit gyüjtsön meddő mezeinkről,

Könyves szemmel indul puszta völgyeinkről.

A tél pedig ülvén jeges fellegekre,

Elébb birodalmát terjeszti hegyekre,

Onnét fagyot küldvén lapályos térekre,

Halált látszik hozni egész természetre.

E változás képe rövid életünknek,

Melyben, végét érvén hanyatló őszünknek,

Hó fedi tetejét fonnyadott fejünknek,

S meghűl minden része aggott tetemünknek.

Alig emlékezünk tavasz rózsáiról

S múlt nyáron aratott mezők kalásziról,

Csak álmodunk éltünk legszebb napjairól,

Midőn csókot szedtünk Chlóris ajakirúl.

De mely kínos árnyék bágyasztja lelkemet?

Múlt idő s jövendők fárasztják elmémet,

Mert ha megvizsgálom valóban szívemet,

Csak a jelen-való tészi életemet.

A magyar költészet antológiája,

1774. október 28. [165-166.]

Reményik Sándor

         Föld

Alkonybanyúló, fekete szántás,
Őstelevény Te, szomorú barázdás,
Ki rejted, őrzöd a jövő életet:
Szenteltessék meg Föld, a Te neved.

Szenteltessék meg a Te neved, Föld,
Akiben minden új alakot ölt.
Nyugalomba fordul a szív, az árva,
Kalászba a mag, a halott virágba.

Ki felszívod az esőt, harmatot,
S ajándokul a tengernek adod,
Ki kebled sziklabordái alatt
Fakasztasz zúgó, szent folyamokat.

Kinek szívébe vágyón ereget
Az óriásfa örök gyökeret,
Az emberfecskék fészkét aki tartod,
S tűröd, hogy megtiporják tisztes arcod.

Mint anyához a tékozló fiút,
Hozzád hoz vissza minket minden út,
Szemünk, habár a fény tengerét issza,
Lecsukódni csak hozzád kerül vissza.

Ha Ikarosnak szárnya eltörött,
Te adsz neki még álmot, örömöt,
Rögöt, munkálni arccal napkeletnek,
S göröngyöt, amit majd utána vetnek.

Reményik Sándor

       Elhagyott harangláb    

A nehány ház, mely körülvette,
Elveszett-pusztult, csonkig égett,
Sátorfáját fölszedte innen,
Mint költöző madár az élet.

A véghetetlen némaságot
Már nem zavarja élő hang,
Maradt a síkon egymagába
A harangláb s a holt harang.

Dermedten csüng az ólmos csendbe,
Beszédes ércnyelve be néma!
Teste maradt csak, lelke elszállt -
De mintha visszajárna néha...

Ember a köteléhez nem nyúl...
De ha megingott, ha megrengett
Tetőtől-talpig a harangláb -
Nagy viharban - még kondul egyet.

Idegenül, komoran kondul,
Mintha a szélvész lelke volna,
Mintha temetne egy világot
Sötét hamuba, szürke porba.

Komoran kondul, tompa jajjal,
Mintha valaki magát tépné,
Tépné, szakítná, megátkozná...
E kín az egész teremtésé.

Akkor a messzi falucskákban
A népek borzongva megállnak:
Mert ember nem harangoz néki:
Harangoz az Isten - magának!

Reményik Sándor

   Egy virág úszik...

Egy virág úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár,
Ősszel fogant, ugaron termett,
Nem tudja, mi a nyár,
Egy álom úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár.

Valaki állt egy kőhíd magasán,
És a kezében volt egy kis virág,
Ősszel termett, ugaron nőtt virág,
És a szívében volt egy álom,
S a vándor szólt:
"Mit érek véle, ha valóra váltom?

Ez álomnak itt nincs otthona, háza -
És ez a virág túlon-túl fehér:
Az élet neki rút, s törékeny váza.

Ez az álom
Se másnak, se nekem ne fájjon,
Ne hulljon erre senki könnye
És hervadó szirmához mi sem érjen,
Még egy imakönyv se!

A virágot a folyóra bocsátom,
A szent, örök folyóra,
A tengerhez hadd vigye közelebb
Minden hullám és minden óra,
Lehullatom a szent, örök folyóra.

Tartsa meg öröknek az örök víz,
És viruljon a tenger közepén,
Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz!"

S úgy lőn.
A vándor ott maradt, a hídon állva,
És a virág - elment - az óceánba.

Reményik Sándor

    Add a kezed...

Add a kezed, így szépen, csöndesen,
Nyugodtan add.
Síma, ragyogó tükör a szívünk,
Nem vet hullámokat.

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
A csóknak édes mérge
Megmérgezné a nyugodalmunkat,
Ha hozzánk érne.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe',
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs -
És nincs tovább.

Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
Mirtusz menyasszonyfőn;
A mirtuszt édes, irigyled-e még
Itt, e kopár tetőn?

Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
S a zuzmó tengve él,
A lelkünket a nagy csend összehajtja,
Mint két ágat a szél.

Add a kezed, látod lemegy a nap;
A nappal szembe
Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.

Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!

Reményik Sándor

    Csillag a víz alatt

Ott lenn, a víz alatt
Egy másik, mélyebb ég;
S hogy kisímult a tükör:
Ezernyi csillag ég,
Ragyogj, ragyogj,
Te vízalatti ég!

Ragyogj, ragyogj,
Te örök Ideál,
Tőled el nem választ
Sem élet, sem halál,
Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,
Fenn is, lenn is elérhetetlenül,
Ragyogj, ragyogj!

Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén,
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el.
A miről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.

Sziveri János, *Muzsla, 1954. márc. 25., †Bp., 1990. febr. 1.: költő

SZIGORÚAN BIZALMAS

Torlódás: felettünk, alattunk.

Reánk – eredendően – csupán az tartozik tehát:

ami föltétlenül igaz, avagy nem igaz.

(Csak éppen vigasztalódni nem tudunk sehogy.)

    Két

    kéz

a tarkón összefonódik.

– Hiába ázik, fázik hátunk közepe,

természetszerűen nem látjuk azt. Hihetetlen:

szél beszél a fülbe.

Dehát, ez még korántsem szociál-

    koz

    -mo-

lógia. Hidd amit mondok!

Mint holmi korszerű próféciák: állathad alatt

lehajló liánok. Ok és okozat helyett. –

Miért a visszacsengés, a dolgok visszahallása fülünk legmélyén.

(Kijátszva egymás reménye.)

    Ez

    hát,

amit a tudat könyörületből visszavetít.

Az állásokon megállás nélkül folyik a(z) (ülő)

munka. (Le)épülnek az erénybarikádok. Pihekönnyű,

bolhaporfehér tokban pihegek,

örökmogorva korokban; még így sem.

    „A reá

    -liák

felelőtlen elmozgatása

egyre inkább fogyasztja energiánkat.”

Újszerű rendezőelveket kéne

vallani, leküzdve

az ellenek által belénk plántált kelletlen patoló-

    giát.

    Iát –

mint mások másutt – szerepük túljátszva – mondanák!

Érvényt szerez a kenetteljes szellemi(-testi)séggel való

személytelen vita (elleni – egymást birtokolva

történő – kegyetlen küzdelem). Megnyílnak,

ime, a mindenség örökérvényű tartományai, s

    föl-

    (szaba)-

dúlnak a fenkölt szó-javak.

Kémlelem e foszló nosztalgiát – ami ime közénk ék

-elődöt(t) –, eme l’art pour l’art féle bomló ideát.

Mint fogaim alatt a sárgarépa reccsen,

őrlődöm a roppant (gén-)gépezetben. Így

    roj-

    to-

zom az öröklét széleit.

A hideg fák között,

mint kötélen száradó nyirkos ruhák. – –

„Lesi a természet önmagát.” És láthatom én is,

a réseken át

    ma-

    gam

-ra miként ugyanígy figyelek.

– Nézek így (ekkor már) emberemlékezet óta. –

Ím: lógok a meglét pókháló-fonalán.

Mint tenyérnyi, kérges falevelet az erek,

bekhálóznak a kiszabott törvényvéletlenek. S

    tes

    -tem

elönti a világ.

Ver(s)ziók [13-15.]

Benedek András; családi nevén Stumpf, írói neve Tompa Endre, *Munkács, 1947. febr. 1., †Bp., 2009. szept. 8.: író, költő, szerkesztő, irodalom- és művelődéstörténész

NYÁR

A nyár bővizű forrásaiból

hangtalan zúgással árad a fény;

– az út könnyű tócsái eleveznek.

Elindulnak a városszéli házak

az erdők hűvöse felé:

a tetők piros napraforgói kinyílnak;

A puli akácbokrok előrefutnak;

– dűlőutak porát lefetyelve

elhasalnak az árkok küszöbén.

Kíváncsi szomszédasszonyként

lábujjhegyre áll az ablak előtt

egy ottfelejtett kukoricaszár.

Vergődő szél, 1968 [123.]

Képes Géza, *Mátészalka, 1909. febr. 1., †Bp., 1989. aug. 19.: költő, műfordító

SÖTÉT HAJAD

Sötét hajad nem őszül meg soha

s pernye nem lepi két szemed tüzét.

Fiús-kemény szád finom vonala

a halál fátylát zengve tépi szét.

Verseim táncoló mentő-övén

így éred el az örök partokat,

s mig vihar pusztit évet és teret:

téged derült időtlenség fogad.

Mert te vagy minden: vágy és gondolat

és lelkes kéz, amely a húrba kap –

az arc, mely jeges éjszakám fölött

úgy gyúlt ki, mint sugárzó sarki nap.

Víztükör, (1933-1941) [40.]

Hajnal Anna, *Gyepüfüzes, 1907. febr. 1., †Bp., 1977. szept. 6.: költő, író, műfordító

SOSE HAGYJ EL

Itt, hol a ködben az időnek villanva suhogó szárnya megbénul,

súlyos falak közt, én felébredt tavaszom, csengetyűhangod elnémul,

menjünk a régi rétekre megint,

hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve magára tekint.

Itt vagyunk, várj amig feltűröm bokáig leérő sárga ruhámat,

indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok utánad,

ott túl a zsendülő bokrok alatt,

félig a vízből kiállva, a gólyahír sárga virága fakad.

Hallod? az erdőn szerelmes kakukok egymásra találva szólnak,

menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e? soká? vagy holnap?

fussunk az erdei puha mohán,

nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó napfoltokon.

Tavaszom csengessed erdei csendbe most csengetyű hangod zenéjét,

reszkető réteken, csillogó jókedvben perdüljön bukfenced hétrét!

vágyak és szerelem múljatok el,

gyermekkor szép ege, kakukos erdeje, végy körül, sose hagyj el!

Összegyűjtött művei 1., 1932. december 17. [14.]

Berda József; Brda, *Bp., 1902. febr. 1., †Bp., 1966. júl. 5.: költő

ISTEN ELŐTT ÁLLSZ…

Dr. Kerényi Lászlónak

Ide-oda lengetted magad, valamikor

féltél tőle, remegtél, mint a vak, ki

a kilincs után tapogat bizonytalanul.

Lelkem! érzed-é? virágbanyíló bimbó

vagy már, kit a nap áldott verőfénye

csókol s érzi, valaki vigyáz rá;

szelídebb jóság, mint az ember, kit

félni nem szabad többé,

csak hinni, hinni, – oly erővel

s lendülettel, mint aki tudja,

a magasan lobogó tűzben elhamvad

a vékony, de büszke szalmaszál…

Berda József összegyűjtött versei, 1931 [96.]

Győry Dezső; Wallentinyi, *Rimaszombat, 1900. márc. 19., †Bp., 1974. febr. 1.: költő, író, újságíró

ISTEN A SZEMEIDBEN

Amikor téged teremtett a Jóság,

az Isten ajkát a szemedre tette,

szemed azóta örökkévalóság,

minden világot ott látok megette.

A lelked, vágyad, sóhajod a szádon,

mind csak keret két Tőle-szép szemednek,

téged szeretlek, hogyha őt imádom,

és őt imádom, ha téged szeretlek.

Férfiének, 1929 [125.]

Sajó Sándor; Heringer, *Ipolyság, 1868. nov. 13., †Bp., 1933. febr. 1.: költő, drámaíró

EGER

Kétoldalt halmok, síkra lankadón;

Kékfátylas Bükk fönt észak távolán;

A völgy ölén a liceum s a dóm:

Kövekbe szépült hit és tudomány.

Mint anyakotló kis csibéire,

Apró házakra sok torony vigyáz;

Harangszó leng a tájon messzire,

Egy minaretről néma ősi gyász.

Mint zöld repkény az omló várfalon,

A mult porából uj élet fakad:

Uj szőlőtőkék a hegyoldalon,

Uj háztetők a régi vár alatt.

Szűk görbe utcák megkopott kövén

Dicsértessékes palócnép tapos;

A nagy piacon, bronzszobor tövén,

Friss málna, édes, gomba, illatos.

Amott a vár: ringatja kebelén

Dobó hírét s az alvó Gárdonyit;

Alján a város, mint ifjult remény,

Napfényben fürdik s szépet álmodik…

Gyertyaláng [8.]

KAZIMIERZ NOWOSIELSKI

    Hallgatás


Legyél olyan csendben hogy a tengerfenéken
szétnyíljon a kagyló

legyél olyan csendben hogy az éjszaka
élesítse hallásodat
s a nap a figyelmedet

hogy halld meg a szívedben                                                                                                         
a fecske csivitjét

hogy a kezeket nézve halld hogyan fut át
a testen a lélek

Építsd mint hidat a folyón
amin átjutsz a túlsó partra


ford. DABI ISTVÁN                                                                        

BERNARD BOLESŁAW HĘĆKO

    A szó


Megszületett kivirágzott
a szárnyas dallam lángjában
a kissé nyitott ajkak vörösében
a szó
megszületett táncra perdült
színesen meglebegett a világ
méz illata szállt
zöld fenyők zúgták
a szót


ford. DABI ISTVÁN

STANISŁAW FRAŃCZAK

    Lelkiismeret

mélyen
a szívem alatt érzek
egy szálkát ami
fáj
amikor ki akarták venni
az operáció alatt
kiderült hogy az
az én rossz lelkiismeretem

Ford. DABI ISTVÁN

STANISŁAW FRAŃCZAK

    A vonal

Emberek vagyunk
És ez összeköt minket

Emberek vagyunk
Pedig annyi minden elválaszt minket

Hol van az a vonal
Amelyik összeköt és elválaszt


Ford. DABI ISTVÁN

EWA FISZER

   (Nem tudok mosolyt csiszolni...)


Nem tudok mosolyt csiszolni,
Amin közelebb jöhetnél.
Ha víz lenne körülöttünk,
Követ dobnék bele,
Hogy fel hullám csapódjon,
Hogy a szemedbe csapjon,
Hogy elvakítson
Vagy elbűvöljön.

Ford. DABI ISTVÁN

DABI ISTVÁN: (...)

mint télen a föld alszik a vastag hóréteg alatt
alszik a nagyvárosi ember
a kedvetlenség pora hamuja és korma alatt
láthatatlan álarccal az arcán
csak a szája húzódik grimaszba
és a szemében gyűlölet-szikrák
csillognak

és egyre nagyobb távolságban
követi embertársait
a világ vége felé

***

DABI ISTVÁN: (...)

a magány hosszú kígyói
csúszkáltak körülötte
a sötétből
éber baglyok huhogtak
és ő
a fák gyökerei alatt
mozdulatlanul
fehér fogaival
a feltámadás
fekete reményét

rágta

DABI ISTVÁN: (...)

a párnám alá rejtettem
az álmaimat
hogy el ne olvassa senki
az agyamban rejlő gondolataimat

csak a halálom után
kúsznak majd elő
megdermedve félholtan
és eltűnnek az égen
mint a köd
a meleg nyári napon

Mezey Katalin
Ami tökéletes

Csak ami nincs,
csak az tökéletes.
Élünk panasszal,
hiányokkal tele,
és csak a nincs
döbbent rá azután,
hogy az a tökéletlen
- az az élő, halandó -
mennyire kellene.

Szervusztok Kedveschek, sikeres hetet kívánok.:)

.....

Mezey Katalin
Emlékek ingei

Emlékek ingei, ruhái,
még meddig látlak titeket,
meddig fáj - ha moslak, vasallak -
a nem múló emlékezet?

Ezt a hajszál-csíkos kék inget
még tõlem kapta az apám
ezerkilencszázhatvanhétben,
születésnapjára talán.

Milyen boldogan nézegette!
Én meg szégyelltem magamat:
fillérekért, leárazáskor
veszem az ajándékokat.

És most a fiam hordja. Az apám
sosem látta az unokát.
Meghalt. Ingek, ruhák, emlékek,
miért élhettek léhán tovább?