Ahhoz adj, akit akarok! Hozzá mezítláb szaladok, Nem láthatsz három éven át, Negyedik évben újra látsz. Szőke legény áll balomon, Fiúgyermek ül karomon!
Nyugtalan lányka, tüzecske, Ne tekingess te semerre, Nézz egyenes a szemembe. Hadd hogy képedet leírjam Hófehér hártyapapírra Hollószín lengyel-tintával. Elküldöm szülőhelyemre Az én szomorú szülémnek Távoli nagy vilajétbe. Apám, anyám is meglásson, Meglásson, téged csudáljon, Aki legszebb a világon: Termete karcsú jegenye, Orcája fehér tejecske, Szeme fekete cseresnye. Zsinór a szemöldökpárja, A szája drága pohárka, Nekem a mézet kínálja.
Álmodom a csodák korát hol a halál se halál kaszabolt fejek ti dicsők véres hó suhog alá hol a szalagok közt tovább dalol a metszett torok zsugorodnak zsoldos-pofák rogynak a ló-tomporok hol a tépett haj s hó-zene seregre tébolyt hozó tábortüzek fulladnak el s nem tud elállni a hó királyi arc attól bomol fekélye minden pehely hol naiv álom teljesül bűnös a bűnért felel
Federico García Lorca
A FEKETE BÚ ROMÁNCA
Míg a kakas csákány-csőrrel
az égből a hajnalt bontja,
alászáll a sötét hegyről
búsan Soledad Montoya.
Meleg sárgaréz a teste,
csupa homály-szag és ló-szag.
Mellei,a füstös üllők
nyögnek, nehéz dalt borongnak.
Soledad, kire vadászol,
ilyen korán kóborolva?
Akárkire vadásznék is,
nem kötném a te orrodra.
Vadászok én önmagamra,
örömömre, jobb soromra!
Soledad, a ló ha elfut
gyötri magát halálosra,
eléri a tengert végül,
temérdek víz besodorja!
Kár a tengert emlegetni,
a fekete bánat bokra
olajfák között is felnő,
lombja serken sátorosra.
Soledad, a bánat benned,
siralmasan bánatos vagy,
citromlevet sírsz, a könnyed
várakozó szádat mossa!
Nagy bánat bánt, bolond lettem,
sörényemet földre ontva
konyhától a kamoráig
forgok, mászok tébolyogva.
Ó, fekete kővé válok,
testem, ruhám beleborzad.
Jaj, a fehér gyolcsingeknek!
Jaj, ennek a pipacs-combnak!
Soledad, pacsirta-vízzel
mosd a tested, az megóvja.
Hagyj a szívednek már békét,
békét, Soledad Montoya.
*
Mélyen lent a folyó mormol.
Felleg és levél a fodra.
Indás tökvirág a hajnalt
arany koszorúba fogja.
Cigánybánat, ó, te tiszta,
ó, az árvák eljajongnak.
Ó, rejtőző medrű bánat,
bánata a hajnaloknak!
-
fordította: Nagy László
Csörgős hold-pergamen dobját Preciosa üti, rázza, itt jön, üveg és borostyán holt-eleven útját járva. Ritmusa a csillagtalan csöndet űzi más világba, tengerfodrok éjjelébe, tátogató halpofákba. Fönn az ormon kemény őrség, karabéllyal alvó gárda, őrzi a sok, fehér tornyot, ott az angolok lakása. Lent a vízparton cigányok úgy mókáznak, úgy cicáznak: csigahéjból, fenyőzöldből építenek pici házat.
*
Csörgős hold-pergamen dobját Preciosa üti, rázza. Hallja a szél, felkönyököl, éberen csak őt vigyázza. Egek szentje, pőre Kristóf, szent nyelvekkel jól megáldva: távolba néz, lányajakra képzelt pásztor-fuvolára.
Lány, a szoknyád fölemelem! Öreg ujjam régi álma, hogy hasikád völgyét járva kék rózsádat megtalálja!
Preciosa dobot ledob, megdöbbenve kezd futásba, behemót szél ordit érte, forró karddal fut utána.
Ráncot vet a tenger, mordul, sápaszt olajfát a lárma, zendül a hó cintányérja, sír az árnyak fuvolája.
Szedd a lábad, Preciosa, jön a zöld szél, agyonhágna, szedd a lábad, Preciosa, itt jön, itt jön, tekints hátra! Bukó csillag vén szatírja, sok a nyelve, sok a lángja!
*
Lát egy házat Preciosa, beront sápadtan, zihálva. Fönn a fenyők tornyán is tul, itt az angol konzul háza.
Elhagyta vackát, minden koloncát, s jönnek betűi: pusztai kancák -- Itt vagyok Mongóliában -- írja, rám ez a hír a mongolok ijja. S bőr-zeke keshed, borda beroskad, poshadtra patkók engem taposnak, én feketében s bomló lilában, Maga vidáman, Mongóliában. Ott mi a célja? Kutakat fúr tán? Vagy csak a kontyot bontja a jurtán? Irha-mennybolt a dobja? Vagy hímez, nemez-rátítest játszik? S mit írez? Lovagoljon, ha bírja, ha ott van, versemnél jobban hajtson galoppban, csak ne üzenje: írjak vidáman, erre Maga képes -- Mongoliában.
Ül (Anna) az úton, Ül a keresztúton, Ott sirdogál keservesen, Isten és a Boldogasszony arra megyen. Miért sírdogálsz, Anna? Mért ne sírnék, sírdogálnék, Nagyok az én fájdalmaim, Bántalmaim, ártalmaim, Fejem emésztik, Szívem emésztik, Eszem emésztik, Erem emésztik, Inam szaggatják, Lábam lankasztják! Ne sírj te Anna, ideidézem Háromszáz vitézem, Eljönnek karddal, Eljön háromszáz széplány Leveles gallyakkal. Vitézek a fájdalmat Kaszabolják karddal, Kisöprik a széplányok Leveles gallyakkal. Megtisztulsz, gyönyörödöl, Mint ezüst pohárka, Mint a rozs kalásza, Mint a madár szárnya.
Ó, drágám, önszivedbe nézz: ott nőtt a szent fölségü fa; sudara örömtől merész, virágban remeg ágboga. Gyümölcse szivárványszinű, mennybéli csillag tüköre. Gyökere biztos erejű, az éj nyugalmát szövi be. Zene kél ingó sudarán, hullámnak ő ad ütemet, zenével házasítja szám s varázsdalt dúdolok neked. Bikfic Szerelmek lengik át a kulcsolódó ágakat, dobálnak tüzes karikát: kettőnk sorsával játszanak. Hajukat, fürge táncukat ha látod, álomtájon élsz, betölt az édes ámulat: ó, drágám, önszivedbe nézz. Gyötrő tükrödbe ne tekints: kereng ott démoni csapat. Tekintetedből ne teríts dobajuk alá sugarat. Mögöttük végzetes a kép: örvényes éj üvölt, itél, gyökeret hó alól kitép, fekete már a falevél. Rombolt vidék, homályba fúlt, fáradság tükre, meggyötör. Mikor az isten elaludt, akkor készült e bús tükör. Kiehült holló röpköd ott: a nyughatatlan gondolat. Lelkedre lesve tébolyog törötten csüngő lomb alatt. A hangját hurcolja a szél, rázkódó szárnya meglegyint, s jaj, drága szemed elalél; gyötrő tükrödbe ne tekints.
Federico García Lorca
A holdas hold románca
Tubarózsás krinolinban jött a hold a rézhámorba. A fiú csak nézi, nézi. Ámul a fiú a holdra. Szél támad és emelkednek karjai a holdas holdnak, s tömör ón-mellei tisztán s buján előtolakodnak. Hold, hold, fuss el, mert megjönnek a cigányok, venek koncra, szívedből is gyűrűt vernek, fehér pénzt a nyakláncokra. Gyerek, addig hadd táncoljak s ráhagylak a cigányokra, megtalálnak itt az üllőn, szemecskéid zárva, oltva. Hold, hold, fuss el, én már hallom, cigánylovak dobrokolnak. Gyerek, ne dülj e fehérre keményített sok fodornak.
Dobogott a sikság dobja, verte lópaták galoppja. Hámor homályán a gyermek, szemecskéi zárva, oltva.
Olajfák közt a cigányok bronzálomként lovagolnak. Jönnek. Szemük félig húnyva, de a fejük égbe horgad.
Jaj, de huhog az a bagoly! Csupa jajszó a fa orma! Sétál a hold föl az égre egy kisfiú kezét fogva.
Rézhámorban a cigányok sikonganak, háborognak. Szél az őre, szél az őre, szél az őre hámoruknak.
fordította: Nagy László
F. García Lorca
ÍGY SZERETLEK
Jaj, de nehéz így szeretni,
ahogy én szeretlek téged!
Fáj a levegő, a szívem,
kalapom is
fáj teérted.
Ki venné meg szalagomat,
e reszketeg fehérséget?
Fehér bánat-fonalamat
vállkendőnek ki kötné meg?
Jaj, de nehéz így szeretni,
ahogy én szeretlek téged!
-
fordította: Nagy László
Dél-szláv népköltészet
Őzike, de harmatos vagy
Őzike, de harmatos vagy!
Hol jártál, hogy csatakos vagy?
"Lánynál voltam vendégségben."
"Csak azt mondd : a leány szép-e?
"Nap süt kerek orcájáról,
Torkában a hold világol,
Melléről a fényes hajnal,
Két szárny a két kezecskéje,
Kedves a lány, szépek szépe"
fordította: Nagy László
Bolgár Népköltészet.
Jaj, Te szép, TE édes
Jaj, te szép , te édes, elém sose térhess,
Szemeiddel ne égess, elégek teérted,
Ereim aszályban, térdeim parázsban!
- Égj bolond, ha éghetsz, énértem eléghetsz,
Mint virág az árnyért, szarvas a forrásért!
- Jaj, te szép, te édes, arany-ékességes,
Várd ki egészséggel: elrabollak téged!
Holnap lesz a napja, madárrá igézlek.
Leszel madaracskám, szép erdei foglyom,
Szép erdei foglyom, én leszek a sólyom,
Fölkaplak az égre, ott repülünk párban,
Ott repülünk párban, égi magasságban!
fordította: Nagy László
Kelj föl gazda, házigazda, Jó hír jött a te házadba. Völgyi földről betoppantunk, Jó torokkal jó hírt mondunk:
Juhaid mind megellettek, Barikáik tarkák lettek, A kis kosok mind bökősek. Kecskéid is megellettek, Gidácskáik mind selymesek, A kis bakok mind bökősek. Teheneid megellettek, Üszőcskéik mind fehérek, Kis bikáik mind bökősek. Kancáid is megellettek, Kancácskáik sörényesek, Monyasaik mind keselyek.
Kelj föl gazda, vigadj gazda, Jó hír jött a te házadra.
**
IJEDTSÉGRE
Jössz vizecske a magasból, A magasból, a havasból. Szép tündérek mind odagyűlnek, Vacsorához ülnek. Mondd meg vizecske, te mondd meg Ez az ártatlan minek ijedt meg! Siess csak, siess vizecske, Mondd vizecske a tengernek, Szakítsák ki a félelmet Ebből az ártatlanból!
"... Lenyűgözően gazdag és csodálatos a különböző nyelvű népdalok magyar gyűjteménye. A fordítások köre a spanyol és angol népköltészettől az orosz, román, bolgár, albán, délszláv, cigány és finnugor népdalokig terjed. A költői szó közvetlen hatásában hívő ráolvasásoktól, bájolóktól, a fájdalommal, a mindennapi élet konfliktusaival szembenéző énekekig, a halállal mérkőző siratóktól az ötletes-játékos mondókákig, az érzelmi feszültségekre építkező hősi balladáktól a szerelem örömét és szomorúságát kifejező dalokig a népköltészet utolérhetetlen gazdagsága tárul elénk."
/ismét a verseskötetek ajánlásából való részlet/
Nagy László:
UTÓSZÓ
/a bolgár népköltészethez - részlet/
A bolgár népköltészetet 1951-ben fedeztem fel magamnak, hosszabb szófiai tartózkodásom idején. Meghatott förgesége, robusztussága, költői akmerősége. Tétovázás nélkül fordítani kezdtem. Munka közben szinte állandóan éreztem, hogy amit csinálok, az nem egyszerűen műfordítás. A papírra vetett soroknak a magyar népköltészettel rokon hangon kell szólniok. Ha az eredeti énekeket sikerült magyarul s méltón megszólaltatnom, ezért engem semmi dicséret nem illet. A dicséret azoké a dalos nemzedékeké, akik századokon át alkották és aklakították a magyar népköltészetet. Kudarc, ha ért, annak személyes gyarlóságom az oka. A fordítás nekem mint költőnek arra volt jó, hogy egy népköltészet lényegét jobban megismerjem. Noha a bolgárokéról van szó, gyakran gondoltam arra, hogy a népköltészet még napjainkban is ösztönözhet, hasznos lehet a legújabb lírára. Költészetünk története mutatja, hogy különböző korokban más-más módon hatott, hol romantikájával, hol realizmusával. ............ ...........
/a délszláv nélköltészethez - részlet/
... Nem én vagyok az első, s remélem, nem is az utolsó, aki magyarba ülteti a déli szomszédok örökzöld költészetét. A magyar költők effajta érdeklődése évszázados, túl azon, hogy énekek, motívumok, dallamok ősidők óta szüntelenül vándorolnak át a határokon, legvastagabb várfalakon is. ...... Még festőnövendék koromban, 1948-ban fordítottam néhány délszláv románcot. Azóta évről évre szaporodtak fordításaim. Jelen gyűjteményemmel bizonyítani kívánom azt is, hogy szomszédaink szellemi értékeit szeretjük és tiszteljük a létfontosságú megértés jegyében.
Néhány szó a fordításokról, mivel a műfordítások, és több nemzet népköltészetének fordítása megháromszorozza Nagy Lászlónak az utókorra, ránk hagyott műveit.
"... A gazdag, időben és térben szerteágazó műfordításokat a költő szinte személyes alkotásként érlelte, szülte ujjá. Életművének szerves része a fordítások hódította tartomány. Mert nem véletlen, hogy ő tolmácsolta leghitelesebben Federico García Lorca dalait, románcait, poémáit. Hiszen a saját lírájában is milyen megkapó a játékosan poétikus képzelet és a nyers, lírai erő varázslatos keveréke: az érzéseknek valamiféle izzított állapota, felfénylő lobogása. ..." /részlet a verseskötet ajánlásából/
Nagy László:
VERSFORDÍTÁSAIMRÓL
/részlet/
...... A fordítás, bár olykor a hazai költői szabadalmak elsőbbségét cáfolja meg, igazán arra jó, hogy kimutassa: a világ költői igenis rokonok a humanitásban. A zene, a tánc, a képzőművészet nem kötődik nyelvhez, fordítani, sőt újrafordítani nem kell. Igazán csak a verset kell feldarabolni, ereit föltépni, halálra kínozni, hogy újraszülhessük, magyarul. ... Az első lépésekre a kíváncsiság indított, mint más mesterségekhez. Most naivan kedves emlék sugárzik bennem: tízéves vagyok, egy román szövegű dalt hallok unokabátyámtól, aki Erdélyből szökött át a katonasor elől. Kiderül, hogy a dal eredetije magyar: Tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én. Hát ilyesmi is van a világon? Hogy a rejtelmet fölfedjem, leírom a két szöveget egymás mellé. Megszámlálom a betűket, számuknak nyilván egyezniök kell, mert itt a kutya elásva, aki még énekel is! De a betűk száma nem egyezik, a titok létezik tovább, mert a szótagról, a szótag nagy hatalmáról semmit nem tudok, nemhogy a prozódiáról. Költő sorsom kényszerűsége, hogy 1958-ban Rimbaud-hoz, majd Lorcához nyúltam, persze nem önként, csak megbízásból. S meggyőződtem magam is, hogy a fordítás nem idegen tőlem, örömet is ád. Ez a folyamat máig szakadatlan. Tapasztalatom s gyakorlatom elég nagy, de egy-egy új föladat előtt nevetségesen szűzen és árván ásorgok ma is. A mesterség, a versmechanizmusok ismerése nem elég a jó fordításhoz. Kell ahhoz még annyi más, hogy kétségbe ejthet. Erőfeszítéseim sikeresebbek, ha a más nyelvű verset testvéri kihívásnak tekintem, mely költői önérzetemet érinti, de igazából a magyar nyelvet készíti próbatételre. Könyvemben ha akad becsülendő munka, érte az anyanyelv dicsértessék.
Egyszerű név, három rövid szó... de elválaszthatatlan és összetéveszthetetlen. A virtuális kereső nem ismeri fel. Gondoltam, azért mégis lesz, aki megtalálja. Nem is kellett sokat várni! :)
Akár a szeretők, takarják egymást az éjféli óramutatók. Új év, új szív! Puszilkodnak poharak, orcák. Mindenki mindenkivel, mindenkié mindenkiével. Ölelkezés a girland-hurkák alatt, elvarázsolt kastélyunkban, honnan az urakat, úrhölgyeket kiszippantotta a hajdani huzat. Hála, hála. Most mi vagyunk idetaszítva. Ők meg valahol, menyországukból, csillagközi fekete lukból morognak ránk s megítélik stílusunkat. Új év, új szív! Csak volnék bátor, áhitott hóesésként fölállnék az asztal fennsikjára s meredeken így susognék: Uraim, hölgyeim, gyémánttá tömörült a gyanúm, hogy az új év is ó év. Eljött az évgyűrűk csődje. Szívünket pedig nem lehet kicserélni, marad a kénytelen, idült képmutatás. Így ne szeressünk. Temessük egymást, gyerekek. Már a pólyások kezében is ásó, pirinyó ásó a csörgő helyett. És ebben a percben az új babák szivére árnyat, betétkönyvet helyez a bájos Nemzeti Mosoly, mert hajlandók mostra születni. Hógolyót a kölköknek, hógolyót. A nemzeti hűtőintézet emberei térdeljenek a pázsitokra, halásszák össze a hópelyheket hógolyónak, tartósitsák az öröm-ínséges időkre – Susognék mint a hóesés, de nem, az új szívek célzatosan megítélnének: Ordít a költő, gúnyolódik a költő a fekete luk szemszögéből – Megadom és átadom a lényem az ünnep hétszínű szivárványának. Vascipőt, sisakot, páncélzatot lerágnak rólam a percek liliomai. Ég bennem gyertyaként a hit, se füstje, se korma. Nem rajzol karakülbundás ördögöket legbelső falaimra. Az ártatlanok kórusa is bennem: Ég a gyertya, ég, el ne aludjék. Hiszem, a beethoveni ölelkezésre alkalmas vagyok magam is, csak legyen, csak legyen karom! – Krónikába illik még, hogy nem vált véremmé a hazai pezsgő, festett piros bor. Boldogan mind kidobtam. Fölkelvén boldog új évet sóhajtok magamnak. Mint aki föltámadt, visszasandítok ágykoporsómra, ím, csupa dér, csupa gyémántló forgács. Boldog vagyok: több deret kinlódtam ki magamból, mint az idei tél, mint a tavalyi tél. Hódolatképpen megbuggyan a csempefal, csörömpölnek elém a tapsok. Földig hajolna a jenki-állkapcsú mosdókagyló, de nem hagyom, fölpeckelem állát fekete botommal. S mire megnyugszik a porcelán: a porfelhő rózsás fodor-menyország, habzó korsókkal ott ülnek angyalaim, a csempések, a cementcsempészek, a tipli-sikkasztók, a sróf-kezű vízvezetékszerelők. Valamennyi boldog, akár a földművelő, aki csodamívelő immár: atyafi-brigádban gyártja a műszempillát meg a műgyöngyház-körmöt. Idebilleg a képe, de ne hidd, hogy kalász-koszorúban, százlábú sötét szempillák sora keresztezi. Ovális fekete glória. Kölni és ragasztóillat. Ragasztott körmei arcomba lógnak rámájából. Rámpillog, forgatja szemét, mint Honthy Hanna, igazi bajuszos csárdáskirálynő. Hihihi, hahaha, ez itt az öröm. Hát még a sapkagyár. Mert rémlik, ama sárkányölőről elnevezett nagy hegyen túl egy sapkagyár papíron áll, vagyis nem létezik. De az üzlet virul. Onnan rohan a vonat levegővel rakodottan s hahotázva engem elüt. Ebédig tán sikerül elvéreznem. Boldog vagyok. Agóniámban űrlapok harsonáznak, s nyúlketrecek közt emelkedik síremlékem, betonrózsásan, divatosan. De a déli harangszó szentséges nyálával összeforraszt, lázamat oltja, talpra állít. Vegyük fel királyi ruházatunkat. Nyakkendőt is? Nyakkendőt is! De a koronánk, ugye, mellőzhető? Korona nélkül nem fej a fej, amíg kastély a kastély! Tányérral, tállal már zörögnek az alagsori emeletes pléh-szekerek. Tálalnak fehéren fehérre a felvégi mongol cicahercegnők. Máj, máj, máj. Valamennyi asztalra máj. Ám nekem ez a sertésmáj sörtés tehénpéra-rombusz, de sötét! S bár elönt a fakó szégyen e képzet miatt, se étvágyam hozzá, se kezem. Másnapos volnék, vagy önemésztő beteg vagyok? Mikor ölsz meg édes képzeletem, káprázatom? Már hóvirág-koszorúk a zsigereim. Délutánra lebegek már. Délutáni sétalovaglás – az anyaföld sóhaja hordoz. Ágaskodva a toronyig érünk, megtáncoltatnám a harangokat, s ím, köddé vált kezem a bronzon. De megcsendíti fülemet egy finom tiltakozás: Félre, te szentségtörő, a harangokat csak fejni szabad! Igaz is: illene már megjavulnom, csönddé válnom, hiszen horkol, buborékol az újévi ország. Hiszen a madárcsőrök is fölpeckelve arany és ezüst korongocskával, ünnepi konfettivel. S vadludak ék-alakjukat vesztve itt köröznek hangtalanul, szájukból az ünnep szerpentinszalagjai lógnak. Csupa jóságos óhaj vagyok. Óriás aranypatkókat a síkra írok lebegve utamban. Négylevelű lóheréket karéjozok a hegyoldalra. Lázítok sültmalac-pirosságot az égre. S ha tudnám, hol raboskodnak a sültgalambok, elrágnám láncaikat. Mert hiszek az ábránd erejében, az eleddig unalmas utópiákban. Leszáll a menny a földre. Szép jeleket látok máris: a Mars csillag piás kocavadászként négykézláb mászik a vaddisznók közt. S a lábon maradt kukoricásra alászállt a millió karátos Vénusz, mintha lovagolna: tunikáját föl-fölrántva, csiklandja magát a kukorica címerével. Nem tudom, hol raboskodnak a sültgalambok. De szalagok, flitterek, viszonylagos viszonylatok közt is tudom, hogy hol van Anyám. Iránytűként fordulok távoli Anyám iránt, aki egész nap a fal mellett áll mereven téli vendégségben. Nem ül, hanem áll, hogy dologtalannak ne lássék. De seprüt se foghat, csak áll és hallgat. Vállatövéig a kezei zuzmarából. Nézzük egymást a játszó tüneményeken át. Ő mondta, ha megfagy az ember, előtte édeset álmodik. Szeretnék állva megfagyni, már tetőtől talpig csönd vagyok, csönd.
Zöldellve ez a föld hatalmas meleg záporoktól szerencsés mintha nem történt volna semmi s nem is kellene egymást enni szemed is öceán-derengés nem igaz a fűzek bánata ha zöld hát akaratos élet gyümölcs a virágok távlata az árva ág se tud pihenni mintha nem történt volna semmi se csoda se halál se szégyen remény szopik a selymes fényben millió arca buborékol semmi katonás villogás a végzet fűvel koronás moha-labdává lett a téboly hallgatom álomi beszédem szívemnek bilincs-oldozás szól a fejemnek: feledj szépen szerveid siess rendbeszedni mintha nem történt volna semmi.
