Sárga madárra vadászok (Csoóri Sándor)
Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban.
Hadd ábrándozzak rólad hosszan e nyárvégi napokban.
Látlak az árny-ivó sövény előtt, szaladsz ki épp a kertbe,
zöldség és hagymaszár kell már csak a levesbe.
A fák szemhéja csukva van, mint bágyadt tyúkoké,
de tőled fölneszelnek s futnának százfelé.
Sürögsz, mint a szegények, kikre örökös munka várt,
s örökségül se hagytak mást, csupán e rohanást.
A Nap: búgócsiga, gyerekjáték az egek asztalán!
Gondolsz-e néha láthatatlan ujjakra, melyek pörgetik,
s csodálkozó szememre? Vagy erre se telik
idődből? Lótsz-futsz anyám helyett, s ez a te vallomásod?
Porzik a vén szőlőföld, kapád ha belevágod.
Porzik a multam is, gyerekkorom fölébred,
s elhagyott arcaim váratlan ugranak elébed.
Egyik a padláslépcső homályából riadtan;
a másik gyors esők mögül, mikor már a vihar almája letoccsan
s habosan fut a boldog víz, mint én futottam hajdan.
Naponkint fogy időm, mit veled tölthetek,
múltamból pótolom hát holnapi veszteségem:
követ dobálok kedvedért, átmászok égi kerítésen,
vadászok sárga madárra, Holdat-zaklató galambra,
szakadt ruhám a szél titkon majd összevarrja.
Örülj, ha tudsz, hogy éltem s szemedig eljutottam
Ne ülj vonatra még, maradj ott a falumban.
Kik veled élnek ott, általad kedvesebbek.
Látlak, vizet húzol, s hallom, beszél hozzád a kút,
mint földalatti tenger, mely kövek közt aludt.
