Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43721

L. Gály Olga

 

 

DRÁGA ÓRÁK

 

Csak elnyújtózom lustán, jólesőn,

mint hólepel a csendes, sík mezőn.

Testem simítja, hűvösen dajkálja

a hímzett vászon fehér gondolája

pihentetőn.

 

Szemem lehunyom. Mire a szemek?

Mi én vagyok – anyagtalan lebeg.

A múló idő gyors lábú őrsége

minden órában puha talpán lépve

cserél helyet.

 

Drága órák. Jó most így egyedül.

A városra november ege dűl,

mint ősz cigány a nagybőgő nyakára,

s a búcsúzó nap narancsszín ruhája

ködbe merül.

 

 

Szívdobogás [24.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43720

L. Gály Olga

 

 

CSAK AZ SZERESSEN

 

Csak az szeressen engemet,

ki elhiszi, hogy szeretek,

ki mélyre néz, és mélyre lát,

és keresi a lelkemet.

 

Aki kétkedve kérdezi,

mitől villóznak fényei

(tűz van-e ott vagy szalmaláng,

mit szél kiolt, vagy szél hevít –),

 

abban sziklára hullanak

a gyújtani vágyó szavak,

s mint visszalőtt nyíl, megsebez

a társra nem lelt gondolat.

 

Csak az szeressen engemet,

ki elhiszi, hogy szeretek,

ki mélyre néz, és mélyre lát,

és keresi a lelkemet.

 

 

Szívdobogás [19.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43719

L. Gály Olga

 

 

A LEGNEHEZEBB ÚT

 

A legnehezebb út önmagunkba vezet.

Egyedül kell megjárnunk –

nem nyújthat kezet

senki a szűk ösvényen,

ha szakadékhoz érünk,

s a túlsó partra jutni

pallónyi csak reményünk.

 

A legrejtettebb tó lelkünk tengerszem mélye,

mit nem világít át csak

belső énünk fénye.

Apály-dagályos tükrén

oly tisztán ring arcképünk,

hogy bátorságos tett

szemünkkel szembenéznünk.

 

Mégis, hogy élni tudjak, akarom én e képet.

Hogy mérhessek – magamról

kell vennem hű mértéket.

S ha megtérek a mélyből,

sugár ül homlokomra,

mint megtalált világom

parányi napkorongja.

 

 

Szívdobogás [17.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43718

L. Gály Olga

 

 

AZ ÉN NAPOM

 

Nem gyászolok múló időt.

Ruhámat meg nem szaggatom,

csak fáj, hogy kévés bronzhaját

elhullajtja az én napom.

 

Sisakrostélyát leengedve

robog a barna alkonyat,

és bár a penge vértelen –

sebben remeg a markolat.

 

Leszáll a sűrű éjszaka,

tenyerembe holdfény csorog.

A tisztára sepert ég alján

fakulnak már a csillagok.

 

Nincs hang, nincs pittyenésnyi jaj.

Madár ül Isten tenyerén.

Csőrét a kelő napba mártja,

s újra lobog a bronzsörény.

 

 

Szívdobogás [18.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43717

L. Gály Olga

 

 

MÁSKÉNT MINEK?

 

Az eltemetett szavakon

tort ül az élő fájdalom.

Szeretem én a küzdést, és bár törzsem vészesen inog,

gyökerem még mélyebbre ás,

s állva maradok, mint a fák.

 

Kérdem magam: honnan erőm, s megújulásom titka mi?

Miért nem tudtak régi és új űzők s bajok kiirtani?

S kérdelek téged: életem,

mi célod lehet énvelem?

 

Felnyitni csillagok hunyt szemét:

lásson minket a messze ég.

Szívekről görgetni követ.

Minden lenni valakinek.

 

Mint feldobott kő, földet érni.

Sírókat álomba mesélni.

Szánni a gyönge hősöket.

Tán ezért lettem – másként minek?

 

 

Szívdobogás [16.]

Zsonát Creative Commons License 2018.06.11 0 0 43716

L. Gály Olga

 

 

KI MEREM MONDANI

 

Ki merem mondani,

nem vagyok

néma:

a legtöbb, amit adtam –

élet.

A legtöbb, amit kaptam –

e véna,

ez a szédítő, sodró

lengés,

tárcsáját pergető múzsám

kedve szerint: magasba,

mélybe,

tavasszal, nyáron, kristály

fagyban,

vagy mikor őszi V betűt ír

a vadludak éke

az égre.

 

Ki merem mondani,

nem vagyok

gyáva:

a legszebb, amiben hiszek –

a hűség.

A legrútabb – a hit

halála.

 

Rőten lüktető szívkamráim

ajtóit két kulcs

nyitja, zárja.

Pitvarában virraszt

a szépség,

küszöbén kardos angyal

árnya.

Szüntelen harcot vívnak

bennem.

Egyik sem győz – enyém

a pálma:

az ár ellen feszülő

pisztrángok

gyönyörű, ezüstös

hal-magánya.

 

 

Szívdobogás [14-15.]

Gregor Samsa Creative Commons License 2018.04.09 0 1 43715

Ady Endre: A magyar Ugaron

 

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

 

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

 

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

 

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

 

https://www.youtube.com/watch?v=S-dqkQw8Knk

 

Szalamadra Creative Commons License 2018.02.27 0 0 43714

Már több mint két éve, hogy örökre elment. Emlékét, munkásságát végre nyomtatott formában is sikerül megörökíteni: ( Korábban itt is publikált)

Aláírtuk a kiadóval Szabolcsi Zsóka (Gyöngyvirág) összegyűjtöt verseinek kiadását. A megjelenés várható időpontja 2018. április 12. - Zsóka születésnapja. 
A nyomda miatt fontos egy közelitő példányszámot tudni ezért kérem, hogy jelezzetek vissza, ki szeretne vásárolni belőle. Az ára közelitőleg 3500,- és 4000,- Ft között lesz. Oldalszáma kb. 400 lap. Jelezzetek vissza a muszka1951@gmail.hu e-mail címen.

 

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43713

Kunszery Gyula

 

 

PÜNKÖSD

 

És amikor elérkeztek

a Pünkösdnek napjai,

összegyűltek egy kis házban

Krisztus első papjai.

(Rongyos ruhák, kérges kezek,

fésületlen üstökök:

ily egyszerű proletárok

a legelső püspökök.)

És hirtelen lőn az égből

mint egy sebes szélvihar,

s betölté az egész házat

zengő-zúgó égi zaj.

És eloszlott tüzes nyelvek

lebegtek a szobában,

s az isteni Szentlélekkel

betelének mindnyájan.

 

S akik eddig gyávák voltak,

bátrak lettek hirtelen,

s a tudatlan agyvelőkben

kigyulladt az Értelem.

S kik eddig a zsidón kivül

nem tudtak más nyelveket,

minden nyelven hirdették már

a krisztusi elveket.

És kiket a sanda kétely

oly gyorsan megrendite:

ingadozó tamásoknak

megszilárdult a Hite.

Köztük eddig egyetértés

alig-alig lehetett,

s fellángolt most a szivükben

az isteni Szeretet!

 

 

Innen és túl [623-624.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43712

Kunszery Gyula

 

 

HÚSVÉTI FÁK

 

Azon a vasárnap

ujjongtak a pálmák,

mert a megváltásnak

messiási álmát

valósulva látta

Jeruzsálem népe;

jött Jézus… lepleket

dobtak le elébe,

s lengettek fölötte

büszke pálmaágat,

azon a vasárnap.

 

Akkor, csütörtökön

a szelíd olajfák

karcsu ágaikat

lankadtan lehajtják,

mert a Getsemane-

kertben gyötrelemmel

vért verejtékezett

egy magános ember,

vére szétfolyott a

fekete rögökön,

akkor csütörtökön.

 

Azon a pénteken

szomoru szél susog,

búsan hajladoztak

bánatos cédrusok,

mert fönn a Golgotán

cédrusfából ácsolt

kereszten függött egy

véresre korbácsolt,

meggyötört, megkínzott

kihűlt, sápadt tetem,

azon a pénteken.

 

S a másik vasárnap

úgy pirkadat tájba’

kivirult a világ

valamennyi fája,

északi fenyőktől

délszaki pálmákig

mind üdén kizöldel,

lombot hajt, virágzik,

mert halottaiból

Jézus ím feltámadt

ezen a vasárnap!

 

 

Innen és túl [487-488.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43711

Kunszery Gyula

 

 

LORETTOI LITÁNIA

 

Szűzeknek szent szűze,

Istennek szent Anyja,

a fogantatásnak

szűz makulátlanja,

igazság tüköre,

bölcsességnek széke,

örömünknek oka:

áldás, malaszt, béke!

Lelki tiszta edény,

kinek szűz a lénye,

tiszteletes edény,

áhítat edénye.

Titokzatos rózsa,

Dávid király tornya,

mely mintha elefánt-

csontból való volna…

Mária aranyház,

szövetség szekrénye,

mennyország ajtaja,

hajnalcsillag fénye,

betegek orvosa,

bűnösök oltalma,

és vígasza annak,

aki bútól halna.

Ahol Te vagy, minden

búbánatnak vége,

a keresztényeknek

vagy Te segítsége.

Királyné az égben,

mely angyalok hona,

minden szenteknek szent

királyné asszonya;

Magyarországunknak

nagy oltalmazója,

szeplőtlen királyné,

füzérbe font rózsa…

Hozzád fohászkodunk,

kik annyit vétettünk,

könyörögj érettünk,

könyörögj érettünk!

 

*

 

Istennek báránya,

vedd el bűneinket,

irgalmazz minékünk,

Krisztus, hallgass minket!

 

 

Régi nagy patrónánk [288-289.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43710

Kunszery Gyula

 

 

HANGOK

 

Jaj, szörnyű itt a lárma!

Egy dzsessz harsogja szüntelen:

kislány kezeket fel…

szeretem fent és szeretem lent…

kislány… kislány… szeretem…

A rikkancs ordít: A Reggel,

A Dél, A Nap, Az Est, szenzáció,

véres gyilkosság, drámai szembesítés!

A szónok dörgi érces hangon:

új demokrácia, titkos szavazás!

Egy suhanc sziszeg: tüsszkő, tüsszkő!

Tőzsdések üvöltik: adom, adom, veszem,

dorogi gumi, Ganz-Danubius…

s egy utcasarki koldus sírja:

szegény világtalan, szegény világtalan!

Jaj, már elég, megsüketülök;

oldjátok el a köteleket!

Úgy!

 

Száz méter.

Már csak egy tompa morajt hallok,

amelyből néha még tisztán kihangzik

a villamos-csengő és autó-tülök;

a tűzoltók szirénáznak: tűz van!

 

Ötszáz méter.

Egy gyárkémény búg panaszosan:

övék a tőke, miénk a munka.

 

Ezer méter.

Éles, hasító gránátrobbanás,

tompán morajló ágyúdörgés,

a japánok lövik Pekinget.

 

Kétezer méter.

Már csak a menny dörög.

 

Tízezer méter.

Csend.

De mégse. Egy kis kápolna harangocskája

s pár szerzetes halk zsolozsmája

itt zengő harmóniává terül.

 

A földi hangok zsivajából

csak ez tör fel a magasokba,

s a világűr csodás akusztikája

mindent betöltő nagy szimfóniává

fokozza e kis hangfoszlányokat,

és az ibolyántúli sugárzásban

zengenek az ibolyántúli hangok:

Gloria in excelsis Deo!

 

 

Mai magyar költők, (1941

előtt) [107-108.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43709

Kún József

 

 

DÉLI CSÖNDBEN

 

Köröttem álmos déli csend,

A völgy szokatlan fényben ég,

Fűszál se leng, levél se reng, –

Valamit vár most a vidék.

 

Vágyón nyujtózik minden ág

És fojtva száll egy-egy fohász,

Mély tűzben ég ezer virág:

Megannyi rubin és topáz.

 

A tájon pihegő varázs

Mintha megváltást esdene,

Minden oly babonás, csodás,

Oly várakozással tele.

 

Ha most a szót kiejteném,

A megváltó varázsigét,

Betelne száz mohos remény,

Száz ősi lánc pattanna szét.

 

Ha most a szót kimondanám,

Tán megvirradna nekem is,

Aranykékbe öltözne tán

Az én borongó egem is…

 

 

Száz év zsidó magyar költői [144-145.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43708

Kún József

 

 

NAPSZÁLLTA

 

Egy láng az ég nyugattól keletig:

A nap a tó felett nyugvóra szállva,

Tűzlegyezője lángleveleit

Még egyszer diadalmasan kitárja.

 

Színek, színek! Szikrázó színcsodák!

Ó esthajnalnak ünnepi zenéje!

Napsugár-rózsák, aranyviolák

Hullnak halk-zengőn a tó tükörébe.

 

Színek, színek!… Lenyűgöz a csoda.

Lelkembe kap a hétszínű ígézet –

A végtelen tündöklő távola

Szebb, ragyogóbb, mint a legszebb ígéret!

 

Ó babonaság, villogó vizek,

Boldog szemekkel iszom a csodás fényt –

Nekem az élet színekkel fizet,

Egy siralmas lét minden borújáért.

 

 

Száz év zsidó magyar költői [144.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43707

Kulimár János

 

 

TITOK

 

Hamvadó szikrákat

szórt a nyárvég,

hegedűk húrjain titkokat

mormolt a tenger.

Drága arcod a szőke

felhőkből rám néz

és jövőmre zuhan

 

egy kedves árnyék.

 

Bűbájos mesékből

jöttél nekem,

vigyázok Rád veszendő

értékek fölött.

És e bűnös föld romlatlan

ízét ízlelgetem,

titkos kertünk fái között,

 

ha fogod a kezem.

 

Hol nincsenek sziklák,

a sast elűzi onnan vágya,

szabadsága belevész

hullámok altatódalába.

Nekem Te vagy a bérc,

a fenség óceánja,

és titkokat szórok jövőnk

tajtékzó tavába.

 

Ám ha majd sok-sok év múltán

árnyékok ülnek mindenütt

és hajadban sincs kék virág,

szerelmed gyöngyházfénye

tűnt éveimre hullván,

őrzi egyetlen kincsemet,

mint éj nyugalmát a mécsvilág.

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43706

Kulicz Gábor

 

 

LÁNC

 

                                         Z.J.-nek

 

És majd öregek leszünk,

kezem felé remegve indul,

viharaim már nem tombolnak,

csak teste emlékein túl,

 

és már összecsiszolódunk,

s nem lesz egy szavunk sem durva

mint most: kőként

másik kőre hullva,

 

és már távol tartja,

ami nem érdekel,

és a dolgok is csak

általa érnek el,

 

és már tudni fogom

mikor és mit inna,

de a teát ugyanúgy

melléöntöm mint ma,

 

és már nem lesz bosszús,

hibáim is mind csak neki szépek,

őriz mint elfeledett kastély

őriz, elfeledett képet.

 

 

Az év versei, 2003. [231-232.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43705

Kulicz Gábor

 

 

KEZDET

 

A konyhában folyton csak virrad.

A gyertyák lassan fényüket vesztik.

Színeid más értelmet nyernek,

ahogy az új napot kezdik.

 

Talán hajad vöröse teszi

vagy hangod, amint egyre mélyül,

talán kezed, mozdulataid,

ahogy elérnek végül

 

vagy mindaz, amit nem mondtunk el,

szavak, melyek belénk égtek,

vagy csak ez a pillanata fáj

a tehetetlenségnek,

 

mégis mindez együtt valami

iszonyú elegye a szépnek,

és az árnyak végül szemed

sarkába aludni térnek.

 

 

Az év versei, 2003. [231.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43704

Kulcsár Tibor

 

 

GYÖKEREK

 

Kde domov múj, kde domov múj?

 

hol a honom hol a hazám

 

kóstolgatod sós ízét e szavaknak

míg szádon halk fohászként felszakadnak

ősidők óta zúgnak benned

mint ösztöneid legmélyéről feltört

morajlása messzi mély tengereknek

mint végtelen szűntelen dallam

mondod magadban

öntudatlan

ízlelgeted a szót

míg kiejted

babusgatod

szívedben hordod

mint önként vállalt

hűségesküt

mely alól nincs

aki feloldoz

 

ez a sorsod

 

az egyedüli örökséged

terhével vagy

megvert

megáldott

mint bimbóját a feslő rózsa

töviseid közül

 

kibontod

megtalálod

mint csecsemő az édes anyamellet

hogy újra meg újra elrebeghesd

mint a legszebb szót

a szeretők

hűs tavaszi éjszakán –

hazám

hazám

 

hajolj le hát

a gyökerekhez

 

általuk őrzöd

a léted

velük kötődsz

a mindenséghez

hajszálereiken át

szívod fel az éltető nedvet

anyanyelved

köldökzsinórjára kötve

őrzöd

századok óta minden ősöd

ükapáid kínját keservét

anyád ajkán az altatódalt

a fényt az illatot a zöldet

nagyapád udvarát

a házat

hol a kíváncsi szemű gyermek

legelőször otthont találhat

falud határában

a rétet

az út menti jegenyefákat

a Bodrogközt

azt az egyre tágabb

országnyi tájat

mindazt mit úgy hívsz

szülőfölded

melyből nőttél

egyetlen helyét a világnak

melyet váltig

tiszta szívvel

vallhatsz

hazádnak

 

a külföldet sokfelé bejártad

láttad Londont Stockholmot Bécset

Helsinkiben a fehér éjszakákat

láttad Velencét és a tengert

szépségeit újra meg újra

megcsodáltad

a fényben úszó esti Budapestnek

ereidben lüktet zúg Európa

mégis

kell hogy valahol

megvethesd a lábad

nem lehetsz

a nagyvilág lakója

 

elválaszthatatlanul

ide kötnek

milliónyi szálak

 

ezt a tájat

mindenestül magadba zártad

ez lélegzik pórusaidból

benne munkál a sejtjeidben

benne lüktet vérköreidben

változásait szemedben hordod

ide köt

minden vágyakozásod és keserved

egyedül itt van otthon

a lelked

egyedül csak itt lehetsz boldog

 

minden

ami körötted

benned

itt gyökeredzett

 

itt élned kell

 

ezt add tovább

a gyermekednek

 

 

Verses magyar Bohé-

mia, 1986 [341-343.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43703

Kulcsár Tibor

 

 

AHOGY SOKASODNAK AZ ÉVEK

 

ahogy sokasodnak az évek

ajkadon is halkul az ének

 

gyűlik a gond az öröm ritkább

vizsgálgatod a dolgok titkát

 

magad mindig mélyebbre ásod

szólítgatod a hallgatásod

 

múló időd delet harangoz –

 

elérkezel-e önmagadhoz

 

 

Förtelmes kaszálógép avagy

köszöntés Hiccingából [156.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43702

Kulcsár Tibor

 

 

ZSOLTÁR ZSUZSANNÁNAK

 

nem maradt más tőled

                     mikor messze voltál

csak neved zsongott bennem

                     mint a zsoltár

mint drága játékkal a gyermek

                     önfeledten

játszottam vele

                     míg darabokra szedtem

ízeire bontom most

                     újra betűzöm

mindegyik betűjét

                     koszorúba fűzöm

 

neved első ZS-je

                     kék vagy lila zsálya

ezeregyéjszakák

                     legszebb muzsikája

keresem a rímet

                     nevedben az U-ra

ne fordítsa sorsom

                     soha szomorúra

úttalan utakon

                     térdig sárban járva

útra kelnék

                     újra meg újra utána

az a második ZS

                     távoli zsolozsma

mintha csak

                     az első nyomában osonna

neved két A hangja

                     hamvas aranyalma

halkan pengő lantok

                     húrjának visszhangja

az a két N

                     régi nagyasszonyok árnya

alkonyi harangok

                     kongó mély búgása

nevedben a két A

                     a két néma N-et

úgy öleli körbe

                     ahogy én ölellek

az a két A ketté-

                     nyíló szárnyas ablak

ha benézek rajta

                     csak téged kutatlak

 

most hogy rád találtam

                     játékom ne vedd el

hagyd hogy mindhalálig

                     játsszam a neveddel

mert már

                     halálosan komoly ez a játék

el ne törjön

                     ilyet sehol sem találnék

 

bennem zsongó zsoltár

                     suhanó varázslat

testemet-lelkemet

                     betöltő világ vagy

nyugalmat nélküled

                     sehol sem találok

bennem égő tűzzé lett

                     a lobogásod

s míg e tűzben égve

                     tüzet gyújtok másnak

írom e sorokat néked

                     vallomásnak

életem értelmét

                     tebenned találva

most már együtt játsszunk

                     életre-halálra

 

 

Förtelmes kaszálógép avagy kö-

szöntés Hiccingából [154-155.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43701

Kulcsár Tibor

 

 

RAPSZÓDIA

 

Jársz, kószálsz a város utcáin,

                elvégezvén köznapi munkád,

reád hull hűvösen az alkony,

                zajgó, zsibongó terek, utcák

vesznek körül, s magad vagy mégis,

                falusi utcák lombos csendjét

hordod magadban, s éles tőrként

                lelkedig ér az idegenség,

suhan a szél a Duna-parton,

                kigyulladnak a neonfények,

tűsarkakon kopog az este,

                megnyugvást keresne most a lélek

lányok jönnek: szomorítói,

                vigasztalói életednek,

csak egyért szüntelen loboghass,

                csak egyet halálodig szerethess,

mert csak a magány most a társad,

                céltalan az utcákat járod,

magaddal viszed a gyermekszemek

                tüzéből rád hullt tisztaságot,

gondjaiddal egyedül jársz csak

                utcák, terek forgatagában,

vergődsz csak pólustól pólusig,

                akár a magasfeszültségű áram –

meddig inted még türelemre,

                hallgatásra, ki benned lázad,

meddig fojtja beléd a szót még

                valami ősi, félszeg alázat,

meddig hagyod, hogy elorozzák

                jussodat: élni ember módra,

jussod a dalra, igaz szóra,

                hű szerelemre, tiszta csókra;

hányszor szóltál volna már, hányszor,

                sose jutottál el a szóig,

gyönge voltál magasra nyitni

                gátlásaid zárt sorompóit,

minden szándékod vert sereg lett,

                gyáván elfutó, meghátrált had,

magad is megfutamodtál,

                barátja lettél a magánynak,

s mint a sün, ha üldözik, bántják,

                tüskéidből emeltél vértet,

konok némaság, kényszerű gőg,

                hallgatás lett a menedéked,

minden közöny, gúny lehullt rólad,

                nem ért fel gőgöd magasáig,

azt hitted, üresen kongó üstdobok közt

                hangosabb néha a hallgatás is,

magas gőgöd tornyába zárva

                azt hitted, hogy hallgatni könnyebb,

a magányod nyirkos védfalából

                önkínzó, rideg börtönöd lett,

pórázra vert, leláncolt ebként

                nyüszítesz most dacos haraggal,

éjszakáid sötét vermében

                hasztalan viaskodsz önmagaddal,

nem menekülhetsz a szavaktól,

                kísértenek, akár az átok,

korán ért gyümölcsként elhullik

                alig megízlelt ifjúságod,

sorsod: ez az egyetlen élet,

                s véges a napok, évek száma –

szólj, kiálts hát, mert nincs jogod rá,

                hogy belehalj a némaságba,

sorsod: ez az egyetlen élet,

                ideje végre, hogy kilábolj

páncélként rád fagyott közönyödből,

                magad szőtte anarchiádból,

s mint az űrben az égni vágyó

                csillagok is mind megtalálják

a nekik rendelt csillagképet,

                pályájuk galaktikáját –

a külön fénylők önelégve

                meteorként a földre esnek

hasztalanul, nyomtalanul –

                ideje neked is megkeresned

lélektől lélekig az utat,

                a szívekhez vezető ösvényt,

oldjon föl éltető tüzénél

                a megtartó, teremtő közösség,

ha szólani rendelt a sorsod,

                igaz őrzője légy e kornak,

tanúja légy, felelni tudj,

                ha majd egykor vallat a holnap,

ne engedd, hogy fertőzze lelked

                különc becsvágy, kétes dicsőség:

bontsa ki szívedben a verset

                megfontolt férfifelelősség,

élned kell már, amit vállaltál,

                vallanod kell, bármi is vár rád:

magányod porrá égett üszkén

                építsd fel hited Déva várát,

s hittel építsd jövő honunkat:

                az új, tiszta Emberi Rendet,

míg önlelkedben a harmóniát naponta

                újra meg újra megteremted.

 

 

Pogány imádság [100-103.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43700

Kulcsár Tibor

 

 

SZERELMES ÉNEK TELJESSÉGÉRT

 

Állok a kései éjben a hídon,

zajlik a mélység, csobban a hullám.

Ringat az éjszaka zsongva, csitítón,

csillagok dárdaözönje zúdul rám.

 

S míg játszik az emlék, békít a múlttal,

volt szerelemmel, sok régi kalanddal,

múlt tüzek üszkén újra kigyúltan

téged idézlek most a tavaszban,

 

s széttöröm börtönszikla magányom,

melyet rám zártak mostoha évek,

szívem a szélbe kibontva kitárom,

s míg lelkemen ülnek gyáva lidércek,

 

újra kimondom, újra: szeretlek,

s hinni szeretnék újra a szónak,

testünk a csókba ha belereszket,

szemsugaraink ha egymásba fogóznak.

 

Lobogni szeretnék, égni egészen,

hinni egészen, már sose félig,

fél ember az csak, vagy mámoros, részeg,

ki fél szerelemmel is megelégszik.

 

Hinni a vágyó, tiszta szemeknek,

megkapni tőled mindent, mit adhatsz,

önnönmagamra találni tebenned,

s őrizni önzőn, féltve magamnak.

 

Megkapni egy csókban a mindent, a teljest,

mint csöppben a tengert, egy ölelésben

örök, nagy időnek élni a percet,

s újrateremteni tudni elégszer.

 

Kibontom a szívem az esti szeleknek:

új szerelem, jöjj, jöjj, tisztíts meg csak!

Ilyennek akarlak, ilyennek szeretlek,

jöjj, szeress, kedves, hogyha ilyen vagy!

 

 

Pogány imádság [89-90.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43699

Kulcsár Tibor

 

 

BIZAKODÓ ÉNEK A REGGELEKRŐL

 

Szeretem a tavaszi reggeleket,

amikor a hajnali égen

ébredező, szelíd bárányfelhők legelésznek,

s tiszta, sugárzó fényküllők özönével

felkarikázik a kéklő mennyei útra

minden idők leghírnevesebb atlétája:

a felkelő nap,

oda,

ahonnan épp az imént takarították el

a nagy bajuszú utcaseprők

a csillagok ezüst gyöngyporát

s rakéták, meteorok hullt töredékét.

Pajkos kedvű, féktelen szélkölykök

fogócskáznak vidáman körülöttem,

belekapnak borzas hajamba,

ficánkolásukra fölrezzennek

a szendergő útszéli bokrok

s a fák is,

amikor üde zöld reménnyel

kinyújtják zsibongó ágaikat

a tündöklő hajnali fénybe.

Szeretem a tavaszi reggeleket,

mikor a madarak eszeveszett, víg kurrogása

idehallik a térről,

s hallgatom, ahogy lelkesen kivágják

az érces, csengő fortisszimókat,

s talán

e harsány, harsogó zene,

e hangverseny sodró lendülete

indítja el azt az új napot,

ezt gondolom,

míg ajtómon kilépek,

s a csillogó szemű ablakok

sorra szélesre tárják szárnyaikat,

megtelnek az utcák, a terek,

s e sürgő, kavargó áradatban

csak a megfontolt, bölcs toronyórák

mérik talán nyugodtan az időt,

de a munkába sietők

úgy érzik,

még ezek is versenyeznek

s gyorsítják az új nap ütemét,

amikor itt később, ott előbb

csendül fel

az öt,

a hat,

a hét

(ez persze relatív,

s az egész naív okoskodás csak),

de tény,

hogy minden indul, minden éled

a reggellel

újrakezdődik az élet

(tudom, persze, ez is csak látszat:

a fényben alig venni észre,

hogy ők, akik egész éjjel égtek,

most már pislogva le-lezárják

fáradt

szemüket:

aludni vágynak

a neonlámpák,

erre gondolok,

míg a büfében

a sietve reggelizők

éhes, türelmetlen seregében,

jó étvágyú falatozók közt

ropogtatom

a frissen sült kiflivéget,

s arra,

hogy talán

lerázva kezükről a lisztet

s az éjszakát,

a tiszta fehéret,

most indulhatnak épp haza

a pékek).

S mikor újra

elragad a sürgölődő, zajongó utca,

susogó, suhanó kabátok közt

magam is

gyorsabban, fürgébben lépek,

tekintetem

megáll

egy-egy percre

a tűsarkakon ringó lányok

felvillanó, karcsú bokáján,

fehér fogak,

üdvözlő, biztató mosolyok

villannak rám,

szemek emlékét viszem magammal,

mindegyikben

valami kimondatlan

vágy

vagy remény,

vagy elhatározás:

hogy estig

ma biztosan felhúzzák az épülő falat,

megérkezik a megrendelt áru,

s a részeg szomszéd ma józanul kibírja egész nap,

s nem szidja a feleségét meg az istent, meg a rendszert,

hogy biztosan megjön, akit várnak,

s hogy ma végre találkoznak már

az egymást vágyó ajkak és az ujjak,

s ki tudja,

ezen kívül

még mennyi-mennyi más

vágy

és remény

és elhatározás

lobog kimondatlan is a szemekben

(hozzáteszem

a magamét is:

hogy e kusza,

elszórt

szavakból

vers lesz mégis),

az ember

úgy érzi

ilyenkor reggel:

szinte újjászületik a világ,

s levetkezve tegnapi önmagát

úgy indul az új napba, a mába,

mint e kifésült, frissen vasalt ruhájú

csöppnyi kislány az iskolába:

tanulni csak a szépet és a jót,

az igazat,

elnézem őt:

szemében

ez a nagy-nagy tisztaság

olyan,

mint fenn a sugárzó hajnali égen

a legelésző, szelíd bárányfelhők,

mint az éjjeli műszakról hazatérő pékek álma,

mint a szerelmesek első csókja,

mint ez az új napba induló világ,

e nagy-nagy tisztaság,

amire vágyok,

amit tibennetek is keresek,

társaim,

fiatal fiúk, lányok,

amiért szüntelenül kiáltok:

őrizzétek meg szívetekben

s életünkben

a tisztaságot!

 

 

Pogány imád-

ság [91-96.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43698

Kulcsár Tibor

 

 

SZERELMES VERS

 

Így még nem szerethetett soha más

Tünemény vagy isteni látomás

nem

több vagy annál

csak te vagy te magad

akit vártam

akit megálmodtalak

bűvös képzelet

megtestesült anyag

s minden vagy nekem

 

Így még nem szerethetett soha más

 

Szeretem szemed tiszta sugarát

vonzó mélyét nézésed melegét

szeretem íves szép szemöldököd

mely úgy szunnyad el a szemed fölött

mint alkonyatkor tóparton a sás

szeretem ha vállamra hajtod a fejed

hogy ujjaim mint félénk kisnyulak

hajad éjsűrűjében elrejtőzzenek

és szeretem csókolni a szád

mely kegyetlen és konok ha dacolsz

mint februári zúzmarás fagyok

szeretem csacska vidám kacajod

mely úgy csilingel ajkadon

mint rendületlen zord sziklák alatt

sebes folyású friss hegyi patak

szeretem büszke melleid

e két forrongó tűzhányó hegyet

szeretem karcsú nádszálderekad

formás bokádat

pávaléptedet

szeretem a zajló zsibongó várost

ahol élsz

ahol megszerettelek

szeretem az utcát a teret

amerre jársz

ahol veled megyek

a hajunk borzoló kósza szellőt

lábunk alatt a szürke járdát

a kigyulladó neonfényeket

szeretem a forró nyáréjszakát

ha ránk szakad a csillagrengeteg

úgy őrizlek

mint vén országút

tovatűnt vándor fáradt lábnyomát

s fájva engedlek el

hogyha válsz

mint ősszel

hulló levelét az ág

s ha visszatérsz

fogva tartalak

mint hullámzó kék vizét

a part

vagy mint szálló szelíd felhőnyáját

az ég

A széles világ

így teljes csak

veled

mint galaktikák

s csillagrendszerek

róják körötted végtelen útjukat

s rólad szóló kusza verssorok

mert tünemény vagy

isteni látomás

bűvös képzelet

megtestesült anyag

nem

több vagy annál

csak te vagy

te magad

a minden vagy nekem

s mint hatvan perc az óra idejét

betöltöd életem

 

 

Pogány imádság [76-78.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43697

Kulcsár Tibor

 

 

MÉG EL SEM MENTÉL

 

Még el sem mentél

még itt vagy látod

s én máris máris

érzem hiányod

mint a gyümölcsöt

fáról ha tépik

fájva szakad le

de válik mégis

te is elmégy s tán

nem jössz már vissza

mint nyári záport

a föld beissza

szívem is úgy zár

magába téged

kecsesen ringó

őzikelépted

tiszta szemednek

tükrét a mélyet

a pillantásod

a büszkeséged

mert elmégy elmégy

eltűnsz a nyárral

mint a zengeni

megszűnt madárdal

mint hideg télben

befagyott csermely

s hogy mégse menj el

úgy mint vásznára

festi a mester

a drága arcot

szénnel ecsettel

s hosszú időkig

élhet a vázlat

most én is én is

e versbe zárlak

megőrizlek mint

keret a képet

kecsesen ringó

őzikelépted

tiszta szemednek

tükrét a mélyet

a pillantásod

a büszkeséged

mert akarom hogy

megmaradj végleg

visszavárlak mint

fecskét a fészek

s mint egykor régen

szoborba vésték

ókori görögök

istennők képét

mert akarom hogy

megmaradj végleg

örökre téged

e versbe véslek

 

 

Pogány imád-

ság [55-57.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43696

Kulcsár Tibor

 

 

A SZEMED

 

Mint az éj, barna s biztató,

        mint nyári nappal, oly meleg.

        Oly tiszta tükrű, mint a tó,

        és oly mély, mint a tengerek.

 

Szempillád éjfélt font körém,

        mikor először láttalak.

        Szemeden, mint tó tükörén

        az árny, merengtem álmatag.

 

Néztem a szemed, mint ahogy

        nyári esteken a tavat

        nézi vágyva a telihold:

        megláttam benne magamat.

 

Elszédített a tiszta mély,

        elmerült szemem, s ott pihen,

        mint súlyos kő a tó ölén:

        éjszemed tengermélyiben.

 

 

Pogány imádság [16.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43695

Kulcsár Tibor

 

 

KETTEN

 

Mint sima szőrű, álmos, lusta nyáj,

aludni tért, elpihent a falu.

Szikkadni kezd az árokparti sár,

s a levelek susogva, halk szavú

nesszel összesimulnak a fán.

 

Ha festő lennék, szénnel festeném

e sok elmázolt, szürke vonalat.

Ketten vagyunk csak ébren: te meg én,

s ni, csöpp fények, mint jánosbogarak:

még szántanak a Láci Feketén.

 

A faluban nem mozdul semmi sem.

Csöndes az ereszalja és az ólak:

a kék sajtár már üresen pihen,

kérődző, csillaghomlokú borjak

rágják a csöndet lustán, szelíden.

 

A fűben tücsökbanda ébredez.

A csillagok – az égbolt szinte reszket –

dúsan csüngő fürtökben fénylenek.

Letörnék néked egy gerezdet,

de az egekig föl nem érhetek.

 

Csak kószálunk az estben hallgatag,

árnyékunk simulva olvad össze,

s míg egymásra talál a két ajak,

hogy vágyainkat csókban megfürössze,

s a lombos ágak reánk hajlanak,

 

elfelejtem, hogy néha féltelek,

s lehull rólam gond, kétely és titok,

s csak azt tudom, hogy oly jó itt veled.

Feltartanám a tűnő perceket,

ha csókolsz, s tiszta szemed rám nyitod.

 

 

Pogány imádság [17-18.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43694

Kulcsár Tibor

 

 

ÉJJELI UTAZÁS

 

Nézem a vonat ablakából

a távolodó esti várost.

Rám gondolnak már otthon, távol:

szilaj csikóként visz a vágy most.

 

Kökényszemű anyja ölében

útitársam egy szöszke gyermek.

Vasutasok ülnek be négyen,

tán éjjeli műszakra mennek.

 

Nő a jókedv, a derű, s nyomba’

előkerül az elnyűtt kártya.

Rá-rákacsint egyikük lopva

a sarokban egy szőke lányra.

 

Ablakomon szunnyad a pára.

Fények libegnek messze-messze,

mint száz csöpp szentjánosbogárka,

a tó felszínén tavaszeste.

 

Mint őszi felhők, tovaszállnak

a lágy-puha, kormos füstbolyhok.

Virrasztanak a bakterházak,

odábbáll a sok sürgönyoszlop.

 

Ezüstös csendben, dérütötten

alszanak már a barna földek.

Egy-egy szikra a földre röppen

és csókot ad a dermedt rögnek.

 

Az éjbe futnak már a percek,

lent a sínen a kerék kattog.

Társaim is elszenderednek,

megenyhülnek a fáradt arcok.

 

A gyermeknek édes az álma.

Már csak a szőke lány van ébren.

Belemereng az éjszakába,

és csillag gyúl ki a szemében.

 

 

Pogány imádság [10-11.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43693

Kulcsár Tibor

 

 

ŐSZI STRÓFÁK

 

Szeretem, hogyha hűvösebb a szellő,

s úsznak az égen szürke fellegek,

hogyha a várva várt öreg ősz eljő,

s peregnek, hullnak a falevelek.

 

Szeretem, hogyha hűs őszi délután

megnyílnak a bús, fekete egek,

s mint ifjú leány a hű kedves után,

hullajtanak sűrű könnycseppeket.

 

Szeretem, ha falum szántott mezején

lomhán pihennek a barna rögök,

a távozó pacsirták az ősz bús egén

búcsúdalt zengnek a földek fölött.

 

Szeretem az őszt. Már felém integet,

zörög az avar a lábam alatt,

míg emlékeim, mint a falevelek,

zizegve, halkan reám hullanak.

 

 

Pogány imádság [9.]

Zsonát Creative Commons License 2018.01.30 0 0 43692

Kulcsár János

 

 

LEGYŐZHETETLEN MOSOLYOD

 

Legyőzhetetlen mosolyod

a könnyön át is fényre buggyan,

nem kutatod, mi lenne jobb

a jelennél, tebenned úgy van

 

elosztva béke, napsugár,

hogy minden percre jut belőle,

s ilyen maradsz örökre már:

sorsod árán a sorsom őre,

 

ki vár, vigyáz, szeretve félt,

ki mellett bízva jár a férfi;

segítesz minden tiszta célt

rendeltetés szerint elérni,

 

s ha szárnyalásom szélütött

bukással néha földre dobban,

ismét erősre szépülök

legyőzhetetlen mosolyodban.

 

 

Vasi Szemle. Helyismereti folyóirat. Vas megye Tanácsának tudományos és kulturális folyóirata. 18. évfolyam 1. szám. [szerk. Horváth Ferenc]. [Szombathely], Vas megye Tanácsa, 1964. 138.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!