Nana! Abból induljunk ki, hogy a rendszerünk nyugvó! Például a centrifuga forgódobját tekintjük nyugvó rendszernek (ezt megtehetjük az általáns rel. elve szerint, ami az ált. rel. axiómája) és minden más forog ahhoz képest, kivéve azt, ami a forgódob szélén nyugszik.
A dob szélén lévő ruhákra erő hat, sugárirnyban kifelé. Ezt az erőt nem magyarázhatjuk a rendszer forgásával, mivel a rendszert nyugvónak tekintettük. Helyette speciális gravitációt teret írunk fel, ami kifelé erősödik, befelé pedig a középpontban eltűnik (a középpontban lévő pontszerű testre nem hat ez az erő).
Minden más azonban, például a centrifugába fentről spárgán lógatott golyó körívet tesz meg a rendszerben. Keringenek, éppen úgy, mint a Hold a Föld körül. Tulajdonképpen a dob szélére ragadt ruhákon kívül az egész Univerzum forog.
A kérdésem ugye az volt, hogy rájuk miért nem hat a gravitációs erő, ami a ruhákat a falhoz préseli? Vagy ha hatnak, miféle dolog kompenzálja ki őket?
Centripetális erő nyilván nem, mert az forgáskor van, mi pedig az elején leszögeztük az Ált. Rel elvén, hogy a dob nyugvó rendszert jelöl ki.
"Ez egyébként így van Newton rendszerében is. Nem kötelező inerciarendszert választani a leíráshoz, csak sok esetben nagyon praktikus. De ettől még Newton rendszerében is fel lehet írni dolgokat forgó, gyorsuló, rezgő stb. rendszerben. Persze adott esetben piszkos bonyolult lesz."
- Na ja. De a Newton féle elondolás semmit sem tud kezdeni a számunka forgónak mondott rendszerekben ébredő erőkkel. Azoknak az erőknek látszólag semmilyen eredetük nincsen. Kivéve egyet, azt, hogy maga a rendszer forog. Ez a megközelítés azonban végső soron helytelen, mert nincs abszolút mozgás, tehát nincs abszolút forgás sem.
Azok az erők, amelyekkel a forgás abszolút tényét indokoljuk, meg kell, hogy legyenek magyarázhatók a mozgás és a fizika más, fundamentális törvényeivel annélkül, hogy a rendszert magát tekintsük fogónak. Mert minden jogunk megvan arra, hogy akármilyen is a rendszerünk, azt tekintsük nyugvónak. Legalábbis akkor, ha az általános relativitás elvét valjuk, ahogyan Einstein tette, és nem az abszolút tér létét, amelyet leginkább Newton jegyez a klasszikus fizikából.
Sajnos ez egy olyan talaj, amivel tapasztalataim szerint sok fizikus sem bír el. Még csak nem is igazán értik, miről beszélek. Pedig én nem vagyok fizikus, csupán művelődtem..... a fentieket azonban tisztán érteni vélem.
Akkor viszont a felelet, amire hivatkozol, nem jó. Hiszen nyilván nem azt kérdezted, hogy "magyarázd meg, kérlek, hogy gravitációs térben nyugvó töltés miért nem sugároz néhány kitüntetett, közeli megfigyelő számára", hanem hogy "miért nem sugároz egyáltalán, semmilyen megfigyelő számára", bár az ekvivalenciaelv a sugárzást követelné meg.
"Az Általános Relativitás elmélet kimondja minden vonatkoztatási rendszer egyenértékűségét. Szóval akár egy számunkra forgó rendszert is tekinthetünk nyugvónak."
Ez így nem igaz.
Valóban ugyanazok a fizika törvényei, valóban választhatod akármelyik rendszert vonatkoztatási rendszernek, valóban használhatod ugyanazt a matematikai formalizmust.
De egyáltalán nem lesznek egyformák a paraméterek, egészen mások lesznek a konkrét számok a mátrixokban.
"mindegyik rendszerből ugyanolyan módon ("ugyanolyan egyszerűen") lehet leírni a világot"
Ezt szerintem félreértetted.
Ugyanazok a fizika törvényei, és ad egy formalizmust amivel le lehet írni a dolgokat.
Ez a leírás azonban egyáltalán nem egyszerű, sőt. Még kevésbé egyszerűen megoldható. Egészen speciális, egyszerű esetekre is csak ritkán oldhatóak meg az egyenletek, és kivételes eredménynek számít egy-egy ilyen megoldás megtalálása.
Vannak viszont olyan speciális esetek, ahol megfelelő vonatkoztatási rendszert választva a leírás rendkívüli módon leegyszerűsödik, míg más rendszerekben továbbra is áttekinthetetlenül bonyolult marad.
Ez egyébként így van Newton rendszerében is. Nem kötelező inerciarendszert választani a leíráshoz, csak sok esetben nagyon praktikus. De ettől még Newton rendszerében is fel lehet írni dolgokat forgó, gyorsuló, rezgő stb. rendszerben. Persze adott esetben piszkos bonyolult lesz.
Nem az a baj Newton rendszerével hogy ez nem tehető meg, hanem az, hogy nem jó eredményt ad (pl. ha nagyon nagyok a sebességek, tömegek stb).
Az én értelmezésemben a forgó rendszer origója körül keringő személyekre (egy másik, inerciarendszerben nyugvó alakok) miért nem hat ugyanaz a gravitációs erő, amely a forgó rendszerben nyugvó személyekre hat? Vagy ha hat, akkor miért nem távolodnak az origótól?"
Úgy gondolom a forgó rendszerhez képest forgó testre ható centripetális (nem centrifugális, ez fontos) erő kikompenzálja azt a furcsa gravitációt, amit a forgó rendszerhez képest nyugalomban levő megfigyelő érez.
Az Általános Relativitás elve határozottan a minden vonatkoztatási rendszer egyenértékűségét mondja ki. Azaz mindegyik rendszerből ugyanolyan módon ("ugyanolyan egyszerűen") lehet leírni a világot. A helyzet azonban az, hogy a leírás ezen esetben az Általános törvényekkel tehető meg helyesen, nem a Newtonival, amely ugyebár ilyen elvárások között helytelen. Éppen azért helytelen, mert nem bír el a relatíve forgó és más bonyolultabb vonatkoztatási rendszerek egyenértékűségével.
Elnézést a gyökérségemért, de a wiki-ről idézek:
"All systems of reference are equivalent with respect to the formulation of the fundamental laws of physics.
C. Møller The Theory of Relativity, p. 220
That is, physical laws are the same in all reference framesinertial or non-inertial."
A Speciális Relativitás elve ugyebár az inerciarendszerek egyenértékűségét mondja ki. Ott ahol, a fénysebesség a már ismert konstans 300 000 km/s.
Az Általános Relativitás elve pedig a minden rendszer egyenértékűségét mondja ki. Mindegyikét, akár azokét is, ahol a fény sebessége nem a fenti érték, és nem feltétlenül halad egyenes vonalban. Ne feledjük, hogy a forgó rendszerből nézve a kellően távoli csillagok a fénysebességnél gyorsabban mozognak körpályán. Ez persze nem cáfolja a Spec. Rel. elvét, csupán határértékként kezeli. Ezért is Speciális a neve, mert speciális esetekben igaz csak.
A kérdésemet tartom. De majd holnap folytatjuk. :)
> Az Általános Relativitás elmélet kimondja minden vonatkoztatási rendszer egyenértékűségét.
Azért itt egy kis túlzást érzek... minden vonatkozási rendszerből le lehet írni a világot, csak inerciarendszerből nézve sokkal egyszerűbben... (Ugyebár az inerciarendszer az, ahol nem hatnak forrásmentes erők.)
Lenne egy kérdésem. Nem vagyok fizikus, szóval előre is sajnálom, ha a számba kell rágni valamit.
Az Általános Relativitás elmélet kimondja minden vonatkoztatási rendszer egyenértékűségét. Szóval akár egy számunkra forgó rendszert is tekinthetünk nyugvónak. Az elmélet kimondja, hogy ez esetben a rendszer valamely pontján álló személy az őt érő húzóerőt egy különleges gravitációs erő hatásaként fogja elkönyvelni, amely éppen a rendszer origójától sugárirányban igyekszik őt elrántani.
Ez eddig érthető is. De mi van azokkal a személyekkel, akik tökéletes kört leírva keringenek a számunkra forgó rendszer origója körül? Ők a mi szemünkben azok, akik nyugszanak, de a forgó rendszerből nézve szabályos kört leírva keringenek.
A kérdés:
Az én értelmezésemben a forgó rendszer origója körül keringő személyekre (egy másik, inerciarendszerben nyugvó alakok) miért nem hat ugyanaz a gravitációs erő, amely a forgó rendszerben nyugvó személyekre hat? Vagy ha hat, akkor miért nem távolodnak az origótól?
"Mármint a felelet szerint, ha itt van mellettünk a laborban egy nyugvó töltés, akkor az azért nem sugároz a számunkra megfigyelhetően, mert ha helyettesítjük az ekvivalencia-elv szerint egy gorsuló KR-el a gravitációt, akkor mi ugyanolyan gyorsulással mozgunk, tehát a töltéshez képest 0 a relatív gyorsulásunk? Jól értem?"
Igen.
"De hát akkor figyeljük meg távolabbról. Legyen egy nagy nyugvó töltés a Föld felszínén, annak gravitációs terében. És legyen a megfigyelő (mérőberendezés) a Földtől annyira távol, hogy ott már a Föld gravitációja elhanyagolható, az űrben. (A Föld forgásától és keringésétől most tekintsünk el, hogy ne bonyolítsuk.) Akkor, ha helyettesítjük a gravitációs teret gyorsuló KR-el, a töltés helyén g-vel gyorsuló kell, a megfigyelőnél meg praktikusan 0 gyorsulásúval. Tehát van relatív gyorsulás, annak a mérőberendezésnek sugárzást kellene mérni."
Szerintem igen, mert a mérőberendezés a Földről tekintve egy szabadon eső test.
Azóta az egyik áltrelből diplomázott hallgatótársamtól feleletet kaptam a kérdésre. Így már nem akartam többé bemenni DGY-hez. Az volt a kérdésem, ha a gyorsuló rendszer egyenértékű egy gravitációs térben levő nyugalmi rendszerrel, akkor miért nem sugároznak ki a gravitációs térben levő töltések elektromágneses hullámokat? A válasz az, hogy mivel minket is ér ez a gravitáció, ezért hozzánk képest nem gyorsul a töltés, így nem láthatunk semmiféle elektromágneses hullámokat. (a töltés elektromos erőtere hozzánk képest sztatikus).
Mármint a felelet szerint, ha itt van mellettünk a laborban egy nyugvó töltés, akkor az azért nem sugároz a számunkra megfigyelhetően, mert ha helyettesítjük az ekvivalencia-elv szerint egy gorsuló KR-el a gravitációt, akkor mi ugyanolyan gyorsulással mozgunk, tehát a töltéshez képest 0 a relatív gyorsulásunk? Jól értem?
De hát akkor figyeljük meg távolabbról. Legyen egy nagy nyugvó töltés a Föld felszínén, annak gravitációs terében. És legyen a megfigyelő (mérőberendezés) a Földtől annyira távol, hogy ott már a Föld gravitációja elhanyagolható, az űrben. (A Föld forgásától és keringésétől most tekintsünk el, hogy ne bonyolítsuk.) Akkor, ha helyettesítjük a gravitációs teret gyorsuló KR-el, a töltés helyén g-vel gyorsuló kell, a megfigyelőnél meg praktikusan 0 gyorsulásúval. Tehát van relatív gyorsulás, annak a mérőberendezésnek sugárzást kellene mérni.
Azóta az egyik áltrelből diplomázott hallgatótársamtól feleletet kaptam a kérdésre. Így már nem akartam többé bemenni DGY-hez. Az volt a kérdésem, ha a gyorsuló rendszer egyenértékű egy gravitációs térben levő nyugalmi rendszerrel, akkor miért nem sugároznak ki a gravitációs térben levő töltések elektromágneses hullámokat? A válasz az, hogy mivel minket is ér ez a gravitáció, ezért hozzánk képest nem gyorsul a töltés, így nem láthatunk semmiféle elektromágneses hullámokat. (a töltés elektromos erőtere hozzánk képest sztatikus). Viszont egy szabadon eső test, amire tényleg nem hat gravitáció, már a gravitáció alatt evő nyugvó töltött testet sugározni látja, de ez rendben is van, mert a töltött test hozzá képest gyorsul, így sugároz is. (a töltött test terét változónak érzékeli, ami az elektromágneses hullámot jelent)
Egy másik problémám, hogy az elektromágneses hullámokat gyorsuló töltések sugározzák ki. Akkor a gyorsuló töltés rendszerébe beüllve látunk-e elektromágneses sugárzást, abból a rendszerből nézve is sugároz-e a töltés EM hullámokat. Mivel az elektromágneses hullámok energiát szállítanak, így a töltés suágzása objektív dolog és nem lenne szabad függnie attól, hogy milyen rendszerből nézzük. Ebben kaptam segítséget, de a végleges választ nem kaptam meg. De kigondoltam egy lehetőséget.
"Én azt gondolom (feltételezem), hogy ha valaki nagyon részletes leírást adna a felfedezők gondolatairól, az jót tenne. Ám ez nem szokott bekövetkezni, hanem az szokott lenni, hogy csupán a felfedezők végakaratát közlik, kurtán-furcsán."
Igen, persze. Bár szerintem ezen lehetne változtatni.
Nagyon szívesen! :D Lehetne még erről beszélgetni. ;)
"Mi a véleményetek erről a nem is annyira újkeletű multiverzum - dologról?
Több teória is létezik erre vonatkozóan, gondolom, jól ismeritek ezeket. Jobban,mint én.
Hol ér véget a jól kezelhető tudományos nyelvrendszer és hol kezdődik a találgatás, a tippelés, akár a fantáziálás?"
Sajnos ez eléggé asztrofizika, és így nem igazán tudok ezekről az elméletekről. Asztrofizika órán erről nem is esett szó. A jól kezelhető modell az, ami kísérletileg jól alátámasztható. A részecskefizika jó modelleket adhatott, mert a szórásokat könnyen lehet mérni, nagy pontossággal. De az asztrofizikáról úgy gondolom ez távolról sem mondható el.
Nagyon hálás vagyok! Lenyűgöző, hogy ilyen szép analógiák működnek a világban!
Már nagyon bánom, hogy nem egy ehhez közel álló -vagy ilyen mesterséget választottam magamnak, nem tudom, hogy más hogy van vele, de engem ez lenyűgöz.
Olvasok most egy ismeretterjesztő könyvet, ami a multiverzum kérdését boncolgatja, amelyek között van egy olyan elképzelés , mely szerint a kétréses kísérletben fellépő interferencia-probléma gyakorlatilag végtelen számú egymással kölcsönható univerzumok 'áthallása'. Minden egyes kvantumeffektus érvelése szerint szuperpozícióba állítja a világegyetemek sokaságát. Nekem ez szinte követhetetlen, de ami a legérdekesebb az egészben számomra, AHOGY rájönnek erre az ezen tudományt művelők.
Mi a véleményetek erről a nem is annyira újkeletű multiverzum - dologról?
Több teória is létezik erre vonatkozóan, gondolom, jól ismeritek ezeket. Jobban,mint én.
Hol ér véget a jól kezelhető tudományos nyelvrendszer és hol kezdődik a találgatás, a tippelés, akár a fantáziálás?
A kvantumelektrodinamikában ugyanez a probléma lép fel a foton és elektron kölcsönhatása során. A szabad elektron pontosan számolható a másodkvantált Dirac-egyenlettel (ez a lyukelmélet keretén belül a pozitront is leírja: a pozitron a negatívenergiás elektronok között egy elektronhiány, vagyis lyuk. Olyan, mint a félvezetőkben fellépő lyuk.), a szabad foton pedig a másodkvantált Maxwell-egyenletekkel számolható pontosan. Ha figyelembe vesszük, hogy az elektron és a foton kölcsönhat, a teljes probléma hullámegyenlete nemlineáris lesz (ahogy a héliumatom esetén történt), így csak közelítőleg számolhatjuk ezt a kölcsönható állapotot. Itt is a perturbációszámítást kell alkalmazni.
Ennek a kölcsönhatás során létrejövő bonyolult részecskeállapotnak nincs köze a szabad (perturbálatlan) foton és elektron állapothoz, de mivel a kölcsönhatást egy pici zavarnak tekinthetjük (perturbációnak), ezt a kölcsönható részecskeállapotot szabad elektronok (illetve szabad pozitronok) és szabad fotonok szuperpoziciójával közelítjük. Az történik, mint a héliumprobléma esetén történt, amikor a bonyolult héliumpályát a perturbálatlan probléma hidrogénatompályáinak kombinációival közelítettük.
Ha az elektron és foton szórását vizsgáljuk (Compton-effektus), akkor a bemenő és majd megváltozott energiával és impulzussal kimenő szabad elektron és szabad foton valós részecskék. De amikor a szóródás bekövetkezik, akkor a szabad elektronból és a szabad fotonból átmenetileg egy bonyolult részecskeállapot képződik ( a nemlineáris kölcsönhatásuk miatt). A perturbációszámítás ezt a részecskeállapotot mégis a szabad elektron (és szabad pozitron) és szabad foton állapotok szuperpozicíójával közelíti. Ezek virtuális részecskék, mert ezek a perturbációszámítás "termékei", velük közelítjük a szóródás során képződő nemlineáris részecskeállapotot. (A héliumatompályákat a perturbációszámítás hidrogénpályákkal közelíti, ezeket virtuális hidrogénpályáknak lehetne nevezni. ) Szóval a virtuális elektron-pozitron párok, virtuális fotonok igazából a szórás során keletkező nemlineáris részecskeállapot közelítése a szabad elektron( és szabad pozitron) valamint szabad foton állapotok szerint. Persze a virtuális részecskék el fognak térni a valós megfelelőiktől, mert tömegük eltér a valós megfelelőik tömegétől.
Magasabb rendekben a virtuális részecskékből álló hurkok, mint az elektron-pozitron pár, illetve a fotonhurkok divergenciákat okoznak. Ekkor ezek Feynman-gráfjának megfelelő integrálókat végesíteni kell (regularizálni), majd renormálni. Ez az ismeretterjesztő irodalmakban irottakkal ellentétben nem pusztán a végtelenek eltüntetésére való ügyeskedés, hanem egyszerű szemléletes dolog. Csak ez a bonyolultabb kvantumtérelméleti példákban nem látszik. De a klasszikus fizikai példákban szépen látszik:
A virtuális részecskék a perturbációszámítás "termékei". Van egy másik példa a kvantummechanikából, ami ugyanezt világítja meg. Ez a héliumatom problémája. A héliumatom egy kétszeresen pozitív atommag, amely körül két elektron kering ( a kvantummechanikában persze az elektronok nem keringenek, az elektronok helyzetéről semmit sem lehet tudni -a határozatlansági relációnak megfelelően- , pusztán az elektronok atommag körüli megtalálhatósági valószínűségét írja le). Ha a két elektron közötti taszítástól eltekintünk, akkor csak az elektronok atommaggal való vonzása a kölcsönhatás. Ekkor a két elektront egymástól függetlennek lehet tekinteni, a két elektronra külön-külön a hidrogénatom egyenlete igaz (Z=2 rendszámmal). Ezt pontosan ki lehet számítani, ha nem lenne az elektronok közötti taszítás, akkor a héliumatom teljesen kiszámítható lenne (amúgy teljesen pontosan csak a hidrogénatomot és a többi egyelektronos iont, illetve a hidrogén egypozitív molekulaiont lehet kiszámítani).
Ha az elektronok közötti taszítást is figyelembe vesszük, akkor kapjuk meg a héliumatom tényleges Schrödinger-egyenletét, ami nemlineáris hullámegyenlet, amit csak közelítőleg lehet kiszámolni. Ennek a módszere a perturbációszámítás. A hélium esetén a perturbációszámítás első közelítésben arról szól, hogy ki kell számítani a héliumatom problémáját az elektronok közötti taszítás nélkül, amit pontosan megtehetünk. Ekkor az elektronokhoz alkotta atompályák hidrogénpályák lesznek. És az elektronok közötti taszítás, mint zavar (perturbáció) megváltoztatja az elektronpályákat így azok nem hidrogénatompályák lesznek, hanem egy bonyolultabb pálya (aminek nincs köze a hidrogénatompályákhoz). De a perturbációszámítás során ezt a bonyolult pályát a hidrogénpályák keverékeként írja le. Vagyis a perturbálatlan probléma atompályáinak (hidrogénatompályák) összességével közelítve írja le a perturbált atompályát.
Ez a módszer a héliumnál nagyobb rendszámú elemek atomjainak elektronpályái esetén is müködik. Itt is a perturbálatlan problémma az, amikor az elektronok közötti taszítóerőt elhagyjuk, és ilyenkor is az elektronokhoz tartozó pályák hidrogénpályák lesznek (persze a megfelelő elem rendszámával). És az elektronok közötti taszítás megváltoztatja ezeket az egyszerű hidrogénpályákat, és bonyolultabb, szabálytanabb pályák lesznek (minek nincs közük a hidrogénpályákhoz). A perturbációszámítás ezeket a bonyolultabb atompályákat hidrogénpályák szuperpoziciójával fejezi ki, vagyis közelíti. Ezért van az, hogy kémia órán a bonyolultabb atomok elektronpályái ugyanazok voltak, mint amik a hidrogénatom esetén (pontosan a hidrogénpályák szuperpozicíója), és ugyanazokkal a kvantumszámokkal jellemeztük a különböző elemek atomjainak elektronjait, mint a hidrogénatom magányos elektronját: főkvantumszám, mellékkvantumszám, mágneses kvantumszám, spinkvantumszám.
Ma írtam egy hosszú magyarázatot, de valahogy letörlödött. De holnap megismétlem az összeírást, és el is mentem előtte, hogy biztosan megjelenjen az Indapasson.
Hú! Köszi. Igyekszem felfogni ép, józan paraszti ésszel, de sajnos az én tudományom nem e köré épült, nyilván nem tennék fel ilyen kérdést, ha mélyen értenék hozzá. :D . Nem tartom magam hülyének, de az tény, hogy sajnos nincs a kezemben az a matematikaifizikai fegyvertár, amivel ezt megérteném. Ha lenne, nem kéne elmagyarázni :D. Szerinted van esély arra, hogy ezt nem-matematikai-fizikai nyelven interpretálod? Elfogadom, ha nincs, vagy csak nagyon nehéz elmondani. A Feynmann gráfok az megvan, a QED valahogy lement még a torkomon önerőből (nyilván nem 'élesben'), de pl a kontinuum-mező nekem ú.
Illetve ez a kényszerrezgés is eddig számomra ismeretlen dolog. Ha el tudod mondani, megköszönöm :D. A kétréses kísérlet és annak visszhangjai megvan, már amennyire én megérthetem, ugye... De figyelek!!!
Szemléletesen azt mondják, hogy a virtuális részecskék abban térnek el a valós részecskéktől, hogy a tömegűk más. Például a virtuális foton tömeges, míg a valós foton tömege nulla. A virtuális elektron és pozitron tömege is eltér a valós elektron vagy pozitron tömegétől. A valós részecskék mindig a Feynman gráf egyik szabad végén helyezkedik el, míg a virtuális részecskék mindig közbülső állapotok.
Az első ábrán (elektron-elektron szórás) a kimenő részecskék valós elektron, míg a közbülső hullámos vonal, tömeges vrtuális foton.
A későbbi ábrákon a perturbációszámítás magasabb rendjében mutatja ugyanezt a folyamatot.
Ami objektíven létezik az a kontinuum mező, amikben Hilbert-térbeli mező(vagy tér-)operátorok hullámzanak. Csak a mezőben van valamilyen ismeretlen, felbonthatatlan struktúra ami miatt nem szinuszhullámok a mezők sajátrezgései, hanem Hermite-polinomok. Ez okozza azt, hogy a mezők változásai nem végtelen kiterjedésű szinuszhullámokat, hanem lokalizált Hermite-polinomokat gerjeszt. Ezek diszkrét becsapódásokat keltenek a fényképező lemezen, de ettől még a mezőnek a hullámcsomagjai. De ezekre a hullámcsomagokra mindig hozzáadódhat egy szinuszos kényszerrezgés. Például egy rezgő töltés szinuszos rezgésre késztető az elektromágneses mező elektromos és mágneses téroperátorát. Minden oszcillátor rezgése=kényszerrezgés+sajátrezgés
A másodkvantált mezőknél a kényszerrezgés általában szinuszos, a sajátrezgés pedig lokalizált csomag. A klasszikus mezőknél (ami nincs másodkvantálva) ott a kényszerrezgés és a sajátrezgés is szinuszos, nincs olyan stabil lokalizált hullámcsomag, amit részecskeként leheten interpretálni. Ezért például a klasszikus elektromágnesség nem tudja megmagyarázni, hogy mi a foton, csak a szinuszhullámok kombinációjaként kialakuló rezgéseket végezheti a mező. De a kvantált mező már tartalmaz olyan lokalizált csomagokat, ami diszkrét becsapódásokat válthatnak ki a fényképezőlemezen, és stabilak, nem folynak szét(ezek klasszikus mezőben szétfolynának, mert ott a szinuszhullám stabil). Én így látom.
Nem, a kvantumelektrodinamika is leírja az elektron-pozitron virtuális párokat, illetve a virtuális fotonokat is. A virtuális részecskék igazából a propagátoroknak a szemléletes interpretációi. A propagátorok Green-függyvények. Ennek segítségével lehet megadni a mezők hullámegyenletét, ha forrást is tartalmaz. A propagátorok okozzák azt a rezonancia jelenséget, amit látni lehet, amikor új elemi részecskéket szintetizálnak. Ezek azok a huplik, amik részecskefizikusok keresnek. Vannak magyarázatok, amik szerint a virtuális részecskék olyan részecskék, amik nincsenek a tömeghéjukon, mert a kölcsönhatás miatt a tömegmegmaradás sérülhet... De én úgy látom ez inkább mellébeszélés, és a lényeg a mezők téroperátoraiban van. Érdekes, hogy sztatikus téren is szóródik az elektron. Amiben nincs foton. De ugyanúgy viselkedik, mintha valamilyen tömeges foton lenne. Szóval a részecskeképes szemlélet csak buta interpretáció.
Én úgy látom, hogy a részecskék igazából csak interpretációk. A virtuális részecskék még inkább.
