Keresés

László Ibolya

OKTÓBERI VÁZLAT

Szeme, szoknyája kék az égnek

mely itt az ablakodban ül

és a fények sárga húrjain

a tűnő nyárról hegedül.

Szeme, szoknyája kék az égnek,

de mint a fázós nénikék

a tűzhely ölén kuporgó tüzet,

úgy fogja körül a napot az ég.

Kölyökszél sír mellén a tájnak,

a dombon, hol a gyalogút

elnyűtt kis pántlikája rég

avarba, sárba, őszbe fúlt.

Nyarat mímel mégis az ég,

viruló menyecskét a vén,

pedig acélkék csillagait

fagyokkal festi a kökény

és madártorkú erdők fáin

a remény csendje üt tanyát,

babusgatni a jövendő tavaszt,

mint magzatukat az anyák.

Köznapi lobogás [41.]

László Ibolya

HAJNALI RIPORT

Álmosság didergeti léptükre még a várost,

korán kelnek az utcaseprők, ők kelnek legkorábban

galambetető szelídséggel hétfői tisztaságot szórni.

Csend szövi még az álmot a boltok szempilláin,

de mikor fehér szárnyán megjő a kenyérillat,

beledobban a csendbe az új nap szívverése;

hangyaboly-sietéssel áradnak meg az utcák,

s betöltünk minden zugot, mint a kiáradt tenger.

Gyárkapuk kitárt karja ölel magába minket,

olajfekete gépek, röpítő paripáink…

Mögöttünk most a város hanyatt fekszik a napban,

ibolyát, hóvirágot kosaraznak a nénik,

és hangos madarak helyett – kedves, öreg rikkancsok –

kikiáltják a márciust!

Köznapi lobogás [33.]

László Ibolya

BÖLCSŐ KÉSZÜL

Este volt,

az árnyak mélyek,

ágyat vetett

már az éjnek

erdő, mező,

utca, kert.

Nyugodalom

ezüst fénye

hullt a holdból

a vidékre,

egy asszony

így énekelt;

Zeng a fűrész,

sír a léc,

kis vendég

ha ideérsz

rengő bölcső

csendje vár.

Jöjj tavaszra,

őszre, nyárra,

ölelések folytatása,

boldog titkom,

friss napom,

ó, hogy várlak,

mily nagyon!

Pici ember,

üzenj, jössz-e

puha mellre,

lágy bölcsőbe,

nem hallja más,

csak anyád.

Mint rügyek

kipattanását

nem hallja más,

csak az ág.

Jöjj, panaszold

hosszú utad,

meleg tejért

síró éhed,

két karomban

ölelések

készülődnek

már elébed.

Zeng a fűrész,

ring a léc,

emberkém,

ha ideérsz

rengő bölcső

csendje vár,

jöjj, anyácskád

tárt szívében

te leszel

a kiskirály!

Köznapi lobo-

gás [30-31.]

László Ibolya

VÁROSSZÉLI ALKONY

Zengenek a városszélen

szélzaklatott vizek,

hullámra hullám,

hangra hang borul.

A fáradtság nyűtt batyuit ledobva

itt elheverhet gyermekként a felnőtt,

nádsípon muzsikálva a gondot,

vagy elbámulni mint futnak a felhők.

Cserepek, obsitos fazekak

sorakoznak és hódol a vidék.

Zöldtükrű vízen a kacsák,

– megannyi sárga hajók,

oly mindegy, hogy kiék,

itt minden az enyém!

Innen az alkonyi nap

óriás tüzes labda

az ég szürkülő meredélyén.

Ugranék egyet, el is érném,

de hagyom ott.

Elfáradhatott,

míg végiggurult az égen,

s megállt a városszélen,

minket köszönteni.

Nyomában jő az alkony

a tintakék madár,

szárnyára csillagokat ültet

s harangszavára száll

a lágysötétű est tájaira.

Jó itt nekem a városszélen,

nádmuzsikájú csendben merülni el,

és felmerülni frissen,

szilaj remények terhivel,

hogy tán az ördög nem visz el,

hogy tán a holnap, holnap más leszen,

sem másokért,

sem magamért,

nem pöröl úgy velem,

mint a kemény jelen.

Köznapi lobogás [10-11.]

László Ibolya

KÖZNAPI LOBOGÁS

Felment a függöny

és az út mögött,

a még szendergő kert alatt,

a kölyökerdő fésületlenül,

a dombtetőre felszaladt.

Ez lent, falu.

Emberek, akik

az ébrenlétnek gyűrűző vizén

révbe ma viszik álmodásaik.

Zörren és szomját oltani

kicsapódik az ablak.

Mögötte nyújtózás ropog.

Vércseként, most fütty csap le a földre,

inteni kár, a harmatékes korsó,

a csend hever már darabokra törve.

Nézzétek ott, táltoscsikóként

szabadul az égre,

a földcsókoló ég kék mezejére

az aranyszőrű nap.

Elbűvölőn szép ficánkolással

száguld be mindent és harsogón harap

kunkori fellegekből.

Mocorog, morog a szekér,

álmában hintó volt megint,

ám most a munka törvénye szerint

asszonyokat visz és kapákat.

Mogorván döccen és maga sem tudja,

hogy így, bíborral aranyozva

ezer hintónál is különb!

Jó reggelt, jó reggelt fiatal világ,

jámbor tehénkék,

kacsák és libák,

csípőtök ringásában erőt,

örömet hordozó asszonyok!

Jó reggelt kölyökerdő,

és tisztaságra szomjazó

levegőéhes ablakok,

jó reggelt, rajta, van munkánk elég,

kezdjük az új napot!

Köznapi lobogás [8-9.]

László Ibolya

NYÁR

Aranyhasú kisgyík az út,

mely itt a fű árnyába bújt.

Reggel volt még, hogy megeredt

a faluból, az emberek

víg csapatának léptei

sürgették a mezőre ki.

Azóta túl a dél hegyén,

alkony lankáin jár a nap,

nyár fazekában forr a táj

most is, pedig a fák alatt

már felébredt a szürkület

keresni új alvóhelyet.

Ember, fa, fű, a szomjúság

pokoltornácán szédeleg,

pedig a zápor korsaját

kétszer törték fel az egek,

övig mezítlen bronzcsapat

hajol a földhöz fáradatlan,

a levegő is lángra kap,

a gondolat is a szavakban.

Köznapi lobogás [6.]

László Ibolya

PIPACSOK

A tejszagú csend ringatózva ballag

hazafelé az est előtt,

zsenge füvecskék, csípős por szaga

remegteti a levegőt.

Lustán tekergő árokpart felett

az örök silbak – elaludt a nyárfa

s az első csillag kajánkodva ül

frisszöldű, ékes pallosára,

száját elhúzza még a hold is

cinkosul ezüstöt nevet,

tárt karjukat bezárják a kapuk

s egy éji-fészket keresőn

nem jár fenn senki már, csak a szelek.

Elfáradtak, mert jártak erdőt,

várost, falut és gőzölgő mezőt.

Nyugszik az út is, hátát egyengetve,

és égrenéző háztetők

most alánéznek, be a házba,

hol hűlő tűzhely peremén

kalaplevéve szendereg

az ott felejtett vacsoraedény,

s roppan az ágy – mind álomhajó most –

kormányosával messze jár,

arra, ahol a ma vetett mag

kalásztengere aranyát

hömpölygeti a nyár,

s pipacsok vérszín lobogója

már győzelmet kiált.

Köznapi lobogás [5.]

László Eszter

SZIVÁRVÁNY

A csendben, a sötétben

egyszerre gurulni kezdtünk a végtelenbe,

virágok, madarak közé, zöld rétre,

ahol a lehetetlen lehetséges,

ahol az idő nem véges,

ahol a zöld, a piros, a kék,

a sárga, a lila, a fehér

szivárvánnyá változik,

szívedben, s szívemben lakozik.

Lányi Sarolta

VALAMI HALK VIRULÁST...

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz,

csak amiként a fű a fához

s a csillaghoz a mécsvilág,

valamit, valamit...

Akárhonnan, akármi, csak nevessen

mint harmatos arccal réti virág,

vagy mint a gyermek anyamellen,

akármi, csak nekem nevessen...

Valamit menteni, menteni kéne

a múlt kincséből, kicsit, akármit,

szomjú zenéket, szép mosolygást

s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...

Nem csillagot, két jó szemet csak,

sötéten át is szívbe fénylőt

s valami halk virulást...

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!

Lányi Sarolta

AZ ELSŐ MOSOLY

Reggelre megtérek ide melléd

onnan, a csodákkal kövezett idegen útról

amiről nyelvem regélni tudatlan

s tollam is gyenge, –

megtérek ide reggelre melléd

nesztelen. Testem megrándúlva halk sóhajban

fogadja be a messzejárt utast, a lelket,

s feléd fordúl e földre vissza még nem vénült orcám

hogy te légy az első, kit szemeim meglátnak ujfent

s feléd ragyogjon egyetlen kincsem a szebbik létből,

mit magammal elhozhattam orozva néked onnan,

hol még erdőnyi terem belőle,

– vedd hát ó kedves, ezt a mosolyt,

első mosolyát a bús valóság nappalának

s az utolsót arról a tájról, melyről nyelvem regélni tudatlan

s tollam is gyönge.

A szerelem arany-

könyve, 1918 [70.]

Lányi Sarolta

NAGYON CSENDES SZERENÁD

Téged dicsér a némaságom

s daltalan ajkam néked áldoz

lelkem fojtott félénk szavát

te hallod, ha nem is kiáltoz.

Beszél majd énhelyettem hozzád

az őszi táj halkan szelíden

s az esti szél füledbe dúdol,

hogy örökre tiéd a szívem.

Tiéd elmém munkája, gondja

s az álmom is tiéd legyen...

– ó halld e rejtett, hű zenét:

dalol neked az életem.

A szerelem aranykönyve [69.]

Lányi Sarolta

HA VALAKI ÍGY ÍRNA

Figyelj kisasszony kérlek. Én vagyok,

Ki sóhajtásaid megszámolom

S becézve, féltve tenyerembe fogva

Megcsókolom e bús galambokat.

Én, én vagyok, ki bánatos szemednek

Mindegyik rebbenős mosolyvirágát

Titokban fölszedem az út porából

S elrejtem szívemen, bársonyburokban.

Én megtaláltam és meg én kötöztem

A vágyadat, e hűszemű kutyát,

Kit elkergettél, fölkutatni messze,

Vajh él-e, él-e érted valaki.

Figyelj tehát, mint én terád figyeltem,

Hallgasd szavam, mint én hallgattalak,

Nézd két szemem, csak téged néznek ők,

Fogadd szívem, kisasszonyom, szeretlek.

Ajándék, 1912 [77.]

Lányi Sarolta

TAVASZ SZÓL

Leány, derekad mért remegő,

Mint fiatal fa, amit a szél ráz?

Szemed beborúltan hova méláz?

(Ne félj, mert te vagy a nő, az erő.)

A napnak, ahogy vagy, add oda magad,

Kék ereken át hadd tüzesítse véred,

Ne félj, ha perzsel, ne bándd, hogy éget.

(Láncot kovácsolj, ami nem szakad.)

Csókláncot forrassz abban a tűzben,

Mert tart az örökkön, rozsda se sérti

És amit őröz: boldog alázat.

Ha mikor eljön érted a férfi,

Ahogy itt állasz kipirúlva, szűzen,

Add oda, add oda, add oda szádat.

Ajándék, 1912 [74.]

Lányi Sarolta

KÉP A FANTÁZIA PRIZMÁJÁN

Él egy szoba egy szürke, furcsa házban.

Nagyon kedves, nagyon tiéd-enyém,

Gondolom és kimondom, tehát: van.

Van. Amint csukott szemmel rágondolok,

Már látom is. Bent enyhe, sárga fény

S elszórva szerte fényből mosolyok.

A falról földig érő drága leplek

Lengenek, mint óriás lepék.

A vázákban holt ibolyák epednek.

Mikor belépsz, szelíden felnevetnek

Az asztal, óra, lámpa és a szék,

S a kis ezüst szoborlány súg: szeretlek.

Ajándék [31.]

Lányi Sarolta

BÚBAN VIRÍTÓ TITOK

Csak az én két vállam hordja sulyát

Csak az én mellem viselje búját –

Virúló szép titkomnak, hogy szeretlek.

Csak nekem dús, nagy ez a kis utca

És áldott százszor az aszfalt. Ki tudja,

Nem te jártál-e itt esetleg?

Egy órája tán itt voltál magad.

Ruhád surolt sok barna házfalat

S e nő, ki szembe jő velem,

Úgy mosolyog, mint aki téged látott,

(Nedves és nagyranyílt szemekkel.) Látod,

Pedig őt nem fűti szerelem.

Csak én hordozom arcod itt benn,

Csak nekem vagy te minden, minden

S tied vagyok mindennél jobban.

Az izzó, drága bélyeget,

Amit szemed rámégetett,

Hordom fájósan, boldogan, titokban...

Nyugat, 1911. 8. szám

Lányi Sarolta

LÁMPA

A pillantásoddal felgyújtasz engem,

Mint villanykörte felgyúl a homályba,

Ha vendégek gyűlnek a bús szobába.

És égve élek: sugárzó, szende lámpa.

Boldogan, büszkén érzem fényemet,

Piros izzásig hevít a szemed.

És égek forrón, fényesen. De mennek

A vendégek már: az örömök s te

Kialszik ekkor a büszke, kicsi körte.

Kihűl, kihúny rövidke fénye...

S az elsötétült, bús szobába, bent

Tovább hallgat és mereng a csend.

Ajándék, 1910 [18.]

Lányi Sarolta

NOVEMBER

Szép lesz, már látom, ez a mai nap.

Az utca is hangos, boldog, vidám,

a tél is jókedvű, mert süt a nap

s minden szépen, derülten néz ma rám.

A zöld fenyőkön hó mosolyg fehéren

és oszlopos ház, túl a zöld fenyőkön,

gyereksereg a napsütötte téren…

Megállok itt, és vígan nézelődöm.

De hív a ház és bent a házban könyvek.

A betűk csarnokába járulok.

A halkszavú őr elémtesz egy könyvet

és én mohóan beleájulok.

Az órák szállnak, s én olvasok egyre,

elbódítanak a bűvös szók, a versek,

ködfüggöny hull száguldozó szememre…

A szomszédaim már mind hazamentek.

Én is megyek már. De olyan szép az utca!

Véletlenül boldog vagyok nagyon.

A téli nap aranyjával befutja

arcom, hajam. Szemembe tűz, – hagyom.

A napsugárnak táguljon szemem ki,

csiklandozzon a vidám hideg,

ne fájjon énnekem ma semmi, senki…

És én se fájjak senkinek.

*

De jött az est, az esti koncert.

Lábujjhegyen bementem egy sarokba,

hová be nem lát se szem, se csillár,

sötétbe ültem. A szivem vadul vert,

mert tudtam, jön felém a drága kín.

És elindul az est zenéje. Ím

jön felém és rámzúdul a hangsereg.

A hangszerek félelmetes, sikoltozó csodák,

borzasztanak… Mozdulni sem merek.

Sivító kín fut tagjaimon át,

mert ezüsthangjai a fuvoláknak

ezüstszuronyok – véresre szurkálnak,

dobol, dobol a bánat szivemen

és hegedűhúr minden idegem.

E fájó, síró hangszeren

vad nótába kap hirtelen

a vak zenész: a szerelem.

Énekszó, 1910 [14-15.]

Láng Éva

SZÍVHANGOK

csak vágyak, álmok tűnő képe még,

vagy már valóság,

lélegző csoda,

talán remény csak,

mire a soha üres kongása

a lélekharang?

ős árnyak útján sorsok szövete,

sóhajkutakból győzelmi zenék,

mesék csábító tükörképe még

vagy már a lét délibáb talaján

fürkészed kút-mélyű szemét?

fogódzol gondolat-magába rég?

vagy rátapad már, eleven magad,

és sorsa életeddel összeforr,

köldökzsinórnyi utunkon

ahol a kezdet már a vég,

a perc – a kor

öled, karod nem börtöne,

miben szárnyaszegetten sorvad el a rab, –

úgy szeresd,

ahogy neki jó!

engedd repülni!

… s a tiéd marad…

Vallomások a gyógyí-

tásról, 1971 [419.]

Láng Eszter

A KERT

egy szilvalekvárszagú szeptemberi éjszakán

amikor a csillagok mintha belepottyanni készülnének az üstbe

oly közelinek tűntek a füstön át

amikor mézes diót ettünk kis öblös tálkából nagykanállal mert csak

ez volt kéznél

amikor nagy utazásokról álmodoztunk üvegmosás közben

és a cserépszilkék már ott szikkadtak a kútkávára borítva

amikor Sándor bátyám pipára gyújtva azt számolgatta

hogy a pálinkaeladásból mennyi lesz a haszon

amikor Manka felébredt és mezítláb hálóingben jött ki a házból

hogy megkérdezze lehet-e már lekvároskenyeret enni

amikor néha-néha halk koppanással egy dió a földre hullt a fáról

amikor a lugas szőlői bújócskát játszottak a sötétben

és zizegett lábunk alatt az elszáradt fű

összébb húztam magamon a bekecsemet és közelebb ültem a lángokhoz

arra gondoltam ha Amerikában élnénk nem főznénk

szabad tűzön őszi éjszaka szilvalekvárt

és talán már azt a szót is elfelejtettem volna szilke

111 vers a Sóvidékről [96.]

Láng Eszter

FÉNYES ÉVEINK

Fényes éveink fogynak, kopnak.

A gyermekkori vasárnapok

zöld-arany ragyogása,

az azúr ég a patak tükrében,

az azúr ég a búzavirágon,

az azúr ég szemedben,

s a kárminpiros, bazsarózsa-piros,

szívpiros szerelem is

elhalványodott.

Már a ditrói templomtorony

teteje sem olyan magos, mint régen.

(Az is elkopott?)

Meghaltak az egykori őszöreg

anyókák és őszöreg apókák

mind. Csak a fellegek

érnek most is földtől az égig.

Homokszürkék és tengerszürkék,

hajnalszürkék és éjfélszürkék,

és csendszürkék, és bánatszürkék.

De néha, mikor eljön a szél

s rongyossá tépkedi őket,

kilóg az ég alóluk,

s ez még azúr, a régi.

111 vers a Sóvidékről [94.]

Láng Eszter

TRANSZSZILVÁNIÁHOZ

Ó, Transzszilvánia, itt Svájcban

minden olyan szép: az örökzöldek

a szabad ég alatt, a hegyek

és a tiszta tavak, patakok, minden

olyan jólfésült, gondozott,

az emberek gazdagok, a házak

falát lemossák, az üvegek

ragyognak, s a nap is talán

világosabb, fényesebb, mint másutt.

Mégis te vagy nekem az igazi!

Lám, kértem, elengedtél.

Elengedtél, mert jó vagy és szeretsz.

De így is fogvatartasz: a kék koszorús

fenyvesek, búvópatakok, erdei vadak,

harang- és gyöngyvirág és sok-sok

kopjafa, Olt és Maros legendája, borvizeid,

a hosszúcopfos székely leánykák,

lovasszekerek, későnvirágzó almafák,

ötfokú dallamaid, szülőfalum kékmázas

cserepei, pálcákra rovott történelmed,

meszeltfalú házacskáid, csíki posztó,

pántlika, csepesz mind-mind elkísért

Svájcba, hogy el ne vesszek itt,

el ne csábítson idegen szerető,

hogy egyszer visszataláljak hozzád.

111 vers a Sóvidékről [93.]

Láng Eszter

GONDOLNI VALAMIRE CSAK ÚGY

gondolni valamire csak úgy kedvtelésből

passzióból ez az igazi kikapcsolódás

gondolni például arra hogy milyen jó lenne

ha a gépem nem írná át a sorkezdést

nagybetűre vagy milyen jó lenne ha

be tudnám magamnak állítani a programokat

nem kellene segítséget igénybe venni,

szívességet kérni vasárnap délután valakitől,

akit épp el lehet érni a neten

de akkor lehet hogy a hét végén

nem írtál volna nekem egy sort sem:

nem kértem volna tőled semmit és talán te se tőlem

pedig milyen jól jönnek néha ezek az egy-két sorok

úgy látszik ma ez a vers a sorok körül fog forogni

már ha egy vers tud egyáltalán forgolódni és

amit írok egyáltalán versnek minősíthető

de ezt majd megmondják a mindenhez értő kritikusok

és szerkesztők ha netán eszembe jutna elküldeni

valahová ami mostanában ritkán fordul elő

fordul most és nem forog nem forgolódik az elküldés

csak a madarak forgolódnak ahogy kinézek az ablakon

és látom a csupasz ágakon tollászkodni őket

galambok ültek a verebekhez három perc

futamidőre de biztosítást nem kötöttek arra

hogy lepottyanhatnak a magasból vagy esetleg

letörik alattuk a korhadásnak indult ág

mégis milyen jó a társadalmi közérzetük ahogy

rásüt a nap a hátukra, és én megpróbálom

végiggondolni a szürke árnyalatait az ezüsttől

az antracitig még vass tibi pocsolyaszínű galambjai

is eszembe jutnak amiket ő savószínűnek titulált

de igazából nehéz most a szürkére gondolni

amikor ömlik az ablakon át a fény januáriusnak

tizenhetedik napján mintha március lenne és

amikor mégis zárt falak között görnyedek

a számítógép előtt és megpróbálok csak a

napra gondolni, amit annyira szeretek és amitől

mindig jókedvem kerekedik, elég csak egy

apró reggeli sugár a függöny résén át és már

szépen indul a nap

ez a mai hétfő is amikor az jut eszembe

mennyi mindent kell csinálnom

ezen a héten és vajon elég lesz-e az időm

vagy megint elhalasztódnak a dolgok

ahogyan általában lenni szokott: több a feladat

mint a kiszabott idő mégis igyekszünk mindahányan

teljesíteni a lehetetlent, hajtjuk magunkat, elfelejtjük

hogy kontemplálódni kéne relaxálni nem törődni

hogy elmulasztjuk a határidőket amiket mások

jelöltek ki nekünk vagy magunk tűztünk ki

mindegy csak kihajolnánk az ablakon

gyönyörködnénk a madarak felröppenésében

és leszállásában, és abban ahogy magabiztosan ülnek

az ágakon meg-meglebbenő szárnyakkal

fejüket jobbra-balra forgatva, fényes fekete szemükben

az öntudatlan lét örömével

lopott kis örömeim ezek munka közben

nekem is ha furdal is miattuk

a lelkiismeret

111 vers a Sóvi-

dékről [91-92.]

Láng Eszter

HA MEGKÉRDEZNÉL

                Sándornak. Hommage vagy ilyesmi

ha megkérdeznél

mi az élet értelme

azt válaszolnám

legyél olyan mint az eső

amely megöntözi a szomjazó virágokat

megújítja a napégette füveket

megitatja a galambokat és a verebeket

és a kóbor macskákat is

és adj magadból egy kicsit nekem is

hogy én is adhassak vissza magamból neked

mert az élet olyan

kell adni is hogy valamit kapjunk cserébe

és olyan az élet: szépen szőtt

gyapjúszőnyeg a lábunk előtt

kelim arab és székely mintázattal

és sokan jártak rajta előttünk

ki van kopva itt-ott

mégis elevenek színei a naplementében

és titokzatosak éjszakai labirintjai

járnunk kell rajta

nem lehet kikerülni

és vadalmafák nőnek ligeteiben

fanyar gyümölcsöket hozók

és évtizedek kellenek nemesítésükhöz

de a gyümölcsfa terem és ez a lényeg

és magvaiból új fák csíráznak

és nyesni kell az ágakat

és oltani édes almák vesszejét a vadba

és öntözni kell bőven

ezért legyél te eső

ködbe harmatba felhőbe rejtező

és akkor tudni fogod mi az élet értelme

megöntözöd a rózsákat a kertben

a muskátlikat a tornác karján

és tudni fogod akkor

ha nem kérdezném, mi az élet értelme

és nem kérnék nem várnék senkitől

tőled se semmit

szórnám kincseim tengernyi aranyam

ezüstöm pazarul

mint a szél a bíbor és okker

faleveleket októberi szőlőskert fölött

– a szőlő mézén darázshadak –

szórnám kincseim számolatlanul

aranyaim ott csillognának az érett szemeken

ezüstjeim harangvirágok sátorában

és szelíd énekek kelnének az ég alatt

selyemsuhogással szállnának magasra a galambok

és én is mintha szárnyam lenne úgy repülnék

forognék kitárt karokkal arcomat a napnak vetve

nem kérnélek, nem várnék tőled se másoktól se semmit

nem kérdeznélek, mi az élet értelme

lenne-e válaszod mégis, akármilyen is

fel nem tett kérdéseimre, lenne-e?

111 vers a Sóvidékről [89-90.]

Láng Eszter

SZERELEM

Tudod milyen a szerelem?

Amikor magad-magad adod,

amikor a másikat elfogadod,

amikor ünnep minden szó és minden hallgatás,

amikor édes a só s a várakozás?

Tudod-e milyen a szerelem?

Az a kézfogás, mely úgy is él,

hogy kezünk egymáshoz nem ér,

mikor fájdalmad csontjaim érzik

mert én vagyok te,

és madárszívem vérzik ha menni készülsz

és utánad őszülök és utánad fájok,

s úgy ülsz szívem trónusán mintha

ez lenne minden élőnek a minta?

Tudod milyen a szerelem?

Mint a gyermek, kit anyja öléből ki nem vernek,

kit két karomon hordok, ringatok,

míg szüksége van rám el nem hagyok.

Tudod milyen ez a szerelem?

Egyszerre születés és halál.

Egyszerre rab és szabad madár,

egyszerre keserű könny és öröm,

loptam, s most félek, hogy ebül eltöröm,

vagy elveszik tőlem ezt az édes

eleven kínt, ezt a gyönyörű szenvedélyt,

elvermelik a fényt, a földbe

bezárják ezer lakattal örökre.

Csikódobogással ver szívem…

111 vers a Sóvidékről [87-88.]

Láng Eszter

MÁR NEM MONDHATOM EL

már nem mondhatom el neked

milyen az este ilyenkor

a nélküledvalóságban eltelt nap után

amikor ismét úgy múlt el minden óra

hogy nem érintettelek érintéssel

nem szólítottalak hangos szóval

nem csókoltalak eleven csókkal

és mégis megérintettelek

és mégis beszéltem hozzád

és mégis eleven szívemben hordoztalak

egész nap hűségesen

és hordozlak most is az egyedülvalóságos éjszakában

és hordozni foglak mindig.

111 vers a Sóvidékről [87.]

Lancsics Bonifác

ÉNEK A BOLDOGSÁGOS SZŰZRŐL

Boldogasszony anyánk, régi nagy patrónánk,

Nagy ínségben lévén így szólamlik hazánk:

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

Ó, Atyaistennek kedves szép leánya,

Krisztusnak szent anyja, Szentlélek mátkája,

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,

Tégy méltóvá bennünk régi gráciákra,

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

Íme, ládd, mint kérünk, bűnünkből kitérünk,

Tehozzád sóhajtunk, énekszóval intünk,

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

Fordíts el hazánkrúl ennyi sok ínséget,

Melyben torkig úszunk, s nyerj már békességet;

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

Abigailnál szebb, Rákhelnél ékesebb,

Még Judit asszonynál is vagy gyönyörűebb;

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

Krisztus fiad előtt hajts térdet érettünk,

Ha ezt nem cselekszed, egy lábig elveszünk;

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

Ím, ugyanis rajtunk mindenféle ostor,

Ki, mint néked, által verte szívünk mint tőr;

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl.

Úgy vagyon mi dolgunk, mintha Egyiptomban

Babilonnak tornyát építnénk hazánkban.

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

Sírnak és zokognak árváknak szemei,

Hazánknak romlásán felettébb szívei.

Magyarországrúl, Pannóniárúl

Ne feledkezzél el árva magyarokrúl!

A magyar költészet antológiája [130-131.]

Lampérth Géza

EGERBEN – PETŐFI NEVÉVEL

Dalmondásra kik eljöttünk

    zsendülő szép tavaszon,

Nagy nevével s áhítatos

    szerelmével gazdagon:

Visszaszállunk tűnt időkbe –

    szinte száz év távolán,

Elmerengünk az egri út

    bús-magányos vándorán…

A külseje: ütött-kopott,

    lesír róla, hogy szegény.

Dermesztő szél jéggé fagyaszt

    forró könnyet a szemén,

S bár lelke dús tárházában

    fényes zengő aranyak,

Nincs egy fillér tarsolyában,

    nincs betevő jó falat.

Egy telét, haj, meggyötörte

    hideg-rideg Debrecen, –

Eger völgye, hősök földje,

    Dobó vára más leszen!

Csillámlik át borús lelkén

    a váteszi sejtelem…

S Dobó vára szívét tárja

    im, elébe melegen.

Szívét tárja, szívvel várja,

    szállnak felé hő szavak:

„Isten hozott! Testvérünk, te

    a magyar dal papja vagy!”

Poharába jó bor kerül,

    tányérjára jó falat.

Lelke hevül, szíve derül…

    zengő mélyén dal fakad.

Cseng a pohár… szívből szívbe

    buzog, árad szent meleg…

Zendül a lant… rajt víg-édes

    e g r i  h a n g o k  zengenek…

– Bús szívéből kik ily édes

    vidám dalt kivívtatok:

Dalom áldott emlékteknek

    áldoz – egri kispapok.

Végeknek tüköri, 1930 [285-286.]

Lakatos Zsuzsa

A HOLD ÁGYÁBAN

Közeleg az este, a fáradt nap aludni tér,

Gyémántként tündökölni kezdenek a csillagok,

Egy kisangyal sötétre festi az éj kék egét,

S lassan, ezüstös fényben úszik már a telihold,

Ágyában az apró csillagok hada szendereg,

Édes álmukra óvón vigyáznak az angyalok,

És míg a szürke felhő mogorván, némán mereng,

Addig sietve – a hajnal nyomában andalog.

Nézem a jó öreg holdat idelent a földről,

Ahogyan sejtelmes fényében, csendben mosolyog,

Várom, meséljen a fent bolyongó lelkekről,

De ő csak sápadtan és nevetve tovább ragyog.

2006. július 10.

Lakatos István

KORATAVASZ

       Zöld, fanyar szikföld. Nem akar virága

       nyílni. Bízzunk benne, kinyílik. Emlék,

távoli felleg már a szabadság is. Dideregve

                                       nézi a tájat.

       Vízkereszt könnyét lefolyatja lomhán

       dombok ösvényén. Szomorúságával

kis hízó patakok, teleszíva maguk, kifeszítik

                                       hátuk a napnak.

       Óh feszítsük meg derekunkat, üssük

       gyönge körmünket szigorú kövekbe,

tétova sarkunkat biztos televénybe! Kerítsük

                                       hétszeres övként

       hű folyóinkat köribénk: találjon

       védtelenségünk igaz oltalomra.

Földbe-fövenybe pedig verjünk szívós gyökeret, mert

                                       jönnek a kontár

       szélrajok, hangos viharok. Mi – karcsú

       lucfenyők, nyárfák – letarolhatatlan

sűrűsödünk addigra, növény-szabadon szabad ormok

                                       térviszonyában.

       Bombatölcséren, romokon virág nő,

       győz a burjánzás vereségeinken.

Vétkünktől nem a bűnhődés: az idő szabadít meg.

                                       Évek esője

       mos le mocskot, vért. Makacsul teremni,

       csíra, mag mélyén türelemmel érni –

érteni ehhez kell: búzává lenni, gyümölccsé

                                       puszta lapályon.

       Kertek árnyán él, diadalmas ágak

       csúcsain, dűlők, venyigék fölött, dús

mandulafák magasán, cserjék csendes zugolyán, a

                                       néma szabadság.

       Szóra szolgák közt sose nyílik ajka;

       elborul-felgyúl, de halált nem ismer:

mert a sötét fagyban lent is fényt szűr le, komor fényt.

                                       Bölcs, aki tudja.

Lakatos István

KEVÉS VAGYOK

harmatcseppként várom a megszűnést

lágyan ringatózom egy fűszál végén

Elpárolgok vagy Zuhanok?

széljárta reggeleken

választani nem lehet

halkan dúdolok...