"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Örülj a Földnek, mely az otthonod, örülj a mának, s ne nézd a tegnapot, örülj a hajnalnak, mert az hoz új napot, örülj a fénynek, mi elválasztja az éjt a nappaltól, örülj az égnek, mely rejt sok csillagot, örülj a csillagnak, mely mécsesként ragyog, örülj a Napnak, mely a meleget adja, örülj a Holdnak, mely az éjt beragyogja, örülj a fának, s rajta egy ágnak, örülj a kismadárnak, mely vígan dalol, örülj a mezőnek, mely virágba borul, örülj az aranyló búzának, mely a kenyeret adja, örülj a hűsítő forrásnak, mely a szomjadat oltja, örülj a folyóknak, melyek völgyeket szelnek át, örülj a hegyeknek, melyeket fednek hósipkák, örülj a télnek, a táncoló hópihéknek, örülj az ünnepeknek, a csillogó kis szemeknek, örülj a kikeletnek, a kelepelő gólyaseregnek, örülj a nyárnak, a szikrázó napsugárnak, örülj a kék tavacskáknak, benne az aranyhalacskáknak, örülj a barátaidnak, akik kézen fognak, vigasztalnak, és végül örülj annak a sok-sok szépnek, mit Isten adott az emberiségnek.
Rügyekbe bújt a fény, a melegvő remény, s míg szippantja az ég, a fák lélegzetét, törtetve tör elő a most szült levegő, fölsír az új csoda, van jászla, otthona, takarója a fű, tavasz van. Gyönyörű.
Csillag Hajnalka a város szélén született, Ott, ahol a vasút elköszön. A töltés oldalán, ha néha kinyílt egy virág, A gyerekek közt nagy volt a öröm.
Csillag Hajnalka idővel iskolába ment, A tanároktól mindent megtanult. Volt néhány dolog, amiről másként értesült, De segítségre soha nem szorult.
Az utca végén várták este a fiúk, És szabadon választhatott. Csillag Hajnalka a város szélén szeretett, És füstfelhőbe menekült a Hold.
Egyszer megtalált egy elejtett mondatot, És úgy érezte, neki szól. A kultúrházban játszott egy vendég zenekar, És énekelt egy lány álmairól.
Csillag Hajnalka a szövőgyárban dolgozott Megértette jól a gépeket Mindenkihez kedves volt, és nem panaszkodott És ezért szerették az emberek.
Egy tisztességes sráchoz feleségül ment, És nem tartotta meg a lánynevét. Főzött, mosott, vasalt, és csak néha-néha sírt, És őszintén szerette gyermekét.
Az oszlopok körül kábán lengedez, mert megszökni képtelen bús szellemed. Élted elmúlt, csak lelked rekedt ma itt - Léda, mondd, meddig keresed még Adyt?
Mint napsütötte falakon az árnyak, itt vagy - vágyaid tükrök közé zártak - s most fogva tart ezernyi emlék téged: a kert, a lugas, ahol csókod égett,
a ház, hol éltél, most is téged sirat, zokogva itt szülted meg halott fiad. Még súgja a szél, hogy csak élni vágytál - ringat a Körös, melyen csónakáztál...
Visszarepülsz a képzeleted szárnyán, lépteid lágyak, mint ujjak a hárfán; keresel minden múltbéli lábnyomot - óh, Léda, már nem hagyod el Váradot!
lehet egy megállóban pihen egy padon, és soha nem jön már az az esti járat, csak a hold bámul be a törött ablakon.
A boldogság egy park fái között sétál, még minket keres, fáradtan lép, lemondón, nyári hőségben ég, tél-fagyban jégvirág, néha még mozdul, aztán megdermed, fojtón.
A boldogság egy lassú dalban zsong halkan, lelkünkben visszhangzik, táncra mozdul lábunk, néhány ütemet ismétel ringatva minket, búcsúzik, valakit útjára bocsátunk.
A boldogság szégyenli magát, elbújik, fejét térdére hajtja a hold túloldalán, aztán egy köves ösvényen száll pokolra, meghal a szép szó, mielőtt kimondanám.
A boldogság mézízű csókokban rejtőzik, soha nem csókoljuk már el, szánkra égett, ölelésünk titka marad, éjünk hite, hajnalunk madárdala, ha reggelünk ébredt.
A boldogság csak egy mosoly, kék könnyekkel, csak egy sóhaj, mikor egymásra emlékezünk, csak egy tépett szál virág a múltba préselve, egy halk jajszó a sosem-volt szerelmünk.
Nőnap van és azon tépelődöm mi zavar mi ez valamit elrontottak bennem a régi nem szép idők az otromba ünneplések
és nem a nők legyenek bár matrónák vihogó kamaszlányok az asszonyok mosolyát mint könnyű szellőt szomjas arcomon illatos kendőként várom
nárciszokkal barkákkal mikor titeket köszöntenek eszembe jutnak az elrontott ünnepek ostoba szónoklatok a részeg dajdajok után is ti mosogattatok és otthon vártak a gyerekek hónotok alatt bonbonok ünnepi dumák munkaverseny hejehuja és a dolgozó nők asszonyok dögfáradtan mentek haza talán megbocsátotok…
Hozzám sosem nem kértelek, földembe se ültettelek, mégis mikor megleltelek, jó volt lélegezni veled, tenyerembe ültettelek, lágyan rád fújtam a szelet, körbe-körbe röptettelek, falevélre nevettelek, s nehogy el is engedjelek, föléd takartam az eget.
Most elmondom, kicsim, az úgy volt: mikor a halk sík bársonyán kihúnyt a nap és már sovány arccal fölkelt a szép, hazug hold, nagyon vágytam hozzád beszélni - Ó, nem bohón és nem bolondul, de mélyen, mint harang ha kondul s ahogy csak férfi tud beszélni.
Kezembe fogtam kezedet s felpillantottam, - fel a fára, melynek tar ágán furcsa, árva levél-sziluett reszketett, úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten, mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony pilla szélén, vagy illanékony pernye, ha percig áll a füstben.
Mint bús leány, kit lassu méreg naponta mart s félig megölt, de menyasszonyi fátylat ölt, bár tudja, több napot nem ér meg és révedezve haboz és vár, tétovázik a hajdani mérget ma is felhajtani: maradna is még, hullna is már.
Társai, sárga, hullt szerelmek, halomban hevernek alul s éreztem, jaj, ez is lehull, ha szavaim most rálehelnek, nem bírja ki e halk, finom lény, ha holdsugárnál tömörebben csak egy hang is feléje rebben... És én hallgattam, mint a holdfény.
mert az idő szórja felénk porát ráncokat ránk csepegtet kanyargó útja, de ne halld gondtalan csikorgató fogát ne lásd, mint csattog ostora; inkább érezd a kincsek mámorát a kőben, s amit neked súg a fa... pihentesd életed a zöld illatán röppenj, mikor kacag az ibolya... szorítsd, mit ajándékoz a nap - hajnalán s csendes ligeteket a lét alkonya majd emeld szívedhez egy örökkévaló pillatán, amit a vers üzen, a léleknek szava.
Ha lehunyom a szemem, minden a régi, amit bezár s foglyaként őriz az emlékezet. Köröttem hamvába dől a világ. Dühönghetsz lakópark, pláza-orkán, aqua-sikló, toronyház, kristályég, roncsderbin kicsorbult táj. Ígérhetsz szebb jövőt, nem érdekel. A megcsapolt múlt értéktelen felszín nekem.
Ha lehunyom a szemem, ott a liget, a tó, a pad, ahol vártál, ahol öleltelek. Vakká váltan ma is látom, vonzza lelkem az utca, a tér, a ház, benne te, meg anyám életre szépült vágyban, s érzem, csillagmosolyuk fénye rám vetül.
Ha kinyitom a szemem, elveszítek mindent újra, s ott állok magamban reménytelenül...
Sárga kerti kalapja, Zöld ruhája volt, Bókolt a déli szélnek, Fel és alá hajolt. Nekifordult a Napnak, Társának súg, beszél, Sárga fejét himbálva: "Meghal a tél."
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rám ragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? Azt meg kell érni még, csillag mécsem ki tudja meddig ég?! de most, de most e tündöklő sugár még rám ragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés! tavasz!
Minden szívnek van egy csodakertje, a kert közepén van egy palota, s minden palotában egy fekete szoba.
A fekete szobában Csontvázember ül. Sötéten. Egyedül. Néha a palota zsivajába, s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze. Halkan peregnek, mint a levelek. (Szívedbe mintha ezer kés hasítna: zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded, jaj csak meg ne lássák: drágább, mint a kincs! Mások palotáit irigykedve nézed: neki nincs, neki nincs!
Pedig: minden szívnek van egy csodakertje, s minden csodakertben van egy palota, S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol: minden palotában egy fekete szoba.
Jaj, azokon a metsző télidőkön, csak Isten adott akaratot kölcsön, egy szál fejszével, s fagyott türelemmel ment tuskót nyúzni a falusi ember, és ásó, csákány, étek a gyomornak, hogy jusson erő nyélnek és maroknak, s a csákány járta körbe, bírt a méllyel, a fejszeél az agácagyökérrel, s míg húzva-vonva-nyögve kiemelték, a nyélre fagyott néha a verejték, csak gyűltek sorba, s ínba fogva végre fölkászálódtak a roggyant szekérre, majd jött az udvar, egyik, meg a másik, kivárva, amíg mind a földre vásik, aztán a másnap – különféle ékek estek gyötörten apám erejének, s az esti ég is ráborult a napra, míg tűzrevaló göcsre hasogatta, bent testünket a meleg csontig járta, a sparhelt izzott, pattogott a kályha, sült krumpli zsírral, amit tüze szítt meg, s csak apám szólt – ez kétszer melegített.
Ázni esővel, szerteszállni széllel, döcörögni egy szekér kerekével, letörni száradt, megfáradt faággal, lélegezni a friss föld orrlyukával, fütyörészni a suttyós madárdallal, leszakadni az ázott folyóparttal, a semmit összekötni az egésszel, és zöld lenni a fűszál örömével, a reggelt keltve lenni egy a nappal, és összegyűrődni egy irkalappal, vagy – semmiben se ne legyek szereplő, csak én legyek az egy helyett a kettő, a játszótéren szálljak, mint a hinta, az összes tollban én legyek a tinta, én araszoljak nap-nap fokról-fokra, én hurkoljak gyeplőt a csillagokra, és legyen álmom lélegző seregnyi, hogy ne féljem, ha időm csak szemernyi, és lássam mint ég Isten csipkebokra, a lélegzetemet is visszafogva.
A meddig miértjén máig kibogozhatatlan a csomó. Kérdésekre válaszokat hiába várok. Magam csöndjét tágítom, s a világra húzom az egyembernyi félszt, hisz ki nyúlna hozzám úgy, hogy el ne vérezzek, mikor meteoritokat szitál az ég, s felszaggatott utakon amíg bolyongok, üszkös gondolatokat szül a vég.
*
Az indulási oldalon elfogynak a csokrok, a kezek másnak intenek. A fékcsikorgás fel-felébreszt, s míg igazítok a gyűrött időn, fejemet még ráhajtom a zakatoló szívverésekre.
A vonatfütty felvág néhány eret, de már nem értem lángol az ég. Tüzét alig érzem. Elfordulnak a mosolygó tekintetek.
*
Felhő áztatta haját hold törölgeti, s a csillagpernyével borított égre füstöt sóhajt a város, mégis a végállomás kontúrját a szennyes égbolt alatt is egyre tisztábban látom.