Marin Sorescu
BABONA
Bal lábával
Mosakszik a macskám,
Kitör a háború megint.
Mert megfigyeltem,
Valahányszor
A bal lábával mosakodik:
Jelentősen nő a nemzetközi
Feszültség.
Hogyan látja macskám
Ezt az öt földrészt?
Tán pupilláiba valahogy
Beköltözött
Pythia, aki előre elmondja
Központozás nélkül
A teljes jövőt?
Sírhatnékom van
Ha rágondolok, hogy én
Meg a lelkekkel tele ég, mit a hátamra
Vettem
Végső fokon egy macska
Szeszélyétől függünk!
Eredj és fogj egeret,
Ne robbants ki világháborúkat,
Vigyen el az ördög
Te büdös!
-
fordította: Nagy László
-
Pavel Matev
FÁRADT FOLYÓK
Fáradt folyók az ősz alatt igérnek tán késői boldogságot. Taposták nők a partjukat, szeszélyek, tébolygások. A csillagok már mind kihűlve délen, süketnéma a fűz, mert lombtalan, de érzéseim újraélem, de lábam nyoma nem fakul, húsz évem nem lett nyomtalan. Sárgán a víz előre lendül, tán vonzza ismeretlen gyűlölet? Te gúnyt űzöl a szerelemből, későn, akár egy tréfát, neveted. Jártam én mű-nap alatt fény-uton és esküvésem eregettem szélnek, de az erőtlen szivek, én tudom, fabatkát érnek, akár a hamis pénzek. Boldogság? Megbocsátok már neked, nemesen megitéllek. Az emberek, ha bánatot nem érnek, szegények, mint a meddő özvegyek. - fordította: Nagy László
-
Közel két esztendeje, hogy Bulgáriában járva, az ottani Magyar Kulturális Intézet és a Bolgár Írószövetség meghívására, házigazdáim vidéki körútra vittek, és ennek keretében meglátogattuk a Rhodope-hegységben fekvő Szmoljánt, ahol a magyar költőt mindig is egy kicsit a sajátjuknak tekintő bolgárok berendezték a Nagy László emlékének szentelt múzeumot. A szép, régi és felújított balkáni stílusú épületben előadóterem és egy sor emlékszoba található: a falakon bolgár festők művei, közöttük több Nagy László-portré, a tárlókon a költő könyvei, közöttük a bolgárra fordítottak is (ezeknek sorában nemrég jelent meg a régi barát, a budapesti Bolgár Kulturális Központ egykori igazgatója: Nino Nikolov Nagy László verseiből készült fordításainak kötete). A ház és a ház szellemisége minden tekintetben a magyar költőt és a bolgár folklórhoz és irodalomhoz, a bolgár történelemhez és élethez fűződő kapcsolatait idézi elénk, és ennyiben irodalmunk egyik emlékhelye, egyike a nagyon kevés ilyen külföldi, pontosabban a Kárpát-medencén kívüli emlékhelyeknek. Büszkék lehetünk arra, hogy Bulgáriában ilyen szeretettel őrzik Nagy László emlékét, ......."
Fák, virágzanak, mint idegzet feszül a bőrön át. Emlék elúszó felhőn könyöklő angyalokkal. Megérzem a fákat, mint kertemen átfutó fehér szarvasok csapatát.
Itt az örök, a sohase nyugvó föld a talpamnak adja nedvei áramát. Talpam televényt akar körme alá is. Táncolni akar a láb. A fű-zöld kalimpálásnak enged bokám. Tagjaim hallgatóznak. Csípőm is hallja a fakadás dob-szózatát. Szirmokat hajóztat karomban a vér. Kezem ujj-ágaiból a fényben rózsák ugornak elő telivéren.
Virágzó fák, mint rózsa-adó hattyúi szárnyú, kagylóként harsogató táncosnők, akik lábhegyen úsznak a kerten át. Nyelvükön gyümölcsök íze. Én vagyok valamennyi. Virágzásomban csak a hó fog bilincsbeverni.
Megsebesült Mára partizánka, Szól anyjára, szól édesanyjára: "Édesanyám, hajnalban fölébressz, Segítsél az ablak közelébe, Láthassak a partizán-seregre, Sereg élén az én kedvesemre, Kedvesemre, szép szőke hajára, Haját söprő harci zászlajára. Vágyódásom tán elmúlna akkor, Jobban lennék a holnapi naptól, Jobbszárnyamat, ha láthatnám újra, Testem-lelkem hamar megújulna. Jó vitézek, mikor jöttök erre? Mikor jössz te, kedves, közelembe? Kedvesem, ha elesel a harcban, Kő leszek, hogy könnyem visszatartsam!"
Kívül a városon fékszárat megeresztve hujjogva hajtanak a szeneskocsisok. Kőbül a patavas rúgja a csillagokat, mécsük a kocsi alól holdként kisajog.
Futnak a fogatok s vaskosan mint a cölöp állnak az ülés mögött fekete fiúk. Fujják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad, nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút.
Bódultan azt hiszik, szállnak a csillagokon, s törvény már nincs felettük, csak örök setét. Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek, vág bár a jégeső, akár a sörét.
Pára száll, hab szakad, hívja a muraközit sáfrányszin istállóba abrak, nyugovás. Őket is várja a szép lovak palotája, új slágert fülükbe a huzat dudorász.
Ahol a salétrom kristállyá merevedik, s orrukat dühös illat szúrja mnt a tű, lány oda nem libeg s család már nem áll össze, ott csak a vágyakozás lehet gyönyörű.
Drága volt nékik a szeszködös gyönyör-ország, onnan is lecsúsznak és ez szomorú. Verekedj értük, hogy verdeső szívük fölé ellobbant nappalokból ne jusson hamu!
Vadvízü síkra lóval kirepültem, űzött a szívem, én a lovat űztem. Hab-lepedői szakadtak a tájra, maradék-hónak vélte, aki látta. Szertevágtattam, -- nem csitultam tőle, nem leltem testet roppantó erőre. Vadvizek tükrét játékszernek néztem, rettentő kék ég nem adta meg nékem szép Zsuzsim szédítő tekintetét...
Délkelet sarkán kel a nap lángja, Csinék házának ragyog a tornya. Nőtt a családban csodaszép lányka, Magát a szép lány Lo-funak mondja. Selyemhernyóknak eperlevélért Megy a várostól déli határba, Kosarán fűzöld selyemzsinórok, Kosara örve fahéj-fa ága. Hajfonatától homloka ormos, Gyenge fülében holdfényes ékkő, Selyme virágos, pirkadat-sárga, Felsőruhája vörösen fénylő. Bámul a vándor Lo-fut ha látja, Batyuját ejti, szakállát fogja, Pelyhes legényke Lo-fut ha látja, Gyűri a turbánt elpirosodva. Szántó-vető a dolgát felejti, Kapás kapáját ejti a porba, Feleségével összemarakszik, Aki a szép lányt megpillantotta.
Délfelől fényes uraság nyargal, Földbe gyökérzik öt lova lába, Szolgáját küldi: "Tudd meg, e gyémánt Kinek a dísze, kinek a lánya!" "A Csin-családból nőtt fel e hajtás, Lo-funak mondja magát a lányka" "Hány évet számlál, tudni kivánom" "Nem lépett még a huszadik nyárba, Tizenötön bár úgylehet túl van" "Uraság kérdi, ügyelj szavára: Jössz-e, hogy véled elkocsikázna?" Lo-fu legyintve rákacag nyíltan: "Ó, uraságod, bolondos elme. Ó, van az úrnak asszonya, drága, Lo-funak is van férje sajátja! Keleten ezer lovasa tombol, Férjem az élen, vezér a férjem. Uramra könnyen ráismer bárki: Fehér lovának csikaja ében, Zöld zsinór selyme lovának farkán, Sárarany kantár lova fejében, Derekán drága ékköves kardja, Kardját nem adja tízezerért sem. Tizenötéves: kerületfőnök, Húszéves: jár-kel udvari fényben, Harmincesztendős: neve Si-csung-lang, Negyvenesztendős: kezén a város, Neve a nép közt fehéren fénylik, Oldalszakálla rangot sugároz, Minisztersége, ruhája: pompa, Ragyogva jár a hivatalokba, Hallgasson sorra bár ezer embert: Mindenki jónak, jelesnek mondja."
**
A FÉRFI-TORONY TÍZEMELETES
A férfi-torony tízemeletes, Kilenc emelet az asszonyi lak, Férfi ha nem él sárga ölyüként, Égi madarat el sose ragad.
Ahhoz adj, akit akarok! Hozzá mezítláb szaladok, Nem láthatsz három éven át, Negyedik évben újra látsz. Szőke legény áll balomon, Fiúgyermek ül karomon!
Nyugtalan lányka, tüzecske, Ne tekingess te semerre, Nézz egyenes a szemembe. Hadd hogy képedet leírjam Hófehér hártyapapírra Hollószín lengyel-tintával. Elküldöm szülőhelyemre Az én szomorú szülémnek Távoli nagy vilajétbe. Apám, anyám is meglásson, Meglásson, téged csudáljon, Aki legszebb a világon: Termete karcsú jegenye, Orcája fehér tejecske, Szeme fekete cseresnye. Zsinór a szemöldökpárja, A szája drága pohárka, Nekem a mézet kínálja.
Álmodom a csodák korát hol a halál se halál kaszabolt fejek ti dicsők véres hó suhog alá hol a szalagok közt tovább dalol a metszett torok zsugorodnak zsoldos-pofák rogynak a ló-tomporok hol a tépett haj s hó-zene seregre tébolyt hozó tábortüzek fulladnak el s nem tud elállni a hó királyi arc attól bomol fekélye minden pehely hol naiv álom teljesül bűnös a bűnért felel
Federico García Lorca
A FEKETE BÚ ROMÁNCA
Míg a kakas csákány-csőrrel
az égből a hajnalt bontja,
alászáll a sötét hegyről
búsan Soledad Montoya.
Meleg sárgaréz a teste,
csupa homály-szag és ló-szag.
Mellei,a füstös üllők
nyögnek, nehéz dalt borongnak.
Soledad, kire vadászol,
ilyen korán kóborolva?
Akárkire vadásznék is,
nem kötném a te orrodra.
Vadászok én önmagamra,
örömömre, jobb soromra!
Soledad, a ló ha elfut
gyötri magát halálosra,
eléri a tengert végül,
temérdek víz besodorja!
Kár a tengert emlegetni,
a fekete bánat bokra
olajfák között is felnő,
lombja serken sátorosra.
Soledad, a bánat benned,
siralmasan bánatos vagy,
citromlevet sírsz, a könnyed
várakozó szádat mossa!
Nagy bánat bánt, bolond lettem,
sörényemet földre ontva
konyhától a kamoráig
forgok, mászok tébolyogva.
Ó, fekete kővé válok,
testem, ruhám beleborzad.
Jaj, a fehér gyolcsingeknek!
Jaj, ennek a pipacs-combnak!
Soledad, pacsirta-vízzel
mosd a tested, az megóvja.
Hagyj a szívednek már békét,
békét, Soledad Montoya.
*
Mélyen lent a folyó mormol.
Felleg és levél a fodra.
Indás tökvirág a hajnalt
arany koszorúba fogja.
Cigánybánat, ó, te tiszta,
ó, az árvák eljajongnak.
Ó, rejtőző medrű bánat,
bánata a hajnaloknak!
-
fordította: Nagy László
Csörgős hold-pergamen dobját Preciosa üti, rázza, itt jön, üveg és borostyán holt-eleven útját járva. Ritmusa a csillagtalan csöndet űzi más világba, tengerfodrok éjjelébe, tátogató halpofákba. Fönn az ormon kemény őrség, karabéllyal alvó gárda, őrzi a sok, fehér tornyot, ott az angolok lakása. Lent a vízparton cigányok úgy mókáznak, úgy cicáznak: csigahéjból, fenyőzöldből építenek pici házat.
*
Csörgős hold-pergamen dobját Preciosa üti, rázza. Hallja a szél, felkönyököl, éberen csak őt vigyázza. Egek szentje, pőre Kristóf, szent nyelvekkel jól megáldva: távolba néz, lányajakra képzelt pásztor-fuvolára.
Lány, a szoknyád fölemelem! Öreg ujjam régi álma, hogy hasikád völgyét járva kék rózsádat megtalálja!
Preciosa dobot ledob, megdöbbenve kezd futásba, behemót szél ordit érte, forró karddal fut utána.
Ráncot vet a tenger, mordul, sápaszt olajfát a lárma, zendül a hó cintányérja, sír az árnyak fuvolája.
Szedd a lábad, Preciosa, jön a zöld szél, agyonhágna, szedd a lábad, Preciosa, itt jön, itt jön, tekints hátra! Bukó csillag vén szatírja, sok a nyelve, sok a lángja!
*
Lát egy házat Preciosa, beront sápadtan, zihálva. Fönn a fenyők tornyán is tul, itt az angol konzul háza.
Elhagyta vackát, minden koloncát, s jönnek betűi: pusztai kancák -- Itt vagyok Mongóliában -- írja, rám ez a hír a mongolok ijja. S bőr-zeke keshed, borda beroskad, poshadtra patkók engem taposnak, én feketében s bomló lilában, Maga vidáman, Mongóliában. Ott mi a célja? Kutakat fúr tán? Vagy csak a kontyot bontja a jurtán? Irha-mennybolt a dobja? Vagy hímez, nemez-rátítest játszik? S mit írez? Lovagoljon, ha bírja, ha ott van, versemnél jobban hajtson galoppban, csak ne üzenje: írjak vidáman, erre Maga képes -- Mongoliában.
Ül (Anna) az úton, Ül a keresztúton, Ott sirdogál keservesen, Isten és a Boldogasszony arra megyen. Miért sírdogálsz, Anna? Mért ne sírnék, sírdogálnék, Nagyok az én fájdalmaim, Bántalmaim, ártalmaim, Fejem emésztik, Szívem emésztik, Eszem emésztik, Erem emésztik, Inam szaggatják, Lábam lankasztják! Ne sírj te Anna, ideidézem Háromszáz vitézem, Eljönnek karddal, Eljön háromszáz széplány Leveles gallyakkal. Vitézek a fájdalmat Kaszabolják karddal, Kisöprik a széplányok Leveles gallyakkal. Megtisztulsz, gyönyörödöl, Mint ezüst pohárka, Mint a rozs kalásza, Mint a madár szárnya.
Ó, drágám, önszivedbe nézz: ott nőtt a szent fölségü fa; sudara örömtől merész, virágban remeg ágboga. Gyümölcse szivárványszinű, mennybéli csillag tüköre. Gyökere biztos erejű, az éj nyugalmát szövi be. Zene kél ingó sudarán, hullámnak ő ad ütemet, zenével házasítja szám s varázsdalt dúdolok neked. Bikfic Szerelmek lengik át a kulcsolódó ágakat, dobálnak tüzes karikát: kettőnk sorsával játszanak. Hajukat, fürge táncukat ha látod, álomtájon élsz, betölt az édes ámulat: ó, drágám, önszivedbe nézz. Gyötrő tükrödbe ne tekints: kereng ott démoni csapat. Tekintetedből ne teríts dobajuk alá sugarat. Mögöttük végzetes a kép: örvényes éj üvölt, itél, gyökeret hó alól kitép, fekete már a falevél. Rombolt vidék, homályba fúlt, fáradság tükre, meggyötör. Mikor az isten elaludt, akkor készült e bús tükör. Kiehült holló röpköd ott: a nyughatatlan gondolat. Lelkedre lesve tébolyog törötten csüngő lomb alatt. A hangját hurcolja a szél, rázkódó szárnya meglegyint, s jaj, drága szemed elalél; gyötrő tükrödbe ne tekints.
Federico García Lorca
A holdas hold románca
Tubarózsás krinolinban jött a hold a rézhámorba. A fiú csak nézi, nézi. Ámul a fiú a holdra. Szél támad és emelkednek karjai a holdas holdnak, s tömör ón-mellei tisztán s buján előtolakodnak. Hold, hold, fuss el, mert megjönnek a cigányok, venek koncra, szívedből is gyűrűt vernek, fehér pénzt a nyakláncokra. Gyerek, addig hadd táncoljak s ráhagylak a cigányokra, megtalálnak itt az üllőn, szemecskéid zárva, oltva. Hold, hold, fuss el, én már hallom, cigánylovak dobrokolnak. Gyerek, ne dülj e fehérre keményített sok fodornak.
Dobogott a sikság dobja, verte lópaták galoppja. Hámor homályán a gyermek, szemecskéi zárva, oltva.
Olajfák közt a cigányok bronzálomként lovagolnak. Jönnek. Szemük félig húnyva, de a fejük égbe horgad.
Jaj, de huhog az a bagoly! Csupa jajszó a fa orma! Sétál a hold föl az égre egy kisfiú kezét fogva.
Rézhámorban a cigányok sikonganak, háborognak. Szél az őre, szél az őre, szél az őre hámoruknak.
fordította: Nagy László
