Főleg Európa népeinek genetikai összetételéről, ami történelem során folyamatosan változott szól a topik. A neandervölyiektől kezdve. A történelmi összefüggéseken van a hangsúly.
By studying genome-wide data from 54 individuals from eighth- to fifth-century Sicily, we gain insights into the composition of Classical Greek armies (ca. fifth c. BCE) and the populace of a Greek colony. The presence of mercenaries in Greek armies fighting in the Mediterranean, as early as 480 BCE and with origins as far away as northern Europe and the Caucasus, is absent from historical texts and thus so far underappreciated in ancient classical scholarship. Our interdisciplinary study both underlines the value of integrating genetic studies to complement archaeological and historical research and highlights the importance of warfare in facilitating continental-scale human mobility, cultural contact, and cooperation in the Mediterranean of the Classical period.
Abstract
Trade and colonization caused an unprecedented increase in Mediterranean human mobility in the first millennium BCE. Often seen as a dividing force, warfare is in fact another catalyst of culture contact. We provide insight into the demographic dynamics of ancient warfare by reporting genome-wide data from fifth-century soldiers who fought for the army of the Greek Sicilian colony of Himera, along with representatives of the civilian population, nearby indigenous settlements, and 96 present-day individuals from Italy and Greece. Unlike the rest of the sample, many soldiers had ancestral origins in northern Europe, the Steppe, and the Caucasus. Integrating genetic, archaeological, isotopic, and historical data, these results illustrate the significant role mercenaries played in ancient Greek armies and highlight how participation in war contributed to continental-scale human mobility in the Classical world.
A paleontológiai és régészeti kutatások alapján tudjuk, hogy az anatómiailag modern ember, a Homo sapiens körülbelül 300 ezer évvel ezelőtt jelent meg Afrikában, míg legközelebbi ismert rokonaink, a neandervölgyiek Afrikán kívül fejlődtek ki, és 400 ezertől 30 ezer évvel ezelőttig Európát és Nyugat-Ázsiát is benépesítették, mielőtt kihaltak. A Homo sapiens csoportjai nagyjából 70 ezer évvel ezelőtt vándoroltak a Közel-Keletre, majd onnan a világ többi részére, így a neandervölgyiekkel több tízezer éven át egymás mellett éltek.
2001-re szinte a teljes emberi genomot sikerült szekvenálni, ami lehetővé tette a mai ember és a kihalt emberi populációk közötti kapcsolat tanulmányozását – ehhez azonban szükség volt az archaikus neandervölgyi példányokból származó genomiális DNS szekvenálására. Az Uppsalai Egyetemen végzett Svante Pääbo posztdoktorként az evolúcióbiológia egyik úttörője, Allan Wilson mellett kezdte el kidolgozni a neandervölgyi DNS-ek vizsgálatának módszerét, és ez a munka több évtizeden át tartott.
Az akkor már a Müncheni Egyetemen kutató Pääbo munkatársaival együtt 1997-ben jelentette, hogy elsőként sikerült szekvenálniuk a neandervölgyiek mitokondriális DNS-ének egy régióját egy 40 ezer éves csontdarabból. Ezt összehasonlították a mai emberek és csimpánzok DNS-ével is, így kiderült, hogy a neandervölgyiek genetikailag különböztek ezektől az emberféléktől.
Ezután Pääbo lehetőséget kapott, hogy Lipcsében új Max Planck Intézetet hozzon létre (ez lett az Evolúciós Antropológiai Intézet), ahol a terület legnagyobb kutatóival és kritikus szakértőkkel együtt fejlesztette tovább a módszereit. Végül 2010-ben teljesítette a lehetetlennek tűnő feladatot: közzétette az első neandervölgyi genomszekvenciát. Összehasonlító elemzésekből az is kiderült, hogy a neandervölgyiek és a Homo sapiens legutóbbi közös őse 800 ezer évvel ezelőtt élt, a két emberféle pedig évezredeken keresztül keveredett egymással, és ma az európai vagy ázsiai származású emberek genomjának körülbelül 1-4 százaléka származik a neandervölgyiektől.
Egy másik rokonunk, a gyenyiszovai ember feltárása is Pääbónak köszönhető. 2008-ban egy szibériai barlangban találtak rá arra a 40 ezer éves ujjcsont-töredékre, amely kivételesen jól megőrzött DNS-t tartalmazott, így a svéd kutató könnyen szekvenálni tudta. A gyenyiszovai DNS az emberétől és a neandervölgyitől is különbözött, de utóbbihoz hasonlóan szintén felfedezte a Homo sapiens felé történő génáramlást – egyes délkelet-ázsiai populációk ma is akár 6 százaléknyi gyenyiszovai DNS-t hordoznak.
A svédországi Uppsalai Egyetem is gratulált egykori diákjának. Anders Hagfeldt rektor kiemelte, hogy Pääbo úttörő kutatásainak köszönhetően sikerült feltérképezni a neandervölgyiek genetikai állományát, amit korábban nem tartottak lehetségesnek. Ezért nagyon jó döntés volt, hogy Pääbonak ítélték oda a Nobel-díjat – jelentette ki Hagfeldt, megjegyezve, hogy Pääbo kutatásai az ember eredetének feltérképezéséről rendkívül izgalmasak.
One hundred and six Rétköz and 48 Váh valley samples were collected from the contact zones of Hungarian-Slovakian territories and were genotyped for Y-chromosomal haplotypes and haplogroups. The results were compared with contemporary and archaic data from published sources. The genetic composition of the Rétköz population from Hungary and the Váh Valley population from Slovakia indicates different histories. In the Rétköz population, the paternal lineages that were also found in the Hungarian Conquerors, such as R1a-Z93, N-M46, Q-M242, and R1b-L23, were better preserved. These haplogroups occurred in 10% of the population. The population of the Váh valley, however, is characterized by the complete absence of these haplogroups. Our study did not detect a genetic link between the Váh Valley population and the Hungarian Conquerors; the genetic composition of the Váh Valley population is similar to that of the surrounding Indo-European populations. The Hungarian Rétköz males shared common haplotypes with ancient Xiongnu, ancient Avar, Caucasian Avar, Abkhazian, Balkarian, and Circassian males within haplogroups R1a-Z93, N1c-M46, and R1b-L23, indicating a common genetic footprint. Another difference between the two studied Hungarian populations can be concluded from the Fst-based MDS plot. The Váh Valley, in the western part of the Hungarian-Slovakian contact zone, is genetically closer to the Western Europeans. In contrast, Rétköz is in the eastern part of that zone and therefore closer to the Eastern Europeans.
A genetikai elemzések is közelebb visznek az átmenet megismeréséhez. Lepenski Virben például egy olyan nő csontvázát tárták fel, akinek sírja ugyan helyi, mezolitikumi hagyományokat, DNS-e azonban anatóliai származást mutat. „Elképzelhető, hogy bevándorolt ide, egy helyi halásszal alapított családot, majd a környék szokásainak megfelelően temették el” – tette hozzá.
Egyéb személyek DNS-e is igazolja: 6200 körül a helyi közösség anatóliai népességgel került kapcsolatba. Tudjuk, hogy 5950 környékén a régió lakói már egyértelműen mezőgazdasággal foglalkoztak, génjeikben pedig fennmaradt a korábbi vadászó-gyűjtögető, valamint az anatóliai örökség.
Van egy új angol tanulmány a kora középkori angolok genetikai eredetéről, három fő csoportjuk van, az eredeti rómaiak előtti lakosság, a mai írek, skótok, walesiek most is ilyenek, az angolszász bevándorlók, észak-német és dán területekről és találtak egy váratlan új csoportot, úgy néz ki hogy Kent és Sussex területére frank bevándorlók érkeztek, a mai francia, belga és nyugatnémet területekről.
Szakértők egy csoportja egy toszkánai, az időszámítás előtti 2. századra datálható lelőhelyen folytatott feltárást – számol be a Buffalói Egyetem oldala. A leletek arról árulkodnak, hogy miként őrződött meg az etruszk identitás, miután a rómaiak meghódították Etruriát.
A kutatók egy érintetlen nekropolisz sírmellékeit és temetkezési szokásait vizsgálták. Az eredmények azt mutatják, hogy számos etruszk jellegzetesség fennmaradt a római uralom és jogszabályok dacára. A társadalmi, kulturális és gazdasági átalakulások ellenére egyes tradíciók két évszázadon át töretlenek maradtak egészen addig, amíg a kis vidéki közösség el nem pusztult egy, az időszámítás előtti 1. században zajló háborúban.
Alessandro Sebastiani, a csapat tagja szerint a leletek inkább kulturális és társadalmi ozmózisról, semmint az egyik populáció alárendeltségéről árulkodnak. „Az elemzés feltárja az etruszkok és a rómaiak közötti érdekes és kifinomult kapcsolatot, amelyben az etruszk közösségek túléltek és alkalmazkodtak a római világhoz” – tette hozzá.
A kutató és kollégái 2017 óta dolgoznak a Civitella Pagnico közelében fekvő lelőhely vizsgálatán, a 2021-2022-es szezon különösen izgalmas volt. A lelőhely pontos helyét nem fedték fel, értékét az adja, hogy magánterületen található, és emiatt egy részét nem bolygatták meg a fosztogatók. A birtok tulajdonosa egy amatőr régész, aki korábban Sebastiani munkáját is segítette.
A szakértők eddig nem tudták, hogy a térségben éltek etruszkok. A környéken végül egy késő etruszk települést, valamint az ahhoz tartozó sírokat fedezték fel. A csapat három érintetlen nyughelyre bukkant, ezekből többek között aranytárgyak kerültek elő. A leletanyag feldolgozása még nagyban tart, a kutatók többek között genetikai elemzést is el akarnak végezni.
A férfi sírját 2015-ben találták meg, a felfedezés azóta lázban tartja a régészeket.
Egy új tanulmányban Iosif Lazaridis, a Harvard Egyetem munkatársa és kollégái a griff harcosként ismert ókori görög vezető maradványait elemezik – számol be a Cincinnati Egyetem oldala. A csapat szerint a férfi abban a városban lett király, amelynek térségében felnőtt.
A kutatók a griff harcos mellett további 726 ősi ember DNS-ét vizsgálták. Az érintettek a bronzkorban, illetve azelőtt éltek a Földközi-tenger tágabb régiójában. Az eredmények alapján 7-5 ezer éve az a kaukázusi eredetű népek nyugati irányban Anatóliába, északon pedig a kelet-európai sztyeppére vándoroltak be. 5 ezer éve aztán Kelet-Európából egész Európában és Nyugat-Ázsiában elterjedtek, majd ismét visszatértek a Kaukázusba. A helyi populációkhoz csatlakozva egy vegyes származású népesség jött létre, ahonnan a görög, a paleobalkáni és az albán nyelvek beszélői származnak.
Ha a mükénéi civilizáció felemelkedését nézzük, az ősi DNS alátámasztja azt az elképzelést, mely szerint ez egy helyi, nem pedig valamilyen kívülről importált jelenség volt” – mondta Jack Davis, a Cincinnati Egyetem szakértője és a csapat tagja. A griff harcos sírját a szakértő 2015-ben találta meg egyik kollégájával a mükénéi kultúra fontos lelőhelyénél, Pülosznál. A nyughely azóta tartja lázban a régészeket. A maradványok egy 30-35 éves, egyértelműen tehetős férfitól származnak, sírjából jó minőségű páncél, fegyverek és értékes tárgyak kerültek elő. Az egyik elefántcsont-táblácskán egy félig sas, félig oroszlán megjelenésű teremtmény látható, innen a griff harcos megnevezés.
A feltételezhetően szakrális, katonai és politikai feladatokat is ellátó férfi a mükénéi Pülosz egyik első királya volt. Ezt megelőzően több arisztokrata család küzdött egymással a hatalomért, ez megmagyarázza, hogy a lelőhelynél miért találni annyi díszes, ősi sírépítményt, úgynevezett tholoszt.
A kutatók most genetikai vizsgálattal igyekeztek jobban megérteni a korszakot, az elemzés azt is felfedte, hogy egyes püloszi nyughelyek a véltnél több ember maradványait őrzik. Az izotópos analízisek emellett arra is rávilágítottak, hogy Püloszban a gazdagabb sírokba eltemetett személyek meglehetősen sok fehérjét fogyasztottak, a férfiak pedig általában több proteint vettek magukhoz, mint a nők.
Az új vizsgálat cáfolja azt az elméletet, mely szerint a griff harcos egy hódító idegen volt. Úgy tűnik, a férfi Pülosz régiójából származott.
We present the first ancient DNA data from the Pre-Pottery Neolithic of Mesopotamia (Southeastern Turkey and Northern Iraq), Cyprus, and the Northwestern Zagros, along with the first data from Neolithic Armenia. We show that these and neighboring populations were formed through admixture of pre-Neolithic sources related to Anatolian, Caucasus, and Levantine hunter-gatherers, forming a Neolithic continuum of ancestry mirroring the geography of West Asia. By analyzing Pre-Pottery and Pottery Neolithic populations of Anatolia, we show that the former were derived from admixture between Mesopotamian-related and local Epipaleolithic-related sources, but the latter experienced additional Levantine-related gene flow, thus documenting at least two pulses of migration from the Fertile Crescent heartland to the early farmers of Anatolia.
A genetic probe into the ancient and medieval history of Southern Europe and West Asia
Literary and archaeological sources have preserved a rich history of Southern Europe and West Asia since the Bronze Age that can be complemented by genetics. Mycenaean period elites in Greece did not differ from the general population and included both people with some steppe ancestry and others, like the Griffin Warrior, without it. Similarly, people in the central area of the Urartian Kingdom around Lake Van lacked the steppe ancestry characteristic of the kingdom’s northern provinces. Anatolia exhibited extraordinary continuity down to the Roman and Byzantine periods, with its people serving as the demographic core of much of the Roman Empire, including the city of Rome itself. During medieval times, migrations associated with Slavic and Turkic speakers profoundly affected the region.
It is a remarkable accident of history that Anatolian speakers lasted long enough to leave their writings in cuneiform and later alphabetic writing. If the Anatolian speakers had lived anywhere else we would have no clue they even existed as a sister group of IE. The same for Tocharian speakers: they presumably lasted for >3000 years, long enough to record their languages, even briefly, in medieval times, before their languages went extinct. It's an accident of history that we have evidence for them at all. And 99% of Indo-European speakers stem from Corded Ware ancestors. It is only three small groups: Greeks, Armenians, Albanians who go up to the Yamnaya not via Corded Ware intermediaries. Many others were wiped out linguistically, e.g. Tocharians and most Paleo-Balkan speakers. It's basically a series of unlikely events that make it possible for us to reconstruct the early history of Indo-Anatolian and Indo-European languages. And, presumably, other important languages were lost, but what survived is, I think, enough to recover the big picture.
The genetic history of the Southern Arc: A bridge between West Asia and Europe
Abstract By sequencing 727 ancient individuals from the Southern Arc (Anatolia and its neighbors in Southeastern Europe and West Asia) over 10,000 years, we contextualize its Chalcolithic period and Bronze Age (about 5000 to 1000 BCE), when extensive gene flow entangled it with the Eurasian steppe. Two streams of migration transmitted Caucasus and Anatolian/Levantine ancestry northward, and the Yamnaya pastoralists, formed on the steppe, then spread southward into the Balkans and across the Caucasus into Armenia, where they left numerous patrilineal descendants. Anatolia was transformed by intra–West Asian gene flow, with negligible impact of the later Yamnaya migrations. This contrasts with all other regions where Indo-European languages were spoken, suggesting that the homeland of the Indo-Anatolian language family was in West Asia, with only secondary dispersals of non-Anatolian Indo-Europeans from the steppe.
Ainash Childebayeva, Fabian Fricke, Sergej Kuzminykh, Wolfgang Haak:
The Genetic Perspective on the Sejma-Turbino Transcultural Phenomenon and the Spread of the Uralic Languages
The Sejma-Turbino (ST) “transcultural” phenomenon is associated with Bronze Age sites throughout Eurasia dating to the time period between the 22nd to 17th centuries BCE. ST objects are found across the Eurasian continent, spreading from Finland to Mongolia, and the cultural complex is characterized by metal objects that have a unique petal shaped side piece. The origin of the ST phenomenon has not been determined. However, based on the presence of metals, such as tin and copper in ST objects, Altay and Sayan mountains have been hypothesized. No ST associated settlements are known, and the only distinguishing characteristic of the culture is the presence of high-quality metal objects. The spread of Uralic protolanguage is hypothesized to have occurred through the ST network, which is suggested by the time of disintegration of Proto-Uralic.
Here, we are presenting genomic data from nine individuals, eight males and one female, from the ST associated site Rostovka located on the river Om, 15km away from Omsk, Russia, and excavated in 1966-1969. Elaborate artifacts found at the site made it famous among the archaeologists and the scientific community in general. The majority of the graves found at the Rostovka burial site contain bronze ST objects, as well as stone molds for casting bronze objects, stone spearheads and armory. Based on the genome-wide SNP data, we found that the Rostovka individuals vary widely with regards to their genetic profile, ranging between the ancestry maximized in North Siberians and the local Sintashta-associated individuals, mirroring the geographic spread of the ST phenomenon. The presence of the N-L392 Y-haplogroup in the sample further supports the link between ST and the spread of the Uralic languages. This is the first study to report genetic data for individuals associated with the ST trans-cultural phenomenon and its potential link to the spread of Uralic languages across the Eurasian forest steppe.
