Látom többen próbálják szeretetteik elvesztését versben kiírni.Én is próbáloztam,valamivel könnyebb lettem.Feleségem (már írtam)35 év után ment el ebből a világból. Teljesen összetörtem,gondolataimat rímben írtam ki.Ezt most közre adom,talán valakinek tetszik,s ihletet kap Ő is.Lehet,hogy már feltettem ezta videót,amiben feleségemre emlékeztem.
Nézd, András,
Nekem vagy 9 hónapja ment el az édesapám, és soxor ma is naponta eszembe jutnak az utolsó hetek, hónapok, amelyek megváltoztatták kettőnk kapcsolatát.
Mindig hiányozni fog az öregem, és nagyon nehéz, ahogy felidézem magamban, hogy vajon hogyan élte meg a betegségét, miként jutott el az utolsó stádiumba és hogy vajon mindent megtettem-e, hogy jó fia legyek.
Valszeg soha nem tudom meg a választ, de remélem, hogy egyszer majd talán. És ha eszembe jut, ahogyan és amikor elment, akkor nagyon pocsék még ma is, de az idő halad. És élvezni kell minden napot.
Először is jobb évet és sok sok lelkierőt kívánok mindenkinek az újesztendőre.
Az ünnepek alatt volt időm elgondolkodni a dolgokon és a következőkre jutottam:
A fájdalom, a pótolhatatlan hiány soha, de soha nem múlik el, az ember nem tud mást tenni mint a hétköznapokba menekül és ami régen nyűg vagy szenvedés volt, ami más embernek teher, értem ez alatt a plusz munkát, az nekem megváltás.
A névnapom után olyan még gödörbe kerültem, amilyenbe mostanában még nem voltam, a többnapos kialvatlanság miatt az egyik pénteken alig tudtam megállni a lábamon, még a kanál is kiesett a kezemből az egész hétvégét gyakorlatilag átaludtam, először fordult elő, hogy kihagytam a futást, vasárnap délután keltem fel.
Az ünnepek alatt teljes ürességet és néma fájdalmat éreztem, a karácsonyi hangulatból szinte semmi nem jött át, valahogy megpróbáltam magamban elnyelni a fájdalmat, de szenteste nem sikerült, így kimentem zokogni a ház elé, és akkor a semmiből előjött egy befogadott macskánk, akit csak terrormacskának neveztünk el, mert minden más macskát betámadott, de amióta etetjük teljesen megjavult és ez az elvetemült állat odajött és megvígasztalt, mintha megérezte volna, hogy mekkora bánatom van.
A szilveszterre meg csak annyit mondtam: mi ez, minek örülnek az emberek, nem értem?
Nincs igazság, nincs. Ennyi amit 100 % bizonyossággal állíthatok. Persze ezt ti is tudjátok.
Ne sírj, ő már jó helyen van, és ha picit csendben figyelsz, megérzed, hogy ő simogatja a fejed, mert nem szereti, ha miatta sírsz. Sokkal boldogabb új évet kívánok.
Rossz ezt olvasni. Teljes gyógyulást és nagyon sok erőt kívánok!
Ezt találtam hirtelen a neten: A HCV okozta megbetegedésben általánosan alkalmazott gyógyszer a peginterferon és a ribavirin. A kezelt betegek 50 és 80 közötti százaléka meggyógyul.
Hát ez tényleg nem jó év neked sem. De én úgy tudom, a hepatitis C jól gyógyítható, vannak kimondottan erre gyógyszerek. Szorítok neked! Majd számolj be, hogy vagy.
Én is sok erőt kívánok mindenkinek, mert nagyon nehéz állandóan erősnek lenni. Ez a téli időszak különösen megviseli az embert lelkileg, sokszor csak ábrándozom, hogy milyen jó volt régen.
Nektek is, mindannyiótoknak kitrartást ebben az időszakban.
Nekem anyum 52 éves volt amikor meghalt. Igaz, őt a lélekrák (depresszió) "ölte" meg. Én 23 éves voltam Sokáig őrjítően hiányzott. Érte nem tehettem annyit, mint apuért. Aput ápolhattam.
Én is ugyanezt érzem. A TV ben, rádióban nap, mint nap hallom,hogy köszöntést küldenek a 90 év feletti édesanyjuknak, ilyenkor csak kerek szemekkel nézek, hogy mennyi szerencsés kiválasztott ember van, hogy ez megadatott nekik, hogy ilyen idősen is velük lehessen az édesanyjuk. Amikor nálunk nagyon rosszra fordultak a dolgok magamban mormoltam, hogy a 70. szülinapját érje meg anyukám (67 volt akkor), hát nemhogy 3 évet még 3 hónapot se kaptunk. Mindent odaadnék, hogy visszamenjek az időben és megelőzzem a bajt.
Én múlt hét óta, főleg a névnapom óta nagyon nagy hullámvölygbe kerültem csak ma kezdek kievickélni belőle. Szombaton be kellett mennem egy régi boltba, ahova anyukámmal jártunk bevásárolni és akkor mintha rámszakadt volna minden, csak úgy jöttek az emlékek. Alig bírtam tartani a könnyeimet a boltban, a parkolóban egyszerűen elsírtam magam. Mindig szokott süteményt hozni szegénykém, most semmi nem volt, csak a néma csend és a hideg. A legrosszabbul ma éjszaka voltam, csak forgolódtam, alig tudtam elaludni és úgy éreztem, mintha mázsás súlyok lennének a lelkemen, az elmúlt négy év szenvedése, mint egy gyorsvasút átfutott rajtam. Valami ilyesmi lehet a purgatórium. Remélem minél hamarabb túlleszek ezen az ünnepi időszakon.
Azért mostanság többet gondolok az elmentekre. Tavaly még anyósom és apum is karácsonyozott velünk. Anyósomról biztosan tudjuk, hogy karácsonykor azért élt még, mert úgy akarta. Aztán feladta. A sógornőméket várta, mivel karácsonyra mindig hazautaztak. Aztán elmentek és karácsony után, már nem evett, nem ivott. A dög pedig tette a dolgát, megette őt. Apumat tavaly karácsonykor egyik nővérem sem kereste. Én megfőztem a kedvencét. Fájlalgatta a lábát és nem evett annyit mint szokott, de fene sem gondolta, hogy a dög miatt van. Most, hogy megnáthásodtam a magam kis baja miatt szomorkásabb vagyok, érzékenyebb, sírósabb. Most gyászolom őket...