Bukdosva fellegek bandáin át érzem, a szemed ide-lát, lepke kis kezed az ablakot veri belül ne tovább, s a szív már nem menekül, leszédül hozzád és megrészegül, benyitva a jószagú gőzbe torkomra is rátekerőzve szivárvány lobban, búcsú van itt, vagy szüret? Kordéra-való a mese, halomban a kis-lángosok, arany tündérfülek, étel, ital, tálal a Lélek s tölt a pohárba, szakadjon le rosszaságom szárnya, a sötét, szél dobálja hét határon túlra s vele a fekete vért, ravatalon végleg megborzongva égjenek el nevedért!
Páduai, köszönöm, hogy életrajzi adatokat is hozol. Nem tudtam, hogy ilyen szegényen éltek, csak mondjuk sejtettem N.L. Fejemet lehajtom, vagy Szécsi Margit Vonzás versekből is.
**
Csillagrugó éjszakában
Homlokodon fehér kötés, blúzod alatt szívröpködés.
Omló hajad üstökfénnyel kavarodik az enyémmel.
Csókom dobog ajkaidon, mint a paripa a hidon.
Szeder-ágak árnyékában, csillagrugó éjszakában.
Szeder-ágon sárga levél, holnapra a földre alél.
Értsd meg, értsd meg, kis Mária: minden élet halál fia…
Hajnal előtt elkísérlek, ablakodon besegítlek.
Csillagrugó éjszakában vetve szénából az ágyam.
Csavarodok lópokrócba, jön az álom: égi rózsa.
Fönn a szénán a mennyország, megjelenik a te orcád.
Csillagdobáló szemeink iszonyúan beszakadtak. Szelíden s dologtalanul susogunk puszta falaknak. Túlságosan is jók vagyunk: félünk a végső hazától, végetnemérő homálytól, ahol csak a nyüvek laknak.
Zaklatott, zsúfolt fejünknél váza áll, virágszál bókol, tündéri bibe-csipesszel gyötrelmek mélyire csókol. Most orvosodnak, virágnak vallhatsz haramia, költő, s te is, ki rózsákra lőttél pisztolyoddal passzióból!
Kint űztük egymást, most íme, itt vagyunk, szögezve ágyra, nyüszítő, nyavalyás népség, betegek köztársasága. Morajod, bizonytalanság, megnő, ha borulunk lázba s fölrémlik szál fehér ingben rossz testünk meghurcolása.
Vattabálák, szörnyű csipkék teléből mikor megyünk ki? Micsoda végzés parancsol feküdni, mindig feküdni? Büntetés, vagy próba újra? Merénylő csillagú késsel, nagy lámpák bűvöletével kutatok, magamat dúlva.
S hiába. Vaskérdőjellel besütve dobog a szívem. S dobogunk, elhagyott élet, álmodott fénymezeidben, tücsköktől feketén izzó dombokon, mennyei lázban, szoknyazivatarban s bú-bajt pukkasztó hadakozásban.
Ne rettegjétek, barátok, hány vörös vérsejtem ég el, itassatok bikavérrel, testben tán pirkadni láttok. Itt belül vad havazások függönyén délibáb táncol: játékod, csonttörő élet: bolondulok érted: hiányzol.
Adatom nem lévén, én és ezen gondolkodtam, tudhatott-e ennyi nyelvet olyan mélységében, ami vers értéshez fordításhoz kellhet, vagy esetleg némelyeket nem eredetiből fordított? pl. albán, kínai, ...
**
John Masefield
A NYUGATI SZÉL
Szél fúj, nyugati szél, madárszavú; sírok e meleg szélben, elönt a könny, a bú. Nyugati földön, barna hegyeken kél, jelent áprilist, nárciszt nekem e szél.
Az a szép föld a gyötrött szíveknek gyógyerő, erősít, mint a bor: a jó levegő. Almafák virágoznak, füvön nyújtózni jó, fészkelő rigók hangja aranyfuvolaszó.
"Régen elmentél, testvér, meddig leszel oda? Április van, fehér a galagonya: kisüt a nap, a fényes eső meleg, mikor jössz haza, testvér, mi lesz veled?"
"Zöldell a vetés, testvér, ugrál a nyul, habos az égbolt, áldott esője hull, attól dalol a férfi, esze tüzel, sétál a víg tavaszban, vadméhre felfülel."
"Szól a pacsirta, testvér, a zöld vetés felett, jössz-e nyugtatni, testvér, sanyarú testedet? Adok gyógyírt, ha szíved, ha szemed szomorú" -- szól a nyugati szél, a madárszavú.
Azon a fehér úton nyugatra megyek én, megfáradt fejem, szívem lepihen hűs füvén, rigók, ibolyák, szívek szerelme hazavon nyugati szép hazámba, ahova tartozom.
Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból, rádszabott sorsból hirhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegő selyemlidérc, alkohol szélverte lángja csak, versben bujdosó haramia vagy, szemed, a szemed is tünedező, levelek rése ahogy tágul, ahogy szűkül, de mindig másutt, szüntelen célzó, de célozhatatlan, kintről ordasi tűz s fegyelem, belül piros őzike-csillag – belül véredtől, véred vasától hártyáid azúr ablakai közt káprázatos világ a vemhed s vétked, mert ott ragyog igazi nap, versben bujdosó haramia vagy, megáldott szakállas anyaság, partizán-anyaság, lomb-koronás, hogy az éterben cirkáló öklök ünnepén eleven dob ne lehess, hogy léted értelmét el ne vetéld a halál dögönyöző bábáitól és csipesz-kezek nehogy kiszedjék érzékeid tündéri villámait s kötözzék csokorba tükör elé, megfagyna minden, ha lélegező ingedbe kő-cölöp öltözne föl, koszorúzd lombbal és tartsd meg magad, versben bujdosó haramia vagy, az vagy: mert égi és földi körök lángolnak s hamuként lehull a madár, mert gyászban megtébolyodva forog aki a kereket hozta világra és sír a propelleres juharfa-mag, mi lett a róla-vett ős-ideából, s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők nyílnak: a halál margarétái s bezárul a lét – mert az áldás is zagyva ha manna és puskapor keveredik, mert fénykaszáknak fordítva hátat megrémült kisded az anyai kaput üti ököllel, s döbbenetükben futnának a fehérje-láncolatok óriás hegygerinc-csordái vissza elbújni a bátor, pici ős-sejtbe, vissza a fölgyujtott holdak alatt – versben bujdosó haramia vagy, moha-csizma rajtad és hangya-telep és izzasz a nyugtalanság mérgeitől és ítélsz a hűség tövisei közt és holtig a hűségtől nem menekülsz, versben bujdosó haramia vagy, kesztyűdet: ötujjú liliomodat kidobod a szimatoló ebek elé, vallatják, szivárog belőle a vér.
Jó estét! :) Biztos adatot erre vonatkozóan nem tudok és nem is találtam egyelőre. Azt tudom, hogy a bolgárt, az oroszt és az angolt bírta. Lehet, h. nem mindent az eredetiből fordította (?). Ha találok használható infót, majd beírom.
Gőzölgő kosfej, balkáni bika-szív borral hold-udvarú tálcán vonul a vörös szalonba, a Fekete-tenger izomzata az ágyra, tömörül, tárul, s tépi, dobálja magáról szemérme igáit, mert északi láng a párja, mén-lelkü csillag, tilalomfákat letördelő, aki úgy halhatatlan, hogy ünnepe mindig halálos, nagy fehér gyászt, havazást von most is a földre, magát sirattatja hattyú-ezredével magasan, extázis az űrből, ó virrasztó havazás, beboríts mindent, a siető kerekek örökre ássák el magukat, pilóta, stewardess, reptér paplan alá ájulj, ne szűnj meg szárnyak csődje, állkapcsa a kereskedőknek rágjon hasztalan álmot távol az árvák vetéseitől e márvány-hotelben, ebben a hatalmas éjben csak a lift járjon úntalan eszményi utasával: egy árván is szóló gitárral zenélve Dzsongolszkának, veszejtő sötétségnek, rengjen mesésen, ha gyászából fölkel a csillag s szomjas a pohárra, ami kiihatatlan örökké!
1947-ben a Képzőművészeti Főiskola rajz szakos hallgatója.
A következő évben már a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára iratkozott be, magyar–szociológia–filozófia szakra jár, majd félév után áttért az orosz szakra.
Szergej Jeszenyin verseit szeretné fordítani.
1949-töl írói ösztöndíjjal Bulgáriában járt. Hazatérése után rádöbbent politikai megtévesztettségére, költői karaktere drámaivá alakult. „1952-ben jött haza. Tehát nem fokozatosan kellett átélnie a változás, "a fordulat éve" történelmi és lélektani mozzanatait. Elment bizakodóan, és egy olyan légkörbe érkezett haza, amellyel már nem azonosulhatott. Közben azonban - mindig jó tanuló lévén - alaposan elsajátította a bolgár nyelvet. Megismerte Bulgária történelmét, irodalmát, néprajzát, találkozott az ottani népi élettel és az értelmiséggel. És ami eleve célja volt a kiküldetéskor, fordítani kezdte a bolgár népköltészet és a bolgár klasszikus költők remekeit. Már indulásakor jó költőnek tartották, de hazaérkezte után hamarosan legjobb műfordítóink közt is elfoglalhatta helyét.”
Házasságot kötött Szécsi Margittal.
53-ban megszületik András fiuk.
Édestestvére, Ágh István visszaemlékezéseiből, és Nagy László önéletrajzi írásaiból ismerhetjük, milyen szörnyű szegénységben éltek ebben az időben.
1965-ig a fordítás is jelentette számukra a túlélést.
Ordas ha csillagra üvölt: már az ég is fellegek konca. Kancák kivájt hasán süvölt feketedő holló-vitorla.
Karmával a mennyei kék a kehe-bűzt nem üti által. Szél a koponya-nyerités, elbánik a kert aranyával.
Halljátok a nagy ropogást? Erdőket gereblyéz a hajnal. Ti új honba eveztek át másokról lekaszabolt karral.
Ússz csak égre, önts oda fel szivárványból károgó öntvényt! Sárguló lombját már e fej fehér faként ejti el önként.
2
Kit hívsz, te mező, te mezőm? Álmom igaz örömet láttat? Kék lovasságként rozs-özön erdőt, falut elhagyva vágtat?
Nem a rozs! A fagy rohan ott, ablak zúzva, ajtó nyitódva, még a nap is összefagyott mint csődör hugyából a tócsa.
Ki vagy te, hazám? S ki az itt, kanalát ki hamvadba mártja? Szerte a hajnal rojtjait szopja éhes ebek pofája.
Rohanniok nem kell "oda", csak lenne itt nekik is könnyebb. Kölyked ég adta, farkas-anya, de az ember fölfalta kölyked.
3
Ó, kiről is daloljak én a halottak fény-viharában? Nézd, az asszonyok köldökén egy szemgolyó kibúvik bátran.
Itt van! Széttekint, mint a hold, találhat-e húsosabb csontot. Lehet: önmagam gúnyolom, dalt hogyha e csudáról mondok.
Ama gyújtó tizenegy hol van, hogy mécses lehetne a csecs? Házasodnál, költő? Akolban feleségnek birkát keress.
Áldozz te csak szalmát meg gyapjat, melegítsd a dal viaszát. Október gonoszul sanyargat, nyír-kezektől gyűrűt leránt.
4
Sírni, ti vadak, gyertek ide, dúvad-könnynek tenyerem a csésze. Csituljon a hold is, ideje - felleg-zaba nincs még csömörére?
Pórázon én veletek vagyok. Ti szuka-húgok, ebkan-fivérek. Nem kellenek a kanca-hajók, nem a holló-vitorla-rémek.
Ha majd az éhhalál megragad, s romok közé cibálva láttok: én eszem meg a féllábamat, a másikat ti rágcsáljátok.
Ember már nem lök előre-hátra, megdöglenem jobb lesz veletek, jobb, mint megőrült felebarátra párommal ha követ emelek.
5
Dalolni, dalolni fogok! Nem sértek meg nyulat, se kecskét. Keserűségre ha van ok: a mosoly is kell hogy kitessék.
Kezünkben az öröm almája s közelünkben zsivány zsibong. Hajamra ősz jön, bölcsen vágja, sárgulva lefordul a lomb.
Hajnali kertbe út csak szaladj, október a berket lerágta. Mindent megismerj, semmit se kapj - ezért jön a költő világra.
Jött, hogy a tehenet szív becézze, szív a zab-zenét befogadná. Versek sarlói mélyre, mélyre! Nap fagyalbokra, te omolj rá!
Nagy szél meg nagy fény, nagy madarak ezüstlenek, ideges a víz, a Dunát kiütik ezüst sebek, idegesen Mária csönget, de senki belül: káromkodik a kis nő, hideg a lépcső, de leül -- Képzelem, átkot is mennyit fejemre ontott, míg a térdén tasakban ríttak a vers-porontyok. De hát hol voltam én? Biztos, a forgó havakban, a nagy szélben, fényben ezüstlő nagy madarakban. Maga pedig a lépcsőn irkálgatott, vagy sírt csak, s nem jelentem meg én, hogy ajtót a versnek nyissak. Nem lelt soha otthon, de tudtam, címemre járt, jelt ejtett be a résen: kis kést, kis citerát, csigatészta-pedrőt, kicsit, s könyvet, de mi mást, mint kisregényt, cifrát, Mikszáthtól A kis primást. Kőfejtőmben a sziklák miután elcsigáztak: játszom, kis levest főzök, tésztásat, kis csigásat. Kis szalonna kell, kenyér, s katonát kis kés emel, kis muzsika jön, kis könyv, s kisdedként alszom el. Ami kicsi, az nem bánt -- értem az intézeti árvalányt, ki apró vackait becézgeti. Hála, hála, hogy kaptam piciben ennyi jót, majd bearanyozom érte, akár a diót. Álmodok aranyfüstöt, azt hordja, nem a rongyot, versek fölött a karján ajnároz pötty porontyot, látogatóba úgy jön -- ellátom aranyszárnnyal, mellére aranyfüstöt ragasztok babanyállal. Esküszöm, itthon leszek, s nem a kőben, havakban, s nem a szélben, a fényben síró nagy madarakban.
Engem meglepett a világ milyen sok részéről találok verseket, népdalokat, spanyoltól a kínaiig.
Vajjon hágy nyelvet bírt, értett Nagy László, tudja valamelyikőtök?
**
CSODAGYÖNYÖRŰ
Szép letini kismadárka ó, de szép, csodagyönyörű! Nőtt a lányom szép sudárra, ó, de szép, csodagyönyörű! Kezét török tette rája, ó, de szép, csodagyönyörű! Panaszkodunk, mit tehetünk? ó, de szép, csodagyönyörű! Terád nehéz adót vetünk, ó, de szép, csodagyönyörű! Esztendőben hármat vetünk, ó, de szép, csodagyönyörű! Előszöri fizetségül ó, de szép, csodagyönyörű! Földem adom vetésestül, ó, de szép, csodagyönyörű! Másodszori fizetségül, ó, de szép, csodagyönyörű! Nyájam adom vezérestül, ó, de szép, csodagyönyörű! Harmadszori fizetségül ó, de szép, csodagyönyörű! Lányom vásártérre szédül, ó, de szép, csodagyönyörű! Félek isten verésétül, ó, de szép, csodagyönyörű! Két szép szeme két ezret ért, ó, de szép, csodagyönyörű! Hármat kaptam termetéért, ó, de szép, csodagyönyörű!
Marin Sorescu
BABONA
Bal lábával
Mosakszik a macskám,
Kitör a háború megint.
Mert megfigyeltem,
Valahányszor
A bal lábával mosakodik:
Jelentősen nő a nemzetközi
Feszültség.
Hogyan látja macskám
Ezt az öt földrészt?
Tán pupilláiba valahogy
Beköltözött
Pythia, aki előre elmondja
Központozás nélkül
A teljes jövőt?
Sírhatnékom van
Ha rágondolok, hogy én
Meg a lelkekkel tele ég, mit a hátamra
Vettem
Végső fokon egy macska
Szeszélyétől függünk!
Eredj és fogj egeret,
Ne robbants ki világháborúkat,
Vigyen el az ördög
Te büdös!
-
fordította: Nagy László
-
Pavel Matev
FÁRADT FOLYÓK
Fáradt folyók az ősz alatt igérnek tán késői boldogságot. Taposták nők a partjukat, szeszélyek, tébolygások. A csillagok már mind kihűlve délen, süketnéma a fűz, mert lombtalan, de érzéseim újraélem, de lábam nyoma nem fakul, húsz évem nem lett nyomtalan. Sárgán a víz előre lendül, tán vonzza ismeretlen gyűlölet? Te gúnyt űzöl a szerelemből, későn, akár egy tréfát, neveted. Jártam én mű-nap alatt fény-uton és esküvésem eregettem szélnek, de az erőtlen szivek, én tudom, fabatkát érnek, akár a hamis pénzek. Boldogság? Megbocsátok már neked, nemesen megitéllek. Az emberek, ha bánatot nem érnek, szegények, mint a meddő özvegyek. - fordította: Nagy László
-
Közel két esztendeje, hogy Bulgáriában járva, az ottani Magyar Kulturális Intézet és a Bolgár Írószövetség meghívására, házigazdáim vidéki körútra vittek, és ennek keretében meglátogattuk a Rhodope-hegységben fekvő Szmoljánt, ahol a magyar költőt mindig is egy kicsit a sajátjuknak tekintő bolgárok berendezték a Nagy László emlékének szentelt múzeumot. A szép, régi és felújított balkáni stílusú épületben előadóterem és egy sor emlékszoba található: a falakon bolgár festők művei, közöttük több Nagy László-portré, a tárlókon a költő könyvei, közöttük a bolgárra fordítottak is (ezeknek sorában nemrég jelent meg a régi barát, a budapesti Bolgár Kulturális Központ egykori igazgatója: Nino Nikolov Nagy László verseiből készült fordításainak kötete). A ház és a ház szellemisége minden tekintetben a magyar költőt és a bolgár folklórhoz és irodalomhoz, a bolgár történelemhez és élethez fűződő kapcsolatait idézi elénk, és ennyiben irodalmunk egyik emlékhelye, egyike a nagyon kevés ilyen külföldi, pontosabban a Kárpát-medencén kívüli emlékhelyeknek. Büszkék lehetünk arra, hogy Bulgáriában ilyen szeretettel őrzik Nagy László emlékét, ......."
Fák, virágzanak, mint idegzet feszül a bőrön át. Emlék elúszó felhőn könyöklő angyalokkal. Megérzem a fákat, mint kertemen átfutó fehér szarvasok csapatát.
Itt az örök, a sohase nyugvó föld a talpamnak adja nedvei áramát. Talpam televényt akar körme alá is. Táncolni akar a láb. A fű-zöld kalimpálásnak enged bokám. Tagjaim hallgatóznak. Csípőm is hallja a fakadás dob-szózatát. Szirmokat hajóztat karomban a vér. Kezem ujj-ágaiból a fényben rózsák ugornak elő telivéren.
Virágzó fák, mint rózsa-adó hattyúi szárnyú, kagylóként harsogató táncosnők, akik lábhegyen úsznak a kerten át. Nyelvükön gyümölcsök íze. Én vagyok valamennyi. Virágzásomban csak a hó fog bilincsbeverni.
