Főleg Európa népeinek genetikai összetételéről, ami történelem során folyamatosan változott szól a topik. A neandervölyiektől kezdve. A történelmi összefüggéseken van a hangsúly.
Ha egy markánsan keleti y haplo lett volna akkor az a kun szarmazast elegge megtamogatta volna... Anno azt irtam, hogy egy tipikus europai y haplot varok, szerintem ez be is jott. A fokomponens analizis eredmenye eleg romanos, mondjuk szerintem ez a tanulmanyban nincsen tulsagosan kiemelve
Sokáig tartott, de csak elkészült a Hunyadi tanulmány. Ahogy én értelmezem, román eredetű volt a család őse, egy kicsit meglepett, kun ősapára számítottam.
The Hunyadi family is one of the most influential families in the history of Central Europe in the 14th–16th centuries. The family’s prestige was established by Johannes Hunyadi, a Turk-beater who rose to the position of governor of the Kingdom of Hungary. His second son, Matthias Hunyadi, became the elected ruler of the Kingdom of Hungary in 1458. The Hunyadi family had unknown origin. Moreover, Matthias failed to found a dynasty because of lacking a legitimate heir and his illegitimate son Johannes Corvinus was unable to obtain the crown. His grandson, Christophorus Corvinus, died in childhood, thus the direct male line of the family ended.In the framework of on interdisciplinary research, we have determined the whole genome sequences of Johannes Corvinus and Christophorus Corvinus by next-generation sequencing technology. Both of them carried the Y-chromosome haplogroup is E1b1b1a1b1a6a1c ∼, which is widespread in Eurasia.
The father-son relationship was verified using the classical STR method and whole genome data. Christophorus Corvinus belongs to the rare, sporadically occurring T2c1+146 mitochondrial haplogroup, most frequent around the Mediterranean, while his father belongs to the T2b mitochondrial haplogroup, widespread in Eurasia, both are consistent with the known origin of the mothers. Archaeogenomic analysis indicated that the Corvinus had an ancient European genome composition.Based on the reported genetic data, it will be possible to identify all the other Hunyadi family member, whose only known grave site is known, but who are resting assorted with several other skeletons.
Founder lineages in the Iberian Roma mitogenomes recapitulate the Roma diaspora and show the effects ofdemographic bottlenecks
Abstract
The Roma are the largest ethnic minority in Europe. With a Northwestern Indian origin around ~ 1.5 kya, they travelled throughout West Asia until their arrival in Europe around the eleventh century CE. Their diaspora through Europe is characterized by population bottlenecks and founder events which have contributed to their present day genetic and cultural diversity. In our study, we focus on the effects of founder effects in the mitochondrial DNA (mtDNA) pool of Iberian Roma by producing and analyzing 144 novel whole mtDNA sequences of Iberian Roma. Over 60% of their mtDNA pool is composed by founder lineages of South Asian origin or acquired by gene flow during their diaspora in the Middle East or locally in Europe in Europe. The TMRCA of these lineages predates the historical record of the Roma arrival in Spain. The abundance of founder lineages is in contrast with ~ 0.7% of autochthonous founder lineages present in the non-Roma Iberian population. Within those founder lineages, we found a substantial amount of South Asian M5a1b1a1 haplotypes and high frequencies of West Eurasian founder lineages (U3b1c, J2b1c, J1c1b, J1b3a, H88, among others), which we characterized phylogenetically and put in phylogeographical context. Besides, we found no evidence of genetic substructure of Roma within the Iberian Peninsula. These results show the magnitude of founder effects in the Iberian Roma and further explain the Roma history and genetic diversity from a matrilineal point of view.
A modell genetikai és törvényszéki módszerek segítségével készült el.
A 18. század végén egy, a connecticuti Griswoldban eltemetett férfi combcsontjait keresztbe tették mellkasán. A furcsa elrendezés arra utal, hogy közössége vámpírnak nézte a halottat. Több mint 200 évvel halála után a szakértők létrehozták a férfi arcrekonstrukcióját – számol be a Live Science.
A genetikai elemzést követően a Parabon NanoLabs vállalat és a Fegyveres Erők DNS Azonosítási Laboratóriumának (AFDIL) csapata arra jutott, hogy a JB55 jelű személy halálakor nagyjából 55 éves volt, és tuberkulózisban szenvedett. Egy arcrekonstrukció szoftver alapján JB55 bőre fakó, haja fekete vagy barna, szeme pedig barna lehetett, arcát szeplők boríthatták.
A fej és a lábak pozíciója alapján a sírt utóbb megbolygatták, az efféle tevékenység gyakran köthető a vámpíroktól való félelemhez. A tbc-s betegeket sokszor vélték vámpíroknak, ez szintén összhangban van a csontok elhelyezkedésével. Ellen Greytak, a Parabon NanoLabs bioinformatikai igazgatója szerint a mellkason keresztbe tett combcsontokkal azt akarták megakadályozni, hogy az elhunyt a sírból kikelve járhasson.
A szakértők a csontokból próbáltak DNS-hez jutni, korukból adódóan azonban az eljárás nem volt egyszerű. A génszekvencia jóval rövidebb lett mint általában. A kutatók egy közeli, feltételezhetően JB55 rokona számára készült sír maradványait is tanulmányozták, az érintett a férfi unokatestvére lehetett.
A vámpír sírját 1990-ben fedezték fel, de az alaposabb törvényszéki vizsgálat csak 2019-ben kezdődött. Egy online genealógiai adatbázist használva a szakértők arra jutottak, hogy a férfi egy John Barber nevű szegény gazda volt. A JB55 jelölés a koporsója fém részen felfedezett feliratból származik, amely ezek szerint monogramját és életkorát jelölte.
Egész érdekes cikk a legrégebbi emberekről, akiket eddig Angliában találtak. Két barlangban, a Gough barlangban 15 ezer éve, a Kendrick barlangban 13500 éve éltek. Más volt az eredetük, a Gough lakói északnyugat Európából, a Kendrick lakói a Közel-Keletről származtak. Mást is ettek, a Kendrick lakói halászok voltak, a Gough lakói vadászok voltak és még kannibálok is, megették a halottaikat.
Ugyan a néhai II. Erzsébet királynő nem lelkesedett azért, hogy megbolygassák 15. századi rokonainak maradványait, utódja, III. Károly király a hírek szerint támogatja azt az ötletet, hogy végre kiderüljön, igaz-e a legenda, ami IV. Eduárd király két gyermekéről szól. Az uralkodó 1483-ban bekövetkező hirtelen halálát követően a testvére, III. Richárd lett Anglia régense, és az ő felügyelete alá kerültek a néhai király gyermekei, köztük V. Eduárd és Richárd yorki herceg is.
Bár hivatalosan előbbi volt a trónörökös, III. Richárd – aki akkor még a gloucesteri herceg címet viselte – később elérte, hogy érvénytelenítsék IV. Eduárd házasságát, ezzel együtt pedig a gyermekei is törvénytelennek lettek nyilvánítva. III. Richárd ugyanis úgy vélte, jogosan őt illeti meg a trón, ezért a legenda szerint a londoni Towerbe záratta a tizenkét éves V. Eduárdot, illetve kilencéves testvérét, Richárd herceget, akiket azután soha többé nem láttak. Azóta is azt tartják, III. Richárd ölette meg őket, akit már 1483 nyarán királlyá koronáztak.
Ha III. Károly valóban engedélyezi, hogy DNS-vizsgálatot végezzenek a csontokon, amelyekről azt gyanítják, a testvérpárhoz tartoznak, a rejtély végre megoldódhatna. Két gyermek maradványait még az 1600-as években találták meg a londoni Towernél, illetve további kettőét a Windsor-kastélynál az 1700-as években, előbbiről vélik azt, hogy V. Eduárd és Richárd yorki herceghez tartozhatnak. A maradványokat jelenleg a westminsteri apátságban tartják egy urnában, emiatt van szükség az uralkodó engedélyére a vizsgálatokhoz.
A fekete halál néven is emlegetett bubópestisjárvány következtében nőhetett meg jelentősen az európai lakosság körében az autoimmun betegségekkel küzdők száma – adta hírül középkori DNS-minták vizsgálatára alapozott kutatási eredményeit egy nemzetközi kutatócsoport a Nature tudományos folyóiratban október 19-én. A Hendrik Poinar kanadai mikrobiológus és Luis Barreiro amerikai immunológus-genetikus által vezetett kutatócsoport szerint az európai lakosság mintegy felét-harmadát alig öt év alatt kiirtó bubópestisjárvány túlélői olyan génvariánsokat örökítettek tovább az utódaiknak, amely ellenállóvá tette azokat a pestist okozó Yersinia pestis baktériummal szemben. Csakhogy a DNS-vizsgálatok alapján ugyanezek a génvariánsok tették a késői leszármazottakat fogékonyabbá bizonyos autoimmun betegségekre.
A legtöbb halálos áldozatot, a legszerényebb becslések szerint is legalább 75, mások szerint akár 200 millió ember életét követelő 14. századi nagy pestisjárványt követően időről időre fellángolt még egy-egy pestisjárvány később is, ám ezek lényegesen kevesebb ember életét követelték, mint az 1300-as évek közepén tapasztalt kitörés. Többféle elmélet is létezik annak magyarázatára, miért erőtlenedett el a rettegett pestisbaktérium, a legáltalánosabban elfogadott hipotézisek szerint a kórokozót a saját evolúciója tette ártalmatlanabbá, míg sokan úgy vélik, hogy az európai higiéniai elvárások fejlődése járulhatott hozzá a baktérium jelentéktelenebbé válásához.
A mostani kutatás alapján azonban elképzelhető, hogy a járvány miatt igencsak felgyorsulhatott a természetes szelekció és a fekete halált azok élték túl nagyobb eséllyel, akiknek a génjei biztosították, hogy meg se fertőződtek vagy az immunrendszerük le tudta gyűrni a kórokozót. A vizsgálódáshoz 500 olyan Dániában és Angliában élt ember DNS-ét gyűjtötték össze, akik legfeljebb 500 évvel a nagy pestisjárványt megelőzően, legfeljebb 450 évvel annak elvonulása után, valamint a járvány alatt haltak meg. A több mint félezer DNS minta legtöbbjét azokból az évekből gyűjtötték, amelyek közvetlenül megelőzték a járványt vagy röviddel annak elvonulása utánról származnak. Miután az így nyert DNS erősen szennyezett volt, a kutatók a genomnak csak nagyon rövid részleteit elemezték: a vizsgálatokban csak azt a 350 gént nézték, amelyeket korábban már kapcsolatba hoztak autoimmun betegségekkel.
A kutatócsoport 245 olyan génvariánst azonosított, amelyek a londoniak genetikai állományában szignifikánsan gyakoribbá váltak a pestisjárványt követően, ezek közül négy a dániai mintákban is felbukkant. A tudósok ezután azt térképezték fel, hogy az új génvariánsok hogyan segíthettek a megfertőződés elkerülésében vagy leküzdésében. Ennek kiderítéséhez ma élők egyik fehérvérsejtjét, a makrofágjait vizsgálták alaposabban: megvizsgálták a makrofágok sejtmagjában hordozott örökítőanyagot, majd a sejtekre Petri-csészékben pestisbaktériumokat eresztettek.
Így bukkantak rá egy olyan kódra, az ERAP2 génre, amely kulcsfontosságú lehetett a fertőzés kivédésében: laboratóriumi körülmények között azok a makrofágok mutatkoztak hatékonyabbnak a pestisbaktérium ellen, amelyekben az ERAP2 gén két másolatban is jelen volt, és ez a génvariáns vált elterjedtebbé a londoni populációban a nagy pestisjárvány után. Azok, akiknek a makrofágjai örökítőanyaga két allélen is hordozta a szóban forgó gént, jobban fel voltak vértezve a járványban, mint azok, akiknek csak egy másolata volt a szóban forgó génváltozatból, vagy egyáltalán nem hordozta a védelmező variánst. Még ha a laboratóriumi körülmények között igazolt folyamatok nem is feltétlenül szolgálnak tökéletes modellül arra, ami az élő emberek szervezetében történhetett, a kutatók szerint az ERAP2 gén lehetettt a genetikai kulcs a pestis legyűréséhez.
Csakhogy, mint a sejtek működésében gyakorlatilag szinte mindennek, e génváltozat elterjedésének is ára volt: a pestisjárványban igen hasznos variáns hordozói jobban ki vannak téve a sokszor súlyos emésztési zavarokat okozó Crohn-betegségnek. A mostani tanulmányban felszínre került egyéb, pestis ellen védelmet jelentő génvariánsokat pedig olyan autoimmun betegségekkel hoztak összefüggésbe, mint a testszerte az ízületek gyulladásával járó rheumatoid arthritis, valamint az ugyancsak különféle szervek gyulladásos megbetegedését okozó, az érintettek arcán gyakran jellegzetes pillangószerű kiütéseket kirajzoló lupus.
Hogy miért élvezhetett szelekciós előnyt egy olyan génvariáns, amely a teljes testben gyulladásokat tud okozni a hordozóinak? A tíz, vagy akár százmilliókat néhány év alatt elpusztító fekete halál idején biológiai értelemben vélhetően ez a kockázat messze nem bírhatott akkora jelentőséggel, mint amilyen előnyt élveztek azok, akik cserébe nem haltak bele a bubópestisbe – írták a szerzők a Nature-ben. Az efféle megoldások korántsem egyedülállók az evolúció során. Ennek az egyik legismertebb példája a sarlósejtes vérszegénység, amely egy recesszíven öröklődő betegség: az egyébként súlyos, az életminőséget jelentősen rontó tünetek csak akkor alakulnak ki az érintettekben, ha a betegséget okozó génvariánsból kettőt hordoznak. Azok, akiknek csak az egyik allélje érintett, tünetmentesek maradnak. A genetikai haszon abban rejlik, hogy utóbbiak jóval kevésbé fogékonyak a maláriára. Így aztán a vörös vérsejtek deformálódásával járó sarlósejtes vérszegénység azokban a populációkban gyakoribb, ahol nagy a veszélye a maláriás megbetegedésnek.
A mai napig befolyásolja az emberi egészséget az 1300-as évben Európában pusztító pestisjárvány után elterjedt génmutáció – derült ki a korabeli áldozatok maradványainak DNS-vizsgálatából.
A Nature tudományos lapban megjelent publikáció szerint a pestisjárvány olyan erős genetikai nyomott hagyott az emberiségen, amely jelenleg is összefügg egyes betegségek kialakulásával.
Mint fogalmaznak, a több évszázados emberi maradványok úttörő jelentőségű DNS-elemzése megállapította, milyen mutációk segítettek túlélni a pestisjárványt, az emberi történelem legjelentősebb, leggyilkosabb és legsötétebb eseményeinek egyikét, mely a becslések szerint akár 200 millió ember halálát okozhatta.
A kutatók úgy sejtették, egy ilyen mértékű katasztrófa befolyásolhatta az emberi evolúciót. Mintát vettek 206 korabeli csontváz fogaiból, és pontosan meg tudták határozni, hogy az egyes maradványok a járvány előtti, alatti vagy utáni időkből származnak.
Az elemzett csontok közül volt, amelyik londoni járványtömegsírokból, több pedig dániai temetőkből került elő.
A tanulmány rendkívüli eredményei az ERAP2 elnevezésű génmutációival kapcsolatosak. Aki a megfelelő változatot hordozta, annak 40 százalékkal megnőtt az esélye, hogy a pestist túlélje.
Ez hatalmas, rendkívüli a hatása, és meglepő, hogy ilyesmit fedeztünk fel az emberi génkészletben
– mondta el a BBC-nek Luis Barreiro, a Chicagói Egyetem kutatója.
Ezek szerint nem véletlen hogy pont a Baltikumból és a Selyemút közelében élő ázsiai nomádoktól jöttek a legtávolabbi származású zsoldosok. Mik derülnek ki egy genetikai vizsgálatból :) Én eddig úgy képzeltem ezt a távolsági kereskedelmet, hogy a kereskedők max néhány száz kilométert tettek meg az áruval és azután eladták egy másik kereskedőnek.
From at least the 16th century BC, amber was moved from Northern Europe to the Mediterranean area.[2][3] The breast ornament of the Egyptian pharaoh Tutankhamen (c. 1333–1324 BC) contains large Baltic amber beads.[4][5][6] Heinrich Schliemann found Sicilian amber beads at Mycenae, as shown by spectroscopic investigation.[7] The quantity of amber in the Royal Tomb of Qatna, Syria, is unparalleled for known second millennium BC sites in the Levant and the Ancient Near East.[8] Amber was sent from the North Sea to the temple of Apollo at Delphi as an offering. From the Black Sea, trade could continue to Asia along the Silk Road, another ancient trade route.
En konnyen el tudom kepzelni hogy zsoldosok is mozoghattak rajta.
Hát ez elég meglepő, hogy ilyen távoli helyekről is jöttek a zsoldosok. A görög, ibér, kelta, balkáni zsoldosok még érthetőek, de hogy például északról hogy kerültek oda, elég nehéz elképzelni.
Én meglepődtem, hogy a Rétközben ilyen magas arányban találták meg ezeket a haplocsoportokat, miközben a Vág völgyben gyakorlatilat semmi, pedig ott is voltak korai magyar temetők:
By studying genome-wide data from 54 individuals from eighth- to fifth-century Sicily, we gain insights into the composition of Classical Greek armies (ca. fifth c. BCE) and the populace of a Greek colony. The presence of mercenaries in Greek armies fighting in the Mediterranean, as early as 480 BCE and with origins as far away as northern Europe and the Caucasus, is absent from historical texts and thus so far underappreciated in ancient classical scholarship. Our interdisciplinary study both underlines the value of integrating genetic studies to complement archaeological and historical research and highlights the importance of warfare in facilitating continental-scale human mobility, cultural contact, and cooperation in the Mediterranean of the Classical period.
Abstract
Trade and colonization caused an unprecedented increase in Mediterranean human mobility in the first millennium BCE. Often seen as a dividing force, warfare is in fact another catalyst of culture contact. We provide insight into the demographic dynamics of ancient warfare by reporting genome-wide data from fifth-century soldiers who fought for the army of the Greek Sicilian colony of Himera, along with representatives of the civilian population, nearby indigenous settlements, and 96 present-day individuals from Italy and Greece. Unlike the rest of the sample, many soldiers had ancestral origins in northern Europe, the Steppe, and the Caucasus. Integrating genetic, archaeological, isotopic, and historical data, these results illustrate the significant role mercenaries played in ancient Greek armies and highlight how participation in war contributed to continental-scale human mobility in the Classical world.
A paleontológiai és régészeti kutatások alapján tudjuk, hogy az anatómiailag modern ember, a Homo sapiens körülbelül 300 ezer évvel ezelőtt jelent meg Afrikában, míg legközelebbi ismert rokonaink, a neandervölgyiek Afrikán kívül fejlődtek ki, és 400 ezertől 30 ezer évvel ezelőttig Európát és Nyugat-Ázsiát is benépesítették, mielőtt kihaltak. A Homo sapiens csoportjai nagyjából 70 ezer évvel ezelőtt vándoroltak a Közel-Keletre, majd onnan a világ többi részére, így a neandervölgyiekkel több tízezer éven át egymás mellett éltek.
2001-re szinte a teljes emberi genomot sikerült szekvenálni, ami lehetővé tette a mai ember és a kihalt emberi populációk közötti kapcsolat tanulmányozását – ehhez azonban szükség volt az archaikus neandervölgyi példányokból származó genomiális DNS szekvenálására. Az Uppsalai Egyetemen végzett Svante Pääbo posztdoktorként az evolúcióbiológia egyik úttörője, Allan Wilson mellett kezdte el kidolgozni a neandervölgyi DNS-ek vizsgálatának módszerét, és ez a munka több évtizeden át tartott.
Az akkor már a Müncheni Egyetemen kutató Pääbo munkatársaival együtt 1997-ben jelentette, hogy elsőként sikerült szekvenálniuk a neandervölgyiek mitokondriális DNS-ének egy régióját egy 40 ezer éves csontdarabból. Ezt összehasonlították a mai emberek és csimpánzok DNS-ével is, így kiderült, hogy a neandervölgyiek genetikailag különböztek ezektől az emberféléktől.
Ezután Pääbo lehetőséget kapott, hogy Lipcsében új Max Planck Intézetet hozzon létre (ez lett az Evolúciós Antropológiai Intézet), ahol a terület legnagyobb kutatóival és kritikus szakértőkkel együtt fejlesztette tovább a módszereit. Végül 2010-ben teljesítette a lehetetlennek tűnő feladatot: közzétette az első neandervölgyi genomszekvenciát. Összehasonlító elemzésekből az is kiderült, hogy a neandervölgyiek és a Homo sapiens legutóbbi közös őse 800 ezer évvel ezelőtt élt, a két emberféle pedig évezredeken keresztül keveredett egymással, és ma az európai vagy ázsiai származású emberek genomjának körülbelül 1-4 százaléka származik a neandervölgyiektől.
Egy másik rokonunk, a gyenyiszovai ember feltárása is Pääbónak köszönhető. 2008-ban egy szibériai barlangban találtak rá arra a 40 ezer éves ujjcsont-töredékre, amely kivételesen jól megőrzött DNS-t tartalmazott, így a svéd kutató könnyen szekvenálni tudta. A gyenyiszovai DNS az emberétől és a neandervölgyitől is különbözött, de utóbbihoz hasonlóan szintén felfedezte a Homo sapiens felé történő génáramlást – egyes délkelet-ázsiai populációk ma is akár 6 százaléknyi gyenyiszovai DNS-t hordoznak.
A svédországi Uppsalai Egyetem is gratulált egykori diákjának. Anders Hagfeldt rektor kiemelte, hogy Pääbo úttörő kutatásainak köszönhetően sikerült feltérképezni a neandervölgyiek genetikai állományát, amit korábban nem tartottak lehetségesnek. Ezért nagyon jó döntés volt, hogy Pääbonak ítélték oda a Nobel-díjat – jelentette ki Hagfeldt, megjegyezve, hogy Pääbo kutatásai az ember eredetének feltérképezéséről rendkívül izgalmasak.
One hundred and six Rétköz and 48 Váh valley samples were collected from the contact zones of Hungarian-Slovakian territories and were genotyped for Y-chromosomal haplotypes and haplogroups. The results were compared with contemporary and archaic data from published sources. The genetic composition of the Rétköz population from Hungary and the Váh Valley population from Slovakia indicates different histories. In the Rétköz population, the paternal lineages that were also found in the Hungarian Conquerors, such as R1a-Z93, N-M46, Q-M242, and R1b-L23, were better preserved. These haplogroups occurred in 10% of the population. The population of the Váh valley, however, is characterized by the complete absence of these haplogroups. Our study did not detect a genetic link between the Váh Valley population and the Hungarian Conquerors; the genetic composition of the Váh Valley population is similar to that of the surrounding Indo-European populations. The Hungarian Rétköz males shared common haplotypes with ancient Xiongnu, ancient Avar, Caucasian Avar, Abkhazian, Balkarian, and Circassian males within haplogroups R1a-Z93, N1c-M46, and R1b-L23, indicating a common genetic footprint. Another difference between the two studied Hungarian populations can be concluded from the Fst-based MDS plot. The Váh Valley, in the western part of the Hungarian-Slovakian contact zone, is genetically closer to the Western Europeans. In contrast, Rétköz is in the eastern part of that zone and therefore closer to the Eastern Europeans.
A genetikai elemzések is közelebb visznek az átmenet megismeréséhez. Lepenski Virben például egy olyan nő csontvázát tárták fel, akinek sírja ugyan helyi, mezolitikumi hagyományokat, DNS-e azonban anatóliai származást mutat. „Elképzelhető, hogy bevándorolt ide, egy helyi halásszal alapított családot, majd a környék szokásainak megfelelően temették el” – tette hozzá.
Egyéb személyek DNS-e is igazolja: 6200 körül a helyi közösség anatóliai népességgel került kapcsolatba. Tudjuk, hogy 5950 környékén a régió lakói már egyértelműen mezőgazdasággal foglalkoztak, génjeikben pedig fennmaradt a korábbi vadászó-gyűjtögető, valamint az anatóliai örökség.
Van egy új angol tanulmány a kora középkori angolok genetikai eredetéről, három fő csoportjuk van, az eredeti rómaiak előtti lakosság, a mai írek, skótok, walesiek most is ilyenek, az angolszász bevándorlók, észak-német és dán területekről és találtak egy váratlan új csoportot, úgy néz ki hogy Kent és Sussex területére frank bevándorlók érkeztek, a mai francia, belga és nyugatnémet területekről.
Szakértők egy csoportja egy toszkánai, az időszámítás előtti 2. századra datálható lelőhelyen folytatott feltárást – számol be a Buffalói Egyetem oldala. A leletek arról árulkodnak, hogy miként őrződött meg az etruszk identitás, miután a rómaiak meghódították Etruriát.
A kutatók egy érintetlen nekropolisz sírmellékeit és temetkezési szokásait vizsgálták. Az eredmények azt mutatják, hogy számos etruszk jellegzetesség fennmaradt a római uralom és jogszabályok dacára. A társadalmi, kulturális és gazdasági átalakulások ellenére egyes tradíciók két évszázadon át töretlenek maradtak egészen addig, amíg a kis vidéki közösség el nem pusztult egy, az időszámítás előtti 1. században zajló háborúban.
Alessandro Sebastiani, a csapat tagja szerint a leletek inkább kulturális és társadalmi ozmózisról, semmint az egyik populáció alárendeltségéről árulkodnak. „Az elemzés feltárja az etruszkok és a rómaiak közötti érdekes és kifinomult kapcsolatot, amelyben az etruszk közösségek túléltek és alkalmazkodtak a római világhoz” – tette hozzá.
A kutató és kollégái 2017 óta dolgoznak a Civitella Pagnico közelében fekvő lelőhely vizsgálatán, a 2021-2022-es szezon különösen izgalmas volt. A lelőhely pontos helyét nem fedték fel, értékét az adja, hogy magánterületen található, és emiatt egy részét nem bolygatták meg a fosztogatók. A birtok tulajdonosa egy amatőr régész, aki korábban Sebastiani munkáját is segítette.
A szakértők eddig nem tudták, hogy a térségben éltek etruszkok. A környéken végül egy késő etruszk települést, valamint az ahhoz tartozó sírokat fedezték fel. A csapat három érintetlen nyughelyre bukkant, ezekből többek között aranytárgyak kerültek elő. A leletanyag feldolgozása még nagyban tart, a kutatók többek között genetikai elemzést is el akarnak végezni.
