Az "Eltérő szexigény a házasságban" c. topik tehermentesítője, mivel az ott jelenlévő agyi kapacitás erősen feszegeti a kuktafedőt. De bárki csatlakozhat!
Amit mondasz a buddhizmus meg a jóga eszközként használatáról, az nekem nincs, de vonzó, ahogy beépül. Viszont a felismerésekkel és azok azonosságaival való találkozás - más csatornákon - engem is elég intenzíven érint, mindenképpen pozitív még a nagyobb gubancokban is, de ehhez az kell, hogy a fűrészpor ne rezegjen hülyén :) A mellékjelenségek fontosságára már korábban is kitértünk, én is azt tapasztaltam, hogy az apró helyekről induló hullámok megrengetik az egészet, sőt el is mozdítják. Sok kis hullám indítását követően az egész újra pozicionálódik, idegenné vagy újszerűvé vagy mintha_valahol_éreztem_volna_már-rá válik. Azt hiszem, ezek az új pozíciók az igazibbak, ugyan nem jobbak, szebbek, kényelmesebbek, de ebben van tágasság. A tágasságban meg lehetőség kreativitásra :)
Kész öröm nekem is, hogy valaki érti a nyelvet, amit beszélek :) A buddhizmusról szóló írások egy részében is élnek ilyen eszközzel, jógán meg kifejezetten sokat használják, és én is ilyen felismerésekből tudok táplálkozni. Jógán például az nagyon mélyen érintett először, hogy amikor mindenki beszámol röviden róla, hogy mit tapasztalt az órán, akkor vannak az enyémhez hasonló élmények - érted, hogy egy ennyire belső dolog is lehet közös és megfogalmazható -, de még az is, hogy ami különbözik, mert neki mondjuk nem meleg, hanem hideg, és nem itt, hanem ott, az is teljesen befogadható. ...Szóval egyrészt úgy látom, hogy ezek különben csak olyan mellékjelenségek, de másrészt mégis nagyon hatásosan lehet velük foglalkozni.
Anyagcsere blokkoltsága: erre nincs ötletem a közhelyeken túl (evés, ivás, testmozgás körében). Az általános öngyógyító elképzeléseim közül tudom hozni, hogy bármiféle diszfunkció esetén jó lehet megfigyelni azt az önkéntelen belső hozzáállást, amivel próbáljuk elhatárolni a "rossz" területet a "jótól". Talán izmok is feszítetté válnak ilyenkor, talán csak egy eszmei változás, ahogy a testképünkből kizárunk egy részt. Ezt lehet ellensúlyozni egy befogadni vagy belépni, betölteni, belakni, átlelkesíteni hajlandóságot mutató képpel. Bár az első a megfigyelés, a korlátozás tényének a megtapasztalása, ez már önmagában sokat tesz. Hasi, alhasi célzott gyakorlatok, légzés is jót tehet.
Lehet, hogy túlzónak találod a lelkesedésem, de elképesztő módon tudok azonosulni a képeiddel, talán így jelennek meg/vannak jelen, csak nevet nehezen találok hozzájuk, főként ha a bénultság átveszi az irányítást. Utána jobban képes vagyok értelmezni.
A törzsi részre mondottak eléggé kiterjedten uralkodnak, oly annyira, hogy még az anyagcserére is hatással van, szó szerint blokkolóan.
A fűrészporos hasonlat is igencsak megtalálja helyét a mozaikok között; nincs áramlás, szétesés, üresség üti fel fejét, a működéshez szükséges funkciók átkapcsolnak automata üzemmódba, a jól bevált rutinok segítenek át. Csak így frissen :)
Messziről indítva :), egész kisgyerekkoromban, amikor nem tartottam jónak, hogy érzékeny vagyok, azt találtam ki, hogy az indián nevem legyen Sziklaszív, és egész jól sikerült is begyakorolni az elkövesedést. (Nem volt teljes egészében rossz a megközelítés, csak hát nem találtam meg félelmeknek olyan feldolgozási módját, ami a bátorságot, tettrekészséget segítette volna elő, így inkább kinyírtam mindent.)
Szóval nekem, ha azt mondod, bénultság, valami ilyen képződik meg: szárazság, merevség és differenciálatlan érzéketlenség az egész testben. Nem túl érdekes leírás... inkább a leírás hiánya. A metta meditáció oldhatja hatásosan.
Ha aktívan félek/szorongok, és amiatt nincs a cselekvésre módom, azzal már lehet valamit kezdeni - az nekem a törzsemben meg a tagjaimban lévő, egész mozgalmas érzés, húzó, sajgó, meleg nyilallatok. Ezek erőt is adhatnak, amint elválnak az érzelmi jelentéstől, és puszta testérzetekként felfoghatók.
Vagy tudom még testi-szellemi gyöngeségként is értelmezni: akkor a fejemben fűrészpor van, ami csak hülyén rezeg, gondolkodásra nem alkalmas, az érzelmek is értelmetlen változatosságban és egész felszínesen villannak fel, és a test fizikailag erőtlen, túl lágy érzetű. Ezen a testi aktivitás segíthet túl (ha kipihenni nem lehet, vagy érződik, hogy nem az hiányzik).
...Csak egy-egy eszembe jutó példát írtam, ennél többféle érzet + eszköz is lehet.
A félreértés termékeny volt :) .... a pokol üregeiben nincs fény, viszont bénultság ezerrel. Na most ezeknek is vannak testérzetei. Van tapasztalásod ilyen irányban?
Nem így gondoltam, amikor kérdeztem, viszont amit válaszoltál, az sokkal érthetőbb és jobban helye van. Külön tetszik a folyamatban való ábrázolása, talán azért is, mert egy egy szakasz nálam mostanság túlsúlyba került, és ezekhez kedvező élettani jelenségek kapcsolódnak.
A haraghoz és ahhoz hasonló érzelmekhez tartozók? Szerintem leginkább, igen, a törzsben, a gyomor és a has tájékán valami izzás, sűrűség, forró, fényes olvadtság érzése. De, gondolom, jellemzően nem tapasztalunk meg színtisztán érzelmeket, általában vegyítve vannak számunkra. Nem tudjuk elkapni egy pillanatban, hanem a folyamatát éljük meg, ahogy előhívják a többi érzést és kapcsolódó gondolatkört (pl. tartózkodás a haraggal szemben, csillapítási kísérlet, bűntudat, megbánás; cselekvési tervekhez tartozó érzések, mint a tehetetlenség, vágyak, félelmek; vagy egy más szempontból, annak az érzelmi útnak az újraélése, amit a harag megszokottan bejár bennünk, akármilyen is s szokásunk, ez hajlamos ismétlődni...). Így sokféle testérzet szerepet kaphat, minden testtájon.
Ahogy én élek ezzel, az kevésbé a szétszedés és párhuzamok, jelentések meghatározása, hogy mit is érzek a szóban kifejezhető tételek közül, és az mit tesz abban, hogy ki vagyok én, és mit kellene csinálnom magamban vagy a környezetemben, inkább nekem az jön jól, hogy "bármi is ez, ebben a percben ez része az életemnek, és bármit is teszek, folytatódni fog, hogy hasonló dolgok lesznek részei az életemnek - az ember érző lény :)".
Olvastam valahol, hogy az is segítség, ha akivel szemben érezzük ezt a "haragot", annak levelet írunk. Alaposan, őszintén, mindent megírunk. És aztán nem szabad feladni. :)
Olyant csináltam amúgy ezekben az állapotokban - mert hogy nem volt állandóan jelen -, hogy amit éreztem, leírtam képek formájában a maga árnyaival, mert egy egy szó úgysem fedte volna le. Szörnyű rémséges képek voltak, utólag visszanézve. De leírás után volt egy könnyebbség, nem állítom, hogy egyenértékű egy alapos beolvasással vagy bármi feszültség levezetéssel.
Ez a fajta, úgy általánosságban értendő harag azért elég mérgező ám (tudom, ettől most nem fog változni), nem sok kell hozzá, hogy bármilyen ürügy kapcsán élni kezdjen.
Sajnos a harag nálam még megvan kicsit. Bár nem tudom megmondani, hogy konkrétan haragszom-e szülőre, volt társra, vagy csak úgy általánosságban a sorsra, de valami harag még van bennem. De jelentem, múlóban. :) Egyre több helyet tölt ki az elfogadás, és nem, nem a beletörődés.
Nekem az jó volt, hogy mertem haraggal, indulattal gondolni, és nem fojtottam el és nem akartam minden áron úgy tekinteni, hogy vannak szent és sérthetetlen emberek. Kioltódott. Megbocsájtásra azért nem gondolok, mert nincs már harag, nincs vétek, ergo létjogosultsága sincs, ez jó.
A változás nem a rossz dolgokat mossa ki, az végig söpör jón (vagy jónak vélt) rosszon. Azt én is tapasztaltam, ha elmaradoznak a veszekedések, ellaposodik egy kapcsolat, de akkor abban a kapcsolatban az elsődleges kötőanyag a feszültség volt. Amitől még nincs végleg halálra ítélve, mert meg lehet találni, ami ezen túl is összeköthet - az időjáráson felül :)
És valóban, a kép marad, de az új kerettől már másképp nézünk vissza rá. Bennem az új keret több megértést hozott elő, és több megbocsátást, bár teljeset nem, mert azt csak a teljes feledés tudná hozni. De lecsendesült bennem a harag, amit a tehetetlenség és az értetlenség okozott.
A változás azért nem csak jó dolgokkal jár. Például nálunk eltávolodást is hozott, hogy mások a reakcióim, hogy nem megyek bele az előre megírt veszekedős táncrendbe. Kicsit unalmasabb is a kapcsolatunk (édesanyámmal), mert előszeretettel beszélgetek az időjárásról. Csendesebb és magányosabb így az élet vele, de legalább van anyám. Előtte volt, hogy évekig nem beszéltünk. :(
De más kapcsolataimban is bizonyos távolodást hozott, hogy már nem feltétlenül azokat a reakciókat kapják, amit megszoktak tőlem. Ezt most még nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz. Néha úgy érzem, hogy így már nem vagyok elég jó nekik, máskor meg pont fordítva, hogy már ők nem elég jók nekem. Nem emberileg, hanem a kapcsolat minőségét illetően. És sajnos (vagy nem sajnos, attól függően, hogy fejlődésként tekintünk-e rá) itt most távolabbi és közelebbi barátságok is jeges útra kerültek.
Egyáltalán nem zavaros, számomra biztosan nem az és örülök, hogy írsz. :)
Mostani fejemmel úgy látom, hogy nem feltétlen akkor jó/kell a segítő jelenléte, ha mély verem alján nézelődünk, szóval ebben is egyet értek veled. Hogy krízishelyzetet meg lehet-e előzni, nem tudom, de azt igen, hogy azt átvészelni, abban egy más/több nézőpontot kapni mindenképp hasznos és előrevivő.
A múlt megváltoztatásól ami eszembe jut, hogy másik keretbe helyezhető (leírva simán eltudom képzelni, hogy ez így megkérdőjelezhető, nekem sikerül hosszú hosszú hónapok során ez az átkeretezés).
Mások megváltoztatása nem feladat, viszont a saját reakciók, a hozzáállás megváltozása már önmagában egy változás, amire a környezetnek is valamit lépni kell, ha mást nem, próbál a korábbi helyzetbe visszatuszkolni, mert az illeszkedik a megszokottba.
Sokkal nehezebb, mint segítővel elemezni, boncolni a múltat vagy a jelent, de azért nem mondanám hatástalannak. Sokszor érzem, hogy könnyebb lehetne, és talán gyorsabb is segítséggel, de valahogy még soha nem kerültem olyan mélyre, még valahogy mindig kirángattam magam minden krízisből. Persze tudom, a terápiának nem csak krízishelyzetben van értelmes, sőt, talán meg is lehet vele előzni krízishelyzeteket. Szóval, magam boncolgatok, keresem a téves reakcióim okát, és keresem a helyes reakciók igazolását. A múltat nem tudom megváltoztatni és a jelenben sem tudok másokat megváltoztatni. Csak azon tudok változattani, hogy egy kialakult szituációban én hogyan reagálok, hogy mennyire engedem bevonni az érzelmeimet, hogy mennyire tudom felülírni az általam látott mintákat, hogy.. .. hogy...
Az önálló bolyongás a szakirodalomban, vezető/segítő nélkül fogalmam sincs mit érhet, persze esete válogatja. Pl magam biztosan nem indultam volna el egyedül azon a vonalon, amin mentem lefelé - nem mert annyira ragaszkodnék a múlthoz, sőt, de nem lehetett már pincébe zárni.
Amit belinkelt könyvet nem olvastam, a recenziót leszámítva, minden szava ismerős, már azt se mondom, hogy sajnos, mert akár e nélkül is leéltem volna az életet, de ez egy sokkal jobb minőség, igaz, nem élvezem anyám szeretetét, vagy nem úgy, mint korábban (amikor manipulálható voltam, és megkérdőjelezhetetlen volt számomra a mártíromsága). Most itt majd' szómenést kaptam ... a lényeg, még nem haladtam meg, de van már olyan távolság, ahonnan nem tud hatni (elég gáz így leírva látni, hogy bő felnőttként hogy voltam a hatása alatt, annak ellenére, hogy a fizikai együttlét korábban sem volt sűrű). Az meg valami egészen elképesztő, hogy a reakciókban, ösztön szintű viselkedésben nagyon nagy átfedést találtam/tunk anyám fiatalkori énjével (ugye, akkor éltünk együtt). Megjelent egy egy (sok!) 30-40 évvel ezelőtt kép, amit szintén megtaláltam a saját életemben - naná, hogy utálatos módon. Szegény anyámat alaposan szétcincáltuk, hogy magammal kezdhessek valamit. Nem érzem, hogy elárultam, elfogadom, hogy egyedül arra volt képes, amire, kb én is, ha nem lenne segítőm.
Szerintem, ha már az ember érzi a hiányát valaminek, amit esetleg megnevezni nem is tud, de érzékel, akkor utána megy a dolgoknak, akár terápiával, akár a szakirodalom felkutatásával, megismerésével, vagy mindkettővel. Sokszor sokkoló az "élmény", és segítő nélkül azért nehezebb az út, olyan, mint egyedül megtanulni egy idegen nyelvet.
Engem legutóbb ez sokkolt, de egyszersmind fel is szabadított.
Nekem is tetszik, értő (érzelem) figyelem, igazából a terápia során találkoztam vele és ott tanulom. Nagyon jó élmény érezni a bőrön. Hogy aki ezt nem tanulta meg, akár mintaként nem szívta magába gyerekként, gőzöm sincs hogyan hívja elő és egyáltalán mit.
Ez nekem tetszik, jó lenne, ha sokan követni tudnák. Nem könnyű, mert az értő érzelmeket kell magunkban előhívni, és ez már önmagában is nehezen definiálható. :)
Vagyok ezzel az emlékezéssel én is így, múltkorában bányászkodni akartam (nem erősen, csak úgy), de nem akart előjönni, gondoltam, akkor ezzel nincs is dolog. Van ami úgy kifutott vagy már annyit rágtam, hogy szétmállott és valahol valamelyik csatornába része az egésznek.
Jó kis naplót írtam ide magamnak :) Persze sok mindent már nem tudnék visszakeresni az emlékeimben sem, de néha mondasz olyanokat, amikről egyenesen bevillan valami nagyon hasonló.
"A része az egésznek" az nekem nagyon alapvető mondat, eszköz, támasz. Úgy is, hogy a bennem lévő - szeretem, nemszeretem - részek az én egészemnek a részei, és úgy is, hogy az összegésznek a részei: amivel küzdök (és persze az is, amiben az örömömet lelem) ismerősek mindenki más számára is. Nem mindenkinek minden dolgom, ebben az egyéni összeállításban, persze, de mindegyikre jut pár milliárd embertárs biztosan. (Gyanítom, hogy az állatvilágot is be lehetne vonni, de tulajdonképpen ez is elég :)
Idepottyantam és elcsodálkoztam, hogy a topik leírása nem egyezett a hzs-ek tartalmával, de nincs is ezzel semmi baj, csak megjegyeztem, érdeklödtem, minden bántó szándék nélkül.
:-) akár igen. Én megerősítettem Őt! abban, hogy olvasom, de talán érteni nem vélem, vagy éppen nem abban a hangulatban vagyok, hogy átérezzem most és akkor.
Nekem nem zavartad fel, csak mint kívülálló, bár azt sem tudom az vagy-e. Itt mindegy is.
Van akivel közösséget érez az ember és van akivel nem.
Több ideje érzek M-el közöset ha nem is ugyan azt mint egy nem tudom kivel akinek a gondolatait és az épp aktuális fricskázásait is sem értem.
Ami neked semmi az másnak lehet valami. Mégis valamiért ide pottyantál.
Béke van, ne jöjj ki a nyugidból, főleg emiatt ne. Engem meg ugyan nem kell megvédeni, valamikor kellett, de akkor is leginkább magamtól. Zijobától sem indult erre utaló szándék.
Az hogy kinek mi a semmi, meg a minden, meg a kettő között létező összes, az elég eltérő.
