Fölszáll a hold olyanféle ütéssel és olyanféle lágysággal ahogy csak a viszontlátás zokogó öröme ráz egybe és mos egybe olykor-olykor két összeérő arcot, fölnagyúlt, boldogságtól ödémás kézfejet.
Uram, óvj meg a tökéletességtől. Mint vasalópokróc szélén az ékalakú égésnyom: hagyd meg rajtam hibáimat, kezed nyomát. E városban, hol a két part egymást vicsorogva nézi, rajzolj rám holland tulipánmezőt. S ha tárgyaidra írod: „vigyázat, nagyfeszültség”, helyezz el cinkosként áramkörödben. Olyan ritkán látható az esthajnali csillag, régi juhnyájak őre. Kumuluszok közt, a szétragadt világban nem látjuk egymást. Perzselt, pusztuló, zárlatos csontjaimban őslények emlékezetével add világítanom, míg besötétlik.
Az évszak eljött. Itt van, hogy eldobjuk az utakat. A gyeplőt oda a lovak nyakába. A horgászbotot, a siető folyónak; a szélnek a Szűz cérnaszálait, a fonalat, mely tán még Ariadné kezét dicsérte –
Az évszak eljött, hogy mégse bontsuk föl a levelet; a szólni kész, a tartalmas mosolyt; csönghet a telefon, a kapu-csengő, nem oltjuk el a lámpát, mert föl se gyújtjuk.
Itt van, hogy meggondoljuk, hogy minek meggondolni is, hogy nem is jut eszünkbe fölvenni bármi kantárt, horgászbotot, telefonkagylót, bármi kötelet a kijutásra, hágcsót, mentőövet, női kezet; bár itt az emlék a tenyérben, itt a szabadság a tenyérben, itt a boldogság a tenyérben, a parola-szomj, a győzelem előlege: de itt az évszak. Eljött. Az Eljövendő. Beszélni sincs mit. Beszéljen ő, ha van mit.
Valamit kezdenem kellene mindazzal, ami mostanság hajnalban körbevesz engem.
Úgy négy óra tájban arra riadok, arra a furcsa gondolatra, hogy hamarosan meg fogok halni.
Nem a halál ténye izgat, nem is az azt megelőző és nyilvánvalóan elkerülhetetlen szenvedésé, hanem, hogy nem, hogy egyáltalában nem végeztem el a feladatomat, amiért itt, és most, és mindörökké és ebben a pillanatban ---
Émelygés fog el, hajnalonta, valamiféle korai jele ez testem leépülésének. Nem félek, nem szorongok, csak az elvégzetlen munka idegesít, mindaz, amit megtehettem volna, de – valamiért – nem tettem meg.
Annyira szeretném, hogy több időm legyen!
Időhegyeken szeretnék keresztülgázolni, és gondolatban már meg is teszem, időhegyek magasodnak elém, és megmászom a magasba nyúló időcsúcsokat, és az elvégzett munka lobogóját tűzöm ki hihetetlen magasságokban,
aztán még időóceánok is hevernek a lábaim előtt, és én átúszom ezeket a tengereket, és így magamhoz ölelem mindazt, ami idő, a hegyeket, meg a végtelen óceánokat, mert hatalmasabb vagyok még náluk is.
És felriadva, mégis kábán, félálomban azon töprengek, miért is alakult minden úgy, ahogyan éppen alakult, és miért is olyan végtelenül és szorongatóan időhiányos körülöttünk minden.
Amikor reggel megjelennek az első napsugarak, lehunyom a szemem, és kissé elszomorodom, túl vagyok egy újabb éjszakán, mondom magamban, és nem vagyok túl mindenféle, ótvaros gondon.
Látod, az időt, a régi barátot, aki veled haladt, elveszíted, mondom magamban, éslassan közelít a perc, a lezárult idő, valamiféle utolsó pillanat.
Ha egyszer azt mondod, hogy ekkor meg ekkor ott leszel valahol, és mégsem vagy ott, akkor csak egy mentséged lehet. Valami szörnyűséges dolog történt és elpusztultál. Mert, ha még élsz, csak egy kicsikét is, akkor is hírt adsz valamiképpen, hogy miért nem lehetsz ott, ahol várnak reád. Mert az emberi élet legdrágább kincse az idő, nem lehet pótolni semmivel. S aki másokat várakoztat, az időt lop el tőlük. Ha csak pénzt lop el másoktól, azt jóváteheti.
De az ellopott időt nem lehet pótolni semmivel.
Wass Albert
Becsület
Idő
*
Ami elmúlt, nem mindig a múlté. Néha messzire kihat a jövőbe.
Az élet olyan, mint a víz: csak folyik, egyre folyik, soha nem áll meg egy pillanatra sem, hanem magával ragad mindent, ami beleesik, magával ragadja valahová, amit az ember úgy hív, hogy "örökkévalóság". A percek, órák, napok, évek, álmok, megvalósítások, kudarcok és emlékek... minden, amiből az ember élete és szíve és lelke felépül... csak viszi, és soha nem hoz vissza semmit.
Talán újra. Igen, talán újra meg kellene házasodnom.
Jobban tudnék figyelni arra, amire és akire kell.
És talán valóban szerelmes is lennék, annak ellenére, hogy már elvettem feleségül.
Meg kéne házasodnom, hogy valaki majd vigyázzon rám, amikor magatehetetlenül bámulok magam elé.
Hogy valaki tisztába tegyen, és levágja majd a körmömet, amikor már túl vagyok a menetrendszerinti szélütésen.
Annyira jó lenne még hosszú ideig élni. Szeretni azt, akit lehet. Annyira jó lenne megölelni valakit. Gondtalanul, szorongás nélkül.
Ha megházasodnék, akkor persze nem lenne időm semmire, állandóan füvet nyírnék, meg mosogatnék, meg szedném össze a szennyest magunk után.
Persze, a mosogatást a feleségem intézné, vagyis a mosogatógép, aki vagy ami mostanában ugyanezt teszi.
Csak be kell tenni a koszos edényt, és aztán ki kell venni.
Betenném, kivenném.
Ezen ne múljon.
Istenem, micsoda férj lennék, ha ugyan.
De megmaradok magamnak örökre, és soha nem leszek már normális, családcentrikus férfi ember, aki tenyerén hordozza azt, akit szeret, vagy akit szeretnie muszáj.
Ha azt mondom, kivonulok a világból, még nem mondok sokat. Csak a szomorúság beszélteti belőlem mindezt, csak a szomorúság.
Ha azt mondom, valamitől félek, de nagyon, még nem mondok sokat. Valaki kiabál bennem, és nem hallgat el, valaki kiabál.
Ha azt mondom, lehunyom a szemeim, hogy pihenjek végre, még nem mondok sokat. Örülnék, ha valaki megszabadítana csapdáimból, nagyon örülnék.
Kivonulok. Elvonulok a világból végre-végre, pohárka borral a kezemben valami sziklatetőn ülök, és megvizsgálom mindazt, amit önnön magamból vizsgálatra még érdemesnek tartok.
Nem születtél, látom: lenni legelsőnek, Csillagot mutatni a borús időnek, Vágy piros virágát büszkén szívre tűzni, Titkait jövőnek bátran kibetűzni.
Apád is beteg volt, kifáradt keresztény, Aki sírt a csillag és a féreg vesztén, Akiben fölös volt a kímélő jóság S örökül rád hagyta fájó szive sorsát.
De azért, én lelkem, még nincsen veszve semmi, Ennyi gyöngeségből kell erőre kelni, Ennyi szomorúság, ami tégedet vert, Ötvözi ezüstté a költőt, az embert!
Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval, Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal És ha másra hallgat mind a többi ember, Te beszélj tovább a zengő végtelennel.
A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről percre fűződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.
Valahol várnak, s már múlik az idő, délelőtt vagy délután, s te még nem készültél el munkáddal. Sietni szeretnél? Kapkodsz, mellékesen figyelsz oda életed egyetlen ér- telmére, munkádra, mert várnak valahol? Hadd várjanak. Senki és semmi nem fontos, csak munkád. Az idősem fontos – ne tűrd, hogy az időmunkádban zavarjon. Nem fontos a nap szaka, aminthogy nem fontos az sem, ki vár és milyen célzattal várnak valahol? S nem fontos az sem, hogy egészséged érdekében tehetnél valamit, ha időelőtt elhagyod munkaszobádat, sétálhatnál a jó időben, vagy felkereshetnéd a hasznos és üdvös fürdők egyikét, ahol felüdül tested. S nem fontos szerelmesed sem, a hatalmas vagy befolyásos ember, kinek barátságát elmulasztod, ha megvárakozta- tod. Semmi és senki nem fontos, mert úgyis meghalsz, s addig el kell végezned mun- kádat. Csak erre figyelj; ne az óramutatóra, sem a naptárra.
Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, min- degy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelőmegalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint iga- zán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van.” A többi köd, füst, semmiség.
Akit nem lesnek alligátorok, aki alatt a fatörzs nem recseg, akit iránytű sosem boldogít, mert az irányt a csontja mondja meg, aki fakérgen ujjával haladva megtalálja a bevésett betűt, fölteszi róla, hogy családi ékszer, mely a korhadt farostba beletűnt, aki telepes szeretett volna lenni, őshonos, ha nem reccsen a faág, akinek angyal tapadt az ablakába, akinek fölrázták a paplanát, akit a hold szarvacskája vezérelt, ahol végig ismeretlen a bozót, aki tudta, hogy a szarvasokat lelőtték, ahogy majd lelövik a hírhozót, aki látta a fenyőtűhulladékot, amíg a fogak csattognak odalenn, egyetlen levegő-ígéretbe burkolódzik, és előbb-utóbb azt mondja, jelen.
Bújnék a szavak bolyhai közé: ha hagyom őket tetszésük s kedvük szerint fészekbe gömbölyödnek (ó hagynám őket tetszésük s kedvük szerint!)
Nem hagyják hagyni őket gazdájuk van uruk van és ha hagynák se hagynám megromlottam irántuk terelem kövült minták medribe
De egy-egy szökevény ha kiillan börtönéből ellenem s mások ellen mintha felhők közé-között repülnék fészek bolyha cicázna körbe nagyon könnyű vagyok súlytalan szinte szinte boldog
…Egy szóval, nincs remény; úgy élek, mint ebédtelen dél után éh-kopp estélig a szegények az idő gondol csak reám. Már szeretetből sincsen kedvem áltatni – kit, mondd? Koravén gyerekként ül a szív a mellben, tud és lát mindent, amit én. Kettesben igy ülünk, a morzsák asztalomon s a csillagok egy ablakomon magyarázzák, hol is vagyok. Kihajolok, mint vonatból, – hajlongó hársfák suhogják századunk futását.
Tépdesett engem is – de mi? Váratlanul rámrontott, tanított nyögni, csengeni mint tölgyet, zászlót, bokrot. Rántott, mint folyó vizei kuszónövényes partot. Rázott, hogy engedjek neki, várt, mint visszhang a hangot. El-elragadt, akár a lágy harangszót, dalt az alkonyatkor hazalépdelő lánycsapatból – Nem bennem, benne volt a vágy, hogy mint a makk – mint fa a makktól váljak, maradjak el magamtól.
Kezed kezembe, tekintetem tekintetedbe már, mint folyó a mederbe, mint szájra a pohár. Alakod könnyű képe rezge fénnyel, színnel tömött fejembe, mint őszi fák lombjára ha csak egy madár.
Jó éjszakát kívánok!*
