Inkább a fegyverkovácsnénak szomorú, mint nekem. :) Hiszen ez az élet rendje... az öregségben is van szép, a sűrűségben, a sárgapiros, lehulló falevélben. A szenvedésben.
Francois Villon:
A szép fegyverkovácsné panasza öregségében LES REGRETS DE LA BELLE HEAUMIÉRE
Hallom, hogy kesereg a vén Fegyverkovácsné, azt kivánja, Hogy mint tavasza idején, Bár volna megint ifju lányka, "Rút vénség alattomos átka, De hamar meghoztad a vészt! Ki szán? S ha lettem ilyen árva, Miért ne fogjak magamra kést?
Eltünt szépségem, ifjuságom, Mely diadalt adott nekem, Papon, kalmáron és diákon, Mert nem volt egykor senki sem, Kinek (bár másnap bánta) nem Repűlt a pénze, mind a pelyva, Ha neki adtam kegyesen Azt, ami koldusnak se kell ma.
Sok férfit elutasitottam - Szánom-bánom ma sírva! - mert Bolondúl lelkembe fogadtam Egy szép és ravasz sihedert És egész szivem érte vert S hazudtam csak a többinek; Pedig ő folyton ütlegelt S csak a pénzemért szeretett.
Hajamnál fogva ráncigált, Földre tiport, úgy rugdosott. Szerettem, akármit csinált, És mihelyt csókot kért, legott Feledtem minden bánatot. Rühes disznó s hogy falta számat! Ölelt... Most rossz gebe vagyok... S az életem? Bűn és gyalázat.
Harminc mult, s elérte a vége, S én itt vagyok, vénen, csunyán. Hogy fáj, a tündér multba nézve, Hogy fáj a most s a hajdanán! Elnézem, meztelen, sovány Testem mily aszott, fekete, Milyen beteg - és igazán: Majdnem megőrülök bele.
Hova lett az ívelt szemöldök? A sima homlok, szőke haj? Nagy szememből a huncut ördög Észvesztő incselgése? Jaj, Áll s orr, mely szoboréra vall, S a pici fül s a többi sorban - Arcom szép vonalaival Ajkaim pirossága hol van?
Ékes vállamat hol keressem? S karcsu karom, finom kezem, Izmos derekam, s büszke mellem, Mely valaha oly édesen Ringott becéző kezeken? S széles csípőmet, s a kemény Combok között a szerelem Házat a kis kert közepén?
Mi maradt? Ősz haj, ráncos homlok, Csupasz szemöldök, hűlt szemek, (Pedig hány gazdag esze bomlott, Lesvén kacagó tüzüket!); Orrom ijesztő görbület, Fülem konya és csupa szőr; Arcom fakó, vánnyadt s fityeg Államon-ajkamon a bőr.
Ez a véged, emberi szépség! Kéz és kar sorvad úntalan; Púposra tört a vállam és két Kiszáradt emlőm oda van, Úgyszintén csípőm, derekam. A többi? Pfujj! Combocska már A combom és egész magam Vékonyka, mint egy pipaszár.
Igy siratjuk a régi jó Időket, szegény, vén banyák, Kuporogva, egy-egy rongycsomó A gyatra tűznél, mint fák Kérge s a rőzse ingyen ád... Kora tűz korán ellobog - Szépek voltunk és ostobák! Férfi s nő: ez a sorsotok."
Nem motivál már semmi se. Nincs mi előbbre vihetne el. Reszketeg itt ülök egymagam és nézek ki fejemből, Próbálnám múltam, jelenem lezárni: kiástam a Gödröm, rám omlott fala és levegőt már nem kapok. Kispolgári, nyugodt és langymeleg életek, apró Bánatok és örömök, hétköznapok, egzisztencia - Én leromboltam mindent..
Rabjává lettem Meseország gondolatának, Tűz ahol ég minden perc után, ezt mertem vágyni, de Jött álomra valóság, egy keserű nap virradt, Életem összezuhant mint kártyából épült vár, Vár, amit elfúj a leggyöngébb szellő kacarászva S gyűrött homlokomon stigmámat örökre viselhetem: “Ő az, ki elhagyta Családját nőjét Gyermekeit, Ki beleőrült Egy kósza látomásba Elillanó délibábba”
