Ez egy verses-képes-asszociációs topik, ahova -értelemszerűen- olyan vers-kép /próza/ párokat lehet feltenni, amelyek tartalmilag, vagy hangulatilag utalnak egymásra, összekapcsolódnak, kiegészítik egymást.
Egyáltalán nem baj, ha ez a kapcsolat áttételes, indirekt, elvont és gondolatébresztő.
A kapcsolt képek vonatkozásában: lehet saját fotókat hozni /az irodalmi mű is lehet saját kútfőből eredő!/, de lehetséges nem saját készítésű, valamint manipulált kép -vagy képzőművészeti alkotás-hozzárendelése is, ha az jobban megfelel hangulati elemként.
Viszont -ha kérhetem- az irodalmi mű ne legyen tanulmány jellegű, több oldalas "okosmány".
Még annyit: ebben a topikban vissza lehet nyúlni máshol már elhelyezett képekhez, versekhez ,nem számít ismétlésnek, hiszen más a forma, a logika.
A topik természetesen nyitott minden klubtag számára.
Köszönettel
Lutra /Karak/
Szélfútta kezek ideges kocsányon Szélfútta lomb akár a kéz mely int Mögötte türkiz ég mögötte türkiz álom Valami belső nagy törvény szerint S fekete part és sehol rajta lábnyom Meredeken kapaszkodó gyökér Fehéren váj belé s égig fölér A törzs hogy lombja fönt lobogva fájjon
S egy gyöngyszín domb gunnyaszt a part alatt ott Nyugvás tanyája tán amint kövér Lapályát nem sebzik fel torz harasztok Míg fönt csak leng száz kígyózó kötél Míg fönt csak leng az éppen elviharzott Vad szél után a búcsúzó falomb S az édes délután szorongva ont Kis sárga fényt reá futó narancsot
S óh lent a víz ólomüveg a tenger Hulláma sincs mely partra futva ront Valaki néz kitágult mély szemekkel S a kék-sötétben sejlő sziklacsonk Csak az mi visszanéz: „Maradj ne menj el Egy tájban állunk mind épp íly kihalt Épp íly szélfútta-tág s ha rádrivallt Hogy félj: csak álld légy cédrus bár vagy ember"
Nyarak gyűrődnek össze benned mint átizzadt lucskos lepedők utolsót lobbannak még a napfényt harácsoló barna nők: ujjad horzsolásától augusztusi kazaltüzek és kilőtt repülők lobognak hát porig a föld poráig - te már nem mentheted a meg nem menthetőt halálraítélt évszak ez a nyár a búcsúzás zaja nem tarthat sokáig
A kép-betűk akár a kígyók hajók vitorlák szent edények értelmükön túl nézni jók arcok merev mindenttudók madarak lándzsák és szemek elállófülű istenek dekadens vonalritmusa a szökellő könnyed tusa a horgas ív mely megelőz gályák a kőből siklanak hiszen csoda megállt a nap a vastagajkú Fáraó homlokán beesteledett ibisz madár és Nofretet' és egy megvakult sivatag szépsége festett köveken
ahogy föl-nézett úgy maradt
Hieroglif írás Nefertari királynő sírkamrájának falán
Miről mesélsz nekem napláng-virág? Ma kora reggel nyitottad szét a szirmaid. A kertben nem volt senki, aki láthatott volna... De mégis! Egy fecske szállt el éppen arra.
A Nílust nézem; égő vérbe dül A néma nap, az ég nyugati alját Búsan szegi be éjfekete skarlát; A vízen egy nagy, bús madár repül.
Rózsás a part. Az égnek arca fent Már rozsda-zöld, alvó hajók alattam; Se hang, se szélzaj, minden mozdulatlan, A homokon halotti, tompa csend.
A pálma ormán rémlik már a gúla S bár sejti csak még kémlelő szemem, Úgy érzem, a fövényen messze nyúlva
Pihen a kőszörny s a szívemre dől le; Aztán előkúszik a Félelem, S suttogva rémít a halk, síri csöndbe.
***
Rónay György
A szfinksz
Évezredek óta őrzi a szikla királyfej a néma titkot, oroszlánkarmait belevájva a sűrű, sárga homokba. Sima, mértani arcán múló hadseregek lövedékei vájtak sebhelyeket s az idő vésett árkokat. Állt s hallgatta a roppant kősátrak mélyén a zsugorodó múmia-holtak állkapcsát, ahogy őrlik minden századik évben fél milliméternyit mozdulva a szikkadt búzaszemet; hallgatta merev kő- füllel az évek, pergő lisztjét s karmai közt, ha számum fújt, a csikorgó púposodó homokot. Hova nézett pillátlan nagy kőszeme? Eltűnt lassan oroszlán- karma oroszlán-teste; csak ennyi maradt: egy néma talányos fő, egy arc a halál kapujában. A Szfinksz. A múló nemzedékek fölött a Rejtély, mely mit se rejt, a kőbefagyott Titok, melynek titka, hogy semmi titka sincs. Lapos kőhomlok, melyben nincs gondolat, széles kőszáj, mely nincs mit mondjon, s egy dermedt, szürke szikla-szempár mely évezredek óta sehonnan sehova bámul.
A daloló lakkmadarak a ládikón, a rejtelmes kínai napfényistenek, kik önmagukról festegetnek képeket, s mintha évezredek kelnének tőlük dalra bennem, oly élővé lesz minden itt, ülök csak s bámulom a ládikót, mely zenélni kezd hirtelen s kinyílik, s látom, Kína mindahány istene kórusba kezd bele köröttem itt s gyerekes nyugalommal énekel.
Egész lett a hiánnyal. E kócos ziláltság a végső rend záróköve, e világraszóló sötétség az utolsó, föl nem gyulladt láng ragyogása. –
Bebújt a tündöklő tagokba is, sírhat a testet-adó. A has, az ágyék, combtő tája, a zátonyos medence kiszögellő partszélei közt elcsöndesült hullám-mező: maga a pusztulás. – Sírhat a testet-adó, az alázat lánya lázonghat keserű szerepében: meggyengült öle csak ravatal.
Sírhat a másik asszony is, vétkei összehajló, tüskés ágai közt verdeshet rab szive szárnya, a Bocsánat Urának nincs szava többé: a száj helyett a bőr nyílt szóra, és szó helyett az öt sebből fekete vér szivárog. –
De e kócos ziláltság a végső rend záróköve, e roncs hús emésztő csapda: foglyul ejtette a halált, soha el nem ereszti.
Köszönöm szépen, kedves Halkabban! Örülök, hogy tetszik a videó! Szeretettel egy szál "saját" pipacs Neked - és Mindenkinek, aki szintén kedveli! **************
MÁTYÁS Ferenc: Vadvirágcsokor /részlet/
Pipacs
Mintha gyűrött párnádról ébrednél, olyan a pártája a pipacsnak, árokparton, búzában nevetgél, s vérpirosan hull le, ha aratnak - illata bódít, elaltat, kelyhe, magja méreggel van tele: Papaver rhoeas a latin neve.
Uram, csak neked táncolok. Lábad elé újabb fátyol repül, s hasam fuvolák és gitárok hangjára ívben megfeszül. Árnyék vagyok – a bűn körébe kúszok Kígyó vagyok, gazella – kezeid közül kicsúszok. Szememben fekete éj és ezer vágy az ajakamon. Újabb fátylat szakíts, majd egyet még! Engeszteld ki haragom! Fehér tarkójába mártsd e pengét! Megbocsátást hordoz a keze és szájából egy angyal szól. De én nem félek a halál kiáltásától! Szabadíts meg ettől a szomjú vágytól! Ne késlekedj, hallgasd: neszeznek a tücskök a réten, nők a hálófülkékben. Az utolsó fátylam is tépd össze! Zúzd szét az ereit mindörökre! S a sötétségből én fehéren és könnyedén, mint új pirkadat kiemelkedem.
Uram, csak neked táncolok, és szorítom kezeim közt fejét. Szeme még a halálban is engem néz. Hajával végigsimítom az arcom, miközben a száját sírva csókolom.
Kérded, és én nem tudom, én sem tudom, mi a tenger.
Talán sírásom végterméke egy kibontott levélen, mit még esti olvasása sajtolt ki belőlem. Vagy a fogaid, talán a te piciny és fehér fogaid között zúg a tenger, e víztömeg-parány, mint barátságos messzi zeneszó.
Hullám és hullám hullámra verődve testét testemnek görgeti - természetesen anyám hívószava ez. Ilyenkor, ha a tenger dédelget és becéz, alázatos szívem felfrissül a nyirkos kikeletben.
Néha a tenger egy sziklák közt szikrázó korallfehér jelenés. Nem tudom, vízre szegezi-e szemeit, vagy csak csókokat kutat áttetsző kagylóhéjakon.
Nem, nem balzsamolaj és vízililiom a tenger: csak egy haldokló ifjonc szivacsokra tapadó szélesre tárt ajakkal, és vér, vér amivé a fény oldódik, menekül, szétszórja a homokpadokon új fény-szeretőit.
A hold egy darabkája konok kitartással emelkedik, hurcolja az éjszakát. Anyám kibomló haja a vízen szétterül, s szívemből szellő illan fölé, hogy szépen elsimítsa. A tenger újfent sajátommá zsugorodik, csábos tündérrózsák virítanak ujjaim hegyén.
Nézd, én sem tudom, mi a tenger. Türelmetlenül várom a hajnalt, csupasz talpakkal a harmatos homokban.
A helytartói tanácsházban átkot üvöltő, röhögő tömeg. A betlehemi ács lázadó fiát ma ítéli el a római követ.
Bársony trónusán Pilátus székel Ma bírói terem az oszlopos csarnok, hol zene szólt, tánc volt, dévaj mulatás tegnap, mert mulatott az idegen zsarnok.
Körötte állig fegyveres katonák Idegen hatalom gyűlölt népe De ma boldog a gyáva, leigázott tömeg, mert halál vár Krisztus koronás fejére
Ki értük küzdött, a nyomorultakért, a nyomorultak ma halálra várnak. Csapzotthajú, piszkos söpredék zengi kórusban a tenger hazug vádat.
„Isten fiának vallotta magát!” Hogy megváltani jött, ma vádak vádja! S hogy elesett szegényekért szólott ezért keresik őrjöngve halálra.
Fehér köntösét szennyes kezek tépik Tövis korona áldott homlokára, s ki a legtisztább ész, ma vörösen ráterül a bolondok palástja.
Pilátus ül. Krisztus ott áll szemben. Szelíd arca a végtelenbe réved. A szenny, a bosszú aljas rohamán nem ér fel hozzá a bűn s a vétek.
Tiszta és szent, de vesznie kell mégis, mert így kívánja garázda gyűlölet. Kint őrjöngve készítik százan a keresztet, kötelet, dárdát, követ .
S a tömeggel ordít, aki tegnap hitte: ki tegnap még várta, érte fázott.- mert jól mocskolnak, jól szennyeznek Az Írástudók és Kajafások.
Krisztus csak áll. Ha halk szava szólal, az örök rendelés rezdül meg benne, s mint keselyük közt a sasmadár, szárnyal az égig tisztán a lelke.
Pilátus szólal: „Én most mit csináljak a te néped vádjai ellenében!?” -„Az én atyám az égben lakik, s ez a nép itt, nem az én népem!”
„Istenkáromló” -Hördül fel a tömeg! „Fajtáját tagadja!...Halálra vele! A messzi nagy úr, s önnépe ellen tör, szennyez szava, piszkol tekintete!”
Pilátus ítélt: „Kezetekbe adom!” Ezer arcon a bosszú lángja lobog. Júdás, a Kufár s az Írástudó győzött. De Krisztus csak áll, s megértőn mosolyog!
Uram, ha maga az Isten állna itt, kiben hiszel, s mennyei Atyád, kár a szóért, az sem tudná ma itt elhitetni a szavai igazát!
Itt vér kell, Krisztus, a te véred, Uram; a halálod kell, húsod, harci lelked, mert egy kufár csaló sem feledte el, hogy a templomból egyszer korbáccsal kiverted!
S köszönöm Uram, hogy nem rimánkodtál, Krisztus voltál, jobban, mint előbb. S hogy Isten Fia vagy, most láttam igazán, Mikor ott állottál Pilátus előtt!
Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat – s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vizzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek – s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten – végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.
Gozzoli, Benozzo: The Dance of Salome 
