A másik dolog, amit most a Popper-videó is megerősített bennem, hogy a boldogtalan kapcsolatokat az köti össze, hogyan viselkednek egymással a felek. Tehát nem az, hogy milyen személyiségük van a benne lévőknek. (Nyilván egy zárkózott, mogorva típus nehezebben fog megnyílni, de még erre sincs garancia).
Lehet, hogy tévedek, de talán nálatok is ez lehet a probléma 50%-a. Engem a férjem betegsége tanított meg arra, hogy "rendesen kell viselkedni egymással". Ezt így mondja Popper, hogy "nem kell szeretni egymást, de rendesen kell viselkedni". Sokan elkövetjük azt a hibát, talán realista művészfilmek hatására, amikből megmaradt néhány kocka, hogy utat engedünk az indulatnak. Pl. ha a feleség rájön, hogy vacak házasságban él, vagy hazug kapcsolatban, akkor tányért kell a falhoz vágni, és hisztizni kell, ordibálni.
Eggyel előbbi korban, a női felvilágosító regények korában (férfiak írták), divat volt a meg nem értett feleség ábrázolása. Pl. Nóra a babaházban. Ezekben a rossz házasságokból nem tudtak menekülni a nők, és lassan felőrlődtek az értetlen férj mellett.
Mikor a férjem kórházban volt, még nem volt vírushelyzet, és én az ágya mellett álldogáltam akkor is, mikor altatásban volt. Sokat beszéltem neki, akár semleges témákról is.
Aztán valahogy így maradtunk. Egy centit nem változott egyikünk személyisége se, de a viselkedésünk megváltozott egymás irányába. Én nem cseszem föl az agyam, hogy továbbra se érdeklik ezek a lelki izék. Ő ilyen, így kell elfogadni. Ha hiányozna a keze vagy lába, azt is el kéne fogadni. Valóban lefelé húzó spirálok ezek, ha egyszer az ember elkezdi kiadni az indulatait, ahogy Popper mondja. FONTOS! Itt a professzor határozottan arról beszél szerintem, ami az indulat külsődleges megélése, pl. a mindennapos veszekedés arról, hogy Én elköltözöm! Te meg belefulladsz a koszba! stb
DE! Ez nem jelentheti azt, hogy lemondunk az elveinkről, értékeinkről. Nem nézek el sok kis hülyeséget, amit régebben elnéztem. Pl. büdös zoknit nem akarok a szennyestartón kívül látni, hogy egy rendkívül banális példát mondjak.
Sok minden maradt még bennem a témával kapcsolatban, de valóban, ezt az előbbit fontosnak tartom leírni. Éspedig arra a sorodra reagálva, hogy magányt éreztél a családodban. Erre írtam, hogy tapasztalatom szerint nincs "jó" család, olyan értelemben, hogy a felépítését mintának lehetne állítani a többiek elé. Mint írtam, vannak különböző családok, aszerint hogy hogyan viszonyulnak a gyerekneveléshez (kapcsolatokhoz). Természetesen mindkét típusú családban boldog lehet akármelyik gyerek! A hangsúly azon volt az előbb, hogy csak a női magazinok alapján nem szabad elkeseredni egyik miatt sem, és végletesen ábrándozni a másik életéről. Ez nem tudom, átjött-e?
Én azt látom magamon is, hogy a női magazinok és önsegítő könyvek olvasása nagy hatással van a mai nőkre. Ezek sok jó és hasznos dolgot népszerűsítenek. Csakhogy ezeket rendezett ("jó") családból jövő, középosztálybeli nők írják, akiknek sokféle dráma ismeretlen az életében. Ezért nem szabad készpénznek venni mindent, amit írnak (ráadásul ellenőrizni se tudjuk a valóságtartalmát).
Írod lentebb, hogy téged zavar a csönd, hogy el akartad mondani, hogy mi feszített belülről, és nem hallgatták meg. Illetve bántó, megalázó megjegyzéseket kaptál, és nem tudod miért. Lehet, hogy felületesen olvastam, de számomra ez kétféleképpen értelmezhető. Egyik, hogy egy olyan családban élsz, ahol nem divat a másik ölelgetése és puszilgatása, és napi többszöri megkérdezése a pillanatnyi állapotának (amik a valóban fontos dolgok mellett akár a leglényegtelenebb kérdések is lehetnek!). Másik elképzelésem, hogy a családban sok az interakció, de azok inkább a munkáról szólnak meg más külsődleges dolgokról, pl. hogy ismerőseink mit gondolnak rólunk.
Tudod, van az a népdal, hogy "aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni". Szerintem itt sorstársak között vagy, akik hasonló mélységeket élnek át. De nyilván ismeretlenül én nem tudom és nem is akarom saccolgatni, hogy nálatok milyen szinten van a helyzet, mondjuk egy 1-100-ig terjedő skálán. Ha valóban olyan rossz, az is rendben van, ha ide ezt kiírod. Ezért itt semmi hitetlenkedést nem fogsz kapni, tőlem biztos nem.
Annyit azért érts meg kérlek, hogy nem szeretnék az lenni, aki itt bíráskodik vagy mérlegel. Mindenki nyugodtan leírhatja azt is, ha már úgy utálja az életét, hogy egy paplanhuzat gombot nem adna érte. De nem lenne jó, ha ezt mások mondanák meg neki. Ezzel remélem egyet tudsz érteni, de nyugodtan írd meg azt is, ha gondod van ezzel.
A szavak mögött megbúvó megvetést, a gyerek örökös magányát, szomorúságát nem lehet körbehordozni.
Nem hiszed el, de ma pont ezen filóztam, hogy milyen családi hátterek vannak. Az én családom igazi lányos család, és nem csak azért, mert ha eldobsz nálunk valamit, az egy lányra esik (ebbe a családi oldalágakat is beleértem). Ehhez még hozzá kell venni a tyúkanyó típusú anyámat, akinek anyukája szintén ilyen volt, az én anyai nagymamám. Nincs olyan étel, ruha vagy kívánság a világon, amit az ilyen szülő ne teljesítene azonnal. A tesóm is ilyen, és az unokahúgom kis korában földhöz vágta magát, úgy hisztizett, ha valamit nem kapott meg. De ezt nem valami jutalomként kell tekinteni, hanem ez a természetes a tyúkanyó szülő számára, hogy a gyerek megkap mindent, és nem kell adnia érte semmit.
Egy ismerősöm inkább fiús családban nőtt fel. Az ilyen családban természetesen a legszebb, legokosabb, a tömegből fejjel kimagasló gyerekek születnek (a szülők szerint). Nincs olyan dolog, amit rosszul csinálhatna az ilyen gyermek, mert ő tökéletes. Nagy szerencséje az ilyen szülőnek, ha a gyerek valóban szép, okos és jó, mások szerint is. Az ilyen szülő maximálisan mindent megad a gyerekének, amit nevelés terén meg kell adni. Figyelem, törődés, jutalmazás, együtt töltött idő stb. Itt inkább akkor vannak gondok, ha a gyerek nem tudja megugrani azt a szintet. Mivel a szülők sikeresek az életben, ezért hisztit, gyengeséget a saját gyereküktől se fogadnak el. Természetesen az, hogy a gyerek ellógjon a suliból, munkából, egy hasfájásra hivatkozva, elképzelhetetlen. Nekem nagyon imponáló ez utóbbi család, nyilván mert másképp nőttem fel. (Egyébként a Rómeó és Júlia leképezi a két fentebbi típust.)
Talán átjön az írásomból, hogy ami egyiknek probléma, az a másiknak akár jó is lehet. Nem lehet azt mondani, hogy a csöndes család automatikusan rossz, a hangos meg jó, és fordítva. A hangos családban egy idő után fárasztó, hogy a családtagok szinte összefolynak, semmi határ nincs a saját problémám és a másiké közt (ez egyébként kényszeresek családjára jellemző!).
Melyik családban nincs olyan, hogy a szülő bántó, megalázó mondatot odavet? Sokszor a munkahelyen úgy bánnak egyes emberek a másikkal, mint a kutyával, nevetnek rajta, megalázzák. Pont a családtagunknak rónánk ezt föl, akinek meg véletlenül kicsúszik a száján ez meg az? Ahogy nem természetesen jön a szerelmi házasság, úgy a gyerek-szülő szeretet se automatikus. A gondoskodás természetesen ösztönösen jön (akinél ez sincs meg, az más probléma). De az, hogy elfogadom a gyerekemet bármi áron, az összes kis hibájával, stiklijeivel, apró megbántásaival, azért nagyon meg kell dolgozni.
Hogy ne lenne ilyen rossz a helyzet? Ennél sokkal rosszabb.
Miért van, hogy mindenki csak az ordító eseményekre figyel fel? Miért kell rendkívüli szenzációknak történni ahhoz, hogy észrevegyék egy nő drámáját? Gyilkosság kell? Darabolás? Szexuális erőszak? Bombák? Tűzvész? Incesztus? Mit kellene , mit lehetne még felmutatni?
Nem, nem történt semmi különös. Ez az,amit nem lehet elmondani. A rejtett érzelmi bántalmazást nem lehet körbehordozni, mint egy véres rongyot.
Pál Feri egyik előadásában mondta, hogy ugyanazt az agyi elváltozást mutatták ki a világháborúban meghurcolt gyerekek agyában, mint azokéban, akik nem éltek át háborús megpróbáltatásokat, "csak" egyszerűen folyamatosan voltak kitéve otthoni megaláztatásnak, feszült családi légkörnek. A szavak mögött megbúvó megvetést, a gyerek örökös magányát, szomorúságát nem lehet körbehordozni. Könnyebb felmutatni egy verekedős gyereket, vagy azt a rendetlen diákot, aki betörte az iskola ablakát. De ki venné észre a mindig bánatos arcú Zsófit, aki olyan csendes, hogy soha nem zavarná meg az órát, és kinek tűnik fel, ha folyton egyedül bóklászik, és sosem nevet hangosan? Senkinek.
Ugyanígy nem lehet felmutatni, és körbehordozni a fiatal feleség semmibevételét, a terhesség és a gyerekágy alatti kényszerű izolációt. Amikor állandóan jelen van a család atmoszférájában a kriptahangulat.Összeszorított fogsor, őszintétlenség, titkolózás, hazugságok. Lenyelt vágyak, soha ki nem mondott szavak.
Csak a gyerekek érzik. De nem tudják megmondani, hogy mi fáj nekik. Valami szar van, de nem tudják, hogy mi. Mert rajtuk csattan a szüleik boldogtalan házassága.
Én meg úgy érzem, nem tudok magyarul. Mert valahányszor belefogok, hogy megmagyarázzam ezt az egészet, mindig nagyon ügyefogyottra sikerül, és emiatt félreértenek.
Hogy miért maradnak kimondatlanul ezek a szavak? Mert félig már elkezdtem kimondani, és belém fojtották a folytatást. -Elég! Nem akarom tovább hallgatni!A kéréseidet nem akarom teljesíteni, mert nem vagy fontos nekem. Nekem senki sem fontos. Senkit sem szeretek. "-és jön újra a csendbüntetés.
Két évvel ezelőtt bedobtam ezt a témát, ami a focisták barátnőiről szól és a hasonló lányokról. Nevezzük kaméleon-lánynak, aki csak egyet néz a pasiban: a pénzt. Egyébként mindegy, bármilyen személyes tulajdonságai vannak a pasasnak. Ha mondjuk üzletemberrel jár, akkor párducmintás fűzőt visel a lány, ha népművésszel, akkor meg matyófelsőt.
Mi motiválja a férfit? Tekinthetjük áldozatnak? Az olvtárs amellett kardoskodott, hogy a pasi is hibás, miért választotta. Már nem emlékszem, mit válaszoltam. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy bármely férfi hajlandó lenne elismerni, hogy ilyen kapcsolatban él. Mégis, nem látszik más magyarázat, minthogy lelke mélyén ilyen kapcsolatra vágyott. Nem zavarja, ha eszközként kezelik, miközben a világ felé ő tűnik a domináns félnek.
Egészen extrém esetben ez odáig is elmehet, hogy szociopaták vadásznak az ártatlan áldozatokra, és a végén kiforgatják mindenéből a naivat.
Mindez miről jutott eszembe? Azt írod, tudattalanul vonzódunk azokhoz, akik bántanak minket. Olvastam valahol, hogy a lányok azt a viselkedést keresik, amit az apai minta nyújtott nekik. És hát sok olyan apa van, aki nem dicsér, nem képes egy kicsi lány önbizalmát nevelgetni. (Mások ellenkezőleg, szinte istenítik a lányukat). És a nő az olyan viselkedésmintára reagál, amelyik ismerős neki. Ha jól emlékszem, az első típusról olyan cikkben olvastam ezt, amely nárcisztikus személyiségűekről szólt, akik folyamatosan plátói szerelembe esnek. Nem vagyok szakember, de ilyen vélemény is van.
Mindkét példa arról szól szerintem, hogy az ember újra meg újra rosszul választ. A dolog mechanikáját nagyjából el tudjuk képzelni: a hosszú idő alatt kialakult szokások, és a gyerekkorból hozott minták mélyen bevésődtek. Aktiválódnak minden ilyen ismerkedős helyzetben. Kevesebbszer lehet olvasni arról, hogy bizonyos típusú emberek miért vonzódnak mindig ugyanahhoz a típushoz? Nem lehet kizárólag a szülői mintával magyarázni mindent. Én úgy hiszem, hogy az ember saját értékrendje ugyanakkora súllyal esik a latba.
Vannak kapcsolatok, amik miatt utólag pirulunk, mert akkora tévedés volt. Rosszabb, ha a saját házasságunkon érezzük ugyanezt. Embertpróbáló feladat lehet ezzel szembenézni, hogy "hogy kerültem össze ezzel a kreténnel"? Mint a Sakáltanya c. filmben, amely a hasonló nevű kocsmáról szól. Onnan az elnevezés, hogy a nő egy átbulizott éjszaka után olyan férfi mellett ébred, hogy egy sakálokkal teli tanyán is jobban érezné magát ...
Félreértés ne essék, én nem gondolom, hogy nálatok ilyen rossz lenne a helyzet. Viszont a hasonló lelkiállapotot el tudom képzelni.
Hoppá, bocsánat, megtréfált a net ördöge. Eredetileg a What is a youth? c. dalt akartam elküldeni. De a Time for us szöveggel is nagyon szép, ami a videóban hallható.
Küldöm mindenkinek ezt a zenét, aki úgy szenved, mint Júlia. Erőt és kitartást kívánok nekik, hogy elviseljék azt a helyzetet, amibe kerültek. Franco Zefirelli világhírű, 1968-as filmjének halhatatlan betétdala.
A végén kezdeném a választ, ahol arról a férfiról írsz, aki tagadja a női egyenjogúságot, kvázi visszazavarná a nőket a fakanál mellé. Én már nem lepődök meg semmin. Van egy ismerősöm, aki szerint a feudalizmus volt az ideális társadalmi rendszer, mert "ott mindenki tudta, hol a helye". A férjem pl. abban hisz, hogy az "istenek az űrből jöttek", olvasta egy könyvben. A legviccesebb, amit a napokban hallottam a zseniális orosz sorozatban (Igen, séf!): "a vizelet mindenre gyógyszer".:)
Mondok egy másik példát. A férjem utálja a focit, én meg mindig megnézem a világbajnokságot. Ha olyan férjem lenne, aki imádja a focit, biztos megnézném vele a meccseket. De ha arra kérne, hogy menjek ki vele Fradi-meccsre vírushelyzet idején, szó se lehetne róla részemről! Felháborítónak tartom, hogy maszk nélkül ott csápoltak a szurkolók, és utána vélhetően szétvitték a betegséget az országban. Nem csodálkoznék, ha ez egyeseknél válóok lenne. Hogy én elválnék-e ezért? Csak ezért nem hiszem. Viszont komolyan elbeszélgetnék arról vele, hogy ezt mégis hogyan képzelte!?
Sajnos, ahogy írod, nemegyszer 17 vagy 22 év házasság után derül ki a másikról egy véletlen folytán, hogy homlokegyenest ellenkező az elképzelése egy fontos dologról. Persze, előtte is kellett, hogy legyenek árulkodó jelek, csak éppen átsiklottunk fölötte.
Utalnék a hsz-mre, amiben lentebb Rómeó És Júliáról írtam. Mikor Júlia a végén a tőrt a mellébe döfi, az nem fájhat annyira, mint amikor megtudja, hogy Rómeó a Montague család gyermeke. Mert az a család ősi ellensége az övének. A két család között bármiféle közeledés elképzelhetetlen. Ha a középkori dráma cselekményét lefordítjuk a mai szituációra, előttünk állhat egy férj és a feleség, aki most tudta meg, hogy a férje a Szíriuszról érkezett, és középkori elveket vall.
Nincs az a pszichológus, aki ezt a fájdalmat át tudná tőled vállalni. Úgy érzed, megpattan az agyad, és ezt nem lehet elviselni. Mégis újra meg újra eszünkbe kell hozni ezt a kellemetlen gondolatot, és nem szabadna elhessegetni. Ha beleéled magad ebbe az érzésbe (természetesen nyugodt, háborítatlan körülmények között), akkor az akár órákig is eltarthat. Mikor már legközelebb eszedbe jut, nem lesz olyan bántó a fájdalom. Fokozatosan tompulni fog, ahogy többször is újra meg újra átéled ezt a helyzetet.
Bocs, ha félreérthető voltam, nem azt írtam, hogy hibáztatod a világot. Arra gondoltam, hogy van egy ilyen igény igazságkereső emberekben, hogy arra számítunk, hogy a világnak is ugyanolyan fontos egy igazságtalan helyzet felszámolása. Pedig nem. (És természetesen mindig lesz valami igazságtalanság valahol a Földön).
Egyébként nagyon átérzem, amit írsz. A család, a férj stb, ahogy leírod, hogy milyen csapdákba kerülhetünk bele, az akárkinek az életéről szólhatna! Mert szerintem még a legsikeresebbnek látszó ember is, aki nagy hangon lenézi a "bolondokat", ugyanilyen családi életet él (tele van buktatóval). Csak legfeljebb nem vallja be.
Majd még később írok. Annyit jegyeznék meg elöljáróban, hogy amit írsz a "látásról", az valami olyasmi, mikor a Mátrixban beveszi a tablettát a főhős. Borzasztó dolog ez, és hidd el, én is százszor visszacsinálnám. Felszínesen nézve sokkal jobbnak tűnik, ha az ember boldog tudatlanságban él. Van egy ismerősöm, akinek botrányosan rossz kapcsolata van kívülről nézve, ő meg lubickol a boldogságban, de legalábbis megjátssza. Nem arról van szó, hogy a tányérok törnének vagy más erősen kiütköző dolog.
Ahhoz hasonlítanám, mikor Bögre úr és Bögréné esténként nézik a lakberendezési katalógust, és szépen berendezett házukba kiválasztják a mosogatómedencébe való cseppfelfogó tálcát. Közben folyamatosan mosolyognak, és szánakozva tekintenek a hozzánk hasonlókra.
Tudattalanul azokhoz vonzódunk, azokat az embereket választjuk ki, akik bántanak minket.
Mert sokan még 50 évesen sem döbbennek rá, hogy gyerekkorukban mindig elhagyatottak voltak. A szülei elnyomták, nem állt ki mellette, nem hitt neki soha senki. De a gyerekben ez az elnyomottság nem tudatosul. A gyerek számára nem tűnik még fel, hogy nem normális az, ha egy családban a gyengét bántják. Nem is tudja, hogy őt bántják, terrorizálják, fel sem fogja felnőttként sem, hogy mik azok az élethelyzetek, amiket nem kellene eltűrnie.
Nem hibáztatom az egész világot, csak az a célom, hogy felnyissam a velem hasonló helyzetben levő nők szemét.
Mint írtad, előfordul, hogy valaki zsákfaluban él, és diplomásként a végzettsége alatti munkát kénytelen végezni.
Ez még nem is lenne akkora baj, ha nem tetézi még a házassági konfliktus. Ha egy fiatal nő-tapasztalatlanságból-, korán zárt, és az életét a gyerekei nevelése, és a férje elsőbbségbe helyezése miatt magát zárójelbe tette, mondjuk, 20-25 év ilyen státuszú házasság után, végre felébred, és körülnéz, bizony nincs egérút. Ilyet szakasztott.
De érezni nem lehet rosszul!
Ha folyamatosan azt érzed, hogy valami nagyon nem jó, akkor ott tényleg valami nagyon nem jó.
Ez mindig fojtogat, testi tüneteket okoz, pánikot, deprsssziót, szorongásos rohamokat, szociális nehézségeket nagy részben.
Arra akarok kilyukadni, hogy amikor összeházasodtak, még egyenlő esélyekkel indultak, egyforma státusszal, de a nő a gyerekvállalások miatt kiesett a szakmai előrejutásából, kesett a társadalomból, elvesztette az emberi kapcsolatait-ami valljuk be-egy zsákfaluban nem túl nehéz. Közben a gyereknevelés, orrtörölgetés, főzőcskézés, mosogatás, mesemesélés, együtt tanulás miatt fel sem tűnt neki, hogy a férje már rég elstartolt mellőle, és hatalmas szakadék tátong kettőjük között a szakmai élet, emberi kapcsolatok, státusz terén.
Ilyenkor mit tud tenni a nő az ő saját eszközeivel? Hisztizik, nyavalyog, tehetetlenül sírdogál. Miközben a férfi a trón tetejéről józanul leinti. A gyerekek mit fognak ebből fel? Hogy anyára megint rájött a dili, de még szerencse, hogy apára mindig lehet számítani, mert ő jófej. Sokat keres,és sosem veszti el a fejét, mint anya.
Erre a nő összeroppan, mert nem áll mellé senki, kicsúszik a száján, hogy válni akar. Erre a férfi mit reagál? Fölényesen kiröhögi, hogy "Ugyan hova mennél, a mosogatórongyaid közül? Még a sarkig se jutnál el! "-Ez igaz. Nulla ismerőssel, lenullázódott szakmai tudással valóban semeddig sem jut el.
Ameddig a gyerekeket nevelte, totál elizolálódott, és egy új munkahelyre beesve, ott nulla támogató kollegával gyorsan újra az utcára kerül. Hogyan is lenne olyan erős, hogy egyedül is megállja a helyét idegen munkakörnyezetben, nulla önbizalommal, és nulla szakmai tudással, totál kezdőként?
Jönnek a családi veszekedések, feszültség otthon, külön alvás, szex beszüntetése, a gyerekeknél idegi problémák.
Tegyük fel, hogy nem ordítozva beszélik meg a gondjaikat, hanem higgadtan, nyugodt körülmények között! Hogy zajlik ez?
Úgy, hogy a nő csendes, lényegretörő kérdésére a férj úgy reagál, hogy minden szavával azt támasztja alá, hogy lenézi a nőket. A saját feleségét is beleértve, és azt közli a feleségével, hogy ő az egyetlen nő a világon, aki női elismerést, emberszámba vevést igényel, de őszerinte ez a nőknek nem jár(!!!!!) És örüljenek a nők, hogy nem olyan a státuszuk, mint Indiában.
Erre a nő, köpni-nyelni nem tud, Kivel élt együtt 22 évig, hogy ez csak most derül ki? Ennek a férfinak szült ő x gyereket? És akik az apjuk életfilozofiáját kívánják követni, mert őt látják sikeresnek, és stabilnak?
Persze elfuthat ez a nő 20 pszichológushoz is, elsírhatja a bánatát 777-szer, lerakhatja pillanatnyilag a terhét, de tartósan sosem könnyebbül meg.
Száz szónak is egy a vége: Én azt nem értem, hogy miért mondják azt, hogy "Csak az tesz beteggé, ami átláthatatlan, amin keresztüllátunk, az nem betegít meg." Én már "látok " mindent, de így sokkal rosszabbul vagyok, mint amikor még naívan és vakon éltem az életemet.
Hopp, a lényeg lemaradt. Szóval ezt egy új boszorkányüldözésnek gondolom, hogy mindenkit igyekszünk a válásra rászorítani. Női magazinok is többet foglalkoznak az anyáknak a házasságból kimenekítésével, mint az új kapcsolat lehetőségeivel. Ti. először biztos örül az az anya, hogy szép, új, nyugodt környezetben lehet. De mi garantálja, hogy legközelebb nem egy erőszakos útonállóba gabalyodik bele?
Bocs, ha kicsit elkanyarodtam a témádtól, ami a kulturált társaság keresését illeti. Kívülről lehet, hogy szebbnek látszanak a jól szituált házasságok, jó barátságok, munkahelyi bulik stb. A béka segge alól persze minden szebbnek látszik, pl. egy anyagilag és minden más módon szétesett házasságban természetesen az elemi létfeltételek is hiányoznak. Amik esetleg a vágyott kapcsolatban megvannak. És ez csalóka lehet. Azt hiszed, hogy mindent meg kell tenned azért, hogy oda bejuthass.
Női magazinok, és Júlia füzetregények azt sugallják, hogy az új párja oldalán szárnyal a nő, kibontakoztatja képességeit, sminkeli magát, és fogyott tíz kilót! És véget is ér a regényke. Arról nem írnak, hogy egy év után visszatér a régi kerékvágás. Újra teletömöd magad szénhidráttal, ha valamiért ideges vagy. És kezd a régi férjed eszedbe jutni, hogy ez vagy az milyen aranyos, vicces volt benne. Főleg akkor, mikor az új pasi ugyanazokat a rigolyákat mutatja fel (persze, hiszen pont azért szerettél bele, amikhez tudatlanul is vonzódsz)!
Én abban teljesen biztos vagyok, hogy Isten köti össze a kapcsolatokat a mennyben. És az emberekre bízta, hogy azokat az életben megkeressék. De az ember kicsi, szerény képességekkel, hát ne csodálkozzunk, hogy annyit tévednek ebben a kérdésben.
Mostanában megtörtént eseményeken kattogok, pl egy olyan házasságon, ahol érdekes módon a férj állt magasabb kulturális szinten, a felesége alacsonyabb iskolai végzettséggel, de érdeklődése se volt magasröptűnek mondható. Nem mintha ez baj lenne, csak éppen a házasfelek nem álltak egy szinten ezen a téren. Ahogy a férj mondta a házasságáról: "van egy szép, de buta feleségem". Persze, lehetne azt mondani, minek szakasztotta magának, miért nem a lánykérés vagy az igen kimondása előtt gondolkozott?
Meg ismerek olyat, hogy a lány nagyon szép volt ráadásul okos, szorgalmas, és kifogott egy üresfejű, de annál nagyképűbb szépfiút (annyira mégsem volt okos a lány ...). Sorolhatnám még. Volt, ami megcsalással, volt ami halállal végződött, máshol állandóak az anyagi gondok, a veszekedés. Valamiért ezeknek az embereknek nem volt opció a válás. Pedig olyan emberek jutnak az eszembe, akik biztos találtak volna maguknak új párt! Nem azért maradtak otthon, mert nem kellettek volna senki másnak.
Igaz, konkrétan a válást nem említetted. Inkább a magányt vagy valamiféle kötetlen kapcsolatot, ha jól értem. Erre írtam, hogy sokaknak ez a menekülés a rossz házasságból. És nem feltétlen rosszabbak ők, mint a válók! Csak éppen a társadalomban az a közhiedelem, hogy aki benne marad egy rossz házasságban, az biztos pénzéhes vagy a szex miatt marad meg más materiális okok. (És meg kell ettől különböztetni azt, aki a kaland miatt csalja meg a feleségét/férjét vagy tényleg a piszkos anyagiak miatt tartja fenn a házasságot.)
Eszembe jut az a fiatal nő, aki egy gyalázatosan rossz házasságból lépett ki. A férje mellett szokott rá az italra, de a válás után teljesen átadta magát az italnak. Volt olyan, hogy öntudatlanul feküdt az ágyban, a kicsi gyerek meg mellette játszott. Harmincas éveiben meghalt, és más egészségi baja nem volt. Egy ragyogó fiatal nő volt, ígéretes szép pálya előtt állt.
Nem vagyok szakember, de azt tudom, hogy ahhoz, hogy kényszerbetegséggel diagnosztizáljanak valakit, ahhoz tünetcsoportok kellenek. Pl. ellenőrző kényszergondolatok vagy tisztasági kényszercselekvések, amik nagyon rossz érzéssel járnak, valamint sokat elvesznek a napból.
Ettől függetlenül én is azt tapasztalom magamon, hogy ez a kapcsolódási dolog könnyen fordulhat a visszájára. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világnak kötelessége a mi igazságtalanságunkat felszámolni. Értem ezalatt, hogy tényleg valós probléma pl. a kis faluban élő diplomás nők helyzete, viszont arra nagyon kicsi az esély, hogy a problémájuk megoldódjon. Ez utóbbira valóban igaz az, hogy tudni kell elengedni. De mint lentebb írtam, ez nem járhat önfeladással, hogy az ember saját magának azt hazudja, hogy feladja a szintjét, és az mennyire jó ...
Másik, hogy én azt veszem észre ezzel kapcsolatban, hogy a modern társadalomban kialakult a megbélyegzésnek egy új formája (nem mindenkinél!). Az nagyon nagy vívmány, hogy az elmúlt kb. száz évben lehetővé tették a válást (nem minden kultúrában!), mert így nem kell házassági poklokat fenntartani. Tehát a válókat hál' istennek nem bélyegzik, nem közösítik ki. Manapság úgy érzem, azok az új "skarlát betűsök", akik tudják, hogy rossz házasságban élnek, de nem válnak. Az ilyen nőt tehetetlennek, élősködőnek vagy hazugnak tartja a társadalom (nem mindenki!). (Általában a nők problémája ez. A férfiak vagy válnak, vagy körömszakadtig ragaszkodnak a rossz kapcsolathoz is.)
Megerőltető, mikor sorozatosan meg kell játszanom, mintha jó házasságban élnék. És ezt nem azért teszem, merthogy a házasságomból bármi anyagi előnyöm származna (bár lehet, hogy éhen kéne halnom egyedül egy kis albérletben, ha erkölcsös akarnék maradni?). Hanem mert nem mondhatom azt társaságban, hogy most éppen szexszünet van nálunk vagy bármi hiányzik, ami egyébként férj és feleség között természetes. És félreértés ne essék, egy percig nem a férjemet vádolom (és te sem, ha jól olvasom)! És azt se tudom mondani, hogy életem minden percét a házasságomon való nyafogás töltené ki. Erről egyikünk se tehet, hogy ez kialakult, legalábbis nem így mentünk bele a kapcsolatba. Inkább menet közben jöttek a gondok. Tudnod kell, hogy amikor itt régebben erről írtam, akkor nagyon meglepődtem, hogy egyesek mennyire másképp látják a problémát. Másoknak ez egy mondvacsinált ügy, sőt megkockáztatom, hogy erkölcstelenségnek tartják.
Ehhez csak annyit tennék hozzá, amit akkor is írtam. El tudom fogadni, hogy ez egyeseknek zavaró lehet. Viszont tartsák tiszteletben, hogy ez belefér a fórum szabályaiba, és nem tehetik meg nagyon sokan (anyagi és más okokból), hogy ezeket a dolgokat a pszichológus díványán beszéljék ki magukból.
Én soha nem dolgoztam a végzettségemnek megfelelő munkakörben, és az alacsonyabb képzettséget igénylő munkából több van. Ez még faluból is megoldható bejárással, persze nem valami szabolcsi zsákfaluból. Természetesen sokszor észreveszem magamon, hogy bár szeretem a munkám, de szellemileg nyilván nem kielégítő. Sokszor (de nem mindig) szenvedek a lelki-szellemi társaság hiányától, nemcsak párkapcsolatban.
Ez is egy olyan élethelyzet, amit néha lehetetlennek tűnik elviselni, viszont változtatni nem lehet rajta. Elválni nem akarok, magasabb munkakört sem szeretnék. Ahogy egyik kolléganőm mondta valakiről: "ezt szakasztotta magának". Egy ismerősünk esetében, akiről beszélgettünk, még az is kérdéses, hogy van-e bármilyen iskolai végzettségük a feleknek?:) Mégis sokat vitáznak pl. a pénzről a házasságukban az illetők.
Nyilván a kulturális igények miatt ebben az említett házasságban nem lesz gond, csak éppen fontosnak tartom megjegyezni, hogy a halálos elkeseredettség más okok miatt is kialakulhat. Na de térjünk vissza a kulturális vonalra. Férjemmel már az nagy eredmény az elmúlt két évben (mondd és írd házasságunk 17. évében), hogy egyáltalán hajlandó erről beszélni! Egy súlyos betegség kellett ehhez, hogy mindketten eljussunk erre a szintre. Én nagyon megijedtem, őt meg a betegség szele meglegyintette.
Előtte az volt a felállás, egy ilyen kommunikációs zsákutca, hogy mindketten fújtuk a magunkét. Ő hisztinek tartotta az enyémet, én meg érzéketlenségnek az ő viselkedését. Azóta elmondanám, hogy kulturális téren egy centit nem közeledett az ízlésünk. Ami nagy különbség, hogy most már másképp állunk ehhez. Én teljesen elfogadom ezt a helyzetet, és igyekszem a jó oldalát nézni. Ő még ezt nem tudta egyáltalán elfogadni, erőltetné a régi elképzeléseit egy ideális házasságról. Ami nála nagyon új, hogy végre nem hibáztatja az egész világot, velem az élen. A betegség és néhány ember, akiben megbízik, rávilágított, hogy muszáj kézbe fognia az életét, ha akar magával kezdeni valamit.
Nem tudom, hányan járnak hasonló cipőben. Nyilván ez a mi problémánk inkább a nőknek egy kisebb körét érinti. De tágabb értelemben biztosan rengetegen szenvednek a házassági, párkapcsolati problémáktól.
minden visszajelzésnek örülni kell, mert az mutatja, hogy érdemes írni.
Igen, érdemes próbálkozni, mert talán a sokadik próbálkozás egyszer hoz valami pozitívat is. Bár azt a nézetet is osztom, hogy a hiperakarat az, ami leblokkolja a sikert. Fordított erőfeszítés törvénye.
Home office-ban dolgozom, nemcsak a vírushelyzet óta, hanem 2015 óta. Itt , falun, örülhetek, ha ilyen lehetőségem adódik.
Akivel emberi kapcsolatom van, az csak a férjem, aki nem tud elvontabb témákról beszélgetni velem, sőt, semmilyen beszélgetési igénye nincs a műszaki témákon kívül. Már ezért ment tönkre a házasságunk, mert annyira sokat panaszkodok neki a lelki társ hiányára. Amikor összeházasodtunk, nem gondoltam bele, hogy később nekem ez fogja jelenteni a legnagyobb problémát, hogy nincs közös érdeklődésünk.
Elidegenedés, közös hullámhossz-amiket említettél.
Már évek óta próbálkozom interneten ismerkedni, kultúráltabb személyeket keresni. Levelezőtárs keresőkön, közösségi oldalakon, lelki segélyeknél jelentkeztem, ahol szintén csak a közösségi oldalakat tudták javasolni. Mindenhol, egytől-egyig ugyanúgy járok. Kultúrált beszélgetőtárs nulla, csak felajzott hímsoviniszták durva szexuális zaklatásait tapasztalom. Csak olyanokét, akik soha egy könyvet el sem olvastak, döbbenetes intelligenciahiánnyal, helyesírási hibákkal( , pl. hogy megilyed, megfoglyuk, belygli!!) szembesülök, és hiába írom ki nagy betűkkel, hogy "Nem szexpartnert keresek!"-ezt képtelenek megérteni. Fotókat követelnek tőlem,mondván, hogy fotó nélkül nem ismerkednek, és a péniszüket küldözgetik nekem fotókon. Más eszközöm nincs, csak az elmenekülés, az ilyen kapcsolatokból.
Mindent összevetve, nincs több ötletem, hogy hol keresssek olyan levelezőtársat, aki valamennyire műveltebb, és érzékenyebb, és nem olyan nőt lát bennem, akinek rágolyózik a szeme az ő péniszes fotóikra. De nem tudom elhinni, hogy tényleg nincs más ismerkedési vonal, csak ez az állatias. Király Lea: Betekintések a BDSM világába könyvében ezt leírták, hogy Magyarországon társkereső oldalra nőként beregisztrálni kész öngyilkosság, mert kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát. -Ezt saját bőrömön megtapasztaltam. Igaz.
Sokat lehet olvasni arról, hogyan viselkedjen az ember állásinterjún, hogy megnyerje az állást. Kevesebbet arról, hogy meddig érdemes elmenni, mi az amit még érdemes bevállalni.
Nálam az a jellemző, hogy még a meglévő végzettségemhez passzoló feladatot se merem elvállalni, mert nem bírom a stresszhelyzetet, a nagyobb felelősséget. Nekem megnyugtató az, ha a munkám olyan, hogy szinte bárki meg tudná csinálni. Szeretek elvegyülni a többiek között, és csak egy lenni a csapatban. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a véleményemet ne mondanám el szívesen, ha arra kerül a sor!
Amiért én általában otthagynék egy munkahelyet, azok inkább objektív okok. Ha a főnök nem méri fel jól a hatáskörét, és teljesíthetetlen feladatot ad, akkor szerintem onnan menni kell. Másik eset, ha valamiért munkahelyi terror van, és a dolgozó magára marad, mert nem talál szövetségest, akár egy hasonló cipőben járó kolléga személyében.
Azt hiszem, a fentiekből kiderül, hogy olyan állásinterjún, ahol nekiállnak élve boncolni, soha nem szerepelnék jól. Már azelőtt feladnám a harcot, hogy belekezdtem volna. Sőt, csak azért mennék ilyen interjúra, mert mondjuk kötelező a megjelenés (kiközvetítés).
Remélem nem a vitázós beszélgetések miatt ajánlott az olvtárs.:) De ha így is van, minden visszajelzésnek örülni kell, mert az mutatja, hogy érdemes írni.
Persze, kényszeres témában vagyok leginkább otthon, de úgy gondolom, sok minden belefér, bele kell hogy férjen a topikba. Hiszen ezek a lelki nyavalyák is sokszor keverednek, sőt akár összefüggésben vannak egymással (nem mindig).
1. Nagyon megfogott, ahol arról írsz, hogy fogynak a kapcsolataid, közben meg egyre nő az igényed a normális emberi kapcsolatok iránt. Valószínű, van erre valami pszichológiai kifejezés, hogy melyik személyiségtípus az, amelyik igényeli a kívülállók jelenlétét. Persze, nem akárkinek a jelenlétét, hanem azokét, akikkel valóban egy hullámhosszon van. (Miközben a modern kor nagyon nagy problémája az elidegenedés, hogy az emberek a szó fizikai értelmében sokat vannak egyedül, atomizált állapotban.)
Ez szerintem általában fokozatosan derül ki rólunk, ha ilyen típusba tartozunk. A suliban több-kevesebb baráttal, de valahogy ellavírozunk. Viszont ha vége a diákéveknek, már nem feltétlen keressük a kapcsolatot a barátokkal, akik talán nem is voltak olyan közeliek. Vagy pont ellenkezőleg: pont azok dobnak minket, akikben a legjobban megbíztunk! Maradnak a családi és munkahelyi kapcsolatok (jó esetben).
a) Azt hiszem, ismerem az érzést, hogy a megfelelő embere(ek) mellett szárnyalsz, és a legjobbat hozod ki magadból. De ha ő(k) nincs(enek), akkor letörsz mint a bili füle, elveszíted a motivációdat. Egy ismerősöm erre azt mondta nekem, hogy ez szerinte placebo hatás. Vagyis hogy belőled származik mindkét hozzáállás. Ez igaz is lehet, viszont nem válasz arra, hogy ezt bizonyos emberek miért tudják kiváltani, mások miért nem? Mindenesetre azt az érzést, amit a jó emberek váltanak ki belőled, érdemes elraktározni, és átvinni a jobb időkre. Pl. ha épp kretének között vagy, akkor jusson eszedbe az az illető, aki jó hatással van rád.
Kedvenc regényem Rejtőtől: Pokol a hegyek között
"Ha Virginia most karjára tenné a kezét és ránézne, talán lemenne róla ez a sok keserű gyűlölet, bosszúvágy ... düh és ... Már le is ment ... Pedig csak gondolt rá ...
Ha Virginia ránézett, olykor úgy érezte, hogy győzni épp olyan gonoszság, mint gyilkolni ... Erősnek lenni más rovására ... nem életcél ..."
Még a munkahelyi sikertelenségekkel kapcsolatban annyit írnék, hogy az eszemmel tudom, hogy ha állásinterjún az intuíciómra kellene hallgatnom, és nem hagyni magam megcincálni, és ha azt érzem az ott levő légkörből, hogy negatív,és nem jóindulattal beszélgetnek velem, akkor minél előbb hagyjam ott az állásinterejút, és ne hagyjam, hogy teljesen kizsigereljenek, mert "Hogyan vetem a bátorságot, hogy ilyen végzettséggel megpályáztam ezt az állást?" vagy " Hogyan képzelem, hogy ennyi év kihagyás után el fogom-e tudni látni ezt a feladatot?" De mindig, sorozatosan végigcsinálom, és kiteszem magam ezeknek az élveboncolásoknak. Pedig volt már részem jóindulatú állásinterjúban is, ahol nagyon kellett az ember, és örültek nekem, és nem boncoltak fel élve. De ilyen már nagyon régen volt, és ott férfiak is jelen voltak, nemcsak nők.
Pont téged ajánlott nekem A. Anonima a Depresszió, van megoldás? fórumon, hogy veled kellene inkább beszélgetnem.
Mostanában, pontosan 2016 óta rosszul mennek a dolgaim. Hirtelen elfordultak tőlem az emberek. A húgom is hasonló gondokkal küzd, de neki kényszeres diagnózist állítottak fel.
Futok az emberek után, görcsösen kapaszkodok, (kapaszkodnék) bármilyen megalázó kapcsolatba, de csak elutasításokat kapok. Szerintem a butaságom miatt.
Ilyenkor nagyon utálom magam, olyan fajta ember vagyok, aki teljesen átveszi a környezete atmoszféráját, de nem jó értelemben. Jó értelemben átvenni nálam azt jelenti, hogy hasonulni tudok az ott levő emberekhez, alkalmazkodni, besímulni. Rossz értelemben, ami nálam van, azt értem, hogy ha azt érzem valahol, hogy nem értenek meg, akkor utálatossá válok, ostobává, ügyetlenné, és ilyenkor nagyon utálom magam. Ha viszont olyan légkörbe kerülök, ahol egy csepp megértést, szeretetet kapok, akkor szárnyakat kapok, és sikerülnek a dolgaim. Akkor nem érzem magam otromba fajankónak. Akkor tudom csillogtatni az elmémet.
Sajnos az utóbbi négy évben az otromba fajankó állapotban vergődöm.
Nem forog az agyam sem, hagyom magam megtéveszteni, sorozatosan becsapni, kihasználni. Ezért is nagyon utálom magam. Sok könyvet kiolvastam már, de széthullanak az agyamban a megállapítások, láthatatlanok maradnak az összefüggések, nem tudom összerakni , és a magam számára hasznosítani az olvasottakat. Hiába olvasok el 100 könyvet, nem tudom hasznosítani a könyvek bölcsességét. Ugyanolyan faragatlan maradok, mintha egy könyvet sem olvastam volna.
Mindig azt érzem, hogy kritikusan, ferde szemmel néznek rám, és nagyon kell vigyáznom, hogy mit mondjak. Aztán utána napokig rágódok rajta, hogy akinek mondtam valamit, vajon mit mondtam rosszul, mi mást kellett volna felelnem?
Igen, itt a kis faluban, ahol élek, nagyon nyomasztó, mindenki behúzódik a saját házába, senki nem megy ki az utcára, csak autóval. Nem is ismerem a szomszédaimat, a nevüket sem tudom. Nincs igény megismerni a szomszédokat. A madarakat jobban ismerem.
Régebbi olvtársaim, ha vannak még itt, tudják, hogy időnként irodalmi példákat hozok föl a lelki betegségek bemutatására.
Mostanság a Rómeó és Júlia foglalkoztatott, és ez alkalommal Júliáról szeretnék írni. Ő egy tipikusan anyja lánya, aki szeret otthon ülni, és általában nincs önálló véleménye semmiről. Csinálja, amit mondanak neki. Egyébként nem érzelemszegény, és nincs híján a tehetségnek sem. Otthon sok mindennel elfoglalja magát, táncol és más korabeli lányos elfoglaltságokat űz. Barátnői nem igazán vannak, és még szerelmes se volt soha.
A felnőttkor küszöbén, 14. születésnapján az apja bált rendez a tiszteletére. Ez felforgatja az életét, illetve az a fiú, akit ott megismer. Addigi élete hirtelen végetér, és már soha semmi nem lesz olyan, mint korábban. Vége a gondtalan gyerekéletnek, és hirtelen fel kellene nőni. A dráma különlegessége nem csak abban áll, hogy három napba sűríti bele az eseményeket. A kamaszlány Júlia ebben a három napban sok mindent átél, ami egy felnőtt asszonynak egy egész életre elosztva jut. Nemcsak az első szerelem csap le rá, hanem egyúttal a nagybetűs szerelem is. Annak minden buktatójával, szépségével és gyötrelmével együtt.
Először is ott van, hogy érzi, a fiúval mennyire összeillenek. Aztán jön a hidegzuhany: a családjaik kibékíthetetlen ellenségek. Nem egyszerű, apró nézeteltérésről van szó: olyan értékek forognak kockán, ami kizár bármilyen közeledést a két család között. Kvázi felmerül az örök kérdés: a házastárs be tud-e illeszkedni új családjába a saját identitás feladása nélkül?
Megoldás lehetne, dobni az álompasit, és szétnézni a bőséges kínálatban. Veronai nemesifjúból nincs hiány, akik rangban illenének Júliához. Egyik-másik még talán meg is érintené a lány lelkét. Eze gy örök kísértés, tépelődés egy házasságban -bár sokan nem vallják meg- hogy jól döntöttem-e? "Miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül"?
Aztán jön Rómeó száműzetése a városból. Ha megcsalta volna, akkor se lehetne messzebb a lánytól. Egy világ választja el őket, mert Rómeó nem jöhet a városba, ha élni akar. Hogy volt képes ezt tenni, hogy nem gondolt a családjára, rám? - gondolja ezt sok feleség bizonyos helyzetekben.
Végül odáig bonyolódnak a történések, hogy Rómeó újabb bűnbe esik, majd a tetszhalott Júlia mellett halálos mérget vesz be, amit Júlia nem bír elviselni. Ez talán az, ami mindnyájunkat érint? Hogyan lehet a szeretett személy elvesztése után továbbélni? És mindegy, hogy ez egy szép élet, öregkori halál után történik, vagy egy válás miatt, miután rútul megcsaltak, becsaptak és elhagytak minket ...
Még a húgodhoz írnám, hogy én is sokáig háztartásbeli voltam, és nem volt munkahelyem. A végzettségem se volt megfelelő, és a munkahelyek megtartásával is voltak gondjaim. Sőt, vannak fiatal ismerőseim, igaz nem nagy számban, akik hasonló cipőben járnak. Én azt tudom mondani, hogy ha valakinek panasza van, azt komolyan kell venni. Lehet, hogy nem tudja jól kifejezni, de biztos, hogy nem lustaságból nem jár be dolgozni. (Ez persze nem vonatkozik arra, aki egyébként naphosszat a haverokkal lóg vagy kocsmában ül egész nap, ott nyilván nem lelki akadálya van a munkának.) Még akár az is lehet, hogy bizony a mi viselkedésünkkel van probléma, pl. nem bírjuk elviselni a monotóniát vagy a szervezetlenséget, és túl nagyok az elvárásaink a környezet iránt.
Sajnos, ilyenkor föl kell készülni arra is, hogy lesz jó néhány munkahelyváltás vagy munkahelyi konfliktus. Az első konfliktus után az érzékenyebb típusú ember pláne ott akarja hagyni a munkahelyet. Erre - tapasztalatom szerint- egyetlen megoldás létezik. Nagy szerencsével ki lehet fogni olyan főnököt vagy munkatársat, aki mellettünk áll. Meg kell keresni azt, akivel meg lehet beszélni a problémákat, sőt ha rossz passzban vagyok, még akkor is elvisel engem. Ez meg tudja tartani az ilyen munkavállalót is, tehát a személyes kapcsolatok.
Persze, ez megint nem jelentheti azt, hogy hozzácsapódok bárkihez, csak azért, hogy tartozzak valahova. Lehetőleg olyan ember legyen, akinek megbízok az értékítéletében, pl. a szüleim is azt mondanák róla, hogy igen, őrá érdemes hallgatni.
Van egy kedvenc idézetem a Bibliából. Mikor Keresztelő Szent Jánosról beszél Jézus, akkor így jellemzi: Azért mentetek (hozzá) a pusztába, hogy szélben lengedező nádszálat lássatok?
Szerintem ezzel arra utal Jézus, hogy azokat az embereket hajtotta valami belülről, és a megérzésük alapján mentek ki. Hallgatni akarták a tanításokat, és talán meglepődve tapasztalták, hogy mások társaságában teszik ezt. Ezek az emberek a legkülönfélébb helyekről jöttek, úgylehet más közös nem is volt bennük, csak az érdeklődés.
Az ember sajnos kerülhet olyan mélypontra, amikor azt hiszi, hogy egyedül van a világon vagy egyedül küzd egy bizonyos problémával. Sokan elkövetik a hibát, hogy egy bármilyen közösséghez csatlakoznak ilyenkor, csak azért hogy tartozzanak valahova. Mások elvonulnak a világtól, drogba, alkoholba, és ritkábban, de öngyilkosságba menekülnek.
Azok a szerencsések, akiknek támogató, megértő családi környezetük és/vagy barátaik vannak.
Mi a helyzet, ha ez nincs? Az önsegítő csoport egy megoldás lenne a hozzánk hasonló emberek számára, de ezzel nem csak az a baj, hogy kevés van vagy nincs is egyáltalán. Ki garantálja ugyanis a szakszerű vezetést? Ahogy te is írod, még a hivatalosan "gyógyító" végzettséggel rendelkezők között is van alkalmatlan.
Még megemlíteném, hogy én totál ellenkező típus vagyok, mint te, tehát nekem a pörgés a halálom. A munkahelyemen se legyen lehetőleg kihívás, meg hagyják, hogy csendben tegyem a dolgomat. De ettől még egy önsegítő csoportban legyen mindenféle ember, mert az egyáltalán nem zavarna, sőt.
Na de ilyen csoportokra is nagyobb az igény, mint amennyi van. Ilyenkor bizony be kell érnünk olyan emberek társaságával, akikkel értékrendünk kb. olyan közel van, mint a Nap a Holdhoz. Én azt tapasztalom, hogy ilyenkor egy a fontos: nem szabad ráerőltetnünk az érdeklődési körünket a másikra. Tudni kell hallgatni, figyelni. Meg kell tanulni az ő szemével látni a világot. A mi szemünkben apró, jelentéktelen örömeinek örülni. Egyet persze nem szabad elfelejteni: nem szabad, hogy ez az önfeladással járjon! Nem kell unos-untalan kifejezni, hogy nekünk megvan a markáns véleményünk a világ minden dolgáról, viszont időnként nyugodtan engedjünk meg néhány személyes közlést magunkról is.
Ilyen módon nem fogjuk görcsösen keresni, hogy mikor jönnek már a "hozzánk való" emberek. Illetve, ha megjelennek, akkor nem kell görcsösen beléjük kapaszkodni, nem szabad föladni a többiek társaságát.
Ha nem gond, visszaolvastam a régi beírásaidat, mert érdekel a problémád a kis faluból. Ha jól értem, nem az a gondod, hogy pletykálnak az öregasszonyok a kispadon, mint a régi "szép" időkben. Mikor az alkoholista asszonyt elintézték azzal, hogy "részeges". Inkább az a a gondod, hogy nehezen elérhető a szaksegítség.
Ezzel a budapestieket kivéve mindenki küzd az országban, nagyobb vidéki városok lakói is! Én könyvből kezdtem tanulni a kognitív önterápiát, és két-három év után volt egy olyan szerencsém, hogy találtam egy érdeklődő pszichológus hölgyet. De ez tisztára a véletlenen múlt, és nem is tartott egy évnél tovább a terápia. Azóta saját magam cipelem a problémát, egy nagyon kedves pszichiáter hölgy időnkénti segítségével.
Nem tudom eldönteni, hogy a pszichológus kevés az országban, vagy nem jól képzik őket, vagy ennyire rosszul fizetett/szervezett az egészségügyi rendszer? Talán mindegyik. Sajnos nincs OCD-s önsegélyező egyesület, amelyik tudna kampányolni, lobbizni a témában, így a társadalom se hallja a hangunkat.
Volt itt tavaly vagy tavalyelőtt egy lány, aki arról írt, hogy hirtelen rátört az érzés, hogy mi van, ha leszbikus? Pedig a barátja ott volt mellette. Remélem látta azóta a videódat!
Ha nem látta még, akkor nagyon tudom neki ajánlani!
Homoszexuális/szexuális ocd, talán még nagyobb tabutéma, mint az agresszív. Azt már kezdi elfogadni a betegségek iránt érdeklődő közönség, hogy pl. az anya, aki a gyerekére vetíti ki az agresszív gondolatokat, nem tehet róla. De a bizarr, sőt perverz szexuális gondolatok egy kőkemény tabutéma.
Gondoljunk csak arra, hogy a közvéleményben Freud szexuális elméletét, az Ödipusz-konfliktust mekkora elutasítás jellemzi az elmúlt 100 évben, napjainkig bezárólag. Hangsúlyozom a közvéleményben, ugyanis a szakma nem tulajdonít kizárólagos jelentőséget a lelki szexuális fejlődésnek.
Volt egy alternatív angol pedagógus, aki a Summerhill nevű magániskolában fogadta a gazdag, problémás csemetéket. Oldalakat szentelt annak, hogy ha tiltják, gúnyolják, elítélik a nevelők a maszturbációt, akkor micsoda károkat okoznak a gyereknek. Nos, manapság elvben már senki nem vall múlt század előtti nézeteket erről. De vajon lélekben felnőtt az emberiség a problémához? Hogyan nevelik a szülők a gyerekeket?
Kevesebb mai társadalmunkban a Hamupipőke lány vagy fiú, aki elutasítja magától az ilyen érzéseket? Aki hitványnak, rossznak érzi magát, aki nem méltó a szerelem érzésére? Rosszabb helyzetben tetszhalott állapotba, álomba merül, csak hogy ne kelljen felnőnie?
Szia, nagyon tetszik a videód. Látszik, hogy mindent tudsz a témáról, és külön öröm, hogy ez a tudás a betegség tudományos ismeretét is jelenti. Végre valaki, aki nem valami csodaszert ajánl, és főleg nem ígéri azt, hogy ez elmúlik! Félreértés ne essék, nem az van, hogy bebeszélem a betegséget magamnak vagy másoknak. Csak mióta én ezzel együtt élek (konkréten az utóbbi tíz évben), a legkiválóbb szakemberektől mindig ezt hallottam. Most már én is kezdem ezt elfogadni.
Régen sokáig reménykedtem, hogy ez majd elmúlik, mint egy hasfájás.
Ami az agresszív kényszergondolatokról mondasz, abban ott vannak a főbb ismérvek:
- hirtelen betörő gondolat
- eluralja az egyént, mintha képes lenne rá-érzés
- megelőző kényszercselekvések
Érdekességképp leírnám, hogy mikor nálam ez előjött 30 évesen, még azt se tudtam, hogy ilyen betegség létezik! Mindig attól féltem, hogy ha ismernék a gondolataimat a járókelők, valaki azt mondaná nekem az utcán: Tűnés! - mint a Bridget Jonesnak a bálon. Ti. hogy kivet magából a társadalom, mint egy értéktelent.
Sajnos, el kell mondjam, hogy az első pszichiáter, akinél voltam ezügyben, nem értette. Azt képzelte, hogy én valóban valami agresszív cselekedetre éreztem késztetést, mint pl. azok, akiknek indulat kitörési problémái vannak. Ott is hagytam sürgősen.
