Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
A fenyők titka Valamit tudnak Rólad a fenyők a hegy, az ösvény, - amit én nem tudok, - ismerősen integetnek utánad. Feketén leng árnyéka minden ágnak, a völgyeket opálos köd borítja, s a messzi út ezüstös szalag csíkja eltűnt, a fák közötti alkonyatban. Könnyű szemfedő most a rám boruló felhő, bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak. Jól rejtik titkaidat a fenyők, már sehol sem talállak.
Rámkopogott a hajnal, gyöngéden megérintett, súgott egy-két szép szót, s én félálomban követtem, még duruzsolt fülemben álmom, még pilláim mögött képek vonultak, még lüktetett bennem valami túlvilági zene, még nehezen szakadtam el a varázslattól, még félig-meddig visszahulltam az öntudatlanságba, s akkor megéreztem az új nap illatát, akkor hűs friss szelek cirógattak, akkor felcsendült egy új dallam, akkor résnyire nyílt szemem felfedezte a felszökő fényt, a valóság színes felhőit, s jó volt megéreznem az új nap csodáit...
Télvíz Hideg van. Szürke ég. Egymáshoz bújó, fázós fellegek. A Nap hivatalos ügyben tárgyalásra ment. Ülök a szobában. Két deci forró szeretetre vágyom.
A nagy csodaváros kapuja kitárva, Ketten suhanunk át utcán, tereken... Majd ránkborul, tudod, az este bűbája, Majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy, És ingerel, szédít, pihenni se hágy, Száz törtszínű fény libeg a vizes úton, Suttogva, zsibongva jő nagy sokaság, Az illatos ködben ezer kusza vágy, Az alkotás üdve is megszáll, óh, tudom, Csak te velem jöjj!"
Felelt az asszony: "Én megyek, igen! Szükséged van rám, és szeretlek, érted? Egy kis szobánk lesz az emeleten... Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet. Aztán meséket mondok halkan, lágyan, Ha kályhatűz lobog az esthomályban. Égő fejedre úgy símul kezem; Az én ujjamba' gyógyító bűbáj van, Halk zsibbadás beszédem dallamában... Te majd a terveidről fogsz nekem Suttogni csendesen."
Azt hiszed drágám, az a régi dallam elnémulhat? Többé nem énekel? Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó, Nincs hatalom, mivel ne bírna el. Kettőnk testéből két szép fa eredt. ők mindketten megjegyezték a dalt. Nem szállt tova, mint langyos fellegek, s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt. Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass! Fiaim, rátok nézek holdsugárból, s nevetek, ha köröz a réti sas. Amíg szerettek, akárhol kerestek, én ott leszek: megleltek, így ígérem, búvár vagyok, elbújtam bú elől, s nevetésem felcseng, mint egy érem. Amíg szerettek, ahányszor kerestek szólítotok, annyiszor nézek vissza, felelek is az állatok szavával, a sose múló szeretet szavával, míg érintésem könnyetek felissza.
Olyan nehéz még nélkületek élnem, nem ízlelni édeset meg keserűt. De ott leszek a házban. Láttok engem? Én szólok, ha a tücsök hegedül.
Fehér föld, szürke ég, a láthatáron narancsszín fények égtek hűvösen. Pár varjú szállt fejem felett kerengve s el nem repültek volna űzve sem.
Csak álltam szürkén, szürke ég alatt. – S egyszerre, mint gyors, villanó varázs egy kicsi szó hullott elém: karácsony, mint koldus kézbe illatos kalács.
Csodáltam. És a számon hála buggyant, nem láttam többet kósza varjakat: olyan szelíd volt, mint a gyermek álma, s olyan meleg volt, mint a nyári nap.
Fehér föld, szürke ég, a láthatáron narancsszín fények égtek hűvösen. Pár varjú szállt fejem felett kerengve s el nem repültek volna űzve sem.
Csak álltam szürkén, szürke ég alatt. – S egyszerre, mint gyors, villanó varázs egy kicsi szó hullott elém: karácsony, mint koldus kézbe illatos kalács.
Csodáltam. És a számon hála buggyant, nem láttam többet kósza varjakat: olyan szelíd volt, mint a gyermek álma, s olyan meleg volt, mint a nyári nap.
Este van, multat idéző gyóntató magány, itt ülök magamban, kicsi kékselyem bluzocskán öltögetek, ügyetlen ujjaim türelemmel próbálják kibogozni cérna és tü komplikált viszonylatát. Ha magamért sohasem sikerült, uj tudományt tanulok Tündérkém kedvéért. Kis kékselyem holmi, holt anyaga felidézi előttem növekvő formáinak eleven édességét. Villog a tü, szivem meleg lesz, már látom élénk szemeinek ragyogó mosolyát. Öltök és bontok és öltök, – ügyetlen büvész! az éjszaka hosszu. Leánykám nagy lesz és szép lesz s mi hervadó arcomhoz fájdalmasan rikoltó: a selyem ünnepelni fog, ha gyenge sziromarcához érhet. Szép lesz! Nem tudom – kinek? Nem tudom nem tudom! – de szivem meleg és békélten alázatos. Mindegy már, mi volt, s mi hiába hullt, – fecsegő multam csukódj be! Van ez olyan édes mint a szerelem…
A nyár szerelme forró és merész, de édesebb az őszi napsütés, a csókja nem éget, mint a láng, csak simogat, mint egykor jó anyánk, szívünkre mézes, enyhe csókja hull... és minden nap korábban alkonyul, korábban alkonyul!
Az ősz szerelme, mint a kósza szél, halk suttogás, majd vészes szenvedély, a fény és árny oly gyorsan változó, mint életünk, e hullámzó folyó... Még kék az ég, de máris elborul, és minden nap korábban alkonyul, korábban alkonyul!
Az ősz szerelme hervadó virág... lombdíszeit hullatja minden ág, csak hallgatom ez édes bús zenét: a búcsúzó madarak énekét... Csak hallgatom, és szívem elszorul: jaj, minden nap korábban alkonyul, korábban alkonyul!
A nyár szerelme forró és merész, de édesebb az őszi napsütés, a csókja nem éget, mint a láng, csak simogat, mint egykor jó anyánk, szívünkre mézes, enyhe csókja hull... és minden nap korábban alkonyul, korábban alkonyul!
Az ősz szerelme, mint a kósza szél, halk suttogás, majd vészes szenvedély, a fény és árny oly gyorsan változó, mint életünk, e hullámzó folyó... Még kék az ég, de máris elborul, és minden nap korábban alkonyul, korábban alkonyul!
Az ősz szerelme hervadó virág... lombdíszeit hullatja minden ág, csak hallgatom ez édes bús zenét: a búcsúzó madarak énekét... Csak hallgatom, és szívem elszorul: jaj, minden nap korábban alkonyul, korábban alkonyul!
A fák alatt, közel a házhoz Így szólt a férfi asszonyához: Tudd meg, te vagy az életem, Te vagy a sóm, a kenyerem. Hűs hajnalom, munkás napom, Hazavezérlő csillagom: Tövisek között áfonya!
Ha nem lennél, engem ki várna?
Te vagy a lelkem téli álma, De Ő ...a tavasz mámora!
Mértani testek a házak. Belakott idomok, téridomok. Plusz macskák, a kutyák, egerek, svábbogarak, papagájok, pintyek, pitonok. Fáradt embereken pattog a szikra. Fonák műsor, műanyag – és műsorozatba lövés dosztig. Most beleélem magamat. Toleráns, érző nő vagyok; álmok közelében ülő, mondvacsinált, toleráns polgár. Míg fedelem véd, falaim szigetelnek, gyepem is befelé nő – és zöld a fülem. Senki se tudja, hogy így élek az élőkkel, hogy versben keresem kulcsaimat. Kinyitok, zárok – meg kinyitok, zárok. Ronda szokás. Mindig csak felemás érvek közt lélegzem, felemás levegőt.
Én csak a szirénákat hallgatom már napok óta az utcazajban. Számolhatnám tűnő konvojukat, de nincs távolság, mit bejárhatna a szív és elme - nincs pontos adat, hol ölel az igazság kegyelme, s meddig feszíthető meg a hit.
Én csak véres fotókon tűnődöm, s bennük a jelent látom. Láttatják velem. Még sincs, aki választ adna: hová rejthetne ennyi félelem. Kenyérért dolgozom, és az ágyam tehermentes falak között altat, de ismerem, mit jelent a nincs.
Mulandóságát jelzi a béke, pedig csendjébe beleszülettem. Már egymásnak dőlt a világ összes görbetükre, s torzított mind, ki még benne igaznak vallhatná magát. Üvöltünk csorda-százezrekre,
s hangunkban szirénák dúlt félelme jelzi, hogy az egész csak árulás: bábok vagyunk a világ színpadán. Röhögve hullajtják rongy-fejünket sáros rögökre, s befogad a föld, bárhol is lel testünk új hazát.
minden amit elhagysz csak fénykép marad kimerevített színes homályos kép furcsa alakok a háttérben kék tenger szerte- fröcskölve mint szódavíz átloccsan a bokádon szétfolyik a köveken a szíveken lelkek albumjai telnek sokasodik a bejárt föld és vidék történetek játszódnak kinyitott tenyereden arcok tükörképek
Csöndesen szeretlek. Magamban. Nem, mint a csitrik, Kik még világba kiáltják Szívük határtalan örömét.
Az én szerelmem csak Benned élve láttatja az erejét. Álmodban szeretlek, Nézve vonásaid jól ismert rajzait,
Mit rejthetnek vajon még El nem mondott, éjben rejlő álmaid? Szeretlek ébredőn, morcosan, Szeretlek frissen és szakállas-kócosan. És szeretlek téged munkába indulón, Sietve adott csókoddal a számon, S szeretem, ahogy tested nyomát Elsimíthatom az összekuszált ágyon. Én csöndesen szeretlek, Csak annyira, hogyha múlna, Majd nekem is fájjon.......
