Az egyetemes kora újkor hadtörténete. Európai és Európán kívüli, szárazföldi és tengeri. A magyar hadtörténetről már van elég topik, úgyhogy ha nem közvetlenül kapcsolódik, akkor OFF:)
javuló tendenciát mutatsz;)
még írj kicsikét a lovas számszeríjjászok és a tűzfegyverek problematikájáról és akkor vendégen vagy egy sörre vagy bambira :)
A kézi lőfegyver nem szorítja ki kapásból az íjászokat, hanem sokáig (jellemzően XV. század dereke, második fele, ill. XVI. század első évtizedei) párhuzamosan használják őket. Részben amiatt, mert
1. lőporgyártás költségét (salétrom problematikája) a XV. század első felében sikerült lenyomni.
2. lőpor minőségében a XV. század derekán volt egy komoly előrelépés.
Így a kezdeti kézi lőfegyverek olyan mennyiségben nem álltak rendelkezésre, hogy íjat (longbow, crossbow) kiszorítsák.
Másrészt a XV. századi kézi lőfegyverek hatásos lőtávolságuk kisebb volt, mint az íjaknak, így pl. lovagi roham ellen sokkal hasnzosabb volt az íjászok alkalmazása messziről. De a lovagi páncél változásait a kézi lőfegyverek jobban tudták ellensúlyozni és míg jó pár lovagi páncélt (technikai változások itt is.) az íjász nem tudott bizonyos távolságon túl átlőni, addig ezen a téren a kézi lőfegyver sokkal hatékonyabb volt. Így közeli távolságokról a lövésztől jobban féltek a lovagok, mint az íjásztól. De az íjász nagyobb tűzgyorsaságot tudott fenntartani és pontosabb volt.
(Mellékesen jegyzem meg: erre a problematikára a megoldás a XVI. század folyamán alakul ki, amikor mélységben alkalmazzák az arkabúzosokat/muskétásokat és így igyekeznek állandó tűzhengert fenntartani. (kontramars - Nassaui Mórichoz kötik, de már korábban alkalmazták, jellemzően a spanyol gyalogság.)
A kézi lőfegyver mérete sem mindegy, hogy mekkora, hiszen mezei ütközetben egy bizonyos súlyon túl nem alkalmas. Az első kézi lőfegyverek valójában a várfalról leemelt szakállas puskák voltak. Ezért létezik a XV. századból az arkabúzos fogalma. (Az arkabúz a szakállaspuska német fogalom eltorzulása).
XV. századi harcokban van jó pár példa arra, amikor kézi lőfegyver vs. íjász összecsapásokban egyik fél győz, a másik meg veszít. (mindkét irányba.)
Sőt, a XV. század végén, XVI. század elején harcoló gyalogos egységekben (történelmileg leginkább az Itáliában harcoló spanyol gyalogság nyújta a klasszikus példát.) egyszere voltak kézi tűzfegyveresek (ún. espingarderos) és számszeríjászok (ballesteros). mindkettőt előszeretettel alkalmazták.
Summa summarum: a több mint 100 évig egymást kiegészítő és nem egymást lecserélő technológiákról beszélünk. A kézi lőfegyvereseket először teljesen azonos taktikai felfogásban alkalmazták, mint az íjászokat. Ez egy szerves és lassú fejlődés, ami 100-150 évig tartott, amire kialakultak a modern értelemben vett "lövészegységek" és a kézi lőfegyver olcsóssága, a technológia kiforrottsága okán fölénybe kerültek az íjjal szemben.
A lemezvértek elég hamar el is tűntek, így aztán később a nyilak is fogták volna a katonákat. Persze ez egy evolúció, ahol visszalépni ritkán szokás.
Mindenesetre, ha az íjászokat a muskétásokkal szembeállították volna, és csak távolsági harc folyik köztük szerintem, az íjászok nyertek, volna de itt már túl sok a "ha", és bizonyos körülményeket kizártam.
Nyilvánvaló, hogy a lőfegyverrel felfegyverzett csapatok voltak a jobbak minden körülményt figyelembe véve, hiszen máskülönben nem alakult volna úgy, ahogy alakult. Csak nem értettem, hogy miért történt ez, mert én kizárólag technikai értelemben néztem.
"Nagyon olcsón és nagyon gyorsan lehetett nagylétszámú csapatokat felállítani belőlük. Nem igényelt hosszas kiképzést és gyakorlást, mint az íjászat."
Azonban mivel ezt a kinyilatkoztatásodat én nem fogadtam el teljes egészében és beszélgetni próbáltam róla, ezért te elkezdted az ekézést.
Egyébként igenis elfogadtam például, hogy "nem igényelt hosszas kiképzést, mint az íjászat", csak én továbbgondolkodtam. Magyarul nem söpörtem le semmit, az arrogancia meg ezek után nem hiszem, hogy rám vonatkozik. Szerintem arrogáns az, aki elvárja hogy azonnal teljes egészében tényként kezeljék azt, amit állít.
Tévedés. Az íjász bármilyen jó is volt egyéni képzettség terén, egyrészt a fegyvere elavult (nem volt elég hatékony a lemezvértek ellen), drága lett, másrészt nagyon szűk volt az utánpótlás. Nem lehetett pótolni a veszteséget és a létszám is nagyon kicsi volt.
A számszeríjász már jobb, de ő sem elég jó, ha arkebúzosból olcsóbban lehet embert szerezni. A hadviselés pedig már akkoriban is a pénz körül forgott. Nem egy összecsapás, hanem a hadjárat és a háború számít. Az íjászoknak semmi esélyük nem lett volna egy hadjáratban, vagy háborúban. Néhány csata és elfogynak, utánpótlás meg nincsen.
Nem vitatom, hogy olcsóbb volt a puska használata, de ha én egy nagy hódító lennék, vagy akár csak az országomat akarnám megvédeni, akkor nem sajnálnám rá az energiát, ahogy azt korábban sem tették.
De szerinted egy képzett íjász seregnek nem lett volna-e esélye a muskétások ellen.
Mondjuk miközben ezen gondolkodtam, lehet hogy megtaláltam a magyarázatot, ugyanis az íjászok közelharcban nem voltak jók, mivel az íjásztudomány megtanulása minden energiát és időt lekötött. Ezzel szemben a puskát az egyébként közelharcban képzett emberek kezébe adhatták, ezért is nem volt később többféle gyalogság. Vagyis egy muskétákkal felszerelt gyalogság valószínűleg lerohanta volna az íjászokat.
Itt viszont ha tovább gondolom, megint előtérbe kerülnek a számszeríjak, amelyek mégis pontosabbak és jobb tűzgyorsasággal rendelkeznek, mint a puskák, sőt egy időben ezek is fel voltak szerelve közelharci alaktrészekkel.
Az íjat szerintem nem kell különösebben magyarázni. Annak mesteri használatához hosszú évek gyakorlata szükséges, nem véletlen, hogy meditációs célra is használják.
A számszeríjban és a kézi tűzfegyverben sok közös vonás van viszont. Mindkettő lehetővé teszi, hogy viszonylag gyorsan, szinte bármilyen fizikumú ember használhassa hatásosan őket, gyakorlatilag bármely ellenféllel szemben.
A számszeríj gondolom egyre inkább alulmaradt a versenyben, mert bonyolultabb és drágább volt a gyártása. A nyilakat tollazni kellett, a vesszőt megfelelően faragni, a hegyeket sem készíthette akárki. Ezzel szemben a lőpor egyre olcsóbbá vált, amint egyre többet gyártottak belőle, a katonák pedig maguk is önthették az ólmot a táborban. A fegyverek pedig olcsó, egyszerű tömegcikkek voltak. (A katonai változatok.)
Na de ha háborúról van szó, akkor arra mindig nagy gondot fordítottak, tehát a kiképzés nem lehetett akadály. Egyébként nem hiszem, hogy sokkal könnyebb volt a lőfegyverekkel lőni, mint íjjal, a számszeríjnál meg biztosan nem, főleg ha a pontosságot is figyelembevesszük.
Nem vagyok fegyverszakértő és történész sem, de érdekel mindkét téma. A kézi lőfegyverek hogyan szorították ki az íjakat és a számszeríjakat? Azt tudom, hogy a páncélosok ellen hatékonyabb volt az íjnál, de nem tudom a számszeríjnál is hatásosabb volt-e, viszont lassabb. Tudom, hogy ez egy hosszúevolúciós folyamat volt, de a tűzgyorsaság olyan gyenge volt évszázadokon keresztül, hogy érthetetlen számomra, hogy hogyan lehetett életképes. Még a XIX- század első felében is percenként csak egyszer tudtak lőni, ráadásul pontatlanul. Például egy waterlooi csatában miért volt jobb fegyver a puska, az íjnál, vagy számszeríjnál?
Ezzel kapcsolatban most olvastam Andrew Hessnél (Forgotten Frontier), hogy a marokkói expedíció tagjai között a spanyol volt a közlekedőnyelv. :-)
Mintegy 9000 tevével indult a vállalkozás, ami a mintegy 1500 mérföldes, 135 napig tartó embertelen távot egyes vélemények szerint az állomány felének elvesztésével tudta le.
Hess az ibero-marokkói térséget egyfajta egységnek veszi, amit véglegesen csak a moriszkók kiűzése oszt föl elzárva egymástól a keresztény Ibériai-félszigetet és Észak-Afrikát, ezzel betetőzve a reconquistát.
A Szaadi dinasztia egyébként Erdély uraihoz hasonlatosan igyekezett lavírozni egyrészről a spanyol-portugál fél, másrészt pedig az oszmánok (Algíri beglerbég) vigyázó tekintete mellett. Spanyolországi eredetű muszlim fegyveresek pedig mind a marokkói, mind a velük ellenséges oszmán seregekben harcoltak, sőt volt példa arra is, hogy a marokkóiakat eláruló, s az oszmánokhoz pártoló spanyolországi muszlimok átállása okozott nagy vereséget.
I. A. A. Thompson a Háború és Béke hatása XVII. századi Spanyolország kormányzatára és társadalmára c. írásában ennek alapvetően ellent mond. Szerinte Nem csak a korlátozott intenzitású küzdelmet vívó Anglia, illetve az erőforrásokat kívülről biztosító Hollandia és Svédország, hanem az elhúzódó, akutt háborúskodást folytató Spanyolország is képes volt az alkotmányosság komoly szintjének a megőrzésére, noha a demográfiai és gazdasági alap folyamatos romlása mellett került sor a hadviselés erőfeszítéseinek a növekedésére.
A költségeket természetesen nagyban növelte a tüzérséghez kapcsolódó komplex (pénzügyi) igazgatási szervezet fönntarásának szükségessége is. Az arzenálokban alkalmazott állandó személyzet (tűzmesterek, ágyúszekerészek stb.) mellett lőporgyártó üzemeket is folyamatosan működtetni kellett több helyütt. (Sully például Észak-Franciaországban több ilyet is létrehozatott, délen pedig egyet Marseilles-ban.) Az így létrehozott üzemek aztán olyan sikeresek lettek, hogy exportra is termeltek, például a hollandok is vásároltak tőlük. Röviden: a tüzérség komplex szervezeti-igazgatási-pénzügyi feltételrendszere az uralkodói centralizációt nagymértékben segítette elő. Még a korona legnagyobb hűbéresei sem engedhették meg maguknak, hogy autark módon birtokolják a tüzérséghez kapcsolódó képességeket.
A tüzérség monopolizálását a magánkézben lévő belső erődök/nemesi kastélyok rombolása kísérte. A jelentősebb városok mellé a korona citadellákat épített királyi helyőrséggel megrakva. Az ország belső területeinek erődöktől való megfosztása a francia vallásháborúk elhúzódó gerillaharcos jellegére adott válasz. Ugyanakkor az ország külső határai mentén korszerű, nagy erődök épültek, melyek a védelem nyilvánvaló célja mellett a külső hatalmak beavatkozását voltak hivatva megakadályozni. Így a belső elégedetlenkedők ellenállási képessége csökkent, ugyanakkor a külső támogatáshoz jutásuk is megnehezült.
Most volt a győri csata évfordulója. Elég sok értelmezése van a csatának, de annyi bizonyos hogy a napóleoni háborúk egyetlen magyar földön megvívott, jelentős ütközete.
Köszönöm, ez valóban sokkal szabatosabban fejezi ki a komplex társadalmi kontextust.
Mindazonáltal itt a fórumon nem tudom javítani, mint ahogy az elgépelések, apróbb magyartalanságok is benne maradnak, nem beszélve a hiányzó lábjegyzetekről. A saját változatot mindenesetere javítom.
Guy Rowlands a Katonai hatalom monopolizálása Franciaországban 1515-1715 c. tanulmánya taglalja a tüzérség kiemelkedő szerepét ebben a folyamatban. Sully és IV. Henrik a magánkézben lévő ágyúk részben elkobzásával, részben újraosztásával megfosztotta a magánosokat a tüzérségi eszközöktől, miközben a korona rendkívül költséges központi tábori tüzérséget hozott létre, ami a párizsi arzenálban összpontosulva a potenciális fölkelők számára hozzáférhetetlen helyen volt.
Bouillon hercegének lázadása is azonnal véget ért, amint a királyi trén megérkezett.
A katonai rendek másfajta intézményi modellt jelentettek. A hatalmuk delén, mint a La Regle du Temple (Templomos Rend) biztosították, hogy ezek szigorúan szabályozott és képzett állandó erők legyenek74, és John Walker úgy véli, a 3. fejezetben, hogy (legalábbis elméletben) olyan megfelelő forrásokkal ellátott állandó erők voltak, amelyeket arisztokrata emberanyag és nyugat-európai, jövedelemtermelő birtokrendszer táplált.75 De „állandó hadseregnek", a katonai rendek szánalmasan kicsik voltak (A rodoszi helyőrség az 1480-as ostrom idején nem több mint néhány száz johannita, a Német Lovagrend csak mintegy 1200 testvérrel bírt Livóniában és Poroszországban a korai tizenötödik században.)76 Az igazi állandó hadseregek megjelenéséhez több tizenötödik századi európai állam fejlesztéseire szükséges összpontosítani.77 Mint az ordonnance csapatok Franciaországban nyújtott modellje az 1470-es években, Merész Károly burgund herceg saját hadseregreformja, valamint állandó erőket Kasztíliában is találhatunk a XV. század legvégén. A főbb itáliai államok is létrehoztak „állandó, jól képzett, lojális seregeket” a XV. század folyamán. (Sőt Philippe de Commynes szerint VII. Károly hadseregreformját is erősen befolyásolták az itáliai katonai struktúrák.) Ezen erők, a condottierik csapatai az állam közvetlen fizetésében álló egyes katonákkal együtt, az itáliai államok bevételeinek mintegy felét emésztették föl.78
Az állandó hadsereg nem volt kizárólagosan nyugati jelenség. Ha a Magyar Királyságra tekintünk, a kereszténységnek az oszmán előnyomulással szembeni védőbástyájára a XV. században, akkor azt találhatjuk, hogy Corvin Mátyás kulturális reneszánszát az állandó haderő megszervezése kísérte. Mátyás zsoldosait egy sor közép- és kelet-európai nép közül toborozta, és seregének hatékonysága az egymást kiegészítő katonai képességekből fakadó szinergiákon alapult. A haderőt elég bizonytalanul finanszírozták a meglévő adók, sokkal szigorúbb adminisztráció és rendkívüli adók (subsidia) egyfajta kombinációjával. Az utóbbit majd minden évben kivetették, amint az országgyűlés jogainak megerősítése megtörtént.79 Miként Franciaországban, Mátyás hadserege is a rettentő katonai kihívásra született válasz, de szemben Franciaországgal, a határháborúk nyomása közel állandó, illetve a pénzügyi teher megnyomorító volt. Különösen mivel a zsoldos hadsereget elsősorban a morvaországi, csehországi, sziléziai és ausztriai háborúkban vetették be, olyan háborúkban, amiknek a célja az adóalap növelését célul tűző hódítás volt, annak érdekében, hogy végül döntő oszmánellenes hadjáratot lehessen indítani. (Ezen nagystratégia 1490-et, Mátyás halálát követően az állandó sereggel együtt összeomlott.)
Erasmus harcos pacifizmusa, amit Howell A. Lloyd a 7. fejezetben taglal, a koraújkori hadviselés változó természetére adott reakcióként értelmezhető. Azaz a növekvő mérete, a nyilvánvaló brutalitása ezeknek a háborúknak megkérdőjelezi az „igazságos háború” melletti, a korban szokásos érveket. Ugyanakkor talán észrevehetünk még egy párhuzamot a későközépkori és a koraújkori Európa feltételei között itt, amint Peter Heath a Gowerről és Erasmusról szóló fejezetében megjegyzi, hogy még az udvari körökben is, az angolok XIV. század végi hadi tapasztalatai alapján, az Erasmusnak a „katonai forradalom” sokkjára adott válaszához hasonló érzelmi fordulatra kerülhetett sor. Nos tehát, még ha a háború természetének változását érzékelő perspektívából tekintjük is, a koraújkori időszakra jellemző sajátos fejleménynek, azaz a kor hadviselésének változó természetére adott különleges válasznak, mostantól úgy tűnhet, hogy ennek a folyamatnak is története van, ami a XIV. századra nyúlik vissza, ha nem még korábbra.
Az eddigiekből levonható konklúzió alapján úgy tűnhet, hogy a fő újítások, amiket a „katonai forradalom” magjának szokás tekinteni az európai történelem koraújkori időszakában, voltaképpen nem is annyira új, ha a középkor irányából közelítjük. A gyalogság harctéri dominanciára emelkedése inkább folyamatos, semmint forradalmi változás következménye, és legalább a XIV. századig visszakövethető, sőt a tűzfegyverek bevezetése is kevés újdonságot jelentett, illetve a harceljárásokat is kevésbé változtatta meg, mint korábban vélték. Még az ostromlás esetében is ez a helyzet, ahol a tüzérség révén hozott átalakulás rövid életűnek bizonyult, a tüzérségi tűznek ellenálló erődtervek kifejlesztése miatt. A hosszú ostromok újfent gyakorivá váltak, és az ostromok sikere, vagy kudarca döntötte el a hadjáratok sorsát, nem annyira a szabályos ütközeteké, hasonlóan, mint a középkorban. Még a koraújkori hadseregek méretének jelentős növekedéséből fakadó fiskális nyomás esetében is a feltételezett következmények, azaz az állam természetére gyakorolt hatás, vagyis a centralizáció és az abszolutizmus, egyáltalán nem volt annyira elkerülhetetlen, miként gyakran állítják. J. L. Price fejezetének fő érve, hogy a Holland Köztársaság képesnek bizonyult modern háborút vívni a „középkori” politikai intézményekkel is.
A néhány tudós által azonosított koraújkori katonai forradalmat tehát szükséges a majdnem hasonlóan radikális későközépkori változások kontextusába helyezni, nem is említve a nagyon változatos katonai tapasztalatokat, amik a középkor egészét jellemzik. A katonai forradalom által lefedett időszakot következésképp jelentősen ki kell terjeszteni visszafelé a későközépkor századaiba. Azonban egy ilyen változtatás fölveti a kérdést, vajon az átalakulásra, ami ilyen hosszú időszak alatt zajlik, talán a XIV. század elejétől a XVIII. század végéig, használható-e egyáltalán a forradalom kifejezés?
Ez a cikk a The Medieval Military Revolution: State, Society and Military Change in Medieval and Early Modern Society, szerkesztette Andrew Ayton és J.L. Price (I.B. Tauris, 1998) bevezetője.
A kötet kilenc további esszét tartalmaz, mégpedig:
J.J.N. Palmer, The Conqueror's Footprints in Domesday Book
Barbara English, Towns, Mottes and Ring-Works of the Conquest
John Walker, Alms for the Holy Land: The English Templars and their Patrons
Andrew Ayton, Knights, Esquires and Military Service: The Evidence of the Armorial Cases before the Court of Chivalry
D.M. Palliser, Town Defences in Medieval England and Wales
Peter Heath, War and Peace in the Works of Erasmus: a Medieval Perspective
Howell A. Lloyd, Josse Chichtove and the Just War
R.W. Ambler, 'Wise and Experimented': Sir William Pelham, Elizabethan Soldier and Landlord, c.1560-87
J.L. Price, A State Dedicated to War? The Dutch Republic in the Seventeenth Century
További információért látogassa meg az I. B. Tauris honlapot.
Ezen anyag az I.B. Tauris 1989 tulajdona, és itt az engedélyükkel szerepel. Az I.B. Tauris anyagokat személyes használatra le szabad tölteni és egyetlen példányban nyomtathatóak.
I.B. Tauris anyagok engedély nélküli sokszorosítása tilos.
Ez az időszak még nem volt tanúja az igazi állandó hadsereg megszületésének, de ez nem Anglia katonai téren való elmaradottsága miatt volt, hisz a saját „katonai forradalmát” a tizennegyedik század derekának évtizedei alatt tapasztalta meg.61 Egyéb dolgok mellett ez a fejlődés magában foglalta az olyan szerződéses seregeket is, amelyeket magánúton az arisztokraták kíséretéből toboroztak, hogy királyi zsoldban meghatározott ideig szolgáljanak. A háborús erőfeszítések „privatizációjának” ezen mértéke az ellenőrzés lehetséges problémáinak az ügyét vetette föl, de a szigorú „szemle és vizsgálat” biztosítani igyekezett, hogy az állomány száma és a felszerelés színvonala megmaradjon. A korona szabályzatokat bocsátott ki, hogy rendezze a hadsereg harctéri vezetését. (Az első fönnmaradt változat 1385-re datálódik.) Továbbá a hadbíróságok, a Court of Chivalry és az egyes seregek időszakos hatáskörű bíróságainak feladata volt a viták és fegyelmi ügyek rendezése, amik a hadjáratok során keletkeztek. Talán legfigyelemreméltóbb, hogy ezen bíróságok biztosították a címerhasználattal kapcsolatos viták szabályszerű rendezését. Például az Andrew Ayton által a 4. fejezetben tárgyaltak, amelyek II. Richárd 1385-ös skóciai hadjárata alatt robbantak ki. Az ilyen vitás ügyek egyre gyakoribbá váltak, amint a szerződéses seregek a királyság valamennyi szegletéből toborozták az állományukat, illetve a címerhasználat növekvő méreteket öltött a lovagi rang alatti státuszúak körében is. Miközben a lovagias lovagság kultusza a nemesi címert hordó közösség valamennyi tagját féltékennyé tette a saját címeres identitására és érzékennyé mások túlkapásaira.
Az angol szerződéses seregek a XIV. században, hatalmuk csúcsán az arisztokraták kíséretének lovas lovagjaiból és íjászokból álltak. Gyorsan mozogtak és taktikailag jártasak voltak, ha csatára került sor. Teljességgel megfeleltek a chevauchée-n alapuló stratégiának. Ugyanakkor kevésbé voltak alkalmasak hosszabb megszállást igénylő stratégiai elköteleződésre. A „szerződéses szolgálat rendszerét” (Indenturesystem) kellett alkalmazni, hogy a katonaság hódítási és megszállási igényét a Lancasteri Normandiában ki lehessen elégíteni.62 Ez érhető tetten az 1439-es parlamenti törvényhozásban például, ami a dezertálást nem egyszerűen a vezérrel kötött magánjogi szerződés megszegésének tekintette, hanem a komolyabb közjogi kötelezettségének. Sem Normandia és a pays de conquête, sem Calais és az északi, skóciai határvidékek állandó helyőrségi igényei nem vezettek azonban az állandó hadsereg angliai felállításához. IV. Edward 1475-ös Franciaországba vezetett erői nagyon hasonlatosan szerveződtek és rekrutálódtak, mint a XIV. századi szerződéses seregek. Az angol hadseregek az 1540-es évekig az arisztokrata kíséreteken alapultak.63
A Francia Királyság tapasztalataira térve, itt is szembeötlő, hogy a XIII. század vége a háború költségeinek és méretének az eszkalációját mutatta. Államként „melynek küzdőképessége jelentős mértékben az általános igazgatási fejlődéséből növekedett” a viszonylag békés XIII. században, megfeszítette az izmait.64 J.R. Strayer bemutatta, hogy IV. Fülöp ugyanolyan sokat költött az 1294-1303-as angol-francia háborúban, mint I. Edward.65 Mégis, Angliával összevetve, a francia korona háborús finanszírozása „eltérő, rozogább, ad hoc karaktert mutat.” Csak a Poitiers-t (1356) követő évtizedben kezdenek kialakulni a koraújkori Franciaország adói, illetve kezdik őket rendszeresen kivetni: aides, gabelle és fouage (később tailles).66A Százéves Háború olyan örvénybe rántotta Franciaország Valois királyait, akiket amúgy is gyengített a tartományi partikularizmus, amiben a királyság szerte-szét szakadt a chevauchée-k, az angolok területi nyereségei és megnyert csatái miatt, illetve időnként polgárháború és a zsoldosok fosztogatásai miatt.67 Ebből a rendkívül súlyos helyzetből emelkedett ki a megújított királyi sereg több fokozatban, ami végül VII. Károly alatti alakjában aratott döntő győzelmet az angolok fölött 1449-53 során, illetve ami a század utolsó évtizedeiben állandó hadsereggé vált.68 A körülmények ismeretében aligha meglepő, hogy Franciaország későközépkori „katonai forradalma” jóval előrébb jutott, mint Angliáé. Miként az sem, hogy Franciaországot az abszolutizmus útjára állította, hiszen a Százéves Háború nem a rendi gyűlésekhez, hanem az erős uralkodóhoz hagyott „érzelmi kötődést” a franciákban. Angliában viszont a király háborúi a későközépkor folyamán a parlamentet erősítették. A korona pénzügyi szükségletei biztosították, hogy a közrendek, - kiknek tagjai a megyei és városi közösségek képviselői a királyi adóztatás jóváhagyásának teljeskörű jogosítványaival fölruházva - aktív és lényegi elemmé váljanak. (A Százéves Háború alatt tartott parlamentek több, mint nyolcvan százaléka érintett adómegadási ügyeket.) „A parlamenti engedély nem volt igazi akadály a háború ideje alatti folyamatos adóztatás során (katonai szükséghelyzet idején puszta „ügyrendi” kérdés volt), de ténylegesen az alattvalókkal való párbeszédre kényszerítette a koronát a kölcsönös politikai kötelezettségekről.”69 Ezzel szemben Franciaországban soha nem alakult ki ilyen jellegű nemzetgyűlés, és a tartományi, illetve általános rendi gyűlések tarkasága sosem vált képessé ellenőrizni a királyi pénzügyi autoritást.70 Nem csoda, hogy az állandó hadsereg finanszírozására a taille háromszorosára nőtt 1470-1484 között, mialatt Angliában a parlament jelentős szerepet játszott abban a folyamatban, hogy a közvetlen és közvetett adóztatásból származó bevételek csökkentek a XIV. század végén és a XV. században. A csökkenés rámutat „az állam képtelenségére, hogy alkalmazkodjék az új gazdasági feltételekhez” illetve „a politikai közösség fizetési hajlandóságának a csökkenésére.”71
Mennyiben tekinthető a középkor utolsó évszázadának megkülönböztető jellegzetességének az állandó hadseregek fejlődése? Némely állam, mint Anglia is, ellenállt a szerződéses hadsereg állandó hadsereggé alakításának. Mások pedig a krízishelyzetekben mozgósított, erős testalkatú férfiak fizetés nélküli katonai kötelezettségére hagyatkoztak továbbra is. (mint Skócia, Moldva vagy Havasalföld)72 Azután voltak ugyebár „állandó” erők a XV. század előtt is már. Hosszú szolgálati idejű helyőrségek és a királyok, illetve mágnások katonai udvartartásai általánosan elterjedtek voltak. Ugyancsak a szabad csapatok, amikből V. és VII. Károly a megreformált seregeiknek az emberanyagát merítették, joggal írhatók le úgy, mint „eleve miniatűr állandó seregként szemlélhető autonóm, fegyveres társaságok, belsőleg jól szervezettek, amelyek saját vezető testületekkel, pénztárral és titkárságokkal rendelkeznek.”73
De továbbél egyfajta mentalitás, ami összeköti az olyan hőstetteket, mint Sir Richard de Baskerville 1360-as párizsi vitézi tette, ahogy a veterán Sir Thomas Gray katonai emlékirataiban visszaemlékezett rá,43 és a tizenéves John Evans századoséi a Krími háború és az indiai lázadás során, ahogy a devoni Chagford egyházközség emléktáblája megemlékezik róla.44 A harcosréteg középkori ideája, amiben az egyéni dicsőség üldözése nagy szerepet játszott, messze továbbélt azután is, hogy a koraújkori katonai forradalom átalakította a harcmezőn száma szerint is jelentős arisztokrata harcost katonatisztté. A katonáskodás, ami korábban a világi földbirtokos réteg spirituális létoka volt, úri hivatássá lett.
A koraújkori katonai forradalom hadviselési vízválasztója nem a gyalogságnak a harctéren betöltött prominens szerepén nyugszik, hanem csak a harcban résztvevők puszta számán. A nehézlovas katonát elsöpörték a számok, a legfőbb változás a hadseregek méretében következett be. A XIV-XV. században fölállított legnagyobb hadseregek sem voltak nagyobbak pártízezer fősnél. A középkor legnagyobb angol királyi serege valószínűleg az I. Edward 1298-as falkirki hadjáratára fölállított sereg volt, talán 3000 nehézlovas és több, mint 25 700 gyalogos.45 Amint azonban az angol-skót háborúk esetlen és fegyelmezetlen gyalogos seregeivel fölhagytak, nagyon kevés angol mezei sereg haladta meg a tízezer főt. A tulajdonképpeni chevauchée-ktöbbsége a XIV. században feleekkora seregekkel zajlott.46 J.R. Strayer kétségbe vonta, hogy Franciaország királya, IV. Fülöp valaha is rendelkezett volna „30 000 embernél többel egy hadszíntéren.”47 Miközben a fönnmaradt fizetési jegyzékek szerint 1340. szeptemberében IV. Fülöpnek Észak- és Délnyugat-Franciaországban együttesen 28 000 nehézlovasa és 16 700 gyalogos katonája volt. A nagyon különböző módon összeállított állandó francia hadsereg a kései XV. században sem számlált többet 20-25 ezer harcosnál!48 Milánó és Velence állandó békebeli hadseregei méretükben 10 000 és 20 000 fő fölöttig váltakoztak, bár nem volt lehetetlen, hogy nagyobb létszámot mozgósítsanak.49 1486-ban Hunyadi Mátyás Magyarország királyának állandó serege a bécsi seregszemlén 28 000 főt számlált, aminek kétharmada volt lovasság.50 Ezek voltak a legnagyobb seregek, amiket a későközépkori európai államok képesek voltak kiállítani. A legtöbbje összességében ennél kisebb skálán mozogva, néhány ezer főből állt.51 Csak a későközépkori hatalmas oszmán seregek (Például az 1456-ban Nándorfehérvárt ostromló 100 000-es.) versenyezhettek méretüket tekintve a koraújkori Európa nagyhatalmainak állandó seregeivel. A szultán katonai hatalmával összevetve, a keresztesek expedíciós erői gyakran nagyon kicsik voltak. Például Savoyai Amádé gróf 1366. augusztusában mindössze 3-4000 fős sereggel vette be Gallipoli erődjét.52
Ha a koraújkor a hadseregek nagymértékű növekedését tanúsította, akkor a háború költségeinek is korábban példátlan szintet kellett elérnie. Noha ez nem tagadható, mégis be kell ismerni, hogy a későközépkor is megtapasztalt elhúzódó és igen költséges háborúkat. Európa államainak zömében mélyreható változások érték a későközépkori katonai intézményeket: úgymint a kötelezettségek változatos formáin alapuló fizetetlen katonai szolgáltatások eltűnése, illetve a teljes egészében fizetett hadseregek fölemelkedése. Miként Bernard Guenee találóan megfogalmazta: „a feudális hadsereg és az állandó hadsereg kora között, a XIV.-XV. században volt a szerződéses hadsereg kora.”53 Szokássá vált a XIII. század végét egy új kor hajnalának tekinteni54, amikor is nagyszabású, nagyratörő háborúkhoz fizetett hadseregeket toboroztak, s ezáltal a költségek felszöktek korábban nem tapasztal szintekre, újszerű intézményes és fiskális fejlődést sarkallva.
Még vitatott, hogy a késő XIII. század mennyiben tekinthető vízválasztónak az európai hadviselésben. A fizetett katonai szolgálat biztosan nem volt új jelenség. Angliában a XI-XII. században rendszeresen alkalmaztak zsoldosokat.55 Következésképp nem csoda, ha úgy találjuk, hogy az I. Richárd és János uralma alatt vívott háborúk valójában igen költségesek voltak. Talán ezért úgy kellene elővezetnünk a költséges háborúskodás XIII. század végi „új korát”, mint „visszatérést a kiadások korábbi szintjéhez.”56 Az 1290-es évek monumentális háborúi a kortársak számára bizonyára kidomborodtak, amint III. Henrik uralmának viszonylagos békéjével vetették egybe. A modern történész számára viszont az teszi ezt az évtizedet, mint a háború új korszakát oly jelentőssé, hogy az ezt követő másfél évszázadban alig volt lanyhulás. I. Edward sokoldalú katonai műveletei 1294-98 között 750 000 fontba kerültek, míg unokája, III. Edward oly erőteljesen költekezett a Százéves Háború korai éveiben (400 000 fontot 1337-40 között), hogy a kormányzata pénzügyi káoszba zuhant, és romlásba döntötte a számára hadikölcsönöket nyújtó Bardi és Peruzzi firenzei kereskedő bankárokat.57 A háború különösen intenzív 1369-1380 közötti szakasza, ami döntő csata nélkül zajlott, és a korábbi franciaországi területi nyereség javának az elveszítését eredményezte, több, mint egymillió fontjába került az angol kormányzatnak.58 Mivel az angol korona „rendes” jövedelmei a késő XIII. században kevesebb, mint évi 30 000 fontot mutattak, az ilyen nagyratörő és költséges hadakozás csak „rendkívüli” fiskális eszközökkel volt fedezhető, úgymint a világiak és az egyháziak közvetlen adóztatása, segélypénzek és közvetett adóztatás, elsősorban a gyapjúra és szövetekre kivetett exportvámok révén. Ezen eszközökkel az angol korona több, mint 9,5 millió fontot szedett be a Százéves Háború ideje alatt.59
A vélemények megoszlanak, hogy a királyság pénzügyi forrásainak a háború finanszírozására oly nagymértékben való kiaknázása milyen hatást gyakorolt az intézményekre. Vajon az államépítést a béke, vagy a háború mozdította-e előrébb? A háború erősítette, vagy gyengítette a királyi hatalmat?60 Ami bizonyos, hogy a későközépkori Anglia szert tett jellegzetes katonai intézményekre.
A későközépkori Anglia várépítészetével foglalkozó újabb keletű tanulmányok inkább a szervezeti szimbolizmust és a státusz kinyilvánítást hangsúlyozzák, mintsem a katonai meggondolásokat.30 Hasonlóan D.M. Palliser az angliai 'városi kastélyok' egyenetlen képét vizsgálva (ötödik fejezet) megállapítja, hogy „közösségi kép kiemelése” fekszik fő motívumként a városfalépítés mögött. Ez nagyon élesen különbözik a kontinentális Európától, ahol a városok sokkal általánosabban voltak megerősítve falakkal. Saintonge-ban dél-nyugat Franciaországban a Százéves Háború érzékeny 'háborús határvidékén' 70 vár és erődített város, valamint mintegy 90 erődített templom létezett.31 A kereszténység dél-keleti határán a Magyar Királyság túlélése a XV. században is igen nagyrészt a déli határai mentén húzódó kettős erődláncolaton múlott.32 Míg Európa zöme átvette a trace italienne-t a XVI. század folyamán, Anglia gyengén erődített királyság maradt. Miként R.W. Amber a 8. fejezetben bemutatja, „inkább a javítgatás, mint az alapvető rendbehozatal” szerint teltek a napok, s ha egy angol szakértői képzettségre tett szert az ostromlás és erődtervezés terén, mint Sir William Pelham esetében találjuk, a szaktudás, erősen hangsúlyosan, külföldön lett elsajátítva.
A katonai műszaki ügyekről a háborúban alkalmazott emberanyagra térve tényleg azt találjuk, hogy a koraújkori fejlődésnek, vagyis a korábban példátlan méretűvé duzzadó gyalogságnak betudhatóan, a hadseregek mérete jelentősen megnőtt, s ez jelentős törést mutat a későközépkorral. Ez nem azt jelenti, hogy a középkori hadviselésben a gyalogság ne játszott volna jelentős szerepet, távolról sem. A XIV. század első felének egyik legfigyelemreméltóbb jellegzetessége, hogy gyalog harcoló seregek győznek le nehézlovasságot. Bizonyság a flandriai városi milicisták győzelme Courtrai-nál (1302), a skótoké Bannockburnnél (1314), a svájciaké Mortgartennél (1315) és Laupennél (1339) vagy az angoloké Crécynél. (1346)33 Kétségkívül a legütőképesebb „gyalogos katonák” egy része ténylegesen „lovasított gyalogság” volt, akik osztoztak a páncélos lovasok napi mobilitásában, és csak pusztán harcolni szálltak le a lóról, eléggé hasonlóan a későbbi századok dragonyosaihoz.34 Ha a tényleges „gyalogsági átalakulás” nem is ment végbe a XV. század közepéig35 mégis tagadhatatlan, hogy a gyalogos, nemesi rang nélküli katonák jelentősebb tényleges hatást gyakoroltak a XIV. század első felében. A gyalogos katonák olcsóbban, és jóval bőségesebb számban álltak rendelkezésre, mint az arisztokratikus páncélos lovasok. (men-at-arms) Hatással voltak a hadviselés természetére is. Nélkülözvén a lovagi réteg lovagias mentalitását, illetve a válogatás nélküli mészárlásra tervezett fegyverzetével a gyalogos katona fölemelkedése „Európa csatatereit sokkal véresebb helyekké változtatta.”36
Mégis hiba volna azt állítani, hogy a csatában a fölény a nehézpáncélzatú, nemesi lovaskatonáktól átkerült volna a „közrendű gyalogosokhoz” a XIV. század derekára. Az arisztokratikus harcost nem lehetett ilyen könnyen kiűzni a csatamezőről. Sokkal összetettebb mintázatot szőttek a középkori hadviselés anyagába. A pika és a nyilak jelentette fenyegetésre aktívan keresték az ellenszert. Az angolok olyan taktikai rendszert fejlesztettek ki, ami a lóról szállt páncélos lovagok és az íjászok együttműködésén alapult. Csak a megvert ellenség üldözésére, vagy a csatamezőről való elvonuláshoz szálltak újra nyeregbe. Ez a taktika látványos eredményeket hozott az angolok számára, de a lóról szállt lovagokkal való kísérletezgetés más európai nemzetek számára gyakran vezetett katasztrófához, miként Poitiers-nél (1356), Nikápolynál (1396) és Agincourt-nál (1415) történt.37 Mindent egybevéve pedig a kontinentális Európában, ahol a jelentőségének ideje meghosszabbodott, az arisztokratikus harcos nem nyugodott bele a csatalóról való lemondásba. A XV. század teljes fejlődése, az ember és a ló lemezvértjéé, illetve az arrêt (lándzsatartóhorog) használata, ami nehezebb lándzsa használatát tette lehetővé, biztosította, hogy a nehézlovas félelmetes harcos maradjon, biztosítsa „a magját és legtekintélyesebb nemét valamennyi nagyobb XV. századi hadseregnek, beleértve Franciaország, Burgundia, Bretagne, Velence és Milánó új állandó hadseregeit is.”38 VIII. Károly 1494-es itáliai inváziós hadserege sem csak a nagyon erős tüzértrénjéről, hanem a nehézlovasai számáról is híres.39 Túlzás nélkül állítható, hogy „lovasság nélkül a XV. századi hadsereg valószínűtlen, hogy döntő győzelmet tudna aratni a csatamezőn.”, illetve, hogy „a csatát talán eldönthetnék az íjászok és a pikások, de a visszavonulást hatékonyan elvágni, vagy üldözni csak a lovasság volt képes.40
Végül csak a XVI. században következett be, hogy a nehézpáncélzatú harcost legyűrte a tömeges gyaloghaderő, a kézi tűzfegyver és a tábori tüzérség. Csak ekkor történt meg, hogy az arisztokrata harcos többé már nem alkotja a tábori seregek mértékadó, lényegi kontingensét. Ugyanakkor még a koraújkori időszakban is „katonáskodó réteg” maradt, amennyiben ők alkották a társadalmilag alattuk állókból fölépülő seregek tisztikarának a zömét.41 Bár az erzsébeti Anglia nem rendelkezett állandó hadsereggel, de ő sem nélkülözte az ilyen alakokat. Miként R. W. Ambler a 8. fejezetben bemutatja, Sir William Pelham egyszerre volt földbirtokos és „bölcs, tapasztalattal ékes a hadi ügyekben.” Mint a nemesség ifjabb fiai közül sokan, a nagyvilágban próbált szerencsét, és a katonai karrier révén szerezte birtokait.
Kétségkívül sokat változott a háború karaktere a késő XIV. század óta, amikor is Pelham megfelelőinek a Court of Chivalry (Lovagi ügyek Bírósága) előtt kellett tanúskodniuk. Valójában az Andrew Ayton által a 4. fejezetben tárgyalt viták központi eleme, - bizonyos címerek jogszerű használata, amik a harctéri felismerés szempontjából lényegiek voltak, szintúgy az arisztokraták önbecsülése és a családi méltóság szempontjából -, aligha tűnt volna relevánsnak a késő XVI. század és a XVII. századi hadviselésben, amiket olyan hadseregek vívtak, amikben egyenruhák, rangjelzések, szigorú fegyelem, drill és kiképzés mindennapi gyakorlatként létezett.42
Ha ilyen figyelemreméltó következményeket tulajdonítunk a katonai forradalomnak, különösen szükséges világossá tenni, hogy mi is volt ez, és mikor is történt pontosan. Tényleg egy koraújkori jelenség lett volna? Noha csak kevés újabb keletű általános tanulmány áll rendelkezésre a későközépkori hadviselésről és társadalomról a koraújkorihoz viszonyítva, mégis elegendő tudható meg a specifikusabb munkákból ahhoz, hogy kétségünk támadhasson a katonai forradalom azon képével kapcsolatban, amit a koraújkorral foglalkozó történészek alkottak meg.
A koraújkori katonai forradalom néhány összetevője mélyen a későközépkori tapasztalatokban gyökerezett. Teljes bizonyossággal ez a helyzet a lőporos fegyverekkel és az erődtervezés újításaival, tekintettel a hadviselés jellegére gyakorolt hatásukra is. A középkort némely jellemző fegyverével, a számszeríjjal, a hosszúíjjal, a trebuchet-val és az arme blanche-val (hidegfegyverek) a hadviselés valóban meglehetősen eltérő korszakának jellemezhetnénk, de azt is be kell ismernünk, hogy a lőporos fegyvereket ismerték, és használatosak voltak Nyugat-Európában a XIV. század dereka előtt is. És nem volna túlzás azt állítani, hogy a XV. század tulajdonképpen egy tüzérségi forradalom tanúja volt.19 Az igaz, hogy az alacsony tűzgyorsaság, a szerény lőtáv és az immobilitás súlyosan behatárolta ennek a tüzérségnek a hatékonyságát a legtöbb harctéren, de ez a XVII. század elejéig így is maradt.20 Az ágyú azonban bizonyította értékét az ostromok során, mind támadásban mind a védekezésben21 a XV. század első évtizedeire. Ugyanennek a századnak a derekára pedig már potenciálisan döntő fegyverré vált a tüzér trén. Hisz már a tüzérségi bombázás puszta lehetősége elegendő lehetett, hogy megadásra bírjon, mint amikor például VII. Károly 1449-50-ben gyorsan meghódította Normandiát.
A támadó taktika fölénye az ostromok során, ami oly nyilvánvaló a XV. század végén, nem tartott sokáig, amint Philippe Contamine megjegyezte: „a minden korszakban megtalálható dialektikus folyamat szerint, az ostromművészetben elért haladásra válaszul az erődítések tudománya is fejlődik, és fordítva.”22 VIII. Károly 1494-es itáliai hadjárata az ostromtüzérség lehetőségeinek demonstrációja, de ebben a térségben indul meg a XVI. század korai éveiben a kifejezetten a tüzérségi bombázással szemben ellenállóra tervezett erődítések megjelenése is.23 Vajon a XV. századi tüzérségi forradalom teljes hatása viszonylag gyorsan elveszett a bástya és a traceitalienne kifejlődésével, vagy az erős ostromtüzérség révén szerzett katonai fölény nem kis mértékben járult hozzá a királyi hatalom erősödéséhez, amivel némely európai állam esetén a XV. század későbbi szakaszában találkozhatunk?24
Tehát a tűzfegyverek használatával kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a koraújkori katonai forradalom egyik fő eleme visszanyúlik, valójában virágzik a középkor utolsó évszázadába, és a középkor századaival való folytonosságnak más dimenziói is vannak. Az erődítések és az ostromok hangsúlyossága a koraújkor időszakában igazából a XIV. századi és a megelőző korok
jellegzetességeihez való visszatérésnek tekinthető.25 Ez olyan jellegzetesség, amivel a legtöbb a középkori hadviselésről író középkorász egyetért. A középkori hadviselés alapvetően a várak és erődített városok körül forgott, olyan megerősített helyek körül, amikkel Nyugat-Európa sűrűn be volt hintve. Ezekben az óvatos fölmorzsoló háborúkban a csatavívást kerülték, mert a kimenetele túlságosan gyakran kiszámíthatatlan volt, így sokkal több energiát fordítottak a vidék kifosztására,- ennek célja az ellenség gazdasági erőforrásainak a pusztítása, és a politikai hitelességének aláásása volt- és az erődök ellenőrzésére.26
A középkori háborúskodás eme jellemzése (ami több pusztán felszínes hasonlóságnál a koraújkori hadviseléssel összevetve) természetesen nem helytálló valamennyi középkori konfliktusra. Vajon valamennyi tapasztalt középkori hadvezér ugyanolyan kevés igazi csatát vívott, mint I. Richárd (vagy akár az atyja) 25 évnyi hadakozás alatt?27 Mégis jelentősnek kell tekintenünk azt a nagyjából 1450-1530 közötti időszakot, amikor az erődítések az ostromtüzérség kegyelmére voltak bízva, és mégis rendkívüli számú szabályos ütközetet vívtak Európában.28 Ami a szisztematikus fosztogatást illeti, ez is a középkori hadviselés szerves részét alkotta, Skóciától a Balkánig. Vannak kivételek, de azok csak a szabályt erősítik.29 Sajnos csak ritkán lehetséges bármiféle pontossággal a fosztogatás gazdasági hatásainak a nyomon követése.
Itt tulajdonítottak korábban komoly értéket a Domesday Booknak, mivel az részletes adatokat tartalmazott a földesúri javakról a normann hódítást megelőző és követő időkről egyaránt. Valamint gyakran állították, hogy kötetei a hódítók lábnyomának a lenyomatát tisztán megőrizték Anglia számos vidékének vonatkozásában. Újravizsgálva a Domesday Book bizonyítékait J.J.N. Palmer (első fejezet) megkérdőjelezi „hogy a háborús károk a Domesday feljegyzéseiben felfedezhető jellegzetes mintázatokat hagytak”, és azt állítja, hogy Vilmos herceg 1066. októbere és decembere közötti délkelet-angliai harcai nagyrészt fölismerhetetlenek a Domesday Bookban.
Összességében a hódítás tartósabb nyomát hagyták a várak, amiket a Hódító és hívei építettek Angliában. Miként azonban Barbara English a második fejezetben állítja, a legkorábbi városi kastélyok (*urban castle) valószínűsíthetően rögtönzött építmények voltak- „kör alakú védőfalakkal,(*ring-work) vélhetően kis méretben és olyan gyorsan építhették őket föl amilyen gyorsan csak lehetséges volt nehéz katonai körülmények között, általában a korábbi városvédmű egyik sarkában.” A motték és a nagy kőből épült lakótornyok, mint a (londoni) White Tower,
amelyek oly közeli kapcsolatba hozhatók a normannok érkeztével, csak később épültek. A hódítást követő időszak várépítési hullámának ellenére az „árok által védett” Anglia biztonságban volt, így nem kellett Európa intenzívebben erődített királyságaihoz hasonlatossá válnia.
(Ez utóbbit érdemes némi fönntartással kezelni, de a korszak egyéb létszámadatát is.) Az igazi súlyát ennek a létszámnak nagymértékben növelte a megnövekedett idő, amíg fegyverben kellett őket tartani. A XV. század második felének rövid időszakát nem számítva, amikor az újfajta tüzérség használata Európa legtöbb erődjét elavulttá tette, kevés döntő csatát vívtak, és a hadviselés ostromok sorozatává, illetve az ostromok körüli manőverezéssé vált. A hadjáratok meghosszabbodtak a hatékony, tüzérségnek ellenálló erődítési formák bevezetésével. A városokat, erődöket el kellett foglalni, vagy kiéheztetéssel, vagy technikailag körülményes és időpazarló ostromokkal. A következmény: a hadjáratok elhúzódhattak, és valóban el is húzódtak, döntő eredmények nélkül évekig, s noha ősszel némely csapatot el lehetett bocsátani a fizetésből, de tavasszal újra föl kellett őket fogadni, miközben a megtakarítás sovány volt az örökösen hosszabbodó háborúk költségeihez képest.
A tengeri hadviselés tűzfegyverek általi változása, különös tekintettel a hajókra telepített ágyúkra, talán lassabban fejtett ki általános hatást, de végül hasonlóan súlyos terheket jelentett az állami pénzügyekre. A Földközi-tenger gályákra alapozott hadviselésének természete a nagy ágyúk szerepét behatárolta. Sőt a kézi lőfegyverek elterjedésének a következményei is csekélyebbek lehettek elsőre mint azt gondolhatnánk.10 De a fedélzeten szükségessé váló nagyszámú csapat költsége miatt hasonlóképp nőtt. Másutt a kormányzatoknak mélyen a XVII. századba nyúlóan sikerült a flották költségeit határok között tartani azáltal, hogy kereskedelmi hajókat fogadtak föl meghatározott hadjáratokra, így a lehető legtovább el tudták kerülni az állandó flották fönntartásának költségeit. Ugyancsak megpróbálták a gyarmati versengés katonai költségeit a magánszektorra hárítani, az államilag szentesített kalózkodás (privateering), de különösen a monopolizált kereskedőtársaságok alkalmazása révén. A XVII. század derekára azonban lassanként az ellenséges hajók megcsáklyázása és a közelharc helyett a távolsági tüzérségi párbaj került előtérbe. Az ugyancsak bekövetkező hajóméret-növekedéssel szükségessé vált az állandó flották fönntartása, speciális hadihajók alkalmazása, miáltal újabb állandó teher keletkezett az állami pénzügyeken.11
Ha a stratégiai fontosságú városok, és erődök újfajta, tüzérségnek ellenálló erődítéseinek, illetve az állandóan növekvő hadseregek tűzfegyverekkel való ellátásának a költségeit a fentebb említettekhez hozzáadjuk, akkor nem csoda, hogy az államok a pénzügyi túlterheltségből fakadó összeomlás szélén billegőnek tűntek folytonosan.12
Valóban, ha a koraújkori államok funkcióit az alapján ítéljük meg mire költötték a pénzük, akkor alapvetően a háborúra való fölkészülés és hadviselés szervezetei voltak. A korszak államainak a kiadásait hírhedten nehéz megbecsülni, és még annál is nehezebb elemezni. Azonban kellően egyértelmű, hogy ilyen vagy olyan módon valamennyi államban döntően a háború költségeinek a fedezésére voltak szentelve.13 Bonyolult a hadi kiadások teljes kiadáson belüli százalékos arányának kifejezése, mivel valamennyi állam kiadásainak igen nagy aránya a kölcsönök visszafizetésére ment el. Bár sok kölcsön, ha nem a legtöbb, a háborús finanszírozásra született, mégis ritkán lehetséges bármifajta pontos becslést adni. A bemutatható számok igen meggyőzőek, noha óvatosan kell kezelni őket. Franciaország XIV. Lajos uralkodásának utolsó éveiben a bevételei 75%-át költötte a háborúra, Angliában az 1650-es években a kormányzati kiadások 90%-a körül ment a hadsereg és a
flotta fönntartására.14 II. Fülöp alatt az arány 1570-es évekre 75% fölé ment, és a helyzet Olivares alatt még egyértelműbb.15
Ki karddal él, kard által hal, és ez alkalmazható kormányzatok, sőt államok esetében is. Államok mentek csődbe, minimum technikai értelemben a háború költségei miatt. A hosszú távú háborús szerepvállalás pénzügyi terhelése tekinthető a legjelentősebb egyedi fenyegetésnek a politikai stabilitás szempontjából, még a legviharosabb időszakokban is. A XVI. század derekától kezdve Spanyolországnak föl kellett függesztenie az adósságok fizetését, és kisegítő eszközöket kellett alkalmaznia, amik gyakran rombolták a hitelképességét, majdnem rendszeres időközönként (1575,1596,1607,1627,1647,1653).16 A növekvő pénzügyi terhek vezettek közvetlenül a katalán fölkeléshez, illetve a monarchiának, mint vezető európai hatalomnak az összeomlásához is 1640-et követően. Ez természetesen csak az extrém példája az általános jelenségnek. Hangsúlyos háborús részvétel hosszabb időszakon keresztül túlfeszítette az államok pénzügyi lehetőségeit, és súlyos belső gondokat okozott. Még Anglia viszonylag kisméretű háborúja Skócia ellen az 1630-as évek végén is túlterhelte a kormány pénzügyi kapacitását, és az állami összeomlás kiindulópontjának bizonyult.17
A legtöbb állam ilyen vagy olyan kisegítő eszközzel túl tudta élni a válságot, de menet közben a legbenső lényege érintődött. A háborús pénzügyi igények a politikai központosítást mozdították elő, ami a kormányzatoknak a helyi jogok, kiváltságok kárára történő erősítésével, illetve a bürokratizálódással együtt jártak.18 Az alapvető érvek meglehetősen egy irányba mutatnak. A hadviselés költségei túlterhelték a koraújkori állam pénzügyi forrásait, de ezt nem lehetett elkerülni, tehát valahogyan a vonakodó adófizetőkkel szemben módot kellett találni a bevételek növelésére. Miközben a gazdaságok kevés fölös jószágot termeltek. Hogy ezt a célt elérjék, a központi kormányzatoknak ellenőrzésük alá kellett vonniuk az adózást a képviseleti intézményektől, ugyancsak módot kellett találniuk, hogy kikényszerítsék a megnövelt adókat. Más szavakkal az abszolutizmus volt a jellemző válasz arra a problémára, hogy hogyan fedezzék a korszak háborúit. Ebből a megoldásból sajátos gondok fakadtak. Úgymint az adószedéshez és a megnövekedett bevételek adminisztrálásához szükséges hivatalnokok számának a növekedése, illetve az új hadseregek, flották és erődítmények ellátása és megszervezése. Ha a gyakorlatban az abszolutizmus nem is volt igazán hatékony, de ténylegesen lehetővé tette az államok számára, hogy túléljenek a koraújkori Európa veszélyes világában. Franciaország súlyos belső zavarokat követően a katonailag sikeres abszolutista állam eszményi típusává vált a XVI. század végére. Lengyelország-Litvánia megtartotta ősi arisztokratikus szabadságait és megszűnt, mint versenyképes nagyhatalom, majd a katonailag tehetetlenek végső sorsát elszenvedvén eltűnt végleg a XVIII. század folyamán. Ezzel szemben Spanyolország, noha az európai hatalmi színtéren elgyengült, a monarchia fönnmaradt, sőt még a területei javát is sikerült megőriznie. Anglia különleges eset abban az értelemben, hogy szigetországként nagyrészt megszabadult a modern katonai rendszer kifejlesztésének a szükségességétől, amíg a növekvő jólét a XVII. század végétől lehetővé nem tette számára, hogy nagy hadseregeket és flottákat fizessen miközben megtartotta az alkotmányos berendezkedését. De még itt is 1588 félelme és az 1688-as invázió emlékeztet minket arra, hogy mennyire sérülékeny maradt az angol állam amíg nem modernizálta a katonai rendszerét. Miként J. L. Price a 9. fejezetben rámutat, csak a Holland Köztársaság (Az 1690 utáni angol állammal közösen.) bizonyult képesnek, hogy fedezze a hadviselés új formáinak hatalmas költségeit a hagyományos politikai szabadságjogok megtartása mellett.
A középkori katonai forradalom: állam, társadalom és katonai változások a középkori és koraújkori Európában című munkából
A katonai forradalom lényegi természetét és időpontját illető állandó viták ellenére, mégis létezik egyfajta közmegegyezés, hogy az az európai történelem koraújkori szakaszában ment végbe. Mind az európai társadalmak általános hadtörténelme, mind különösen ezeknek a századoknak1 a katonai forradalma maga2 meglehetősen széleskörűen tárgyalt az újabb keletű publikációkban. Így csak egy rövid koraújkori historiográfiai vázlat megadása szükséges itt, következésképp ennek a bevezetőnek a nagyobb része azt fogja körüljárni, hogy milyen mértékig szemlélhető a katonai forradalom középkori perspektívából. Újraértelmezést javasolva mind a természetét mind, következésképpen, az időzítését illetően.
A katonai forradalom ötletét Michael Roberts vetette föl, aki szerint a holland haderő úttörő taktikai reformjai a XVI. század végén, és Gusztáv Adolf svéd haderejének a tökéletesítő munkája, együttesen az új hadseregek méretének és a költségeknek az ezt kísérő növekedésével, a közvetlenül megelőző időszakhoz képest radikális változást eredményeztek.3 Hamarosan a korszakkal foglalkozó történészek körében meglehetősen általános elfogadást nyert ezen forradalomkoncepció, de csak jelentős tartalmi és időzítésbeli megkötésekkel. Geoffrey Parker amiatt kritizálta Robertset, mert figyelmen kívül hagyta a XVI. század korábbi szakaszának, különösen a spanyol fegyveres erők fejlődését4. Azóta általánosan elfogadottá vált a katonai forradalom kiterjesztése, miáltal a XVI. század kezdetétől a XVII. század derekáig tartó időszakot fedi le.5 Bár Jeremy Black újabban azt javasolja, hogy több figyelmet kellene szentelni az 1660 utáni évszázadnak.6 Ugyanakkor a forradalom természetét illetően a hangsúly az inkább sajátságos taktikai és szervezeti változásokról, amiket Roberts kiemelt, a talán kevésbé jól körülírt, de biztosan mélyrehatóbb, szélesebb fejlődési területekre mozdult el, amelyek a koraújkor folyamán mentek végbe.
Három összetevőt tekintenek a katonai forradalom lényegi alkotóelemének, de jelenleg még nincsen konszenzus az egymáshoz képesti fontosságukról. Elsőként a gyalogság, mint a csatavívó hadsereg leghatékonyabb eleme kiszorítja a helyéről a nehézlovasságot. Kezdetben az angol hosszúíjász (longbowmen) és a lóról szállt páncélos katonák (men-at-arms), illetve a svájci lándzsások, azt követően a lándzsások és a lőfegyverek különböző kombinációi Nyugat- és Közép-Európa szerte.7 Ehhez a fejlődéshez társultak a lőpor alapú fegyverek, amelyek a tüzérség
formájában gyorsan - bár talán csak rövid ideig - átalakították az ostromhadviselést8, kézi fegyverként lassabban változtatták meg a gyalogsági harc jellegét. A forradalom harmadik aspektusa, szorosan a másik kettővel összefonódva, bár talán azoknál is messzebb ható következményekkel járt: a hadseregek méretének növekedése. Mindezek összefonódva jelentkeztek. Például a nehézpáncélzatú lovagról a gyalogosokra váltás nem csak a társadalmi bázist változtatta meg a csatamezőn, hanem azt is lehetővé tette, hogy a XVI. század végétől a hadseregek mérete is növekedjék, mivel a gyalogság sokkal gyorsabban képezhető, illetve egyszerűen zsoldért toborozható. Ugyanakkor a XVI. század új ostromeljárása nagy hadseregeket igényelt, hogy körülzárják a városokat, erődöket, és az újfajta erődök fejlődése, elterjedése, amelyeket a tüzérség ellen terveztek, megkívánta, hogy az ostromló seregeket hosszabb ideig tartsák együtt. Így jött létre a negyedik eleme az új hadviselésnek, amit ritkán kezelnek az őt megillető helyen, ez pedig az idő. A hadjáratok lassabbá váltak a konkrét célok elérésében. A háborúk jellemzően hosszú ostromok sorává kezdtek válni, és évekig eltartottak. Gyakran döntő eredmény nélkül. Annak eldöntése, hogy ebből a fejlődési vonalból mi tekintendő a legfontosabbnak részben a történész nézőpontjához igazodik. Tisztán katonai szempontból a gyalogság, a tűzfegyverek és az ostromtechnikák (offenzív-defenzív) igen jelentősnek tűnnek, de ha a forradalom hatását az európai társadalmakra általában nézzük, akkor a méretek folyamatos növekedése, ebből fakadóan a hadseregek költségei tűnnek a legjelentősebbnek. Talán a legjellemzőbb példája ennek az érvrendszernek az a kísérlet volt, amely az állam korabeli növekedéséhez kapcsolja a katonai forradalmat.
A háborúk és a koraújkori állam fejlődésének a kapcsolatával foglalkozó jelenlegi elméletek számos irányból közelítik meg a kérdést. Úgymint politikai, pénzügyi és igazgatási, de igen jelentős részben mindannyian a háborús kiadások növekedésének a hatására koncentrálnak. Röviden az érvelés a következő: a katonai forradalom valami fegyverkezési verseny szerűt indukált a versengő európai államok között, ami a legvégsőkig feszítette a pénzügyeket. A vezető hatalmak az államcsődig, sőt azon túl is költekeztek, hogy lépést tartsanak a riválisaikkal. A fő probléma, amivel valamennyi kormányzat szembesült, hogy hogyan préselje ki a maximális bevételt egy alapvetően még mindig alacsony produktivitású gazdaságból. A választ a királyi hatalom erősítésében, az általában a helyi autonómiák kárára megvalósuló centralizációban, illetve a bürokrácia növelésében találták meg.9 Az érme másik oldalán a látszólag erősebb kormányzatok a katonai kiadások feneketlen pénzügyi igényeinek a kielégítési kényszerének az állandó lidércnyomásától szenvedtek.
Egy korabeli klisé szerint, amit több kiemelkedő hadvezérnek is tulajdonítanak, a sikeres háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és még több pénz. A koraújkori hadviselés költségeinek elszabadulásában a fő ok a hadseregek méretének és az egyben tartásának a megnövekedett idejében lelhető föl. Ebben a korszakban, ha minden egyéb dolog egyenlő, a nagyobb sereg győzött, ezért a kormányokra nagy nyomás nehezedett, hogy a lehető legnagyobb fönntartható hadsereget sorakoztassák föl. Következésképp úgy tűnik, hogy csak kevés állam viselhetett nagyobb háborút hosszabb ideig a XVI.-XVII. század folyamán anélkül, hogy a pénzügyeit romba ne döntötte volna. A reálköltségek általános növekedését tovább súlyosbította az infláció a XVI. században, amikor a hadviselés nyilvánvaló költségeit tovább terhelte, hiszen a kormányok politikailag nehéznek találták, hogy biztosítsák a bevételek pénzromlás mértéke feletti növelését.
A hadviselés költségei közül messze a csapatok zsoldja volt a legjelentősebb tétel. A XV. század végétől kezdve a hadseregek mérete hatalmas mértékben nőtt. A tábori seregek is nőttek, de legalább volt egy gyakorlati határ ameddig az a csatatéren ellátható, megszervezhető az emberek számát illetően. Az állam fizetésében álló teljes létszám vonatkozásában nem volt ilyen határ, és itt látható a legnyilvánvalóbban a növekmény, nevezetesen a 200 000 ember amit Spanyolország tartott fegyverben az 1590-es években, vagy a 400 000 fő, amit Franciaország egy évszázaddal később.
