Spacc, Mozarttal és a korával-de még utána is, a konzerv zene megjelenéséig-igen csak mellélőttél. Előtte meg pláne...
Abban a korban a zene gyakorlatilag mindenkinek hozzátartozott az életéhez, méghozzá úgy, hogy tevőlegesen élt is vele, részt is vett benne.
A különböző zeneszerszámok használata, az éneklés, természetes része volt a társadalom teljes keresztmetszetének, persze a megfelelő szinten.
A zene személyes-de sokkal inkább- közösségi megélés volt, ás állítom, messze nem annyira szubjektív, mint ahogyan azt manapság sokan hiszik, vallják.
A zene, az együttzenélés, éneklés a mindennapok szerves része volt, és az információáramlás kották, vándorzenészek formájában bizony akkor is működött.
A konzerv elterjedése, ill. "fejlődése" hozta magával az elszemélytelenedést, és az üzleti elsivárosodást.
Más oldalról az is igaz, hogy a gyenge zenészek, darabok erősen lokálisak maradtak, hiszen az akkori "markecing" nemigen volt globalizált. Ezzel együtt a dolog minőségileg is teljesen más volt, a születő zenék (és mennyi minden még) sokkal inkább kötődött a napi élethez, mint a mai computergenerálta steril zajászkodás.
Kisebb lavinát indítottam a Hangfal topikban a kérdésemmel. :)
Szóval a rendszerem Medwyn Godall, Enya, Oldfield fiúk, klasszikus stb muzsikán azt mondom jól szól, van tér, levegő, jelenlétérzet, de nyomulós rock (pl. Master of puppets) felejtős. Túlságosan száraz, steril a hang amit hallok. Pink Floyd megint csak frankó.
Ebből gondolom azt, hogy nincsen mindenevő rendszer. Mások a rendszerkövetelmények. Ha van egy pl. 5 millás "mindenevő" lánc, aminél egy 500 000-esen jobban szól a Metallica, Megadteh jellegű metál, akkor az már szerintem nem mindenevő.
Szerintem csak olyan rendszer létezik, amin a zenei paletta mondjuk 80%-a jól szól a maradék 20% meg nem igazán. Azzal lehet variálni, hogy ez a 80% milyen műfajokat fedjen le.
Nem csinált bele egyet se, csak ez egy új markecing moccer, tejelek a fórumüzemeltetőnek, cserébe egyes kulcsszavakra (ezek aztán más színnel is jelennek meg) hirdetési buborékok meg ilyenek jelennek meg.
Eccerüen lehet bojkottálni: nem táncoltatod az ilyen szavakra a kurzort.... :)))
" Egyre inkább terjed a kultúra minden területén az "egyszer használatos" jelenségek hatalma, aminek igen sokan szívest örömest dőlnek be. "
:)))) (ez itten egy kaján vigyor volt....)
Mondd nékem, most szándékosan írtad ezt? Hogy miért? Nos, vadászkutya legyek és ugassak, ha a jó öreg Mozart - miközben írt egy Requiem-et - arra gondolt, hogy ezt az egyetemes utókornak teszi, és nem az aktuális megrendelőnek.
Szóval az általun - joggal - szeretett és ajnározott muzsika a maga korában zömmel napi, megrendelésre, és nem kis mértékben az akkori divatnak megfelelő "tucatáru" vala....
Na jó, megengedem, akkoriban az 1000 főre eső "megélhetési" zenészek száma töredéke volt a mainak...
"Kinek mit jelent, mit ér, mit ért alatta, mit szeret benne, szal ilyesmi."
Menekülés...a MŰVÉSZET talán legvonzóbb kifejezési formája (az irodalom mellett)...Kilépés...Önkifejezés...Belső szükséglet, akár az alkotónak, akár a befogadónak...Szellemi és esztétikai élvezet...Kikapcsolódás...Szépség...Fájdalom...Katarzis...
Mindez együtt.
Mit ér? Egy praktikus haszna mindenképp van: legális drogként képes egy teljesen más világba varázsolni és felkavarni. Választ a megválaszolhatatlanra. Ahol a szavak véget érnek, ott kezdődik el. A zene.
A zenében azt szeretem, hogy sokadmagammal ez hat a legközvetlenebbül, egyenesen a "lélekhúrokat" pendíti meg. Míg másokra mondjuk egy festmény hat elementáris erővel (a vizualitásánál fogva), engem a hangok, akkordok, harmóniák érintenek meg elsősorban.
Szal a Hangfal 4653-odra válaszolva: sztem ne keverjük ide a vizet. A zene az mindig is teljesen szubjektív, amíg ezzel kapcsolatban nem próbálod ráerőltetni másra a saját ízlésed. A média akarva-akaratlanul (bár mivel a pénzről szól a dolog, leginkább mégiscsak akarva) ezt csinálja. Egyet tehetek: megpróbálok minden elérhető zenét kipróbálni, aztán majd az én szubjektumom majd megmondja nekem, hogy most ez kell-e akkor nekem vagy sem. Egy példa a szubjektív megítéléshez: tegnap este hangversenyen voltam. Hubay Jenő emlékestnek hirdették. Hubayról annyit illik tudni, a XIX. század közepén született hegedűművész volt, de a magyaros műdalok fűzéréből szerzett zenét is, amelyben megmutathatta a hegedű virtúoz kezelését. Szecsődi Ferenc játszotta a darabokat aki nálam azért bizonyosan jobban ért a zenéhez (legalábbis feltételezem) és Ő a teljes elragadtatottság hangján szól Hubayról és a művészetéről (egyben Ő a Hubay-társaság elnöke), nekem viszont speciel egyáltalán nem tetszettek ezek a darabok. Öncélú virtúozitás ilyen sírva-vigadós zenébe ágyazva. Szal nekem ez egyáltalán nem tetszett, viszont a közönség olyan elragadtottsággal fogadta, hogy egy kicsit megrettentem magamon, hogy tán én lennék ilyen sznob, aki nem tudja értékelni egy elismert muzsikus és vagy 300 zenehallgató értékítéletét. Aztán arra jutottam magammal, hogy ha sznob vagyok, akkor sznob vagyok, de nekem akkor sem tetszik, ha 300 hozzáértő ennek az ellenkezőjét mondja is és ez akkor sem váltott ki bennem semmiféle katarzist, ha másban igen. Mivel más hangversenyen más darabokkal már többször előfordult velem is, hogy katartikus élményt jelentett egy-egy előadás, így megnyugodtam abban, hogy nekem ez nem jön be, de más igen, így nem vagyok teljesen érzéketlen és ebben az esetben messze kerülöm (ha tudom) ezeket a műveket, de meghasonlanom nem kell. Hát ezt értem én a zenehallgatói szubjektumon és ebben bizonyosan jelentős különbségek vannak zenehallgató és zenehallgató között, ezért értelmetlen is a másik zenehallgató zenehallgatási szokásai felett pálcát törni. AJ
Átgondoltam Koscso Feri kérését, és arra jutottam, hogy nem tudom teljesíteni. Nem szeretnék listát csinálni, mert az egyrészt nagyon szubjektív lenne, másrészt nagyon távol állna az ide írogatók értékvilágától, harmadrészt pedig egyszerűen gőzöm sincs, hogy a kedvenceim közül melyik fog a jövőben sokak által elismert értékké válni, és őszintén szólva nem is érdekel.
Most viszont ajánlok egy csodás 2006-os lemezt, amit két hónapja hallgatok egyfolytában: Green Carnation: Acoustic Verses. Aki szereti a Pink Floydot, a King Crimson csendesebb oldalát, az sok örömet fog találni ebben a zenében. Új is, modern is, mégis megvannak a gyökerei és nincs benne semmi trükközés.
Pontosan azért, hogy Maclandia lakói nehogy már abban hitben rögződjenek, hogy az általuk ismert világ minden világok legjobbika (á la prof. Pangloss).
És szerinted a topik közönségéből ki gondolja ezt? Kit szeretnél meggyőzni?
Én leegyszerűsíteném a szubjektumra a kérdést: amíg otthon vagy a négy fal között természetesen azt hallgatsz, azt szeretsz, azt tartasz értékesnek amit a Te szubjekjektumodnak megfelelő. Erről szerintem nincs is vita a felek között.
Szerintem sincs. Én is a szubjektumra szűkítem az értékesség vizsgálatát, ezt már írtam, és nem is szeretnék nagyobb távlatokról beszélni, mert nem vagyok esztéta.
A baj ott kezdődik mikor kilépsz a való világba, ömlik rád a mindenféle info, többek között olyan is, hogy XY szintetizátor és computer zseni az bizony milyen zenei zseni is egyben, ez súlykolódik ezerrel és közben nem tudja a széles közönség, hogy Szvjatoszláv Richter az most pártfőtitkár volt-e vagy a rakétaelv feltalálója. A hangsúlyokkal van gond - az egyikről mindent tudni, mert az a megcélzott célcsoport bálványa, a másikat meg agyonhallgatni, mert az csak néhány toplák értelmiségit érdekel és így eladhatatlan.
De ez már zenén kívüli dolog, ez a média torzító hatása, amivel - már írtam - normális ember nem foglalkozik, de legalábbis próbálja megszűrni.
Persze erre lehet avval kontrázni, hogy de Shaddam és Halfi olvtársak nem XY médiabálványról beszéltek hanem mondjuk Z-ről akit ugyanúgy agyonhallgat a média mint Sz. Richtert, mert ugyanúgy eladhatalannak minősíti Z-t is. És ilyen gondolatmenet alapján Z is ugyanabba a fiókba kerül mint Sz.Richter, pedig a művészi színvonalukról még nem szól a történet csak arról, hogy a média számára mind2 eladhatatlan.
Ha a szubjektum szintjén maradunk, akkor a gondolatmenet végén nem azért lesz egy fiókban Richter és Z, mert mindkettő eladhatatlan, hanem azért, mert nekem mindkettő egyformán tetszik, ugyanazt a hatást váltja ki belőlem, hallgatóból.
A másik dolog a zenei tudás, képzettség. Szívesen példálóznak csak modern zenéket hallgató ismerősök, hogy Keith Emerson és Rick Wakeman is felsőfokon végzett muzsikus, értőn is művelik a saját műfajúk, jól zongorázik mind2 (ráadásként még én szívesen hallgatom Őket), de azért én nem merném Őket azonos piedesztálra helyezni, mint a kortársukkal Ránki Dezsővel, Kocsis Zoltánnal.
De azt engedd meg, hogy másnál azonos piedesztálon legyenek. Vagy két különböző piedesztálon, amik ugyanolyan magasan vannak.
Onnan indult a vita, hogy a mai zenében is van érték. Ezt nem is vitatom, bizonyosan születtek olyan zenék amelyek értékként fenn maradnak, csak még sztem nem jött el az a legalább 10-20 éves távlat, hogy egy ma született zenét úgy definiálhassunk mint egyfajta maradandó értéket. Egy Bachnál, Beethovennél, Bartóknál, Beatlesnél már meg van ez távlat, egy SOAD-nál viszont egyelőre fizikai képtelenség ennek a távlatnak a megléte, ezért nem kategórizálható az előbb felsoroltak közé (és akkor még megemlítendő, hogy bár távlatosan elhelyezhető és értékelhető Bartók is és a Beatles is, azért ezek zeneileg nem egy kategória).
És pont ezt a problémát lehet elkerülni, ha az induló kitételnél maradunk. A kategorizálást, a mai zenék átfogó értékelését, osztályozását hagyjuk meg a jövőnek. És igen: Bartók és a Beatles két - sok szempontból össze sem hasonlítható - kategória. Egyik tulajdonságait sem érdemes a másikra vetíteni.
Te Spacc, el vagy te tévedve (szokás szerint): magyarázkodik a radai rossebb!
Elmondtam a véleményemet! Amit sok-sok (és nem csak az élet "zenefrontján" szerzett) tapasztalat támaszt alá.
Pontosan azért, hogy Maclandia lakói nehogy már abban hitben rögződjenek, hogy az általuk ismert világ minden világok legjobbika (á la prof. Pangloss).
Egyre inkább terjed a kultúra minden területén az "egyszer használatos" jelenségek hatalma, aminek igen sokan szívest örömest dőlnek be.
